Vagy a kiröhögött kertitörpék átkoztak el, vagy az Osztrákok Istene állt kicsinyes bosszút  rajtam a schwechati csata miatt, ki tudja.

Locsmándi tartózkodásunk harmadnapján hajnalban erős hányingerre és hasfájásra ébredtem. Sokáig váltakozó intenzitással szenvedtem, de tíz körül nem bírtam tovább, kitaccsoltam az előző napi kaját. Naivul azt hittem, ez egy rövid gyomorrontás lesz, kis pihenés után délutánra jobban leszek, de frászt. Jött a hasmenés, majd amikor átmeneti javulást érezve legyűrtem két kiflit, akkor délután öt körül jött az újabb róka, ráadásul ekkorra már 39 fokos lázam is volt.

Szegény csajok persze nem mentek fürdőbe, a párom aggódott, a gyerekek nem bírtak magukkal, én meg nyögtem, szenvedtem, remegtem, mint egy nyárfalevél. A következő éjszaka se volt sokkal jobb, forgolódtam, szenvedtem.

Másnapra nagyjából rendbejöttem, eltekintve attól, hogy harmatgyenge voltam és reggel még mindig lázas voltam. Kijött a doktor, megvizsgált, majd közölte, van errefelé mostanában valami vírus, attól van, majd elmúlik. Pihenjek. Ha lázam van, csillapítsam. Pihentem, csillapítottam.

Ezzel nagyjából át is vészeltem a dolgot. Harmadnapra járóképes voltam és már reggelizni is lementem egy üres császárzsömle erejéig. (Mellesleg, az osztrák császárzsömle igazán király! Évtizedes megfigyelésem, hogy a megboldogult Habsburg birodalom területén mindenhol kiváló péksütemény kapható, kivéve nálunk. Kenyérfronton se sokkal jobb a helyzet. Megfejtéseket a szerkesztőségbe várok.)

Pont jókor, mert indulunk haza. Ezzel a remek őszi szünet számomra le is zárult. Visszafele nem röhögtem a a kópházai kertitörpéken.