Na ilyen az, amikor az emberfia kezd szenilissé válni. Elfelejt belevenni filmeket a féléves jelentésbe. Aztán meg lehet utólag pótolni. 

Blue Jasmine (mikoris?): Azt nem tudom, miért lenne ez vígjáték, szerintem egy elég lehangoló történet egy depressziós, szétesett nőről, aki a film végére még jobban szétesik. Vagy talán nem is, a szétesés már az elején totális, csak a maradék látszatok hullanak teljesen szét körülötte a film során, hogy a végére végképp ne maradjon semmi remény.. Közben szembesül két világ, Blue Jasmine (Cate Blanchett) előkelő, gazdag, kifinomult, ízléses világa és Ginger (Sally Hawkins itt is remek, nemcsak a Hajrá Boldogságban volt az, mondjuk kb. ugyanazt a zsánert adja itt is) együgyű, szegényes világa. Persze Woody Allen hűen önmagához jól megfricskázza az előbbit, sajna a kifinomult gazdag világ egyben hazug, képmutató és csaló is. Csalják az asszonyt, csalják az adót, átverik a szegény rokont. Az együgyű, szegény rokon meg azért valahogy mégis jobban elvan, talpra esik.

De kap némi fricskát az "amerikai álom", az örök újrakezdés mítosza is. Hány filmben láttuk már a "hogyan kezdünk tiszta lappal új életet a keleti/nyugati parton, a prérin, a hegyekben, a kisvárosban, a nagyvárosban, bárhol", mert hiszen mi amerikaiak vagyunk a nagy újrakezdők. Na, hát ezt csinálja Blue Jasmine is, újrakezd, átrepül New Yorkból San Franciscoba. Keres állást, munkába áll, fog ez menni. De nem, mert Blue Jasminenak semmi se jó, totális önsorsrontó üzemmódban képtelen felismerni, hogy nincs sok választása már. Így aztán végigfanyalogja a kinálkozó lehetőségeket és elmar magától mindenkit, aki segíteni akar. Keresi a régi csillogást, de ahhoz meg túl idegbajos és erre előbb utóbb mindenki rájön.

Amúgy a kritikákat böngészve kénytelen voltam megállapítani, hogy irodalmi ismereteim hagynak maguk után kivánnivalót: mint kiderült, a történet Tenessee Williams darabjának,  A Vágy Villamosának egyfajta parafrázisa. Nos, úgy látszik, nem ártana többet színházba járni. Ámbár, mint az idézett kritika bizonyítja, a mélyebb irodalmi műveltség nem garancia arra, hogy az illető képes is felfogni, amit lát, nevezetesen azt, hogy  Woody Allen filmjének értékéből semmit nem von le az, hogy az eredeti  történet hangsúlyait átheyezi.

Végjáték (Ender's Game) (mikoris?): Újabb sci-fi, mert ugye ez promontor kedvenc műfaja. A regényt nem olvastam, azt mondják, hogy jó darab. Az biztos, hogy üzletileg sikeres volt, mert sorozat lett belőle. És most film. Ami remélhetőleg nem lesz túl sikeres, mert akkor talán lemondanak a folytatásról. Egy ilyen gyenge, vérszegény, sekélyes filmből, aminek komolyságában még a színészek se hittek, elég egy is. Ben Kingsley és Harrison Ford neve ne tévesszen meg senkit, ők se fognak dicsekedni ezzel a szerepükkel.