Az év utolsó napja, az év utolsó posztja. Visszatekintő poszt, ahogy az ilyentájban dukál: visszatekintés az év - általam elkapott - nagy meccseire.
Magyarország-Fehéroroszország 5-2 (férfi jégkorong vb, május 14.)
Videó: összefoglaló
"Ha április, akkor jéghoki vb. Mármint divízió 1a vb, azaz másodosztály." - írtam tavaly ilyenkor. De ugye tavaly feljutottunk, az A csoportos vb meg májusban van. Szóval ha május, akkor jéghoki vb, remélem egyre gyakrabban velünk.
Azt persze lehetett tudni, hogy a csoportunk elsőszámú kiesőjelöltjeként utazunk Szentpétervárra, azaz a reális cél az ún. tisztes helytállás lehetett, ami kb. olyasmiket jelenthetett, hogy a nagyok se töröljék fel velünk a padlót (olyan nagyon), a kisebbek ellen meg legyenek viszonylag szoros meccseink. Esetleg szerezzünk pontot, pontokat.
A fehéroroszok elleni meccsig ez utóbbi nem sikerült, öt vereséggel álltunk. Ezek között voltak tisztes vereségek (0-3 a finnek ellen, 1-4 Szlovákia ellen) és voltak némileg csalódást keltők (túl sima 2-6 a franciák ellen), valahol a racionálisan elfogadható, de érzelmileg nem igazán szerethető szintre belőve a szereplésünket.
Előzetesen a fehéroroszok ellen nem sok jóra lehetett számítani, őket én a "köztes" kategóriába lőttem be, azaz a minket sok góllal, simán verő nagyok (Kanada, Finnország, USA) és a nagyon szerencsés esetben elvileg akár megverhető "kicsik" (Franciaország, Németország) közé, kb. a szlovákok mellé. Azaz egyértelmű vereség, de talán nem annyira nagy arányú, mint a nagyok ellen.
Ehhez képest egész elfogadható oda-vissza játékkal indult a mérkőzés, amiből mi jöttünk ki jobban és hamar berámoltunk nekik két gólt. Vezettünk, először a vb-n! És bár hamar szépítettek, egy gól maradt az előnyből, nyertünk egy teljes harmadot, először a vb-n! OK, meghuzogattuk az oroszlán bajszát, na majd helyretesznek minket. És sajna valóban egyenlítettek a második harmadban, ajjaj, gondoltam, akkor jön a fehérorosz henger. Nem jött. Jött viszont két tejfelesszájú ifjonc, Sebők és Galló, akik nem értesültek a várható magyar összeomlásról és lőttek két csodaszép kontragólt. Aha, gondoltam vérszemet kapván, van remény, már csak egy harmad van hátra és nem is vagyunk rosszak. És a remény valóra vált, a mieink vérszemet kaptak és hősiesen kivédekezték az egyre idegesebb fehérorosz rohamokat, a végén még egy üreskapus góllal megadva a kegyelemdöfést, nem mellesleg pedig egy újabb megnyert harmadot abszolválva. Bizony, a fehéroroszok ellen mindhárom harmadot mi nyertük, hát azért ez nem semmi.
Arról nem is beszélve, hogy egy pillanatra felcsillant a meg nagyobb fegyvertény, a bentmaradás reménye. A fehéroroszok ugyanis nem csak ellenünk muzsikáltak gyengén, a korábban többször negyeddöntős csapat ugyanúgy csak három pontot gyűjtött, mint mi és ugye az egymás elleni eredmény nekünk kedvezett. Szóval lehetett reménykedni. Ha legyőzzük Németországot (rendes játékidőben), akkor bentmaradunk. Ha a franciák legyőzik a fehéroroszokat, akkor is.
Persze ebben csak a mindig reménykedő szurkolói énem hitt, a realitás az volt, ami végül történt, mi kikaptunk Németországtól, az életükért harcoló fehéroroszok meg legyőzték a motiválatlan franciákat. De azért a német-magyar meccs így is hatalmas élmény volt, az első harmadot pl. megint hoztuk és a németek mondhatták magukat szerencsésnek, hogy csak egy góllal. Csak aztán a német daráló működésbe lépett, a második harmadban egyenlítettek, a harmadik harmadban pedig hiába harcoltunk hősiesen (1-2 után még egyszer egyenlítve), a végén betuszkoltak nekünk két gólt, ők mentek a negyeddöntőbe, mi mehettünk vissza a divízió I-be.
Akárhogy is, összességében becsülettel helytállt a csapat, a nevezetes 2009-es szereplésünk óta sokat javultunk, nemcsak a megszerzett pontokat, hanem a játék képét tekintve is: ugyan kiesésünk megérdemelt volt, de láthatólag közelebb kerültünk az élvonalhoz.
Hogy aztán ez mire lesz elég 2017-ben, azt a fene se tudja. A divízió 1 egyre erősebb. Kazahsztán jobb nálunk, Ausztria ugyan gyengélkedett tavaly, de ha az Ebelt nézem, ők szélesebb alapokkal rendelkeznek, ha lesz ey jól összerakott csapatuk, akkor esélyesebbek nálunk. Ukrajna otthon játszik, Lengyelország abszolút a mi szintünk és jönnek fel, Dél-Korea gőzerővel honosít. Egy rosszul sikerült tornán még ki is eshetünk, pláne, hogy az első meccsen rögtön az otthon bizonyítani akaró Ukrajna fog nekünk esni.
Szóval a feljutásért vért kell majd izzadni, nem is merem "tétre megfogadni". Abban persze nagyon bízok, hogy lesz még magyar feljutás a közeljövőben, de a mikorban bizonytalan vagyok. 2009-ben egy haveromnak azt mondtam, a 2010-es években legalább egyszer feljutunk, ez be is jött. A második feljutást azaz a következő három évet nem merném ilyen határozottan bevállalni.
Szurkolni viszont nagyon fogok érte.
CSM Bucuresti-Györi Audi ETO 29-26 (női kézilabda BL döntő, 2016. május 8.)
Videó: a teljes meccs és egy összefoglaló
A Győr egy időben hírhedt volt az elvesztett nemzetközi kupadöntőiről. Eleinte ezek az EHF és KEK kupákban voltak rendszeresek, aztán ahogy a Győrből szépen lassan klasszis csapatot csináltak, volt pár BL döntős vereség is. Aztán jött két BL győzelem és úgy tűnt a Győr átlépi saját árnyékát. Az idei döntőben aztán megint azt a "régi" Győrt láthattuk.
Tulajdonképp ez nem az a szezon volt, amikor a Győr BL favorit lett volna, a negyeddöntőbe csoportmásodikként jutott, és ugyan a csoportharmadik Fradit simán lemosta, a négyes döntőben a Buducnost-Vardar páros igencsak kemény diónak tűnt. Ráadásul az elődöntőben kapásból a legnagyobb vetélytárs Buducnost várt a Győrre. Akiket vérrel-verejtékkel legyűrtek és jött a döntőben a másik ágon meglepően könnyen diadalmaskodó Bukarest.
Akiknek - és itt már baljós előérzetem volt - az a dán Kim Rasmussen volt az edzője, aki tavaly egyszer már igen csúnyán kifogott rajtunk, ő volt ugyanis a kézilabda vb-n minket kiejtő (és ezáltal az olimpiáról is kigolyózó) lengyelek szövetségi kapitánya. Ezzel együtt optimistán ültem a képernyő elé, a Bukarest a döntő leggyengébbnek ítélt résztvevője volt, egyértelműen gyengébb játékosállománnyal, mint a Győr.
Az optimizmusom azonban nem tartott sokáig, a Bukaresten azonnal látszott, hogy kemény dió lesz, a Győr meg sem támadásban, sem védekezésben nem tudta a legjobbját hozni. Végig szorosan tapadt a Bukarest, a Győr általában vezetett, de sosem tudott ellépni. Egy darabig reménykedtem a "money time" hatásban, azazhogy a hajrában majd érvényesül a Győr nagyobb tudása, de nem így lett. Hosszabbítás, hetesdobások, győri vereség lett a vége.
Kihagyott ziccer, gondoltam. Nagy kár, mert a két Final Four-os csapatunkból (Győr, Veszprém) a lányokat tartottam inkább esélyesnek a végső győzelemre.
KS Vive Tauron Kielce (lengyel)–MVM Veszprém 35–35, hetesekkel 4-3 (férfi kézilabda BL döntő, 2016. május 29.)
Videó: a teljes meccs és egy összefoglaló
Magáról a meccsről nem nagyon akarok írni, már májusban se nagyon tudtam mást, mint konstatálni, hogy Köln bekerült a magyar kézilabdázás nagy és megmagyarázhatatlan összeomlásainak sorába, Sidney és Zágráb mellé.
Inkább a vereség utóéletéről írnék. Májusban azt tippeltem, hogy nemigen látom, hogy fog a Veszprém ebből a pofonból felállni, meg azt, hogy az idő nem nekünk dolgozik, más csapatok kerete az új szezonra erősebb lesz. Ezek a sejtések egyelőre beigazolódni látszanak, a Veszprém a BL-ben magához képest gyengén muzsikál, sőt a bajnokságban is kapott egy pofont a Szegedtől. Ettől persze tavasszal még menetelhet a csapat, de ahhoz valamit rendbe kell tenni és ennek a rendbetételnek a nyomai egyelőre egyáltalán nem látszanak. Inkább az a bizonyos "küzdünk, küzdünk, de valami nincs rendben" jellegű állapot látszik, ami a megrogyant egységű csapatok sajátja.
Egyelőre én azt is nagy fegyverténynek tartanám, ha összejönne az újabb Final Four.
Magyarország-Ausztria 2-0 (férfi labdarúgó Eb, 2016. június 14.)
Videó: összefoglaló
Jöjjön egy vidámabb téma, ráadásul némi meglepetésre foci. A magyar labdarúgó válogatott buksiját már tavaly megsimiztem, a dupla norvégölő csapat ugyanis nagy meglepetést és örömet szerezve 30 év után kijutott egy világversenyre. Mivel ez már önmagában egy kisebb csoda volt, innentől kezdve az elvárás csak az ún. tisztes helytállás lehetett, ami kb. olyasmiket jelenthetett, hogy a nagyok se töröljék fel velünk a padlót (olyan nagyon), a kisebbek ellen meg legyenek viszonylag szoros meccseink. Esetleg szerezzünk pontot, pontokat. Ezt az elvárást a sorsolás is csak annyiban árnyalta, hogy el lehetett vitatkozgatni azon, hogy a portugálok elleni sima vereség mellett az osztrákok és az izlandiak elleni pontszerzés kis vagy nagy csoda lenne.
Ugyanakkor a foci egyik nagy előnye a kedvenc csapatsportjaimmal szemben, hogy itt kevés gól esik és emiatt egy gyengébb csapat sokkal könnyebben elcsíphet egy erősebbet, ha szerencsésen alakulnak a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy a nagy tornákon a selejtezőkön esetleg szárnyaló, de rutintalan csapatok hajlamosak megilletődötten bénázni. És ugye jelen esetben nem mi voltunk a "selejtezőkön szárnyaló, de rutintalan" csapat, hanem az orosz-svéd párost leiskolázó osztrákok, meg a török-cseh-holland hármast oktató izlandiak. Akiknek az esetleges bénázását akár a mi selejtezőkön egyáltalán nem szárnyaló csapatunk is kihasználhatná...
Szóval akármit mondott is az örök racionális esélylatolgató énem, izgatottan és reménykedve ültem le a képernyő elé azon a júniusi estén. Volt ebben persze félelem is, emlékezvén arra a harminc évvel ezelőtti estére, amikor a nagy reményekkel várt nyitómeccsen kb. öt perc alatt megsemmisültünk: ezt nem szerettem volna újra átélni.
Hát, az első öt percet túléltük, aztán az első félidőt is. Nem volt egy csodameccs, a XXI. század kiscsapatainak rakkolós, fegyelmezett, harcos, de nem túl látványos fociját hozta a két csapat. Az látszott, hogy az osztrákok egyénileg jobbak valamivel, de az is, hogy a jól szervezett magyar csapat nagy szívvel küzdve kompenzálni tudja ezt: két egyenrangú csapat csatáját láttuk. Izgulni, körmötrágni lehetett, szóval szurkoláshoz remek meccs volt. A szünetben a nagy kérdés az volt, hogy képesek lesznek-e az elvileg képzettebb osztrákok magasabb fokozatra kapcsolni? Ha igen, akkor jó eséllyel bedarálnak minket. Ha nem, akkor viszont az idő nekünk dolgozik, esélytelenebb csapatként nekünk a döntetlen is jó, ráadásul az osztrákok várhatóan fokozódó idegeskedése a mi malmunkra hajthatja a vizet.
Az utóbbi forgatókönyv jött be, a második félidő elején egy Kleinheisler csodapassz után Szalai rúgott egy csodaszép gólt, aztán nem sokkal utána egy osztrák kiállítatta magát és bár a körömrágás még tartott a 87. percig, amikor Stieber egy kontrából a második gólunkat is megszerezte, igazából érezhető volt, hogy itt már nagy baj nem lehet.
Szóval csodás este volt, a válogatott már az első meccsen túlteljesítette a minimálelvárást, innentől minden további gól/pont csak további ajándék volt a kiéhezett magyar fociszurkolóknak.
Felvetődik a kérdés, miért nem került be az év meccsei közé a további három Eb meccsünk. Ha azt vesszük, hogy a fél országgal együtt én is végigizgultam őket, akkor itt lenne a helyük. Ugyanakkor a hoki vb-t is végigizgultam és abból is csak egy meccset vettem bele ebbe a posztba, szóval legyen ez elég a focistáknak is.
Ha meg racionálisan nézzük, ez a meccs hozta a legjobb teljesítményünket. Izland ellen tiszteletre méltóan nyomtunk hátrányban és mentettük döntetlenre a végén (ez ugye pl. az angoloknak nem jött össze), a portugálok ellen parádés gólokat lőttünk és tulajdonképp a belgák ellen is tisztesen helytálltunk, de azért a lefelé tartó trend (győzelem > 2 döntetlen > vereség), illetve a komolyabb csatársor ellen összeomló védelmünk megmutatta a magyar focicsoda korlátait.
Ezeket a korlátokat persze azóta a kupacsapataink "őszi" terített betlije és a válogatott vb selejtezős teljesítménye is megmutatta, bár távol álljon tőlem a kettő közé egyenlőségjelet tenni, a válogatott még mindig tisztesen szerepel a klubbjainkhoz képest...
Magyarország-Macedónia 63-61 (férfi kosárlabda Eb selejtező, 2016. szeptember 17.)
Videó: a teljes meccs és egy összefoglaló
Kosárlabdázókról régen írtam a blogon, akkor is a lányokról. Férfi kosárlabdázóink még a múlt században voltak utoljára Eb-n (Dávid Kornél, a későbbi magyar NBA játékos idejében történt ez), azután egy darabig figyeltem a selejtezőket, de valahogy mindig lemaradtunk az Eb-ről, hol éppenhogy, hol simán. Klubcsapat szinten a Szolnoknak volt néhány veretesebb jelenése az európai kupaporondon, már ha a sokadik (na jó, asszem a harmadik) európai kupasorozat kétszeres Final Four szereplése veretesnek tekinthető, de szerintem ez is siker volt, én legalábbis örültem neki.
Aztán a kosarasoknál is történt két dolog, ami hirtelen a korábbiaknál valószínűbbé tette az esetleges Eb szereplésünket. Az egyik az Eb 24 csapatra való kibővítése volt, ez ugye már a focistáinknak is bejött. A másik pedig egy európai szinten klasszis játékos, Hanga Ádám megjelenése. Na jó, lehet, hogy kicsit igazságtalan vagyok, Hanga mellett meg kell még említeni Vojvodát és Perlt is, meg persze kell egy jó edző is, akit Sztojan Ivkovics személyében kapott meg a csapat, de igazából a kosárlabda BL-ben és a spanyol bajnokságban edződő, az NBA-re is esélyesnek vélt Hanga a legnagyobb név a válogatottban.
Szóval elvileg a korábbinál jobb esélyünk volt kijutni, ennek ellenére a bő két hetes selejtező sorozat elejét eléggé "tartalékos" üzemmódban követtem, magyarán csak a sportsajtóból értesültem az eredményekről. Aztán két győzelem után, amikor a Macedónia elleni idegenbeli meccsre kedvem támadt volna, kiderült, hogy arról nem lesz tévéközvetítés, így csak a FIBA honlapján követtem az eredmény alakulását. Jól szurkolhattam, mert a csapat a balkáni oroszlánbarlangban is nyert. Ekkor már kifejezetten rákattantam a sorozatra, de a következő két idegenbeli meccsről se volt közvetítés, azoknak is csak az online tudósítását tudtam követni. Ami azért volt "bosszantó", mert ezen a két meccsen ki is vívtuk a továbbjutást, így az utolsó, végre hazai, végre közvetített meccsnek már nem volt tétje. Annyira nem volt, hogy a két húzóember, Hanga és Vojvoda "kimenőt" kapott.
Ezzel együtt leültem a tévé elé, ha másért nem, az ünneplés kedvéért. Az első negyedben nem volt sok ünnepelni való, úgy tűnt a már kiesett macedónok a motiváltabbak, jól el is húztak. Aztán a "tartalékos" magyar csapat is éledezni kezdett, úgy látszik, a kiegészítő emberek meg akarták mutatni, hogy rájuk is lehet számítani, így szép lassan elkezdtek visszakapszkodni. Az utolsó negyedre már egyenlővel fordultunk és a végén a közönség által is hajszolt-ünnepelt csapat behúzta a meccset. Nagyon helyesen, kár lett volna elrontani az addig hibátlan mérleget!
Hogy mi a reális cél jövőre az Eb-n? Hát gondolom a tisztes helytállás, ami kb. olyasmiket jelenthetett, hogy a nagyok se töröljék fel velünk a padlót (olyan nagyon), a kisebbek ellen meg legyenek viszonylag szoros meccseink. Esetleg összejöhetne egy győzelem is, talán leginkább a házigazda és mostanában nem nagyon jegyzett románok ellen...
Ugyanaz és mégis más
Kimaradtak a kézilabda válogatottak, aminek a nem túl dicső idei szereplésük az oka. Januárban a férfiak, decemberben a nők betliztek az Eb-n. Papíron a férfiak eredménye az elfogadhatóbb, náluk a csoportból való továbbjutás se mindig evidens EB-ken, ez ezúttal megvolt, igaz, ezen kívül semmi, csak egy rakás vereség. A nők kb. ugyanezt hozták, ami elvileg az elvárások alatt lenne, ha nem lett volna egy csapatra való sérültünk.
Mégis, a két szereplés közül inkább a férfiak EB-je a reménytelenebb. Volt egy spanyol-kirgiz edzőnk, Talant Dujsebajev, aki játékosként világhírű volt és edzőként is elég jól muzsikált a Kielcével, mégis sikerült egy totálisan reménytelen és érthetetlen csapatot összeraknia. A férfiaknál nem a sérülés miatt maradtak ki korábbi kulcsemebrek és remek játékosok, mint a nőknél, hanem azért, mert az edző kipöckölte őket: ami rendben lett volna, ha a helyettük beválogatott fiatalok bizonyítanak, de ők nem bizonyítottak. Reménytelen, tartás nélküli csapatot láthattunk, érthetetlen edzői nyilatkozatokkal, nem meglepő, hogy Dujsebajev az Eb után igen gyorsan lelépett. Ez nem egy sztáredzői produkció volt, hogy finoman fogalmazzak.
Látszólag a nőket nemrég átvevő Kim Rasmussen se jutott többre, egy győzelemmel megvolt a továbbjutás a csoportból, ezenkívül majdnem mindenkitől simán kikaptunk, ehhez azért nem voltunk szokva. Rasmussent azonban menti egyrészt a sérüléshullám, másrészt az is, hogy nem sok ideje volt megismerni a magyar mezőnyt, pár hónapja érkezett. (Dusebajev végigcsinált a férfiakkal egy selejtező sorozatot...) A lengyelekkel és a Bukaresttel elért eredményei alapján legalábbis lehet reménykedni abban, hogy legközelebb már jobb csapatot épít. Majd meglátjuk!
Akárhogy is, lesz szurkolnivaló jövőre is, férfi kézi vb januárban, divíziós hoki vb áprilisban, kosár Eb nyáron. Kijutottak a posztban nem említett női röpisek (Romániát verve drámai meccsen a play-offban) is és remélem kijutnak a női kézisek is a decemberi vb-re, Szlovákiát kell hozzá verni...
Szóval BÚÉK és Jó Szurkolást jövőre is!
