A minap a Nemzeti Színháznál sétáltunk, többek között felkeringtünk a Zikkurat tetejére is. Ott készítettem az alábbi képet:

Hát igen, a Tiltott Labirintus. Valaha ez nem volt lezárva, be lehetett menni, lehetett benne tekeregni, eltévedni. Ez a valaha persze jó régen volt, kb. akkor, ammikor a lányaim még bölcsis-ovis korban voltak. Imádtak benne bújócskázni.

Persze a jelenlegi lezárás tulajdonképpen érthető, a Labirintus nincs igazán használható állapotban:

• Egyrészt jól látható, hogy középen bizonyos részeken igencsak csenevész a sövény (mintha valami kórság emésztené), lényegében átlátszik, néhol átjárható.
• Ahol viszont megmaradt a sűrű sövény, ott annyira megnőtt, hogy az ösvények néhol már annyira szűkek, hogy a látogatók ott már nem férnének el.

Egyébként, ha már itt tartunk, maga a Zikkurat se egy sikersztori. A tettejére még fel lehet menni, de a belsejébe már jó ideje nem. Pedig a Nemzeti Színház honlapja büszkén hírdeti, hogy "az épület belsejének hét terme a Kékszakállú herceg várát idézheti fel." Biztos csak a Judit nevű látogatók számára nyílik meg a zárt ajtó.

Szóval a szokásos, lehangoló sztori.

Megcsináljuk, ünnepélyesen átadjuk, elégedetten vállon veregetve magunkat, hogy micsoda szépséget hoztunk létre. Aztán hagyjuk lerohadni. Mert a karbantartás fáradságos aprómunkája az nagyon nem illek bele büszke Nemzeti Karakterünkbe.