Úgyhogy péntek reggel beugrottam, hogy megvegyem az utolsó jégbüfés sajtos rudamat.
A fenti fénykép nem ezt mutatja, ez valamikor májusban készült, ugyanis már régóta tervezem, hogy az egyik kedvenc süteményem kipusztulásáról posztot írjak. Ezt most a Jégbüfé bezárásának apropóján meg is teszem, hiszen ezzel az utolsó számomra is ismert "igazi" sajtos rúd beszerzési forrás szűnik meg. (Persze tudom, hogy van a budai Jégbüfé, de oda nem tudok olyan könnyen beugrani munka előtt, közben vagy után, mint a pestibe.)
A sajtos rúd (avagy nevezzük a továbbiakban a neki kijáró tisztelettel Sajtos Rúdnak ;-) egy klasszikus sós süti volt ama bizonyos eggyel ezelőtti átkosban, ráadásul - legalábbis szerintem - azon ritka fajták közé tartozott, amelyik finom is volt. Míg az átlagos kádárkori süti olcsó alapanyagokból, igénytelenül elkészített, gyakran igénytelenül tárolt középszerű valami volt, addig még az Átlagos Kádárkori Sajtos Rúd is egy jól sikerült, leveles tésztából készült, szépen "felfúvódott", könnyű, üreges, ropogós csoda volt.
A bajok a rendszerváltozás után kezdődtek, amikor is valami általam ismeretlen okból a sajtosrúdtermelő pékségek technológiát váltottak és a klasszikus leveles tésztás recept helyett elkezdtek kelt tésztás változatokat gyártani. Talán az lehetett az ok, hogy ezek valószínűleg gazdaságosabb és könnyebben kezelhető termékek voltak: a leveles tészta macerás. Ttörékeny, a jól átsült Sajtos Rúd üreges, ha óvatlanul nyúlnak hozzá, könnyen behorpad vagy betörik a felső réteg, az ilyen esztétikai hibás példányokat meg nyilván nehezebb eladni. A kelt tésztás sütiket lehet tapizni, dobálni, nem nagyon látszik rajtuk, szóval jóval praktikusabbak. Ezért vagy másért, a kelt tésztás sajtos rudak elkezdték kiszorítani a klasszikus levelestésztás Sajtos Rudat.
Csakhogy sajnos a kelt tésztás sajtos rudak ehetetlen, gumiszerű, ízetlen vackok, amiket csak amerikanizálódó, mekdoneldszes igénytelenségre kondícionált vásárlóközönség képes fogyasztani (talán).
Az, aki ismerte az igazi Sajtos Rúdat, az az ilyet undorodva köpte ki. Így aztán pár keserű csalódás után elkezdtem kialakítani az Igazi Sajtos Rúd felismerésének módszertanát (nem nehéz, a leveles tészta jól felismerhetően más, mint a kelt tészta) és odafigyelni a vitrinekben kitett mintapéldányokra. Azonban a kelttésztás bitorlók tragikus térnyerése megállíthatatlan volt, egyre több helyről tüntek el az utóvédharcot vívó Igazi Sajtos Rudak és én egyre kétségbeesetten húztam ki a listáról a megfogyatkozott beszerzőhelyeimet.
Sokáig szilárdan tartották magukat a Fővámtéri Végvár Csarnok pékáru pultjainál, de pár éve egy reggelen keserűen kellett konstatálnom, hogy azt is elfoglalták a kelttésztás bitorlók, ráadásul láthatólag az összes pékárút árusító pultnál egyszerre történt meg a puccs.
Ekkor jó pár hónapig azt hittem, vége: nem lesz többé Igazi Sajtos Rúd a városban.
Aztán véletlenül betértem az általam egyébként nem túl gyakran látogatott Jégbüfébe és meglepetten fedeztem fel, hogy ott még van Igazi Sajtos Rúd. Azóta némileg megnövekedett gyakorisággal vizitáltam a Ferenciek terén, ha éppen ott kellett buszra szállnom és élvezettel majszoltam a ropogós, sajtos klasszikust.
Rekviem a Jégbüféért
"Az általam egyébként nem túl gyakran látogatott Jégbüfébe", írom, mindjárt mondom is miért.
Emlékeim szerint hajdanán - értsd, az átkosban - kedveltem a Jégbüfét, de olyan kimondott kedvenc sose volt. Beugrottam egy-egy francia krémesre vagy gesztenyepürére, de semmi több. A rendszerváltás után lassacskán megkopott a hely varázsa. A sütik maradtak olyanok, amilyenek voltak, nagyjából középszerűek, miközben a magyar cukrászatnak általában jót tett a változás. A Szamos, az Auguszt és még sok más remek cukrászda éledt újjá, illetve tört előre a semmiből és sokkal-sokkal finomabbak voltak, mint a változatlan Jégbüfé.
A kiszolgálás is hagyott maga után kivánnivalót. Veszekedős élményem ugyan sose volt, de az "először megvesszük a sütit a pénztárnál, aztán állhatunk mégegyszer sorba a pultnál" rendszer nekem túl oroszos volt (Moszkvában és Péterváron volt minden bolt ilyen még a kilencvenes években), a Sajtos Rúdat ráadásul a kávéspultnál adták ki, ami persze méginkább lassította a folyamatot, pláne ha két-három kávés kuncsaftot is ki kellett várnom.
Úgyhogy a maga a hely nem volt túlzottan minőségi. Igaz, nem is próbálta sose annak beállítani magát, az árak megfeleltek a minőségnek, azaz az ár-érték arány nagyjából rendben volt. Ráadásul ha az aluljárókat elárasztó silány gyorspékségekhez hasonlítottuk a helyet, akkor nem nehéz nyertesnek kihozni a Jégbüfét, ugyanis ha a klasszikus torta- és krémesválaszték (ebben egyet kell értsek a Táfelspiccel) el is maradt az elvárásoktól, a péksütemény fronton jobb volt a helyzet, az isler, a mákos pozsonyi vagy éppen a pogácsák egész jók voltak, szemben az aluljárós felfújt szeméttel.
Szóval a "kapjunk be gyorsan valamit, amíg várunk a buszra vagy átszállunk a metróra" kategóriában még ma is versenyképes volt és hát valljuk be, ehhez a funkcióhoz ideális helyen volt. Az ablakokhoz állított pultokat pedig, ahol a sütit majszolgatva élő reklámfiguraként funkcionálva lehetett figyelni a városi forgatagot, a magam részéről vendéglátóipari telitalálatnak tartom.
Szóval a Jégbüfé jó helyen volt ott, ahol volt és az esetleges minőségi lemaradásával együtt is az átlagbudapesti elfogadta, használta. Talán ezért is válhatott önmagán túlmutató, találkahelyként intézményesülő városi legendává, aminek megszűntét akkor is sajnálkozva fogadtam volna, ha nem találtam volna rá pár éve a Sajtos Rúd Arvádjának szerepében.
Már csak azért is, mert egyelőre nem lehetünk biztosak abban, hogy a felújítás után mit kapunk helyette.
A Párizsi udvar kihalt belső tereire elmondható, hogy a jelenlegi állapotnál bármi jobb, de a Jégbüfé tér felé néző üzlethelységében nem szeretnék valami drága, puccos helyet látni: oda egy Jégbüfé stílusú, pörgős, áraival senkit nem kizáró (azaz legalább viszonylag olcsó) hely kellene, csak annak lenne esélye megtartani vagy visszanyerni a "legenda" státuszt.
Kis kitérő után akkor térjünk is vissza a Sajtos Rúdra. Az igazságnak tartozunk annak beismerésével, hogy a Jégbüfé-féle Sajtos Rúd egyébként nem feltétlenül volt életem legjobbja. Olyan jó közepes szintet hozott, húsz évvel ezelőtt nem biztos, hogy Jégbüfé törzsvendég lettem volna érte. Szerintem egy kicsit túl zsíros volt és az üregesség mértéke se volt mindig állandó. Az alábbi képen egy szép pédány látható, de időnként becsúsztak laposabb sorozatok, ami szerintem sütéstechnológiai problémákra utalhatott.
A sanyarú ellátottság korszakában azonban még ezek a laposabb példányokat is meg kellett becsülni és én meg is becsültem. De most megint elesik az általam utolsóként számon tartott Sajtos Rúd Forrás és ezútttal még kevesebb az esély arra, hogy találok másik beszerzési helyet a közelben.
Sirassuk együtt hát az Jégbüfét, a Sajtos Rúd utolsó(?) lelőhelyét!
