Hoppá!

A lassan esedékes Promontor Díj poszthoz szedtem össze a jelölteket és rájöttem, hogy lemaradt egy film a második féléves listáról. Nosza, pótoljuk:

Az első ember (október 20.)

Persze az a tény, hogy elfeledkeztem róla, amikor az ünnepek alatt összeállítottam a listát, az nem annak a jele, hogy elvarázsolt volna a film. Pedig a téma érdekes, az űrkutatás hőskora, a holdraszállás izgalmas téma. A film ráadásul korrekt, nincsenek benne szenzációhajhász fordulatok, a történéseket - amennyire ezt én meg tudom ítélni - nagyjából hűen adja vissza a film. Mégis, nekem valami hiányzott, vagy inkább nem tetszett. Talán az volt a baj, hogy a film Armstrongot, az embert akarta megmutatni, illetve az ő családi tragédiáját állította a központba. Csak sajnos valahogy számomra ettől unalmassá vált az egész. Nem mintha nem érintett volna meg az ő története, inkább az volt a bajom, hogy mintha a Ryan Gosling által játszott Armstrongot nem érintette volna meg: flegmán, szótlanul csinálta végig az egész filmet. Persze értem, zárkózott személyiség aki belül szenved. Szóval ha logikusan végiggondolom, akkor ez a film rendben volt, hiteles történet, hiteles alakításokkal. Csak egy filmélményhez nem elég a logika, valami extra is kell. Illetve kellett volna.

Egyébként a filmet a Westend 4DX-es termében néztük meg. Ez elvileg növelte a film hitelességét, pl. szó szerint átélhettük azt, ahogy kilövéskor szétrázták az úrhajósokat, vagy azt, amikor a kiképzés során jól megpörgették őket. Na, ez konkrétan szörnyű volt, teljesen szétráztak minket, a film végére remegett a gyomrom. Nem ajánlom senkinek.

Szóval nem ez a film kapja a 2018-as Promontor Díjat az biztos.