Régen volt mozis poszt, ami a körülmények ismeretében gondolom nem meglepő.
Na de majd most: miután országunk és pártunk hősies győzelmet aratott a harmadik hullám felett, májusban a mozik is megnyitottak. Hogy ősszel mi lesz, azt meg majd meglátjuk nemsokára. Éppen ezért nagy örömmel használtam ki a rég várt és ki tudja meddig tartó lehetőséget, így következik most egy rövidke beszámoló az első félév (azaz valójában annak utolsó két hónapja) három mozilátogatásáról.
David Copperfield rendkívüli élete (május 8.)
Fura film ez, több szempontból is. A Copperfield David egy Dickens regény, amit ráadásul valamikor kiskamasz koromban még olvastam is. Megmondom őszintén, alig emlékszem belőle valamire. Ráadásul nem is Dickens legnépszerűbb regénye, így (szemben mondjuk a Twist Olivérrel vagy a Karácsonyi Történettel) korábbi filmemlékem sincs róla. Mindenesetre Dickens-t ismerve egy korhű, realista, komoly, kicsit moralizáló filmet vártam.
Na ez az, amit nem kaptam meg. Egyrészt szembetalálkoztam a colour-blind castinggal, amiről eddig csak felületesen hallottam.
Aki nem tudná, a "színvak szereposztás" azt jelenti, hogy egy adott történet szerepeit a színészek a karakterek nemzetiségétől, testalkatától, bőrszínétől, vagy akár nemétől függetlenül kapják meg. Tehát elvileg akár egy japán férfi színész is eljátszhatná Erzsébet királynő szerepét. Ez elég vad elgondolásnak hangzik, de ha belegondolunk, hogy pl. az ókorban és a középkorban a női szerepeket is férfiak játszották, akkor tulajdonképp minden csak megszokás kérdése. Változnak az idők, változnak a szokások.
A fent belinkelt wikipédia szócikk elég sok filmet felsorol, amely ilyen szereposztással készült, az ottani lista szerint már a hatvanas években is voltak ilyen filmek. Persze sok listázott film esetében ez a fajta szereposztás egyáltalán nem feltűnő. Az, hogy a Remény Rabjaiban az egyik karaktert egy fekete színész játsza el, pedig a film alapjául szolgáló regényben egy ír szerepel, az egyáltalán nem kirívó egy XX. századi börtöntörténetben. De egy Marvel képregényfilmben sem érzem különösebben lényegesnek, hogy egy asgardi (azaz eredetileg nyilván szőke viking) karakter szerepét egy fekete színész kapja meg: nem tökmindegy, hogy egy fantáziavilágban ezer más dolog mellett ebben is eltérnek az alapul szolgáló mondáktól?
Persze vannak ennél radikálisabb példák is. Mostanában a Netflixes Bridgerton kavart némi vihart, ahol egy kora XIX. századi angol történetet pakoltak tele fekete színészekkel. Mivel mindez többé kevésbé egybeesett a BLM mozgalom vetette friss hullámokkal, ezért az egész pikáns politikai felhangokat is kapott, azaz sokan poltikai hozzáállásuk alapján alkottak véleményt, függetlenül attól, hogy maga a sorozat jól sikerült-e, illetve, hogy egyáltalán látták-e.
Nahát a Copperfield Davidban ezt az elvet elég következetesen alkalmazták. A főszerepet egy indiai (Dev Patel, a gettómilliomos) kapta, emellett fekete és távol-keleti színészek is jelentős szerepekben játszanak, mindezt egy XIX. századi angliai történetben, ahol értelemszerűen ezek a szereplők a valóságban mind fehérek voltak. Hm, hát ehhez hozzá kellett szokni.
De nem csak ehhez. A film tele van fura, hóbortos alakokkal, abszurd jelenetekkel. Valahogy a XIX. század nyomorúságainak (adóságok súlyát nem bíró, nyomorgó családok, gyerekmunka, kegyetlen bentlakásos iskolák stb.) kifigurázott, humoros változatát látjuk. A szereplők pedig a maguk együgyű, fura módján ellenállnak a kegyetlen valóságnak, egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Ennek persze nyilván megvan a maga szándékos üzenete (azaz a flim a maga egyedi, vicces stílusában nagyon is moralizál), valami olyasmi, hogy a boldogságunkat, vagy akár csak elégedettségünket megtalálhatjuk sanyarú körülmények között is, mert az elsősorban belülről fakad.
Összességében azt kell mondjam, hogy a végeredmény meglehetősen tetszett. Ha van példa arra, hogy a colour-blind casting helyénvaló egy olyan történetben, ahol egyébként totálisan ellentmond a történeti hűségnek, akkor egy ilyen, stílusában egyedi, kissé bolondos, némileg polgárpukkasztó film éppen ilyen példa.
Történetek a végtelenről (május 18.)
Roy Andersson zseni. Imádom a filmjeit, az egyedi, utánozhatatlan stílusát, a festményszerű jeleneteit (ld. még Edward Hoppert), a hétköznapiba rejett szürreális, abszurd helyzeteit, amelyekkel egy pillanat alatt bemutatja az emberi szenvedés és nyomorúság mélységeit. Híres trilógiájának (Dalok a második emeletről, Te, aki élsz, A galamb...) mindhárom filmje csodálatos, magával ragadó, elgondolkodtató alkotás.
Éppen ezért nem is volt kérdés, hogy a legújabb filmjére is beülök. Csalódtam is benne, annak rendje és módja szerint. A korábbiakhoz képest ugyanis meglehetősen vérszegényre sikeredett Andersson legújabb darabja. Az bizonyos fokig érthető, hogy ha valaki egy ilyen egyedi stílushoz következetesen ragaszkodik, akkor egy idő után ismételni fogja önmagát. Ez már a trilógiájára is jellemző volt, ott is volt olyan érzésem, hogy a későbbi darabok gyengébbek voltak a korábbiaknál, de ott a "gyengülés" mérsékelt volt, végső soron a trilógia későbbi darabjai is kiváltották bennem azt a katarzist, amit a legelső kiváltott.
Nehéz megfogalmazni, mi hiányzott ezúttal. Talán az a fajta intellektuális erő, lendület, gondolati ív, illetve szenvedély, ami az egyébként összefüggő történetet soha nem alkotó jeleneteket összefűzte. Persze bizonyos alapgondolatok most is visszaköszöntek, de valahogy sokkal sekélyesebb, didaktikusabb volt az egész. Kicsit olyan volt, mintha a trilógiából kmaradt zsengéket fércelte volna össze egy filmmé.
Persze az is lehet, hogy nekem volt rossz napom. Eddig mindegyik Andersson film jobban tetszett másodjára (na jó, a Dalok kivétel, mert az már elsőre is annyira tetszett, hogy azt nem lehetett másodjára se felülmúlni), lehet, hogy ezzel is így járok. De azért az a második alkalom odébb lesz még...
Nomádok földje (június 20.)
Bezár a kisváros létének egyetlen fenntartója, a gyár. Az élete nagyobb részét ott ledolgozó, férjét nemrég elvesztő idősödő nőnek is mennie kell, de nincs hova. Ezzel a világon bárhol előforduló alaphelyzettel kezdődik ez a film, a folytatás viszont tipikusan amerikai, persze nem a hollywoodi értelemben.
A konvencionális Hollywood az ilyen alaphelyzetből olyan filmet forgatna, amelyben az állhatatos főhős elmegy ennek a csodálatos országnak egy másik csücskébe, lehetőleg jó messzire az előzőtől, ahol mindenféle bonyodalmakat leküzdve a film végére sikeresen újrateremti az egzisztenciáját. Természetesen az obligát romantikus szál se hiányozhat, idővel új társát is megleli. A talpraesett amerikai kisember hétköznapi diadala című optimista tanmesét látták.
A Nomádok földje nem ilyen. A mi főhősünk vesz egy lepukkant lakókocsit és útnak ered, de nem igazán érkezik meg sehova. Illetve megérkezik a hozzá hasonlóak, az ún. nomádok közé, akik az országban alkalmi munkákat keresve kóborolnak és a városokon kívüli ideiglenes lakókocsitelepeken gyűlnek össze. Szegény, mindennapos anyagi gondoktól szenvedő - bár nem teljesen nincstelen - társadalmi réteg ez, amely egyébként a fentebb említett amerikai talpraesettségnek sincs híján és teljesen boldogtalannak se lehet őket mondani a film alapján. A vándorlás szabadságérzetet ad, az esténként tábortűz mellett együtt énekelő, beszélgető emberek egy szolidáris, már-már idilli közösség képét mutatják. Ráadásul ahogy némelyik főszereplő történetéből kiderül, a visszatérés se lehetetlen, legalábbis akad olyan, akit a család visszavárna, visszafogadna, ha akarná.
Szóval akkor itt minden rendben, szabad emberek szabad akaratukból választottak egy életmódot, amely minden nehézsége ellenére rengeteg szépséget rejt? Hm. Nem igazán. Vitathatatlan, hogy amerikai nomádnak lenni jobb, mint mondjuk budapesti hajléktalannak, de itt mégiscsak a társadalom elveszett, cserbenhagyott legalsó szeletét látjuk, akik az anyagi gondjaik mellett megannyi személyes kudarc és trauma is sújt. A szabadságuk inkább illúzió, mint valóság és szó sincs arról, hogy ők választották volna. (Illetve lehet, hogy ezt választották, de a választék nem volt túl széles...) Persze az élet mindenhol kínál örömöket és ezeket ők igyekeznek megtalálni, de összességében az útjuk lefelé tart és egyre kilátástalanabb.
