Nem biciklizem Budapesten, nyilatkoztattam ki kb. három éve.
Módszeresen áttekintve a budapesti biciklis tényállást, következetes vaslogikával levezettem, hogy Budapesten nem biciklizem, mert nincs elég kerékpárút, ami van, az rossz, az autósok veszélyesek, lopják a bicikliket, stb. Újraolvasva magvas gondolataimat, elégedetten állapítottam meg, hogy tökéletesen igazam volt.
Ehhez képest kb. két hónapja biciklivel járok a munkahelyemre.
Úgyhogy most akkor szép dialektikusan megírom, miért biciklizem mégis Budapesten.
Mi változott?
Tulajdonképpen nem sok. A három éve megírt összkép szerintem alapvetően még mindig változatlan. Kevés és rossz minőségű a bicikliút, az autós közlekedési morál továbbra is ramaty és persze a lopásveszély se lebecsülendő.
Ugyanakkor átadtak egy-két új bringautat, amelyek pont számomra fontosak. A kiskörúton ugyan csak kb. 250 métert tekerek, de az a sáv pont egy kritikus szakaszt old meg, ott biciklisáv nélkül nagyon nem szívesen mennék. Ugyancsak jól jött a Bogdánffy úti új szakasz, bár azt mondjuk ki tudnám valahogy kerülni. Persze a szokásos útvonalam egy jelentős része még így sincs lefedve, tehát ha tartanám magam azokhoz az elvárásokhoz, amiket három éve felállítottam, akkor még most se bicikliznék.
Viszont nem lehet nem észrevenni, hogy egyre többen kerékpároznak. Ismerősök is "lebuknak". Az irodai garázs tele van biciklivel. Legalább két közeli kollégát láttam már reggel bicajjal beérkezni, az egyik haverom sörözni is kerékpárral jelenik meg mostanság (mondjuk ezt a példát nem fogom követni). De valahogy a városban járva, autózva-buszozva is úgy érzékeltem, emelkedik a létszám.
Ha pedig egyre több ember csinál valamit, akkor az óhatatlanul befészkeli magát az ember gondolataiba: nem kéne nekem is csatlakoznom? Így visszagondolva, tulajdonképp az a három évvel ezelőtti poszt is egy lépés volt ebbe az irányba, mert több év szünet után először gondoltam újra végig a pro és kontra érveket.
Aztán voltak személyes szempontok. Promontor legendásan smucig és a tankolás egyre borsosabb összegekbe kerül, míg a kerékpározás ingyen van. Na jó, ha nagyon tudományosan közelítem meg a kérdést, kalóriákkal fizetek, amit elvileg pótolnom kell, de az igazság az, hogy az étkezési kiadásaimon nem érzékelek különbséget.
Ráadásul az utóbbi években szinte semmit sem sportoltam. Néha eljutottam egy uszodába, a fogyókúrám alatt jártam konditerembe, de ezek egyedi esetek maradtak és hamar elhaltak. Egyszerűen nem találtam időt sportolásra. A munkába bicajozás viszont összeköti a "kellemest" a "hasznossal": az utazásra fordított idő egyben sportolás is.
Első tapasztalatok
így aztán nyáron elhatároztam: itt az ideje egy próbát tenni. Előszedtem a Helsinki óta (lassan tizenhárom éve!) csak porosodó bringát, felfújtam a gumikat, alaposan áttöröltem, majd elvittem egy szervízbe átnézésre. Közben megterveztem az útvonalat, az ismeretlen útszakaszokon még terepszemlét is tartottam. Bár Helsinkiben anno minden biztonsági felszerelést feleslegesnek éreztem, itthon ennél jóval óvatosabb voltam, így beszereztem egy sárga mellényt és egy sisakot is.
A próbaútra egy hétvégén került sor. Sikeresnek bizonyult. Nem gázoltak el, én se ütöttem el senkit és ugyan lógott a nyelvem, mire beértem az irodába, de célba értem. Aznapra ez elég is volt, bent hagytam a biciklit és csak másnap mentem érte. A hazaút kritikus volt, mert dombon lakunk, hát nem is bírtam végig feltekerni: négy saroknyi távolságot szégyenszemre a biciklit tolva kellett megtennem.
Szóval a Tour de France nem opció, de ezzel számoltam. A következő héten beindult az éles munkába járás. A hétköznapi forgalom se bizonyult elviselhetetlennek, persze reggel jó korán elindultam, meg hát nyár is volt, ami a beszoktatáshoz ideális volt. Az utóbbi két hétben már érezhetően erősebb lett a forgalom, meg persze az iskolakezdés miatt én is később tudok csak indulni, de mostanra már belelendültem a dologba, így nem sokkol, ha egynél több autó megy el mellettem két lámpa között.
Az időeredményem is feljavultak, az első héthez képest gyorsultam vagy 5-10 percet. Így reggel 26-28 perc kaputól kapuig, délután 35-37 perc, ráadásul ma már csak egy saroknyit kell tolnom a bringát: szeptember végére szerintem már hazafele is teljes távot tudok majd teljesíteni. Az utazás időtartama pedig abszolút versenyképes. Autóval persze azért általában gyorsabb volt, de a különbség nem vészes és nincs dugóveszély sem, a busznál meg gyorsabb is vagyok (ennek a várakozás és a megállók eléréséhez szükséges séta ideje a fő oka.)
Az átlagsebességem reggel 17, délután 13 kilométer/óra körül van, ezen azért lehet még javítani, bár a sebesség növelésének a városi forgalom korlátot szab. Jó pár kereszteződésen, lámpán kell átjutnom, a bicikliutak többsége pedig gyalogosokkal közös, ami szintén lassító tényező.
A sebességemet egyébként onnan tudom, hogy a múlt héten feltettem a mobilomra a Sports Tracker nevű alkalmazást, amivel viszonylag pontos statisztikákat lehet gyűjteni tekerés közben: megtett távolság, átlagsebesség, csúcsssebesség, ilyesmik. Az útvonalat is szépen felrajzolja egy térképre, A lefogyasztott kalóriamennyiséget is megbecsli, illetve a tengerszint feleti magasságot is méri, ez utóbbit szerintem nagyon pontatlanul.
Egyelőre csak ismerkedem a programmak és alapstatisztikákat gyűjtök, de idővel majd olyasmiket is ki fogok próbálni, hogy mennyi a tiszta menetidő (szüneteltetni lehet az időmérést, ha állunk, pontosabban, ha a sebesség egy beállított határérték alá esik), illetve a valahogy állítólag a szokásos útvonalakat is meg lehet jegyeztetni vele.
A morál, avagy amorál
Kényes téma következik, de hát a trollokat is etetni kell, így nem térhetek ki előle: mi a helyzet a "legendás" biciklis szabálytalanságokkal illetve hogyan látja egy zöldfülű biciklista a többi közlekedőt?
Kezdjük a kerékpárosokkal, először seperjünk a saját házunk táján.
Az egész bicikliprojekt legsúlyosabb kompromisszuma, illetve főbűne a Szabadság híd. Itt ugyanis járdázok. Namost itt vagy az úttesten kéne mennem, ettől azonban ott félek, vagy le kellene szállni, és gyalogosként járdázni, az viszont túl lassú. Így aztán biciklizek a járdán, kerülgetem a gyalogosokat. Ez reggelente nem nagy gond, mert olyankor elvétve akad csak gyalogos, délután viszont elég sokan vannak. Mentségemre annyit tudok felhozni, hogy nem suhanok, hanem lassan kerülök, nem centizek és soha sem csengetek türelmetlenül. Szóval igyekszem kulturáltan, óvatosan viselkedni, kis sebességkülönbséggel közlekedni, de tagadhatatlanul szabálytalan vagyok.
A 2. számú kerékpáros főbűn az egyirányú utcán szembemenés. Igen, ezt is elkövetem. Általában nem derogál kerülni egy utcát, ahol van autósforgalom, ott szabályos vagyok. Egyetlen kivétel van: hazafelé menet van három párhuzamos utca, kettő szomszédos szembe egyirányú, a harmadik - kissé távolabb - kétirányú. Ez utóbbin kellene közlekednem, csakhogy ez viszonylag forgalmas és az aszfalt is borzalmas. Az első egyirányú utcán viszont két hónap alatt egyetlen autó sem jött szembe. Itt is tagadhatatlanul szabálytalan vagyok, annak ellenére, hogy mindenkinek jobb, hogy ott közlekedem.
A 3. számú főbűn a piros lámpa. Ez egyáltalán nem annyira elterjedt, mint egyesek állítják, bár kétségtelenül látni néhány szemtelen példát. Itt számomra egy helyen nagy a kisértés, a Dunaparton van egy mellékutca lámpás zebrával, ahol nemigen jár autó, tökéletesen belátható és biztonságosan át lehet menni bármikor. A többség át is megy. Én eleinte tartottam magam a szabályhoz. Aztán volt egy időszak, hogy mentem a tömeggel (elég mókás volt, hogy egyedül álltam a lámpánál, a többi kerékpáros meg ment át zavartalanul). Mostanában megint megállok: az a fél perc belefér, úgy tekintem, mint egy kis pihenőt, a lelkiismeretem meg mégiscsak nyugodtabb így. Egy-két társam is akad, szóval nem vagyok teljesen magányos harcos. Piroslámpa-főbűn tehát némi bizonytalankodás után részemről kiiktatva.
Aztán van néhány nem feltétlenül szabálytalan, de engem kifejezetten idegesítő magatartásforma. Amit nagyon nem szeretek, azok a száguldozók. Ilyen nem csak autósban van, hanem bicajosban is. Ők azok, akik fizikailag képesek 35-ös átlagot tekerni, hát akkor meg is teszik. Nem számít, ha gyalogos van, nem számít, ha szűk a bicikliút és jönnek szembe. Centizgetnek, szlalomoznak, száguldoznak. Intenzíven használják a csengőt: jobb esetben nem haragszanak, csak informálnak, rosszabb esetben viszont a neheztelésüket fejezik ki vele: mit keresel Te ott, és főleg mit tötymörögsz! Sietünk kérem, ne tessenek feltartani!
A másik állatfaj a"nem érdekel, hogy más hogyan kerül ki, én megyek ott, ahol nekem kényelmes" típus. Ők azok, akik a forgalomhoz képest kifejezetten keskeny parti bicikliúton hármasban egymás mellett kerekeznek flegmán és közben egy jót beszélgetnek. Ha szembejön egy gyalogos vagy kerékpáros, nagy kegyesen hagynak neki 15 centit az út szélén, tessék ott elférni.
Nézzük a gyalogosokat. A színtévesztés náluk is elfordul, akár az autós típus (azaz jaj, hát előbb még ződ volt, átférek én még ezen, különben is elmegy a villamosom), akár a biciklis (totálpiros már évek óta, de nem jár itt senki, akkor meg mire várjak). Pontosabban ezekkel az a baj, hogy néha bizony járna arra valaki, aki persze nem akar gyalogost gázolni, hát fékez.
A másik jelenség a biciklis infrastruktúra használata. Ez vonatkozik a kizárólagos bicikliútra (tipikusan mellette három méterre ott a kitáblázott párhuzamos kizárólagos gyalogút, de az nem tetszik neki valamiért), meg vonatkozik gyakran a kerékpárút-normálút kereszteződésekre (pl. Fehárvári út), amelyek ugyan kizárólag a kerékpáros közlekedést szolgálnák elvileg, de hát jó az zebra helyett is ugyebár.
Szóval a gyalogosok is megérik a pénzüket. Ezekkel a szabálytalankodásokkal ugyan feltartanak, ami elvileg nem szép dolog és nem vagyok boldog, amikor fékezgetnem kell, de ha ilyet látok, a Szabadság-hídi járdázásomra gondolok és lelassítva, óvatosan, nemcentizve, nemcsengetve kikerülöm a pácienseket: mert ugye ha nekem "szabad" ott, akkor legyen nekik is."szabad" itt.
Zárjuk a körképet az autósokkal: na, belőlük nem sokat látok. Egy csomó idegesítő szabálytalanság, amit autóstársként rögtön kiszúrok (narancssárgázás, sebességtúllépés, nemindexelgetős bevágás, jobbkéznemmegadás, fenekembemászás, pofátlan vészvillogós feltartós-parkolgatás, stb.), biciklisként nem nagyon látszik. Amitől eredetileg tartottam, az a biciklisávon megállás:, nos ez előfordult már éppen, de azért nem olyan gyakran. Oldaltávolságot is biztonságosan tartanak, legalábbis én még soha nem éreztem magam veszélyben ilyen módon, remélem ez így is marad. a másik félelmem az a kanyarodó autós esete az egyenesen haladó kerékpárossal, de úgy látszik ezt is megtanulták az autósók, legalábbis még nem láttam olyat, aki ne adta volna meg az elsőbbséget. Kereszteződésben-zebrán ragadás dugóban már gyakrabban előfordul, de azért eddig még mindig elfértem.
Az egyetlen viszonylag gyenge pont az a nemlámpás zebra. Hát ott nem szeretnek megállni. A Budaörsi úton szoktam átkelni egy ilyen zebrán, kínosan szabályosan és óvatosan. Állok a járdán, mellettem a bicikli (tehát leszálltam róla és tolva, azaz gyalogosként kelnék át), türelmesen nézek és várok. Hát itt kb. kéthetene egyszer fordul elő, hogy az első autós megáll. Jellemzően öt-tíz autó is elmegy, mire valaki átenged.
Ez persze nem lep meg, ismert jelenség. Annál furább az, amikor nem zebrán kelek át, hanem amikor a bicikliút keresztezi a főutat. Ilyen van a Fehérvári úton meg a Budafokin ahogy már szóba került. Ezeken a helyeken egyértelműen az autósoknak van elsőbbsége, mégis itt gyakrabban és hamarabb megállnak (pedig itt is kínosan óvatos vagyok), mint a fenti zebránál. Hiába, az autóslélek kiismerhetetlen. Én mindenesetre ilyenkor egy intéssel mindig megköszönöm az előzékenységet.
Hogyan tovább?
A jelenlegi biciklihasználatomnak vannak azért komoly korlátai. Szinte kizárólag munkába járásra használom. Így mind othon, mind az irodai garázsban zárt helyen tárolhatom, kikerülve a lopásveszély kényes kérdését. Egyszer tettem egy aprócska kitérőt hazafelé menet egy könyvesboltba, ahol egy előre megrendelt könyvet vettem át. Az expedíciót ugyanolyan komoly útvonaltervezés előzte meg, mint annó az első munkahelyi tesztutamat és a három könyvesboltban töltött perc alatt végig az ajtó mellé lakatolt bringámat fixíroztam. Szóval spontán "menjünk mindenhova bicajjal" kalandozásokról egyelőre szó sincs.
Az is kérdés még, mi lesz a téli szezonban. Anno Helsinkiben télen buszra váltottam, de ott persze hosszú és hideg a tél, általában tartós hótakaróval. Pesten se fogok hóban, latyakban tekerni, de nálunk enyhék a telek, bőven elképzelhető, hogy a hó csak pár napos leállást okoz. Inkább az öltözködés az, amit még végig kell gondolnom. A nyári váltóruha, a laptop és egy-két apróság elfér a hátizsákban, de egy teljes rend téli öltözék nadrággal, pulóverrel, kabáttal biztos nem. Talán megoldható ez úgy is, hogy a nadrág, pulcsi stb. permanensen az irodában állomásozzon. Majd meglátom.
De október végéig még tuti tekerek.
