Hamár Sopron, akkor legyen egy bécsi kiruccanás is, gondolta Zsuzsa, én pedig megadóan bólogattam.
P+R
A bécsi parkolás viszont a hírek szerint horribilis összegekbe kerül, amit manapság még horribilis euroárfolyam is súlyosbít, egyébként is ne menjen az ember autóval a belvárosba, ha nem kell, gondoltam és nekiálltam megtervezni a Nagy Bécsi P+R Hadműveletet. Minden tervezés alapja manapság a gugli, ami a parkanadride.at honlapot dobja ki elsőnek. Ezt áttanulmányozva hamar eldöntöm, hogy a Sopron felől érkező turistának az ideális P+R parkoló a Siebenhirten parkoló, amely az U6-os metróvonal végállomásánál található. (Gyakorlott bécsjáró bevásárlóturistáknak: ez a Shopping City Südhöz legközelebbi metróállomás...). Ugyan halványan motoszkált bennem, hogy az az 500 hely elég-e Bécs déli kapujában, de azt gondoltam, hogy ha nem, akkor egy ilyen a külvárosban biztos az utcán is lesz hely, ha nem az állomás mellett, hát egy utcával arrébb.
Hát, nav voltam. Mint kiderült Bécsben sincs kolbászból se a P+R, se a közlekedési és parkolási helyzet, legalábbis Siebenhirten környékén semmiképp. A parkolóhoz vezető Triesterstrasse-Ketzergasse útvonal dugója megadta az alaphangot, az igazi pofára esés azonban a parkolóháznál következett be, ami tele volt. (Részben talán azért is, mert éppen bővítik...) Külön dühített, hogy az előttem lévő autó még éppen bement, de nekem már csak a "megtelt" kiírás jutott.
Mit volt mit tenni, kitolattunk és megpróbáltuk a B tervet megvalósítani, azaz a környező utcákban leparkolni. Csináltunk egy jó nagy kört és elkeseredtünk. Mindenütt autók tömkelege, hely az nincs. Öt-hat utcával arrébb éppen lett volna egy-kettő, de erre Zsuzsa mondta, hogy szerinte ez már túl mesze van, menjünk vissza a P+R-be, hátha felszabadult pár hely.
Ezt teljesen valószínűtlennek tartottam, ki is fejtettem Zsuzsának, hogy ne beszéljen zöldségeket, a P+R-be azért megy a Zember, hogy reggel bemetrózzon a városba és este visszajöjjön, úgyhogy délelőtt fél tízkor nem fog felszabadulni egy hely se. Ő azonban nem hallgatott az én jól átgondolt, racionális érveimre, megmakacsolta magát és ragaszkodott az ötletéhez. Hiába, a nők néha teljesen logikátlanok. De nem volt mit tenni, engedelmeskedtem, visszamentünk.
Mit tesz isten, ezúttal bejutottunk, én meg azóta is azon gondolkodom, hogy miért van az, hogy vaslogika ide, vaslogika oda, néha a nőknek van igazuk. Jelenlegi elméletem szerint biztos a női autósok a hibásak, aki nem rendeltetészszerűen használják a P+R-t... ;-)
Jegyvásárló automata
Szóval, leparkoltunk, átsétáltunk a metróállomáshoz, nosza vegyünk jegyet. Két automata álldogál békésen a fal mellett, osztrák csúcstechnológia, szép képernyő, nagy gombok, több nyelven beszél, elfogad készpénzt és kártyát is, gyors ellenőrzés, hogy kint vannak a nemzetközi kártyalogók, akkor tehát négy felnőtt és négy gyerekjegyet (ellenőriztem a Zinterneten, a családi meg a napijegy is jegy drágább lenne) kérünk, ezzel a visszautat is letudjuk.
Pötyögök, kártyát inzertálok, PIN begépelve, semmi.
Pötyögök, kártyát inzertálok, PIN begépelve, semmi.
Pötyögök, másik kártyát inzertálok, másik PIN be, semmi.
Na jó, akkor fizessünk kp-ban.
Aprónk nincs annyi, de ez osztrák csúcstechnológia, biztos lehet papírpénzzel fizetni. Aber natürlich möglich. Kár hogy százassal nem, hát ez tényleg ritka eset, hogy egy turistának csak százasa van, erre igazán nem gondolhattak.
Na jó, az állomás előtt láttam egy újságárust, kiszaladok, kérdem van-e jegye, mondja nincs, akkor legyen kedves váltsa már fel nekem ezt a százast. Kicsit húzza a száját (kedélyes bécsiek, persze), de adja az aprót.
Vissza az osztrák csúcstechnológiához.
Pötyögök, bankjegyet inzertálok, nem köll neki, kiköpi.
Pötyögök, bankjegyet inzertálok fordítva, nem köll neki, kiköpi.
Pötyögök, bankjegyet inzertálok a másik végével, nem köll neki, kiköpi.
Ekkor felismerek egy apró piros ledecskét valamelyik sarokban, ami azt jelzi, hogy az osztrák csúcstechnológiának elege van a bankjegyekből, mert elcsapta velük a gyomrát, adjak neki érmét.
Érme nincs. És nem szívesen mennék vissza az újságoshoz megint.
Nézzük a másik automatát, itt nem világít a piros led.
Pötyögök, bankjegyet inzertálok, kerreg egy kicsit, aztán kiköp nyolc jegyet. Hörög is egy keveset és kiköp pár euroérmét visszajáró gyanánt. Minden klappol, heppiend.
Boldog vagyok, egy öröm ezzel a jól megtervezett osztrák csúcstechnológiával üzletelni, végilis negyedóra alatt megkaptam a jegyeimet. Irány a belváros, vár Bécs, a csodás.
Zsuzsa azt is kitalálta, hogy Bécs belvárosában kevés dolog köti le a lányokat, de talán a Spanyol Lovasiskola egyike lehet ezeknek, Eszter imádja a lovakat, Csilla meg mindent imád, amit Eszter imád. Szóval az első bécsi programpont a Spanyol Lovasiskola. Persze promontor erre is készül, így tudjuk, hogy vezetés csak délutánonként van, előadás aznap éppen nincs, de talán jobb is, mert egy vagyon lenne, viszont 10-kor kezdődik a Morgenarbeit.
Amiről nem tudom pontosan, micsoda, ráadásul hála a nem annyira flott P+R és jegyvásárlási procedúrának, van vagy háromnegyed 11, mire beesünk a kasszához. A hölgy azonban (végre egy tényleg kedélyes bécsi) megnyugtat, hogy semmiről sem késtünk le. Így megvesszük a családi jegyet és megyünk a Morgenarbeitra.
Egy elegáns bálterembe jutunk, illetve nem az, mert homokkal van felszórva és öt lovas kering benne körbe karikába. Illetve eléggé össz-vissza, Brown-mozgásnak tűnik ez elsőre, ami persze másodikra nagy marhaság, mert a lovasok egyáltalán nem ütköznek össze, nagyonis ügyesen kerülgetik egymást és közben láthatólag iskoláztatják a lovakat: ügetés, kis vágta, helybenfutás térdemeléssel, meg ilyesmik.
A teremben körben egyébként három emeletnyi karzat, a korlátoknál egy sor pad, ezek tele vannak, mögöttük az úri közönség álldogálva (csütörtök délelött van, november, mit keres itt ez a rengeteg ember, köztük sok bécsi is a nyávogó kiejtés alapján?) nézi az elegánsan öltözött lovasokat. Mi felmegyünk a másodikra, ott jut hely a padokon is, igaz innen a kilátás nem olyan jó, a terem egyik vége nem látszik, de a gyerkőcöket nem zavarja, nekik tetszik így is.
El is töltünk itt egy órát, ezalatt négy turnus váltja egymást, a váltás úgy néz ki, hogy az öt lovas szépen beáll egymás mellé, leszökken a nyeregből, megpaskolja a ló fenekét, kockacukrot ad neki, majd lelép. A lovakat lovászfiúk vezetik el. Mire mind eltűnik, belovagol az első új lovas, majd kb. félpercenként az újabbak, míg kitelik a létszám.
Ez elsőre nagyon érdekes, másodikra kifigyelem a finomságokat, a harmadiknál jól megbámulom a terem díszeit, a negyediknél le-lecsukódik a szemem, aztán felébreszt Zsuzsa, hogy mehetünk. Addigra a gyerekek is kiélvezték a dolgot, mert nem ellenkeznek.
Egyebek
A vizit maradéka mérsékelten érdekes. Spacírozunk a Grabenen, bekukkantunk a Stephansdomba, veszünk valahol Mozart kuglit.
Aztán a gyerekekek megéheznek, ideje ebédelni. Zsuzsa kitalálja, hogy menjünk a Vapianoba. Mibe? Vapiano, mondja ő, ez egy olasz gyorsétteremlánc, útközben látott egyet.
OK, menjünk. A Vapiano azonban tele van, a sorok alig haladnak, a rendszer nem tetszik (ld. Jácintnál bővebben) kínunkban odamegyünk az egyetlen pulthoz, ahol nem áll sor, már nem emlékszem, mit adtak ott, talán valami tésztát, mindenesetre közlik velünk, hogy 6-8 perc. Basszus, ez egy gyorsétterem? Körülnézünk, az agyondizájnolt asztalok és székek tömve vendéggel, tehát addig le se tudunk ülni, na mondom, itt most jártam utoljára, keressünk egy kedélyes bécsi kisvendéglőt, állítólag olyan is van még.
Volt. A Hopferlbe teljesen találomra tértünk be. Jót ettünk, kellemes hangulatban. Bár tagadhatatlanul volt egy enyhén turistacsalogató beütés, ha körbenéztünk, sok osztrák is itt ebédelt, tehát olyan nagyon hamis nem lehetett a hely. Mi mindenesetre jól éreztük magunkat. A számla nagyságát egyrészt mentegessük a centrális környezettel, másrészt meg borítsa jótékony feledés, ne rontsuk el a kellemes emlékeket. Az mindenesetre biztos, hogy szemben Budapesttel vagy Prágával, a számla minden küzdés nélkül is csak azt tartalmazta, amit megettünk, annyiért, amennyi az étlapon eredetileg is szerepelt.
Innen már csak egy Billába szabadult be Zsuzsa pár obligát bécsi delikáteszt beszerezni (addig én vigyáztam a kisebbik gyerkőcre, aki megdöntötte a hányszor tudja egy óvodás körbeszaladni a Freyung teret tíz perc alatt Guinness Rekordot), utána lehetett visszametrózni a parkolóhoz.
Onnan meg egy órába se telt az út Sopronig. Bécs idénre kipipálva.
Jön délután a telefon egy haveromtól, hogy be akarják zárni az Ökröt, olvassam el a 
Talán ő sejti, mi vár rá...
Most pedig próbálom elmondani, hogy miért lehet egy szinte minimális történettel bíró, legérdektelenebb átlagemberek legérdektelenebb hétköznapi párbeszédeiből szóló film mégis érdekes.
