Igazából ez az írás már itt hevert félkészen egy ideje és fogalmam se volt róla, hogy mikor fogok újra nekikezdeni. Ma reggel azonban kaptam egy emailt, ami eszembe juttatta. A port.hu-nak van egy szolgáltatása: lehet értesítést kérni, ha egy filmet vetítenek valahol, akár tévében, akár moziban. Ma kaptam egy ilyen értesítést, egy olyan filmről, amit szeretnék mindenkinek a figyelmébe ajánlani.

Erre a filmre évekig vártam. Amikor végül meguntam a várakozást, akkor Angliából hozattam be DVD-n, hogy láthassam. Március közepe táján érkezett meg és ugyan még eltelt pár nap, amíg sikerült a lányokat annyira korán ágyba tenni, hogy viszonylag emberi időben leülhessek a tévé elé, de valamikor április elején erre is sor került.

Következzen akkor most egy félkész, fésületlen poszt Roy Andersson Te, aki élsz (Du levande) című filmjéről.

Essünk túl a kritikán, hogy aztán lehessen dicsérni. A Du levande egyértelműen a Dalok a második emeletről folytatása és mint oly sokszor, a második "rész" nem annyira átütő erejű, mint az első. A Dalok zseniális volt, a Du levande "csak" nagyon-nagyon jó. A Dalok világa az első pillanatban megfogott és végig fogva tartott. Illetve még annál is tovább. Napokig ott forogtak a fejemben a jelenetek emlékei: a komor színvilág, a nagyon abszurd, de eközben a maguk módján nagyon is valóságos helyzetek, a szereplők panaszos párbeszédei illetve sokkal inkább pusztába kiáltott monológjai, a film minden pillanatát átható emberi szenvedés és reménytelenség miatti együttérzés. Nem kérdés, a Dalokba beleszerettem.

Valószínűleg törvényszerű volt, hogy másodjára nem sikerült ugyanezt elérni. Pedig részeiben a Du levande is nagyon erős. Ugyanaz a stílus, ugyanazok a színek és hangulatok. Ugyanazok az ellesett egyszerű mindennapos helyzetek, amik mögül előtör ugyanaz a mindent átható szenvedés és reménytelenség.

A stílus, a mondanivaló nem gyengébb, talán az összeszedettség hiányzik belőle. A Dalokat tökéletesen megkomponált filmnek éreztem, amelynek minden jelenete ül, a Du levande esetében volt olyan érzésem, hogy az tulajdonképp az előző filmből kimaradt jeleneteket, ötleteket szedte össze a rendező, hogy elmondja ugyanazt mégegyszer.

Persze lehet, hogy csak az elsötétített moziterem és a mozilátogatáskor nálam mindig meglévő, minden mást kizáró odafigyelés hiányzott. Tévén sajna sosem ugyanaz egy film. Ugyanakkor pár nap, pár hét után az vettem észre, hogy kezdenek a két film képei, mondatai, történetei összemosódni. Hiába érzem egyenetlenebbnek ezt a filmet, mint az elődjét, zseniális, felejthetetlen jelenetek ebben is vannak. (Pl. az elveszett befektetéseire panaszkodó férfi nagyon is aktuális panasza és a panasz elhangzásának egyszerre pimaszul gúnyos és mélységesen elszomorító körülményei.)

Azóta a filmet mégegyszer megnéztem, és bár továbbra is úgy vélem, elődjénél gyengébbre sikerült, másodjára kisebbnek éreztem a különbséget, a "történet" is egy kicsit jobban a helyére került. Lehet, hogy nem annyira zseniális, mint a Dalok, de attól még látni kell.

Talán holnap este megint felfedezek benne néhány ínyencséget. Ugyanis a Du levandét az m2 pénteken (június 4.) este 10-kor vetíti.