A cég Münchenbe küldött a héten egy kisebb konferencia-féleségre.
Ez amúgy nem meglepõ, lévén a cég egyik központja a bajor metropolisz, tavaly is jártam ott egyszer. Ezek persze villámlátogatások, városnézésre nincs idõ, maximum esténként, feltéve ha több napos útról van szó. Ezúttal egy éjszakát töltöttem ott, az esti programról viszont a szervezõk gondoskodtak. Münchenben az ilyen programok általában patinás sörözõk illetve sörkertek meglátogatását szokták jelenteni, most is ez történt: a Paulaner am Nockherberg nevű intézményt látogattuk meg, amelyet a Paulaner sörgyár üzemeltet, egyébként a sőrfőzdéje tőszomszédságában.
Az obligát (és igen kíváló) sör és a perec mellé vacsorát is kaptunk, ami nem volt rossz, de olyan nagyon jó se: kicsit túl nemzetközi volt, elõétel trendi saláta némi gyümölcsbetéttel és enyhén pikáns szósszal, a fõétel egy enyhén bajoros de valójában meglehetõsen semleges csirke volt, a desszert pedig egy ehető, de szintén nem túl bajoros banános fagyi.
Azért meg lehetett enni, a lényeg pedig amúgy is a kesernyés nedű volt, arra pedig nem lehetett panaszunk, így aztán a hangulat is hamar oldódott. A beszélgetés amúgy nem lépett túl a szokásos nemzetközi sémákon, talán egyedül az egyik német (illetve dehogy) kolléga vitt egy kis színt a társalgásba, aki minden alkalommal hangsúlyozta, hogy ő nem német, hanem bajor, meghogy nem szurkol a német válogatottnak, mert az nem bajor, meghogy ez a sör Helles és ilyen csak Bajorországban van, máshol (értsd máshol Németországban) nincs. Ez utóbbi azért volt kissé komikus, mert a bajoroknak tényleg sok sörspecialitásuk van, sőt, ha nagyon precízek vagyunk, akkor még az is igaz, hogy a bajor Helles is annak számít, de összevetve mondjuk pl. a különböző búzasörökkel pont a Helles az nem nagyon tér el a világon mindenütt megtalálható lager és export söröktől, szóval pont erről a külső szemlélő nem mondaná, hogy ez egy markáns bajor specialitás.
Aztán egy sörrel később még az is felvetődött, hogy tulajdonképp nem is kellene Bajorországnak Németországhoz tartozni, remekül meglennének ők magukban. A többi német egyébként végig elnéző mosollyal tolerálta az öntudatos bajor kijelentéseket, ennél a pontnál az egyik (Saar-vidéki) német azért megérdeklődte, hogy akkor vajon a független Bajorország megtartaná-e az északi részén fekvő frank területeket. Sajnos ekkor már németül zajlott a társalgás és szerény tudásom nem tette lehetővé, hogy a választ megértsem. Mindazonáltal nem estek egymásnak a felek, az egésznek inkább kedélyes csipkelődés jellege volt, nem tűnt vérre menő témának.
Minden jónak vége szakad egyszer, ennek a vacsorának is. Egy negyedórás séta után már a szállodai szobámban üldögéltem és a másnapi előadásomra készülődtem. Illetve nagy kedvem nem volt hozzá, ezért kb öt percenként végigpásztáztam a tévécsatornákat, hátha találok valami érdekeset. Eleinte a CNN kötötte le a figyelmemet, ahol már nagyon készültek az utolsó elnökjelölti vitára, aztán az egyik német adón rátaláltam a Németország-Wales focimeccs közvetítésére: épp a nemrég visszavonult Oliver Kahn szakértett a szünetben, 0-0-ás állásnál, kicsit aggódva, hogy képesek lesznek-e a fiúk ezt a masszív walesi védelmet feltörni. OK, mondtam, nézzük, képesek lesznek-e. Képesek voltak, amolyan hajtós, nyomos német stílusban darálták tovább az ellent és kb. a 70. perc táján megtörték a walesi védelmet, nem mellesleg egy igen látványos lövőcsel után eleresztett jól eltalált távoli bombával. Jó kis meccs volt, megérdemelt német győzelemmel, de a walesiek is jól küzdöttek.
És hogy teljes legyen a nyugalmam, a már félálomban végignézett késő esti összefoglalókból fényes máltai diadalunkról is értesülhettem, bár erről képet nem adtak, csak tudnám, miért.
A többit majd legközelebb.
