Idei nyári jeremiádámat kezdjük két apróbb panasszal, zárótételnek meg egy erősebb anyázás jön majd:
1: Elfogadjuk a Széchenyi kártyát, de mégse
Tavaly után idén is eltöltöttünk pár napot a Velencei tónál (ez azért jó amúgy, mert leviszem a családot, aztán másnap reggel feljövök Pestre dolgozni és csak hétvégére térek vissza, ebben az üzemmódban a távolság - pontosabban a közelség - fontos tényező). A szállást még tavasszal lefoglaltuk, még előleget is fizettünk (újabb pozitív megjegyzés, hogy ezt lehetett Széchenyi kártyával abszolválni, ez egy igen vevőbarát szolgáltatása a rendszernek). Fizetni érkezéskor kellett és megbeszéltük a szállásadóval, hogy mivel mi Széchenyi kártyát használnánk a fizetéshez, akkor nem a mi szállásukra megyünk, hanem az ő házukhoz pár utcával arrébb, mert ott van a kártyalehúzó ketyere.
Fizetéskor azonban kiderült, hogy porszem került az addig olajozottan működő gépezetbe. A "hibás" persze én voltam, ugyanis a hátralévő összegre nem volt elég a kártyán lévő pénz. Ezt persze én előre kiszámoltam és a szállásadó orra alá odatoltam az előkészített számítást, hogy akkor kéretik 9763 fabatkát a kártya megadott alszámlájáról lehúzni, a maradékot meg kipengetem készpénzben.
Hát ez így nem megy, mondja a hölgy: így nem tudja a számlát kiállítani, merthogy akkor külön számla kell a két összegről és az összegek nem felelnek meg az általa nyújtott szolgáltatás árainak. Vagy valami ilyesmi. Fizessem ki az egészet vagy így vagy úgy. Esetleg azt meg tudja tenni, hogy 9000 fabatkát levesz a kártyáról, bár ez is elbonyolítja a számlaadást.
Ekkor egy közepesen hosszú és sajnos végezetül eléggé eredménytelen eszmecserére került sor.
Egyfelől kifejeztem értetlenségemet, hogy szerintem a számla az egy dolog, a kifizetés módja egy másik, azt nyugodtan rá lehetne írni a számlára, hogy az összeg x, ebből fizetve kártyával y, kp-ban x-y, de erre csak zavaros magyarázatokat kaptam, hogy ez miért ne lenne jó. Mondtam ugyan, hogy már többször fizettem ilyen módon hotelekben, tavasszal pl. egy szállodában ebből semmi gond nem volt, de ez nem hatotta meg. Erre azzal vágott vissza, hogy akkor nem okozhat gondot máshol a maradék 763 fabatka elköltése. Rámutattam, hogy ez nem így van, mert egy egészen kis maradék részösszeg kifizetése kártyával mindig bonyolultabb, mint egy jelentősebb tételé.
Újabb oldalvágásként próbáltam érvelni azzal is, hogy tulajdonképpen az előleg se volt pont akkora összeg, mint a szolgálatás ára, sőt az általa emlegetett 9000 fabatka se lenne az, de erre azt mondta, hogy ezeket még meg tudja oldani, de a 9763-at már nem, és kész. Illetve teljesen nem volt kész, mert azért tulajdonképp segítőkész volt, felhívta a könyvelőjét és rákérdezett a dologra. Csak sajnos ez az egész agyrém valószínűleg a könyvelő agyréme lehetett, mert határozottan elutasította a felmerült eretnekséget. Ezúton is tiszteltetem az illetőt,de üzenem, hogy többet kellett volna sorban állnia, amikor a józan paraszti észt osztották...
Végezetül lenyeltem a békát. Abban maradtunk, hogy akkor a 5000 fabatkát fizetek a Széchenyi kártyával, így a maradék elég jelentős összeg ahhoz, hogy máshol gond nélkül elhasználjam. (Az így kifizetett részösszeg persze szintén semmilyen nyújtott szolgáltatásnak nem felelt meg, de ezen a vendéglátom már nagyvonalúan átsiklott.)
"Utolsó szó jogán" pedig azt tanácsoltam, hogy gondolkozzon el az egészről a vevő szemszögéből: ezeken a kártyákon tipikusan munkaadók által fizetett éves keretek vannak, amit a rákövetkező év végéig el kell költeni. Ebből kifolyólag az enyémhez hasonló részösszegek elköltése nem egy különc igény, hanem egy meglehetősen gyakori eset, amivel valószínúleg találkozni fog még.
Egyébként az egész történetet kicsit általánosabb keretbe helyezve, itt annak a jelenségnek lehettem szenvedő alanya, ahogy a magyar állam agyonbonyolítja a kisvállalkozások életét mindenféle bonyolult és követhetetlen adminisztrációs szabállyal. Ezért történhetett meg az, hogy a konkrét esetben nem elsősorban arra törekedett a hölgy, hogy a kuncsaft problémáját oldja meg, hanem arra, hogy az állam (vélt) szabályát lenyomja a torkomon, nehogy ebből valami könyvelési malőr keletkezzen, amiből aztán neki mindenféle kellemetlensége támadhat.
Utóirat: a maradék 4763 fabatkát azóta elpancsoltuk a Gellért fürdőben, ahol a megosztott fizetés az égadta világon semmilyen problémát nem jelentett.
2: Hol van már a kaller?
Szóval ahogy említettem, a család maradt a tónál, én meg feljöttem a székesfővárosba húzni az igát. Ez remek alkalom volt, hogy teszteljem a Máv szolgáltatási színvonalát. Fiatal koromban viszonylag sokat vonatoztam itthon, Balatonra, kaposvári rokonokhoz, kirándulásokra. Ez azonban a kilencvenes évek közepe táján abbamaradt, így az elmúlt szűk két évtizedben csak hallomásból értesültem a Máv állapotáról.
Ennek alapján apokaliptikus állapotokat vízionáltam, elvégre a sajtóból elsősorban arról értesülhettünk, hogy a Mávot szétlopkodták, az állomások omladoznak, koszosak, büdösek, a vonatok omladoznak, koszosak, büdösek, késnek. Továbbá kisiklanak, netán el se indulnak. A jegyárak drágák, a pénztárakban rossz jegyet adnak, erre fel a kalauzok kéjes örömmel büntetnek. Stb, stb.
Ehhez képest előző este elsétáltam az agárdi állomásra, szépen felújított peron, kulturált padok, esőbeálló, helyes kis állomásépület fogadott, menetrend szépen kifüggesztve, az ún. ütemes menetrend is láhatólag megvalósult, minden óra x perckor (illetve nem csak egyszer óránként, de engem az első érdekel) van vonat a Délibe, szuper. A pénztár zárva, de ott a hirdetmény, hogy ha olyankor szállok fel a vonatra, amikor zárva, akkor a kallertől is pótdíj nélkül megvehetem a jegyet. Ez jó, bár én jobban örültem volna, ha nyiva a pénztár és megvehetem másnapra a jegyet. (Most arról ne is álmodjunk, hogy a "fejlett Nyugaton" liyen helyeken van jegyárusító automata, ne legyünk telhetetlenek.)
A viszonylag pozitív összkép másnap reggel tovább javul, a pénztárnál lehet kártyával fizetni, a pénztáros hölgy kedves, udvarias. A vonat jön időben, modern, légkondicionált szerelvény, hely van bőven, leülök. Kallerhölgy érkezik, kedves, udvarias,a jegy jó, büntetés nuku, helyette kedves mosoly. A vonat halad, bámulok ki az ablakon. A többi állomás is kulturáltnak tűnik, legalábbis eleinte, aztán már nem figyelem, olvasok. Később azért kezdenek fogyni a helyek, láthatólag sokan ingáznak reggelente a fővárosba, de az utazóközönség abszolut kulturált és a vonat se alakul szardíniásdobozzá, a végefelé páran állnak, de ez belefér.
Na jó, ennyit a rothadó Mávról. Ez teljesen OK volt.
Két nappal később visszafelé nem Kelenföldön szállok fel, hanem a Camponánál, egy felejthető mozi abszolválása után.
Mellesleg egy dicsérő megjegyzés a hasonlóan "apokaliptikus" állapotban leledző BKV-nak is jár a 133E buszjárat kapcsán, amivel az Urániától átszállás nélkül kb 25 perc alatt eljutottam a Camponáig.
Ez nem az egyetlen példa arra, hogy a "a haldokló" BKV értelmesen kitalált járatokkal enyhíti a korábbi csomópontcentrikusságát. Ezek a nagy csomópontok (Moszkva tér, Örs, Körtér-Bocskai-Kosztolányi trió, stb.) régen afféle végvárként "védték" a belvárost a külvárosoktól és viszont: nem nagyon lehetett rajtuk keresztüljutni "ostrom" nélkül, magyarán itt az elővárosokból érkezőknek mindig át kellett szállni. Ez a jelenség már az "antivilágban" is domináns jellemzője volt a BKV-nak, aztán a '90-es évektől a leépülés idején vált szinte kizárólagossá, amikor a járatszűkítésekkel tipikusan azt a néhány csomóponton átmenő járatot "optimalizálták ki" a rendszerből, ami még létezett.
Szerencsére ez a trend az utóbbi pár évben megfordult, villamosjáratokat hosszabbítottak és jópár várost átszelő új buszjárat is létrejött, amolyan "szegény ember U-bahnja" jelleggel.
A Campona az csak egy megállóhely, állomásépület sincs, csak egy konténeres pénztár, de az zárva. Sebaj, majd a vonaton, gondolom kiokosítva. Sokan szállunk fel, este nyolckor is sokan mennek, persze lehet, hogy ez csak a péntek miatt van. Ugyanaz a légkondicionált, modern vonat, hely is akad azért, szóval leülök, várom a kallert.
Közben olvasok, a múltkor már kinézelődtem magam. Martonvásár környékén eszmélek, hogy kaller még sehol, hm, gondolom, csak aztán nehogy az legyen, hogy egyszer megjelenik, és kérdőre von, hogy miért nem kerestem. De aztán vállat vonok, ilyen szép nyári estén csak nem lesz gond, a kalauznak jönnie kell, nem nekem kell keresni. Közben elmorfondírozom a finn rendszeren, ott viszont külön megjelölik, hogy melyik kocsira szálljon az, akinek nincs jegye: azon székel a a kalauz és minden felszállóhoz rögtön odamegy, a maradék szerelvényen aztán később sétál végig. Persze azért a külföldiekkel toleránsak, azokat akkor se büntetik, ha máshol találnak rájuk.
Míg ezt végiggondolom, a vonat megérkezik a Velencei-tóhoz, most már kiváncsi vagyok, sikerül-e eljutnom Agárdig anélkül, hogy jönne a kaller. Jelentem, sikerült. Elblicceltem a visszautat.
Hogy ez miért kivánkozik egy nyárihomáros posztba?
Elismerem, kicsit kakukktojás, elvégre kényelmesen és gyorsan utaztam (bár ahogy Jácinttól megtudhatjuk, nincs ez mindig így) nem büntettek meg, nem csaptak be, nem károsítottak meg, sőt tulajdonképp jól jártam, összességében "féláron" utaztam a Mávon. Két okból hoztam fel ezt a sztorit mégis: egyrészt kérdés, hogy vajon rosszul csináltam-e valamit, netán mégis nekem kellett volna a kalauz után kajtatnom. Erre nézve a Máv honlapján semmilyen forrást nem találtam, tehát továbbra is úgy gondolom, a magam részéről helyesen jártam el.
Másrészt, felvetődik a kérdés, hogy ez az eset mennyire általános. Bennem naívan az a kép élt, hogy a Mávon a kalauz márpedig jön, akkor is, ha kisbalták hullanak az égből. De ha ez nem így van, akkor vajon mi tartja vissza az "okos" magyarokat, hogy a Mávból ne csináljanak ugyanolyan "bliccelőszolgáltatást", mint amilyen sajna a BKV, annak minden káros következményével?
3: A nagyméltóságú zánkai lángosos, avagy az "Új Nemzedék"
Nos, ideje az eddigi enyhébb hangvételről egy keményebb stílusra váltani, a zánkai szabadstrand lángososa ugyanis a pofátlanság magasiskoláját mutatta be azon három alkalommal, amikor interakcióba kerültünk vele.
Első alkalommal a leérkezésünk napján akadtunk össze velük, délután értünk le, kipakolás után leugrottunk a strandra (ez a zánkai gyermekváros - oppardon, Új Nemzedék Központ - strandja) egy gyors fürdésre, majd a feleségem elindult, hogy beszerezze az idény első balatoni lángosát. Bő tíz perc múlva nem kicsit mérgesen tért vissza, ugyanis tíz perc sorállás után közölte vele az a nyikhaj, hogy akkor ő most bezár. Merthogy már hét óra van. Nem tudom, leesett volna-e az aranygyűrű az ujjáról, ha még egy lángost kisüt, de ha ha netán igen, az akkor is orbitális bunkóság, hogy hagyta sorbaállni az asszonyt és csak a végén szólt.
A következő alkalomra pár nappal később került sor, a közbeeső időben a másik zánkai strandra jártunk, ahol semmi gondunk nem volt az ottani büfékkel. Ezúttal délután kettő körül lehetett és én indultam el beszerezni a lángost. Nekem nem kellett tíz percet sorbaállnom, hogy megtudjam, nem fogok lángost kapni, mert csak két lány volt előttem és hallottam, amint közli velük a méltóságos úr, hogy ők most takarítani fognak és félóráig nem lesz kiszolgálás. Hm, gondoltam, és visszatéértem a családhoz további instrukciókért. Ugyanis sajna az adott strandon két vagy három büfé van csak és lángost egyedül ennél a büfénél lehet kapni (a kép nem az enyém és nem most készült, ráadásul rajta van a szomszéd büfé is, de jobbat nem találtam...). lletve nem lehet.
A családi kupaktanács lemondott a lángosról, ehelyett sültkrumpli- és kukoricavásárlás mellett döntött, remélvén, ezt a szomszédos büfében is be lehet szerezni. Ezúttal az asszony indult neki, sikerrel is járt. Pontosabban a kukorica szintén a lángosostól származott, merthogy úgy tűnik, nemcsak a lángos, hanem a kukoricamonopóliumot is megszerezték, de a másik büfés volt olyan kedves, hogy átugrott a lángosos büfébe a kukoricáért, így a félórás higiéniás szünet ellenére sikerült tengerihez jutnunk.
A másik büfés kedvessége és a trükkös beszerzés miatti öröm egészen addig tartott, míg meg nem kóstolták a lányok a kukoricát, az ugyanis rágós és ízetlen volt. Hogy csak egyszerűen nem főzték meg rendesen, vagy netán takarmánykukoricát kaptunk, azt nem tudom, de ennyi tapasztalat alapján elmondhatjuk a végkövetkeztetést:
Mi mindenesetre a továbbiakban a másik strandra jártunk.
