Nézzük akkor az első féléves listát (Gyanús, hogy nem teljes, de átnéztem a bemutatók listáját is a port.hu-n és nem kattant be több film...):
Csodabogarak (január): A Csodabogarak egy francia animációs sorozat a bogarak, rovarok és egyéb erdei mezei miniállatok életéről. A gyerekek imádják és én is szeretem. Egy epizód öt perc és általában vicces darabok, legalábbis én értékelem a bennük lévő finom humort, meg a lányaim is. Aggódtam egy kicsit, hogyan lesz egy alapvetően rövid gegekre épülő sorozatból jó mozifilm, de a lányok kedvéért néztem már meg kevésbé igéretes filmeket is, így erre is beültünk. A verdikt: bár helyenként kicsit lassú és talán döcög a történetvezetés. azért a sorozat szelleme a mozifilmen is átjön. Kellemes darab, gyerekekkel kifejezetten ajánlott!
A könyvtolvaj (február?): Amolyan klasszikus, lassúfolyású történet, patinás színészekkel. Kicsit naív, kicsit megszépítő, meseszerú módon beszél egy szörnyű időszakról, amit szerintem az se ment, hogy itt a "háború gyerekszemmel" című főmotívumra van felfűzve a sztori. Ez a romantíkus, naív és némileg sematikus mesélés a múlt század hatvanas éveire volt jellemző, azóta ezen túllépett a világ. Persze én még nem teljesen léptem túl rajta és ha egy film ezt a fajta történetmesélést képes minőségi színészi játék és szép fényképezés kiséretében elővezetni, akkor azért az nekem tetszeni fog. Így aztán ez a film is tetszett.
Grand Budapest Hotel (március 22.): Wes Anderson előző filmjét imádtam, ez meg ráadásul "rólunk" szól, telepakolva a szokásos hollywoodi sztárcunamival, szóval obligát tétel volt új filmje. Rólunk szól, írtam, ami úgy értendő, hogy Közép-Európáról, nem Magyarországról. (Magyarországról annyiban, amennyiben igaz ránk, hogy közép-európaiak vagyunk.) Persze felmerül a kérdés, hogy mit tudhat és főleg mit érthet meg egy jenki ficsúr Közép-Európa viharos történetéből. Nos, tulajdonképp egész sokat, legalábbis egy-egy jelenet erejéig felsejlik az, ahogy a boldog békeidők elegáns cilinderes urainak avitt világát átveszi mindenféle hataloméhes szedettvedett vérszomjas banda, amelyik eleinte még visszahőköl a kellő eleganciával előadott "Távozzon, kérem!" felszólítástól meg a cikornyás pecsétes papíroktól, de a végén csak rájön, hogy a régi rend már erőtlen és ha a méltóságtlejes megvetéssel előadott szavak varázsa eloszlik, akkor egy pöccintésre összeomlik. A filmben ez persze talán csak a háttér, a történet egy szokásos andersonos börleszkszerű stílusban előadott krimiparádé a tőle megszokott sztárparádéval. Nem rossz, de kevésbé ragadt magával, mint a Holdfény Királyság.
Kálvária (április 5.): Az idei Titanic zsákmányom és nem bántam meg. Részben biztosra mentem, mert a Guardistát imádtam és itt ugyanaz a rendező ugyanazzal a főszereplővel érkezett kis hazánkba, ugyanakkor azért volt itt némi kockázat is, mivel a Guardista azért egy könnyen fogyasztható, ír ízekkel átitatott gájricsis opusz volt, ez meg egy annál sokkal komolyabb darab, aminek vallásos témaköre ráadásul elsőre nem is állt különösebben közel hozzám.
De aztán bevállaltam és nem bántam meg, egy zseniális filmről van szó ugyanis. Ráadásul az a kritikus hang, ahogyan a vallást és az egyházat kezeli, az is igencsak közel áll hozzám. Ebben a filmben pont azt látjuk, ahogy a modern egyház nem nagyon találja meg, mit tudna kezdeni a modern ember lelkével. Ebben persze részben az igencsak világias modern egyház a hibás, részben pedig a modern ember, aki nem nagyon hisz már abban, hogy a lelkipásztorára hallgatnia kellene. Amikor aztán meglepve tapasztalja, hogy a lelkipásztora nem csak rutinos miatyánkadagosztogatással kezelné lelki vagy erkölcsi problémáit, akkor nem is nagyon tud ezzel mit kezdeni. Hogy aztán a főhős pap példamutatása segít-e akár az egyházán, akár a nyájon, azt nem tudom. Talán egy-két lelket megment.
Százkarátos szerelem (április 28.): Egy könnyed vígjátékot szerettem volna megtekinteni, szóval nem voltak túlzott elvárásaim. A csábítás trükkjei közt szerepelt az igéretes szereplőgárda (illetve legalábbis Emma Thompson), továbbá volt a sztoriban némi áthallás nyugdíjpénztárügyben, ami némi helyi pikantériát is kölcsönzött az ópusznak.
Sajna a megvalósítás erősen B-kategóriásra sikeredett, kb. az a szint, mint amikor nyaranta a Nemzeti Színház (mondjuk) veretes színészei nyáron haknizni járnak Alsó-Szentistenhátamögöttre és kb. az ezeréves vicceiket elsütve próbálják rutinosan eladni a semmit. Persze nemcsak a színészek a hibásak, a menő hollywoodi forgatókönyvírók valószínűleg szabin voltak éppen és kiadták a feladatot egy nem túl tehetséges gyakornoknak, akitől kb. 5 darab Zs-kategóriás történetpanel beépítése telt ki. Szóval szerintem szint alatti a film.
Elképzelhető persze, hogy tévedek, TrueY-nak tetszett.
Rio 2. (május 1.): Hm, hát ez felnőtt szemmel egy meglehetősen átlagos, kiismerhető történetecske, ami talán megmenti, az némi mintavételezés az Apádra ütök sztorijából. Mondjuk a zene is jó. A kölkök élvezték.
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (június 7.): Végy 50 deka Forrest Gumpot, keverd össze csomómentesen 30 deci Picasso kalandjaival. Ha kész, adj hozzá egy csipetnyi fűstölgő puskacsövet, szórd tele skandináv tájakkal és máris kész egy kellemes és azért egyáltalán nem értelmetlen svéd vígjáték. Ahhoz képest, hogy mennyi utánérzés van benne. kifejezetten eredeti. Frenetikus darab.
A holnap határa (június 30.): Végy 50 deka Idétlen időkiget, keverd össze csomómentesen 30 deci partraszállásos jelenettel a Ryan közlegényből. Adj hozzá sci-fi öntetet látványos de nagyon idegen és gonosz idegenekkel, akik reménytelenül erősek, nem is értem, hogy győzhetünk mi a végén. Hacsak Tom Cruise miatt nem. Bár szerintem Emily Blunt jobb. De félre tréfa, ez egy meglepően erős és helyenként csavaros sztori, még Cruise kicsit túl rutinos játéka se tudja elrontani. Sci-fi kedvelőknek kötelező!
(Ezúttal azonos hullámhosszon vagyunk TrueY-nal, neki is tetszett.)
