Volt nekünk pár éve egy emlékezetes kirándulásunk az Ilona-völgyi vzeséshez.
Így aztán nem sokat kellett kirándulási célpontot keresgélni, amikor februárban egy hétvégét Parádon töltöttünk. Nosza, nézzük meg azt a vízesést télen is, gondoltuk már a tervezgetések során.
Az előző napi nagy hóesés viszont elbizonytalanított.
Ez az a fajta hóesés volt, amikor minden adó azt ismételgeti, hogy senki ne induljon útnak, hacsak nincs halaszthatatlan dolga, de leginkább még akkor se. Ehhez képest azért mi, ha lassan is, de gond nélkül megtettük a Budapest-Mátra távolságot: bár sűrűn esett a hó, hóátfúvás sehol se volt és az utakat láthatólag folyamatosan tisztították, azaz a közútkezelő dicséretes módon tette a dolgát. (Felületesen olvasók, figyelem, ez februárban volt, nem most március 14-én!)
Az egyetlen komoly akadályra nagyjából Mátrafüred előtt akadtunk: egy kb. tizenöttel cammogó autó volt az, amelynek - mint később az előzésnél kiderült - egy idős hölgy volt a vezetője.
Na, neki tényleg nem kellett volna elindulnia, láthatólag nem csak a 20 km/h óra feletti száguldástól írtózott, hanem pl. az úttest széleitől is, ezért igyekezett azoktól nagyjából egyenlő távolságot tartani, amivel viszont az esetleges előzést nehezítette meg. Nem is sikerült a művelet a gallyatetői kereszteződésig. Utána lehetett megint "száguldani", kb. 35-tel...
De az elbizonytalanodásnak nem az előző napi hóesés (ami másnapra elállt) vagy ez a szerencsétlen idős hölgy volt az oka, hanem a kétely, hogy vajon a völgyhöz vezető kis erdei bekötőutat is olyan szorgalmasan megtisztították-e, mint a főutakat. A recepción azonban megnyugtattak, hogy igen, egyrészt arra is van pár ház, amit ki kell szabadítani a hó fogságából, másrészt ők látták is reggel befordulni oda a hókotrót. Így aztán nekiindultunk és gond nélkül el is jutottunk a túra kiindulópontjául szolgáló parkolóhelyig.
A túra eleje sajnos sok szempontból hasonlított a négy évvel ezelőttihez. A gyerekek bekapcsolták a nyafigenerátort, mondván, ez unalmas meg fárasztó, forduljunk vissza. Ráadásul ezúttal a táj szépsége sem fogta meg őket. Pedig hivatkoztam a hótakaróra, a meredek hegyoldalra, az út mentén csörgedező patakra, amelyet helyenként vékonyka jégréteg is borított, de hiába.
Így ez a fanyalgás most elég sokáig tartott és nekünk fárasztó verbális korbácsolássl kellett hajtani a kölköket felfelé. Már beletörödtem, hogy ez egy teljes egészében nyafogós túra lesz, amikor elérkeztünk az Akadályhoz.
Az Akadály egy régi módszerem volt a nyafogások leállítására. A lényege, hogy nem csak úgy sétálunk az erdőben, élvezve a természet szépségét és a jó levegőt (az ilyesmi csak a felnőtteket elégíti ki), hanem izgalmas kalanddá varázsoljuk a kirándulást, amelynek során akadályokat kell legyőzni. A módszer eleinte remekül működött, akadály lehetett egy kikerülendő tócsa, egy átugrandó kő, egy meredekebb "megmászandó" hegyoldal.
Sajnos azonban minden csoda három napig tart. A lányok válogatósabbak lettek, mi meg egyre gyakrabban hallottuk, hogy "á, ez nem is igazi akadály, ez túl könnyű, hol van már egy igazi akadály?" Ha meg nincs "igazi" akadály, akkor megint van igazi nyafogás.
De ezúttal találtunk egy igazi Akadályt. Nevezetesen a Gázlót.
Amin át kellett kelni.
Ez ránézésre se volt könnyű, de amikor nekiindulván az első kövön elcsúsztam és majdnem belepottyantam a patakba, akkor végképp bebizonyosodott az akadály igazisága. Az egyik lábammal így is majdnem bokáig beleléptem a patakba egy pillanatra és ha nem egy rendes vízhatlan bakancs van rajtam, ezzel nagyjából be is fellegzett volna a túrának.
Szóval havas, illetve jegesedő köveken és billegő fatörzseken egyensúlyozva kellett átjutnunk. Kicsit még vissza is mentem az ösvényen, hogy van-e lejjebb másik lehetőség, de nem volt. Igazából én ezen a ponton magamban már elkészültem arra, hogy visszafordulunk. Nem így a gyerekek, akiket teljesen felvillanyozott a kihívás. Ráadásul némi meglepetésemre az általában inkább óvatoskodó Zsuzsa is leküzdhetőnek látta az akadályt. Ő aztán viszonylag gyorsán és ügyesen át is kelt. Ezután a gyerekek következtek, akiket én indítottam,aztán egy rövid szakaszon egyedül egyensúlyoztak, majd a túloldalon az utolsó szakaszon Zsuzsa ragadta meg a kezüket.
Én voltam az utolsó átkelő és be kell valljam, messze a legbénább is: egyébként se vagyok egy nagy kötéltáncos, de az előbbi megcsúszás, az aggodalom a fényképezőgépemért és persze az oldalamon billegő szánkó (amit ekkor kb. százötvenháromszor elátkoztam) teljesen elbizonytalanított. Végül azonban erőt merítettem a tudatból, hogy nem éghetek le (teljesen) a kölykök előt: nagy nehezen, vészjósló imbolygások közepette valahogy én is átevickéltem.
Innentől könnyebb dolgunk volt. Ha esetleg a Nagy Gázlókaland hatása el is enyészett volna, rövidesen következett még két kisebb átkelés is, így a nyafogás abbamardadt, a gyerekek élvezték a kalandot, mi élveztük a tájat.
A vízesést nem tudtuk annyira megközelíteni, mint négy éve, a patak ezúttal sokkal bővízűbb volt és szélesen elterült a vízesés alatti kis sík területen, legalábbis mi nem találtunk sehol átjárót. Így távolabbról tudtuk csak megcsodálni, illetve én egy szakaszon felmásztam a domboldalra is, onnan készítve pár képet.
A fényképek tanúsága szerint is a négy évvel korábbi augusztusi állapotnál mindenképp bővízűbb volt most a vízesés, de feltételezem, hogy tavasszal még jobb lesz. Igaz, lehet, hogy a megközelítéshez érdemesebb gumicsizmát felvenni.
Aki hozzánk hasonlóan egy könnyebb sétára vágyik, annak a vízesés a túra végpontja lehet, de igazából az ösvény folytatódik és kicsit bevállalósabbaknak érdemes lehet egészen a Mátra gerincéig, a Sas-kőig felmászni. Hogy a mi nyafogásra hajlamos lányankat erre milyen trükkel lehetne rávenni, azon még gondolkodnom kell.
Itt a mostani album:
Illetve itt a link, érdemes ráklikkelni, mert mintha nem mutatná végig a képeket...
Továbbá itt a négy évvel ezelőtti:
Illetve itt a link, erre is...
