Autóvásárlásra adtuk a fejünket. Ez egy lassú folyamat volt (vigyázat, ez a poszt is hosszú lesz!), már maga az elvi elhatározás is lassan született, sok-sok hezitálással, hogy kell-e nekünk egyáltalán az a járgány, meg hogy milyen járgány kell nekünk, ha már.
Azon is ment a fejtörés egy darabig hogy új avagy használt verdát vegyünk. Végül az új mellett döntöttünk. Én nem vagyok sem autószerelő, sem olajoskezű ezermester, továbbá a szűkebb ismeretségi körömben sincsenek ilyenek. Sok rémtörténetet hallván a piac honi állapotáról, úgy éreztem, számomra a használtautó vásárlás lutri lenne. Én azonban ilyen nagy tételben nem szeretek szerencsejátékot űzni, így maradt az új autó, ami ugyan drágább, de azt a pár év nyugalmat, amíg nem lesz vele baj (kop-kop-kop), nekem megéri.
Kisautóra volt szükségünk, amit Zsuzsa használna a városban, gyerekszállításra, vásárlásra, esetleg munkához, ha már Csilla is elég nagy lesz (bár ahogy a magyar munkaerőpiacot elnézem, ez a visszatérés nem lesz egyszerű menet). Első jelöltként persze - már csak Védegyletes mentalitásomból adódóan is - A Suzukikat cserkésztem be: igazából mind a kis Fürge, mind a még kisebb Ploccsantós tökéletesen megfelelt volna ennek az előzetes igénylistának, ráadásul az év elején elég drasztikusan akciózott a Suzuki, tehát elég egyértelműnek tűnt a választás.
Nekem. Zsuzsának annál kevésbé, ugyanis ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy neki már volt Suzukija és nem akar még egyet. Miért, nem szerette, kérdeztem? De igen, szerette. Pont azért nem akar egy másikat. Ezt ma sem értem teljesen, de Zsuzsa álláspontja sziklaszilárd volt. Vannak dologok, amit nem érdemes erőltetni egy házasságban, egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez is ilyen. Így aztán nem vettünk Suzukit.
Ez viszont alaposan elbonyolította és lelassította a választás folyamatát. A jobbnevű (értsd: német és japán) gyártók hasonló kategóriájú autóit százezrekkel drágábban árulták, a kevésbé jónevű (értsd: latin) autóktól meg ódzkodtam.
Közben az igénylista is módosult a vésztartalék funkcióval. Azaz az újonnan vásárlandó verdával az egyes számú batár (egy kombi Ford Focus, a munkahelyem jóvoltából) esetleges kiesése vagy lerobbanása esetén nyaralni is el lehessen menni. Ehhez azért egy kicsit nagyobb csomagtartó kellett. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló garázshely csak nagyjából négy méteres hosszt engedélyezett. Így kezdtünk el nézelődni a mini egyterűnek nevezett kategóriában.
A fő paraméterek a következők voltak:
- max. négy méter hossz (ez utóbb tíz centis "hibatűréssel" megfejeltük)
- min. 300 liter csomagtér
- légkondi
- max. 3 milliós ár
Ez utóbbi paraméter első látásra lehetetlen elvárásnak tűnt: a kategória listaárai jó félmillió forinttal magasabban kezdődtek, és akkor az üzembehelyezés költségeit még nem is számoltam. Ráadásul minden eladó arról beszélt, hogy az árak tovább fognak emelkedni, mert lassan elfogynak az erős forint idején beszerzett készletek. Mondjuk voltak kételyeim, hogy drasztikusan visszaeső forgalom mellett beveszi-e a piac az áremelést, mindenesetre ezt mondták az eladók. Így aztán az árelvárásunkban szintén volt hibatűrés. Ezzel együtt a kiválasztás folyamatában a kedvező ár végig nagy súllyal szerepelt.
Autórajongók joggal kérdezhetik, hogy hol szerepelnek a kritériumok között a motorteljesítményre, fogyasztásra, útfekvésre, vezetési kényelemre, vagy éppen a váltóra vonatkozó kritériumok. Nos, önállóan sehol, a fent elmondottakból ezek a paraméterek vegy "adódnak", vagy nem fontosak. Pl. ahol az ár ilyen fontos szempont, ott nyilván a legolcsóbb benzines változatot fogjuk megvenni. A várható alacsony éves kilométerszám miatt a dízel felár nem érné meg. Az alacsony teljesítmény, vagy éppen a karosszéria stabilitás meg nem nagyon érdekelt, tekintettel arra, hogy elsősorban az asszony használja majd városban és ő nem az a lámpánál legyorsuljuk az Alfát, vagy 190-es tempóval vesszük be a kanyart, mert a Kimi is így csinálja típus.
Interneten sok autót megnéztem, teszteket, Népitéletet, fórumokat, katalógusokat olvasgattam, emailen sok árat bekérdeztem. Osztottam, szoroztam, selejteztem. A végén három autó jutott el odáig, hogy szalonba is elmentünk érte. Közel állt ehhez az Opel Meriva is, csak sajna egyfolytában az volt az érzésem, hogy az értékéhez képest túl van árazva és az Opel kereskedők nem siettek értékelhető engedményeket tenni. Annak ellenére sem, hogy a Meriva kifejezetten régi konstrukció (2002), azaz kifutóban lévő típus.
Az antikvitás önmagában még nem lett volna baj, ugyanis a három "dobogós" közé simán befért a Ford Fusion, ami ugyanannyira régi, mint a Meriva. Csakhogy a Ford azzal kezdte a tárgyalt időszakban az "áralkut", hogy az egyébként Merivához hasonló listaárból nagyjából 600 ezer forint engedményt ajánlott. Persze mindez hangsúlyozottan a raktárkészletre vonatkozott, dehát ez minket nem zavart. Mint ahogy a konstrukció régisége sem feltétlenül. A legújabb csodatechnológiák nem mindig olyan jók, az elektronikus és főleg a szoftveres alapú rendszerek pedig a bevezetésükkor gyakran éretlenek, megbízhatatlanok. Ráadásul a régi típusok kedvezőbb felszereltséggel és könyebb áralkuval kecsegtetik a vevőt, kompenzálandó az újabb modellek elszívó hatását. Továbbá a céges autó révén ismertem a Fordot, a megbízhatóságával elégedett voltam, a Fusionról itt-ott olvasott vélemények ezt nagyjából visszaigazolták. Végezetül - és ez meglepett, mert amúgy szerintem úgy eléggé kocka alakú, "férfias" járgányról van szó - Zsuzsának is tetszett.
Tetszett persze neki a másik jelölt, a Nissan Note is, de ez nem is annyira meglepő, kedves, kicsit bumfordi autó. Mondjuk az orra nem az én esetem és a tetején is van egy furcsa kis hupli, ami ugyan alig látható, de ha valaki egyszer észreveszi, utána már zavaró. Nagy előnye viszont, hogy a hátsó ülés csúsztatható, azaz szükség esetén a csomagtér 400 liter fölé növelhető a hátsó lábtér rovására, a kis lábtér meg kisebb gyerekeknél még nem akkora gond. Egyébként is a Nissan kifejezetten családbarát, praktikus, jól pakolható autóként reklámozta a kis bumfordit.
Ebben persze a harmadik versenyző, a Honda Jazz sem maradt el tőle, ami talán nem meglepő: a kis japán csoda legendás darab, a térkihasználás bajnoka és a megbízhatóság mintaképe. A kategória koronázatlan királya. Ráadásul tavaly jelent meg az új modell, a még jobb, a még szebb, a még királyabb. Csak az ára, csak azt tudnám feledni.
Szóval Jazz, Note vagy Fusion? Nézzük meg őket!
A szalonlátogatások két dologról szólnak. Egyrészt az ember végigtapizza, meggyömöszöli a kiválasztott autót, kicsit összeismerkedik vele. Nőknél ilyenkor fontos, hogy kialakul-e a megfelelő spirituális és érzelmi kapocs ember és gép között, míg a racionális férfiember szisztematikusan kinyit minden nyithatót, megteker minden megtekerhetőt és benyom minden benyomhatót. Persze kinyitjuk a csomagtartót, ellenőrzendő, hogy a valóságban mekkorának néz ki az a 337 liter (Fusion), meg felnyitjuk a motorháztetőt is, értőn kell bámulnunk bele, mert a férfiember nem árulhatja el magáról, hogy tökre fogalma sincs, mi micsoda és mit hol talál meg (na jó, az aksit felismertem).
Bármilyen alaposan készül fel az ember az internetről, érik ilyenkor meglepetések. Kiderül például, hogy a Jazz csomagtere úgy 399 liter, hogy ebben benne van a pótkerék. Pontosabban nincs pótkerék, csak ragasztókészlet. Ha netán pótkereket akarok, akkor annak egy alsó rekeszben a helye, aminek a mérete 64 liter, na ez lejön, marad ténylegesen 335, jé annyit a Fusion is ad. Ezzel nem akarom leszólni a Jazz-t mert amúgy ezt 12 centivel rövidebb kasztniból hozza ki, mint a Fusion; és egyébként is valami félelmetesen profi a beltere, mindenütt nagy és még nagyobb, praktikus és még praktikusabb zsebek, fiókok, rekeszek. A hátsó ülésre Rubik Ernő is büszke lenne, annyiféleképp lehet hajtogatni.
A pótkerék egyébként kezd extra darabbá válni, a Fusionnél szintén áttért a Ford az alap ragasztókészletre. Az egyik szalonban megsúgja az eladó, hogy szerinte az semmit nem ér. Mit tesz isten, ők mindig rendelnek pótkereket is. Ügyes, egy extra rátukmálva a kuncsaftra. De nem baj, mert speciel ebben az esetben el is hiszem neki, amit mond.
Ha már eladóknál tartunk, a szalonlátogatás másik célja a becserkészés. Ez persze kétoldalú tevékenység, a gladiátorpárharc első lépése. Ő azt akarja kipuhatolni, mennyire vagyunk komoly vevők, tudjuk-e mit akarunk, mi fontos nekünk és mi nem, ránk tud-e sózni valami extrát, hogyan fizetnénk, mennyire sürgős a dolog, meg hasonlók. Mi azt akarjuk kipuhatolni, van-e valami kedvező ajánlata, tudunk-e az árból tovább faragni, esetleg egy-két extrát kiimádkozni belőle (mármint "ingyen", pénzért nem nagy kunszt). Ha minden jól megy, a látogatás végén mindkét fél jóleső izgalommal konstatálja, hogy kapás van. A vevőnek tetszik, amit hallott, felszereltségek, határidők klappolnak, az ajánlott ár alapján is kezd reális eshetőségnek látszani az üzlet (bár további engedményeket vízionál), az eladó azon morfondírozik, tényleg el tudja-e csípni ezt a vevőt.
Az otthoni végső kiértékelés újfent bebizonyít két dolgot. Egyrészt, az ár a magyar piacon még mindig kiemelkedő fontosságú: hiába messze a legjobb a Jazz minden műszaki paraméterében, észvesztően drága. Az elvarázsolt férfiember persze győzködi magát, hogy annyival jobb is, majd kevesebb lesz a szervízköltség, meg a kényelem is számít, de az igazság az, hogy a különbség túl nagy. Ráadásul a Honda lélektani hibát is vét, ugyanis a listaárhoz képest semmi kedvezményt nem ad. Ez egy szuper autó, sokkal jobb, mint a többi, különben sem vagyunk mi az isztambuli bazár, ennyi az ára és kész. Esetleg kap bele a kedves vevő egy extra szőnyeget (ez a Honda Grohóczky rendkívül nagyvonalú ajánlata volt), ha pitizik egy kicsit.
Lehet, hogy ezt is lenyeltem volna, ha - és ez a másik dolog - nem lep meg újfent Zsuzsa, kijelentvén, hogy neki ez a Jazz tulajdonképp nem nagyon tetszik, úgy érzi magát benne, mint egy űrhajóban. Nem volt elragadtatva az ezernyi szellemes pakolási megoldástól sem, csak vonogatta a vállát, hogy igen, tényleg, de neki akkor se. Az elutasítás nem volt annyira kategórikus, mint a Suzukinál, talán erre rá lehetett volna beszélni. De nem akartam, mert az én kifogásaimmal együtt ez már túl sok volt.
Úgyhogy nem vettünk Honda Jazzt. (Lehajtott fej, könnyes tekintet, gyászzene...)
Maradt a Fusion, meg a Note. A minket érdeklő műszaki paraméterekben nagyjából döntetlenre hoztam ki a párbajt:
- A Nissan mellett szólt pl. a tologatható hátsó ülés, a hűtött kesztyűtartó, az amúgy nem sokat számító motorteljesítmény, az értéktartás szempontjából kedvezőbb későbbi bevezetés, a márka talán nagyobb presztizse.
- A Ford mellett szólt a lehajtható első ülés, a majdnem vízszintesre dönthető hátsó ülés (a Note hátsó ülése csak ferdén és csak szintkülönbséggel volt dönthető), az ugyan csak pár centivel, de mégiscsak rövidebb hossz.
- Fontos lélektani hátrány volt a Note magához képest kissé hiányosabb felszereltsége: a nekünk elfogadható árú változatból a jópár szellemes pakolási megoldás, amit annyira reklámoztak és tényleg ki is néztünk, kimaradt: az ilyesmi nem szerencsés, mert aztán később ott marad az emberben a hiányérzet, hogy milyen jó lenne, ha ez vagy az nem hiányozna a kocsiból.
Szóval hátra volt az utolsó kör, az áralku. Telefonok ide, oda, amoda. Kis utalás arra, vehetek máshol is autót, még más típust is, meg hasonlók. Van aki reagál és még valamennyit levesz az árból. Van aki visszavág, hogy vigyázzunk, mert kifutunk az időből, mindjárt május, nemsokára áfaemelés, neki is vannak más érdeklődői, egy darabja van már csak áremelés előtt, illetve akciósan. Meg hasonlók.
Végül a Fusionre kapunk picivel olcsóbb ajánlatot. Akkor hát legyen a Fusion.
Na ja, csak sajna a helyszínre érve kiderül, hogy a kedves hölgy egy nem létező autóra adott árajánlatot: a központi raktárkészleten látta, de jé, sajnos nem tudja lefoglalni, mondja a kelleténél egy picit kevésbé őszinte sajnálkozással a hangjában, annál csak nagyobb felszereltségű van, az meg ugye drágább is, de gondoljam meg, jók azok az extrák. Szeretem az ilyet (illetve dehogy), sajnos, mondom, nekem az a felszereltség kellett volna, akkor viszontlátásra (illetve dehogy). Örökítsük meg a hely nevét, ahol azt gondolják, hogy becsalogatnak egy olcsó ajánlattal, majd rámsóznak egy drágábbat: az M1 AutóCentrum volt az.
A második legolcsóbb ajánlat viszont egy Note volt. Akkor hát legyen Note.
De nem, Note se lett, azt már megírtam, miért nem.
Hm, most mi lesz. Egyrészt már nagyon unjuk ezt az egészet, másrészt kifutunk az időből, már május van, nemsokára áfaemelés, elfogynak az akciós darabok (más érdeklődők is vannak) meg egyébként is. Ráadásul a harmadik legjobb ajánlat (egy Fusion) az már nem annyira jó. Mielőtt elfogadnám, felhívunk még egy-két fővárosközeli Ford szalont, ők mit ajánlanak. És bingó, a Ford Szeleckynek három Fusionje is volt raktáron. És tényleg volt, nem a számítógépben, hanem a szalonban. És az árajánlat is jó.
Bár egy két apró fennakadás még volt, végül az egyikre sikeresen megalkudtunk: volt benne pótkerék, kialkudtam hozzá egy tetőcsomagtartót és még az eredetileg kitűzött sávba is sikerült beleimádkozni az árát.
Június elején vettük át, a keresztségben a Linda nevet kapta. Nem, nem karatézik, a rendszám miatt. A fénykép (ami egyébként az Mátrában készült, ahol a vésztartalék funkcióban is remekül vizsgázott, mert a Focus szervízben volt) nem túl előnyös a sok tükröződés miatt, ennél a valóságban sokkal csinosabb a lelkem. Egyelőre nem okozott csalódást, harmonikus kapcsolatban élünk.
Bővebb értékelés Lindáról a Népítéletben található.
(83,3)
