Jöjjön az első féléves mozitermés, nem túl bő. Ezért hozzácsapok egy színházat és egy múzeumot is...
Életem értelmei (március 26.)
Francia kisrealizmus avagy a kisemberek élete nyugaton. Ami ott is mindennapos küzdés a megléhetésért, mindennapos szembesülés a kiszolgáltatott munkahelyi helyzetekkel. És ami ott is tönkretesz családokat, mert nem mindenki bírja ki a nyomást, a férj (vagy feleség) távollétét, a kilátástalan vagy annak érzett életet. Pont mint nálunk, mondhatnám, és gondolhatnánk olyan filmekre, mint az Egy nap, vagy az Ernelláék Farkaséknál, de azért van egy lényeges különbség, ez pedig a társadalmi szolidaritás, a társadalmi környezet. Míg nálunk a segítség legfeljebb a családtól érkezik, addig ott egyrészt vannak valódi tartalommal megtöltött intézmények, amelyek ilyenkor teszik a dolgukat (pl. szakszervezet), másrészt a tágabb társadalmi környezet (barátok, ismerősök, munkatársak) is több, valódibb segítséget nyújt, azaz a társadalmi szolidaritás jobban működik, mint egy atomjaira hullt káeurópai társadalomban.
Ma este megbukunk (Centrál Színház, március 30.)
Felemás érzéseim vannak. Egyfelől frenetikus darab, folyamatos gagparádé, ami igen erősen megmozgatja a nevetőizmokat. Másfelől kissé üres, emiatt egy idő után már csak önmagukat ismétlő, "lárpulár" poéngyűjteményt látunk, amit a végére kicsit meguntam. Azért összességében bőven ajánlott.
A hőlégballon (április 27.)
A németek módszeresen dolgozzák fel az NDK történelmi múltját, ennek egy darabját láttuk. Nem rossz, bár pl. a nagy klasszikusok (pl. A mások élete) szintjét nem éri el, kissé talán didaktikusnak is mondanám. Ugyanakkor a hitelessége elvitathatalan, már csak azért is, mert valós eseményt dolgoz fel, ráadásul olyat, amire emlékszem is. Mármint persze nem a korabeli kommunista magyar sajtó tudósított róla 1979-ben, hanem a berlini Falmúzeumban láttam róla egy részletes tablót, először még a nyolcvanas években, aztán tavaly nyáron. A film pedig szerintem elég korrekten adja vissza az NDK világát, mind a külsőségek, mind az emberi viszonyok tekintetében.
Fájdalom és dicsőség (június 19.)
Régen láttam Almodóvar filmet, ideje volt újra egynek. Láthatóan időskori, személyes darab, a korai frenetikus, extravagáns filmek helyett egy személyes, lírai, visszatekintő filmet látunk, amiben egyébként Antonio Banderas remekel. Valahol nagyon idegen tőlem a főszereplő rendező, mind a tehetsége, mind a gyengeségei, mégis megérintett a film, talán azért, amilyen zseniálisan tud egyszerre mesélni a múltról és a jelenről, Spanyolországról általában és egy ember sorsáról specifikusan. Hiába, Almodóvar egy zseni, ezt persze eddig is tudtuk...
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum (június 20.)
Jártunk már itt kb. 15 éve, most a nagyobbik lányommal ugrottunk el ide. Frissen felújított és megnyitott új kiállítást kaptunk, amely a múzeum történetén vitt végig minket, a XIX. század végi alapítástól kezdve a mostani megújulásig. Érdekes volt, de mégis egy picit csalódott voltam. Míg a korábban látott kiállítás a gazdag anyag, illetve a sok magyarázó tabló révén rengeteg mindenre megtanított a kelet-ázsiai kultúrákról, addig a mostani kiállítás teljesen belterjes volt és végső soron pont arról a témáról nem mondott eleget, amiről a múzeumnak szólnia kellene. Ha ezt egy különteremben berendezett időszaki kiállítás formájában kaptam volna egy gazdag alapkiállítás mellett, akkor nagyon örültem volna, de így sajnos komoly hiányérzetem maradt a vizit után.
A szavak ereje (június 30.)
Kicsit eldugott, de kellemes film. Van benne egy csipetnyi Greenaway stílus, persze nem túl sok, hogy ne legyen érthetetlen. Van benne egy csipetnyi tanulság arról, hogy ne elérhetetlen dolgokra vágyjunk, hanem elégedjünk meg azok szeretetével, akik a közelünkben élnek és persze van benne egy jó adag fanyar brit humor.
