Ma 66 éve, 1944. augusztus 4-én választotta meg a finn parlament Carl Gustaf Emil Mannerheimet köztársasági elnöknek.
A pillanat inkább drámai volt, mint ünnepélyes. A finnek ekkor Hitler szövetségesei voltak, a Vörös Hadsereg pedig mélyen benyomult az ország területére: Viipuri és vele Karélia nagy része már elesett. Ugyan pillanatnyilag lefékezték a szovjet előrenyomulást és a hadsereg jó erőben volt, mindenki tudta, hogy a németek elvesztek és az oroszokat senki sem tudja megállítani. Finnországnak tehát sürgősen ki kellett lépnie a háborúból: ez volt Mannerheim nyilvánosan ki nem mondott feladata. Lényegében nem kevesebbet vártak tőle, mint hogy megmentse Finnországot a totális háborús vereségtől és a szovjet megszállástól.
Szóval újabb Mannerheim poszt következik.
Téli Háború
Legutóbb azzal zártam, hogy Mannerheim ugyan már 1918-20-ban stabilan beírta magát a finn történelembe, de ha nincs a II. világháború, valószínűleg "csak" egy lett volna a XX. századi finn történelem nagy alakjaiból.
II. világháború azonban volt és Finnország sem tudott elbújni előle. Sőt, elég korán belekeveredtek: a Molotov-Ribbentrop paktum Finnországot a szovjeteknek ítélte, akik Lengyelország keleti részének gyors bekebelezése után sort akartak keríteni a finnekre is. Némi diplomáciai kötélhúzás után 1939. november 30-án megkezdődött a Téli Háború (finnül Talvisota).
A Téli Háború a XX. századi finn történelem emblematikus eseménye, a finn történelmi tudat fontos formálója. Én először középiskolás koromban (1984-ben) hallottam erről a háborúról, amikor a történelemtanárunk - kommunizmus ide, Kádár-korszak oda - a történelemkönyvben leírtakkal szemben nagyjából a valóságot tanította meg róla (azazhogy nem a finnek kezdték, hanem az oroszok, meg hogy a Vörös Hadsereg jól leégett) és nyílt szimpátiával beszélt a keményen ellenálló finnekről. Aztán később olvastam róla cikkekben és könyvekben, láttam róla egy megrendítő filmet, így kicsit az én történelmi tudatomnak a formálója is lett.
A Téli Háború ékes példája annak, hogyan lehet egy formálisan elvesztett háború a fájdalmas területi veszteségek ellenére is tulajdonképpen győzelem. A tét eredetileg ugyanis nem az elvesztett karéliai területek voltak, hanem Finnország maga. Sztálin valószínűleg azt hitte, a szovjet hadsereg könnyedén legyőzi a finneket és pillanatok alatt bemasírozik Helsinkibe.
Ehhez képest a finnek szívósan ellenálltak, a Vörös Hadsereg meg bemasírozás helyett szenvedett és égett. Megszületett a Mannerheim vonal, a hősiesen védett, áttörhetetlen finn védvonal "mítosza".
A Mannerheim-vonalnak amúgy nincs túl sok köze Mannerheimhez azon kívül, hogy egy újságírói ötlet nyomán nem hivatalosan róla nevezték el. A finnek szinte a függetlenség kivívásának pillanatában elkezdték építeni. Ebből akár az is következhetne, hogy a híres Maginot-vonalhoz hasonló erősségű erődítmény és bunkerláncot képzeljünk magunk elé. A valóság ezzel szemben az, hogy Finnország akkoriban egy szegény kis állam volt Európa perifériáján, védelmi költségvetése a töredéke a franciákénak, így aztán ez a védvonal eleve szerényebbre lett tervezve és még a szerényebb tervek sem valósultak meg teljesen.
Ellentmondó számadatokat találtam a Mannerheim vonal erődítményeinek számáról. (A wikipédia pl. egy helyütt 100 kevéssé felszerelt, gyenge tűzerejű bunkerről, máshol 221 "megerődített pontról" azaz "strongpointról" beszél. Gondolom a különbség abból adódik, mit is nevezzünk bunkernek.) Talán azzal mondjuk el a legtöbbet, hogy
- A korabeli átlagos európai védvonalaknál gyengébben volt felszerelve (a wikipédia szerint hasonló hosszúságú szakaszon a Maginot-vonalon nagyjából 5800 sokkal jobban felszerelt, alagutakkal és helyenként vasúttal összekötött erődítményt húztak fel a franciák.)
- A Mannerheim-vonal bunkereibe építésének nagyjából 20 éve alatt 14,000 köbméter betont építettek be. A finnek által a világháború háború során később kiépített, valamivel rövidebb ún. VT-vonal bunkereihez ezzel szemben 400,000 köbméter betont használtak fel.
Az is tény persze, hogy a terep adottságai segítették a védekezést. A finn tóvidéken elterülő karéliai földnyelv sűrű fenyőerdői, sziklás dombjai és talán legelsősorban is a rengeteg víz (folyók, tavak) jól védhető, természetes védvonalat képeztek, amit tervezésekor ügyesen használtak ki a finnek.
A Mannerheim vonalon nagyjából két hónapig tudtak kitartani a finnek, ami óriási meglepetés volt. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindkét fél háborús propagandája igyekezett felnagyítani a védvonalak erősségét. A finnek azért, hogy lelket öntsenek a lakosságba, a szovjetek azért, hogy elfogadhatóvá tegyék a kudarcaikat.
Minden csoda három napig tart, mondják. A finn csoda esetében ez nagyjából három hónap volt: a szovjet túlerő végül lassan "ledarálta" a finneket. Ugyanakkor az eredeti "tét" fényében a hősies finn ellenállás sikeres volt: bár 1940 márciusában az elcsigázott finn hadsereg már az összeomlás szélén volt, bebizonyosodott, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Sztálin ekkorra már letett Finnország teljes bekebelezéséről (volt még dolga Baltikumban és Besszarábiában) és a moszkvai békében beérte kevesebbel is.
Az igazságnak tartozunk azzal, hogy minden lelkünkhöz közel álló finndicsérés ellenére a szovjet kudarcok talán legfontosabb oka az alig két évvel korábbi nagy sztálini tisztogatás lehetett, amely gyakorlatilag lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Az eredmény egy rosszul vezetett, morálisan is gyenge sereg volt. Szemben a finnekkel, akiknek ugyan meglehetősen gyengén felszerelt és szintén nem túl alaposan kiképzett seregük volt, viszont mind morális tartásban, mind az irányításban felülmúlták a támadókat.
Ez utóbbiban pedig természetesen jelentős szerepet játszott Mannerheim, mint a sereg főparancsnoka. Sikeres hadvezér volt, aki igyekezett megóvni katonái életét és akinek seregei ügyesen alkalmazkodtak a körülményekhez. A Ladoga-tótól északra, ahol a nagy távolságok és a ritka úthálózat engedte, gyorsan mozgó sífutó alakulatok által végrehajtott gerillatámadásokkal zilálták szét a sífutótudás (és felszerelés) hiánya miatt utakhoz kötött szovjet hadoszlopokat. Délen, a keskeny karéliai földnyelven "hagyományosabb" állóháború alakult ki, itt a két hadsereg morális tartása közti különbség billentette a finnek javára a mérleget, pontosabban egyenlítette ki a szovjet túlerőt, egy ideig legalábbis.
Bárhogy is volt, az előző poszthoz hasonlóan nyilván ezúttal is elmondható, hogy nem Mannerheim volt az, aki egyszemélyben megmentette Finnországot, sokkal inkább egy egész nemzet hősies és szívós (és persze kicsit szerencsés) ellenállása kellett hozzá. Mégis, Mannerheim személye nagyon is jól szimbolizálta ezt a hősiességet és szívósságot.
Folyt. köv.
Finnország világháborús története nem ért véget a Téli Háborúval, mint ahogy Mannerheimé sem. Finnország 1941-ben Németország oldalán "beszállt" a Szovjetunió elleni támadásba, azzal a szándékkal, hogy az egy évvel korábban elvesztett területeket (és még talán annál is többet) visszaszerezzék. Ez volt a "Folytatólagos Háború" (a név, finnül Jatkosota, arra utal, hogy a finnek Téli Háború folytatásának tekintették), amelyben ismét Mannerheim volt a finn hadsereg főparancsnoka.
Annak ellenére, hogy a háború elején a finnek gyorsan visszafoglalták az egy évvel korábban elvesztett területeket, sőt Kelet-Karélia olyan területeit is, amelyek korábban sosem voltak finn vagy akár svéd fennhatóság alatt, a frontok a kezdeti gyors előrenyomulás után megmerevedtek. Sztálingrád után pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a háborút nem kellett volna elkezdeni (illetve "folytatni"). Ettől kezdve Finnország stratégiai célja az volt, hogy egy alkalmas pillanatban kilépjen belőle. A történelem pedig ismételte önmagát: Mannerheim ezúttal is a katonai szerep felől a politikusi szerep felé mozgott, ráadásul ezúttal is neki kellett a német szövetségből kivezetnie az országot.
Persze megint csak nem az övé az egyedüli érdem. A finn politikai elit egységes volt és nagyon ügyesen osztották le egymás közt a szerepeket. Mannerheim elődje, Risto Ryti például eljátszotta a németbarát szerepet, amikor kellett - és 1944 nyarán egy erős szovjet offenzíva idején nagyon kellett. Ekkor Ryti az égetően szükséges német hadiszállítmányokért cserébe "személyesen" garantálta, hogy Finnország nem fog kilépni a háborúból, "amíg ő elnök". A német felszerelések (elsősorban is tankelhárító fegyverek) megérkeztek, a szovjet offenzíva megakadt - és Ryti lemondott, átadva a helyét Mannerheimnek. Éppen ma 66 éve.
Fegyverszünet
Mannerheim pedig gondos előkészítés után kilépett a háborúból. Persze kellettek ehhez a kedvező körülmények. Fegyverszüneti tárgyalások már folytak korábban is, azaz Mannerheim nagyjából tudta mire számíthat. A béke kapóra jött Sztálinnak is, aki így egy mellékes frontról kivonhatta csapatait és Berlin felé irányíthatta azokat. Ugyanakkor Mannerheim személyes tekintélye valószínűleg szükséges feltétele volt a sikernek. Egyrészt belföldön, ahol a váltást sikeresen le kellett vezényelni, másrészt külföldön, ahol olyan partnerként jelenhetett meg, aki nem kompromittálta magát "németbarátsággal". (Több forrás is említi Sztálin állítólagos tiszteletteljes megjegyzéseit Mannerheimről...)
Finnország tehát 1944. szeptember 19-én fegyverszünetet kötött a szovjetekkel (a harcok már szeptember 5-e óta szüneteltek) és a németek ellen fordult.
A moszkvai fegyverszünettel nem zárultak le a finn hadsereg harcai. A szerződés előírta, hogy a Lappföldön tartózkodó német csapatokat a finneknek kell onnan kiverniük. Megkezdődött a Lappföldi Háború, amelyben a finn hadsereg a német csapatokat Norvégia felé szorította.
Eleinte a háború csak egy színjáték volt: a németek lassan, titokban egyeztetett ütemterv szerint vonultak vissza észak fele, a finnek a látszat kedvéért lőtték egy kicsit a már kiürített állásokat, majd előrenyomultak. Ezt a színjátékot a szovjetek pár hét után leleplezték és ekkor a finnek kénytelenek voltak ténylegesen megkezdeni a harcot. "Hálából" a visszavonuló németek porig égették a még kezükben lévő lappföldi településeket, így azon a területen '45 előtt épült ház nemigen maradt (ezt Rovaniemiben magam is tapasztaltam).
A fegyverszüneti szerződés megelőlegezte a későbbi párizsi békeszerződés minden lényeges pontját. Finnország nagy árat fizetett az elvesztett háborúért, bár a Téli Háború veszteségeihez képest "csak" az északi tengeri kijárat elvesztése volt lényeges "újdonság". A területi veszteségek mellett hatalmas jóvátételt írtak elő számukra (egyetlen országként meg is fizették az utolsó fillérig) és a finn szuverenitást sem lehetett teljesnek mondani. A korlátokat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felállítása, a finn belpolitikába való szovjet beavatkozási kísérletek (pl. a "fasiszta" szervezetek betiltásának vagy a "háborús bűnösök" elítélésének előírása) és talán mindenek előtt a Helsinkihez aggasztóan közeli Porkkalában létesült szovjet támaszpont jelezte. (Egyébként a hruscsovi enyhülés eredményeként már 1956. január elsején visszakapták a finnek az eredetileg 50 évre bérbe adott bázist).
Bár a fegyverszüneti szerződés 23 pontja nagyon kemény feltételeket szabott, finn szempontból a legfontosabb eredmény a "hiányzó" 24. pont volt: a megállapodás nem írta elő Finnország megszállását. A legrosszabbat tehát sikerült elkerülniük.
Ha valakik, akkor mi pontosan tudhatjuk, hogy ezzel a "hiányzó" ponttal lényegében a finnek győztek. Megmenekültek a Varsó Szerződéstől, a KGST-től, az egypártrendszertől. Finnország megtarthatta a többpártrendszerű demokráciát és a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot. A jóvátétel kinyögése, a karéliai menekültek újbóli, ezúttal végleges letelepítése után megindulhatott az eleinte lassú, majd egyre látványosabb fellendülés útján.
Mindazonáltal Mannerheim elnöksége nem volt jutalomjáték ezután sem. Különösen a szovjetek által dominált Szövetséges Ellenőrző Bizottság tevékenysége okozott neki fejfájást. A szovjetek ugyanis itt is hasonló recept szerint intézték az ügyeiket, mint pl. Magyarországon: felléptek a "fasiszta" (értsd: nekik nem tetsző) politikai erők ellen és próbálták helyzetbe hozni a helyi kommunistákat, akiket itt is sikerült - legalábbis egy időre - benyomni a kormányba. Sőt, a magyar recept szerint a belügyminisztériumban is sikerült jelentős kommunista befolyást kiépíteni.
Ennek keretében - egyfajta "kollektív történelmi önkritika" jegyében a finneknek saját háborús bűnös pereket kellett tartani a háború alatt hivatalos posztot betöltött legtöbb fontos politikus ellen. A szovjetek kész listával jöttek, amely tartalmazta pl. a már említett Risto Rytit, de a vádlottak padjára kellett ültetni több volt miniszterelnököt és minisztert, vagy pl. a berlini finn követet is. Igazi koncepciós perek voltak ezek, az ítéleteket is a szovjetek diktálták. Mannerheim nem szerepelt a listán, bár mindvégig tartott attól hogy később (ld. szalámitaktika) ő is a vádlottak padjára kényszerül. Erre azonban - állítólag Sztálin személyes utasítása alapján - nem került sor.
Béke
Mannerheim nem sokkal a perek ítélethirdetése után, 1946. március 4-én lemondott posztjáról. Megrendült egészségére hivatkozott - ez igaz is volt, hátralevő életének jelentős részét egy montreux-i szanatóriumban töltötte Svájcban, segítőivel az emlékiratain dolgozva. Ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy a rábízott feladatot teljesítette, Finnországot kivezette a háborúból és addigra a fegyverszüneti megállapodás legtöbb pontját teljesítette az ország.
Nem állíthatjuk, hogy távozásakor már minden rendben volt, az Ellenőrző Bizottság pl. még majd másfél évig folytathatta "áldásos" tevékenységét, ők csak a Párizsi Békeszerződés aláírása után távoztak. A kommunisták is a kormányban maradtak 1948-ig, akkor azonban egy állítólagos puccskísérlet nyomán kiebrudalták őket a kormányból és egy magyar-cseh-stb. típusú kommunista hatalomátvétel fenyegető lehetősége végleg elmúlt.
Mannerheim - bár egyre betegebben - láthatta még, ahogy Finnország helyzete lassan konszolidálódik és az ország erőre kap. Megérte azt is, hogy az új elnök, Paasikivi 1948-ban Barátsági, Együttműködési és Segítségnyújtási Szerződést kötött a Szovjetunióval (amelynek lényege az volt, hogy Finnország megőrizhette szuverenitását, bár külpolitikájában messzemenően figyelembe kellett vennie a vélt vagy valós szovjet biztonsági érdekeket) és azt is, hogy ugyanő 1949-ben kegyelmet adott a még börtönben lévő "háborús bűnösöknek".
A helsinki olimpiát viszont már nem érte meg. 1951. január 27-én hunyt el egy lausanne-i kórházban. Holtteste február 2-án érkezett meg Helsinkibe, ahol a helsinki katedrálisban ravatalozták fel. Február 4-én került sor az állami gyászszertartásra: Carl Gustav Emil Mannerheimet a helsinki Hietaniemi temetőben helyezték örök nyugalomra.
