Ötéves lett a blog.

Ilyenkor lehet statisztikákat előszedni: 5 év, 376 poszt a maival együtt, több mint 148600 oldalletöltés, legyen ennyi elég, pipa. Lehet kedvenc meg népszerű posztokat visszaidézni: ezeket azonban oldalt felsorolom Óbor és Tíz perc hírnév címszó alatt, akit érdekel scrollozzon le a megfelelő oldaldobozokig. Pipa.

Na, ezzel megvolnánk.

Viszont arra gondoltam, csinálok egy nagytakarítást és előszedek pár megíratlan posztot. Na nem olyat, amit egyáltalán nem írtam meg, hanem olyat, amit elkezdtem, de aztán valahogy elsikkadt. Túl sokáig tartott, aktualitását vesztette, vagy valami ilyesmi. Ezeket eddig nem töröltem, mert sajnáltam őket: valamennyi munkát már belefeccöltem, sajnáltam beismerni, hogy ezekből már nem lesz poszt.

Hát most lesz. Új munkát már nem teszek beléjük, viszont szépen idemásolom őket, úgy ahogy vannak, legfeljebb egy-két helyen megvágom a szöveget, hogy a teljesen értelmetlen részek kimaradjanak.

Azt nem tudom garantálni, hogy ezek nagyon érdekes olvasmányok lesznek, de egy születésnapon amúgy is illik elnéző mosollyal nyugtázni az ünnepelt rigolyáit. Én meg megnyugszom, hogy valahogy mégiscsak hasznosultak a leírt bekezdések.

1. poszt: Eladó telek befektetőknek

Az első maradványposzt tulajdonképp egyáltalán nem vesztette el az aktualitását, bár ennek egyáltalán nem örülök. 2008 nyarán dobtak be a postaládánkba egy helyi ingatlanhirdetést, amelyek az alábbi sorok írására késztettek:

Bedobtak a postaládánkba egy füzetkét, amely eladó ingatlanokat hirdet. A Duna House kiadványa, a XI. kerület és környéke eladó ingatlanjai, 2008 tavasza. Mondjuk tavasz már elmúlt, a fene se érti, hogy került ez most ide, de mire ezt észreveszem, már megakad a szemem egy hirdetésen: "XI. Dayka Gábor u. 981 nm telek. Befektetőknek. Jelenleg természetvédelmi terület része.kiváló tulajdonságokkal rendelkező, csendes nyugodt helyen." de hisz ez itt van nem messze, a Sashegy oldalában. Na de mi az hogy befektetőknek? A Sashegy nemcsak most természetvédelmi terület, hanem tudtommal a jövőben is az lesz. Vagy mégsem?

Kicsit jobban utánagondolva, van egy terület a Dayka Gábor utca és a Brassó út által közrefogott részen, ahol nem a Sashegyre oly jellemző bozótos, hanem telkek találhatóak. Persze ház nem áll rajtuk (eltekintve néhány aprócska kalyibától) és tudtommal nem is szabad ott építkezni, de mindenesetre magántulajdonban vannak. Többé-kevésbbé látszik is, hogy járnak oda a tulajdonosaik.

...

Aztán eszembe jut, hogy áttéteken ("az ismerősőm ismert valakit, aki hallott róla, hogy...") keresztül hallottam én ezekről a telkekről, a '90-es évek elején szorgalmazták az ottani tulajdonosok, hogy sorolják át az itteni telkeket is beépíthetőnek, de az önkormányzat nem engedett. Ami bizony nagy érvágás a telektulajdonosoknak: a Sasadon aranyárban mérik az építési telkeket (újépítésű lakásokat tudtommal már 500 ezres négyzetméterár felett adnak el). Tipikus történet: veszek egy telket egy olyan alig lakott területen, amit majd egy-két-három emberöltő múlva elér a város és értékes építési telkem lesz, és addig is el lehet itt kertészkedni - gondolhatták a vevők 50-100 éve. És csalatkoztak, mert tévedtek húsz métert. Az utca túloldalán valóban az történt, amit megjósoltak, de az ő telkük védett terület lett. Pech.

Szóval egy ilyen tulajdonos szerette volna eladni a telkét, nyilván kell neki a pénz. De mennyire reális vajon a hírdetésben foglalt burkolt igéret: "befektetőknek", meg "jelenleg"?

 ...

De azért az emberben ott motoszkál a gyanú (illetve közelben lakóként a félsz is). Hátha egyszer egy ingatlanmogul szemet vet erre a területre, és elkezdi megvásárolni az itteni földeket, majd szépen kilobbizza a besorolás megváltoztatását. Végül is olyan remek kis "lakóparkot" lehetne ott rittyenteni, a centrumhoz és az M1-M7-eshez egyaránt közel, a hegyoldalból kilátással a városra. A  bikapók és a Pannon gyík meg ugyan kit érdekel? Vajon megbízhatok annyira a választott politikusainkban, hogy nem engednek a szűk lobbiérdekeknek? Persze, hát hogyne.

2. poszt: Magánpénztári mi lett volna ha... (2. rész: A Pénztárak)

2011 a magánpénztärak éve volt. Már úgy értem, a magánpénztárak kicsinálásának éve. Volt erről jó pár posztom, amolyan odamondogatós. Ezekben főleg az államnak mondogattam oda, ezért arra gondoltam, a végén odamondogatok a pénztáraknak is: mert azért ezt a magánpénztári rendszert az én ízlésem szerint túlságosan is a saját javukra üzemeltették: a saját hasznukat folyamatosan biztosították a magas költségek, míg a kockázatokat gyakorlatilag kizárólag a pénztártagok viselték (amúgy persze a legtöbb befektetési pénzügyi konstrukció ilyen ebben az országban, csak legfeljebb a többi nem volt kötelező...)

Sokra nem jutottam, a téma további kidolgozásra várna, de a végvonagló magánpénztárakba ma már felesleges rugdosni.

Befejeződik a magánpénztársirató posztsorozat. Legutóbb a kormányok hibáiról volt szó. De felmerül az a kérdés is, hogy vajon a pénztári rendszer jó volt-e úgy, ahogy volt. Szerintem nem nagyon.

Költségek

Kezdjük a költségekkel. A magánpénztárak alapvetően kétfajta költséggel dolgoznak. Egyrészt a befizetett járulékokból levonnak nagyjából 5%-ot, másrészt a pénztári vagyont vagyonkezelőkre bízzák és nekik ezért vagyonkezelési díjat fizetnek. Ez utóbbit a teljes vagyon arányában fizetik: tudtommal nagyjából 0,5-0,6%-os díjak jellemzőek.

Nézzük az első költségelemet: a rendszer védelmezői mindig megemlítik, hogy az 5% (ami persze az elmúlt 12 év átlagos értéke, a törvényes határ volt ennél magasabb és alacsonyabb is) az egyszeri levonás. Ha azt nézzük, hogy utána a befizetett pénz akár 30-40 évig is hozamot termel utána, akkor hatása elenyésző.

Ugyanakkor nekem ez a rendszer nem nagyon tetszik: gyakorlatilag minden kockázatot a tag nyakába varr, míg a pénztár (illetve a mögötte álló pénzügyi intézmény) bevételét gyakorlatilag az első pillanattól kezdve garantálja.

Azzal, hogy a költségrendszer "fejnehéz", a tag az első években garantáltan mínuszban van (5% levonás és évi átlagos 1%-os reálhozam mellett 5 év kell csak ahhoz, hogy egy adott évi befizetés visszahozza a levonást,..

Hät, ennyi tellett. Nem sok, ennél jóval alaposabban körbe kellett volna járni a témát, nemcsak a költségeket, hanem a hozamokat is. Akartam is: elképzeltem ide remek Excel táblázatokat meg diagramokat, de ezekre végképp semmi idő nem jutott.

3. poszt: A huncut lift

Terveztem egy posztot az irodaházunkban levő liftekről, amelyek múködése az utasok szempontjából hagy némi kivánnivalót maga után. Lényegében az Otis szemetet gyártott, ami azóta is naponta többszáz embert bosszant éktelen hülyeségeivel.

Aki teheti ne vegyen Otis liftet. Pontosabban liftet vegyen Otis helyett.

Panaszlista következik:

Megyek be reggel az irodába, hívom a földszinten a liftet. Hallom, nyílik az ajtó. Körbepillantok, látom, hogy a legtávolabbi lift érkezett meg. Elindulok, de hiába sietek, mire odaérek, az ajtó becsukódik és a lift elmegy. Megnyomom újra a hívógombot, most a másik oldalon nyílik az ajtó, már szaladok, így éppen be tudok csusszanni. A gyakorlott liftvadászok előrenyújtják a kezüket, hogy a kalimpáló végtagjukkal stimulálják a fotocellát, megakadályozandó az ajtók esetlege becsukódását.

De olyan is van, hogy a lift el se megy, csak azért csukja be az orrom előtt az ajtót, mert megunta a várakozást. Lassú voltam, megérdemlem. Ha ilyenkor újra hívom a liftet, akkor viszont kinyílik egy másiknak az ajtaja. Mert az is itt van, akkor menjek át abba.

Olyan is van, hogy van aki lefelé menne, van aki felfelé, egyszerre jön mindkét irány. Na, ez aztán az igazi kavalkád, ilyenkor a fentebb leírt szaladgálást többen egyszerre végzik. Azt persze kívülről nem lehet látni, melyik lift megy melyik irányba, így aztán gyakori jelenet, hogy bekukkant az illető a liftbe, esetleg kérdezi is a már bentlévőktől a menetirányt, majd csalódottan visszafordul. Ha peche van, a jó irányról már le is maradt.

Ha nagy a tömeg, előfordul, hogy a lift túlterhelt lesz, ezt jellegzetes dudálással jelzi. Ilyenkor az utolsónak beszállt utasnak, esetleg kettőnek ki kell farolnia. A lift úgy gondolja, ebben az esetben az a helyes eljárás, ha a már megnyomott emeletgombokat nem veszi figyelembe. Tessék újra megnyomni, elvégre nem tudni, a kiszállók melyik emeletre mentek volna, az meg mégse járja, hogy feleslegesen álljon meg valahol, ugye?

Sajna ezt nem mindenki tudja, így ilyenkor előfordul, hogy többen elszalasztják a saját emeletüket. Sőt, extrém esetben a lift akár az ellenkező irányba is elindulhat, ha valaki onnan hívta.

Az emeleteken se teljes az összhang az utasok és szállítóeszközük között...

(De ezt már nem sikerült kifejtenem...)

Otis. A lift.

A lift?

Na, ennyit mára. Megigérem, hogy legközelebb a 10 éves blogfordulón lesz hasonló takarítás.