Az év utolsó napja, az év utolsó posztja. Visszatekintő poszt, ahogy az ilyentájban dukál: visszatekintés az év nagy meccseire.
Összességében nem volt rossz év ez csapatsportokban, már ha eltekintünk a kézilabdától, ahol igencsak vegyes a kép. Pontosabban a férfi kéziben vegyes, a női kéziben nagyon ramaty.
De a részleteket nézzük a meccsek alapján:
Magyarország - ja, nem... (férfi kézilabda vb, január...)
A januári megszokott kézilabdaszurkolás idén elmaradt, tekintettel az előző évi szlovén sorscsapásra, amelynek következtében a magyar csapat nem utazhatott Katarba. Így aztán 2016 januárjában kell(ene) vért izzadnia a vb-knél szokásosan sokkal erősebb Eb-n, hogy esetleg elcsípjen egy olimpiai selejtezős helyet. Kb. Mission Impossible, de azért annyira mégsem, hogy ne bujkáljon ott a halvány remény a Naiv Szurkolóban. Pedig mennyivel könnyebb lett volna a katari vb-n...
Lengyelország-Magyarország 1-2 (férfi jégkorong, divízió I/A vb, április 25.)
Videó: Összefoglaló
Ha április, akkor jéghoki vb.
Mármint divízió 1a vb, azaz másodosztály. Persze 2008 óta a cél mindig a feljutás. Legalábbis szurkolói szemmel, mert persze a szakmai realitás az mindig a másodosztályban maradás volt. Elsősorban azért, mert hokiban az utóbbi években rendszeresen ingázó négyes (Ausztria, Szlovénia, Kazahsztán, Olaszország) egyértelműen jobb volt nálunk, mondom ezt annak ellenére, hogy azért a kazahokat egyszer elkaptuk, és az olaszokkal/osztrákokkal is volt hosszabbításos meccsünk.
Idén nem lehetett pontosan tudni, mi várható a krakkói vb-n. Egyrészt a magyar csapat tavaly elég gyengén szerepelt és hivatalosan is átalakulófélben lévőnek minősült: Rich Chernomaz hároméves ciklusának második éve volt ez, elsősorban azzal a feladattal, hogy fiatalítson. Ezt egyébként becsülettel meg is tette, amúgy. Az más kérdés, hogy a legfontosabb "fiataljaink" az örökifjú Frank Banham és a szintén nem juniorkorú Andrew Sarauer volt. Akiknek a honosítása - lévén semmilyen magyar rokoni szállal nem rendelkeztek - legalábbis megosztotta a szurkolói társadalmat. Sokan a magyar válogatott "olasz útra lépésének" rémét vizionálták, de a megengedőbbek is maximum olyasmiket mondtak, hogy hát jó srácok ezek és a velük a csapat esélyes lehet a feljutásra, hát egye fene.
A feljutás egyébként az ellenfelek megvizsgálása után sem tűnt teljesen irreálisnak. Természetesen a mezőny nagyon sűrű volt, a "megszokott" japán és ukrán vetélytársak mellett a tavaly feljutó lengyelek is bivalyerősnek tűntek, szóval a pakliban simán benne volt az is, hogy egy-két szerencsétlen meccs után a kiesés ellen kell küzdenünk. Viszont az A csoportból kieső kazah-olasz párosból az olaszok ezúttal a szokásosnál valamivel verhetőbbnek tűntek, ugyanis ők éppen most tagadták meg a már emlegetett "olasz utat", amit egyébként igazából "kanadai útnak" kellene hívni, lévén korábban a taljánok tucatjával honosítottak kanadai játékosokat és vették be őket a válogatottba. Aztán a legutóbbi A csoportos kiesés után deklarálták, hogy ennek vége, új, fiatal hazai játékosokra épülő válogatottat akarnak építeni. Ezt meg is tették és egy fiatal csapat mindig sebezhetőbb, mint egy rutinos öreg rókákból álló társaság.
Mire persze eljutottunk a lengyel meccsig, addigra nagyjából megválaszolódtak a fenti kérdések. Japánt és Ukrajnát két verejtékes, kínkeserves, hátrányból megfordított szoros meccsen legyűrtük. A kazahok tanultak a két évvel ezelőtti vereségükből: végig nagyon odafigyelve, koncentráltan játszva érvényesítették a papírformát és simán legyőztek minket. Viszont az olaszok tényleg elkaphatónak bizonyultak, az ellenük aratott 4-1-es győzelem volt talán a legsimább meccsünk, ami nem annyira az olaszok gyengeségét mutatja, hanem azt, hogy arra a meccsre nagyon rákészültek a mieink és a tornán legjobb játékát mutatta a csapat a taljánok ellen.
Az utolsó napi lengyel-magyar viszont gyakorlatilag ki-ki-meccsé változott, mivel egy lengyel győzelem a hazaiak feljutását jelenthette volna ami kárunkra. A lengyelek nagyon felszívták magukat, remekül védekeztek és kontráztak. A mieink is éretten játszottak, aminek egy kicsit rakkolós gólnélküli első két harmad lett az eredménye, amelyben enyhe magyar mezőny és helyzetszámfölény mellett bármelyik csapat gólszerzése benne volt a pakliban. Igazi gyomorremegős, körömlerágós meccs volt.
Egy pillanatra úgy tűnt, az izgalmak talán alábbhagynak a harmadik harmadban, lévén az elején megtört a jég, Hári begyötörte a vezető gólunkat és a kitámadó lengyelek ellen ezután már mi kontrázhattunk. Sajna ki is hagytunk két -három ziccert, ami majdnem visszaütött, amikor a végén (már a kapuslehozatalos fázisban) egy távoli lengyel lövés beakadt és a lengyelek nagyon nyomtak egy győztes gólért. Ekkor már én is fel-alá járkálva szurkoltam a tévé előtt, de szerencsére a hokiisten igazságot tett és a végén egy magyar üreskapus gól zárta le a meccset.
Aminek eredményeképp egy álom beteljesült: jövőre újfent vizitál a magyar hokiválogatott az A csoportban.
Győr - Ferencváros 25-27 (női kézilabda, magyar bajnoki döntő, május 14.)
Videó: Összefoglaló
Két csalódott csapat találkozott a magyar bajnoki döntőben.
A csalódottság oka elsősorban a nemzetközi sikertelenség, a Győr két BL győzelem után idén még a Final 4-ba se jutott be (jól betéve ezzel gazdaságilag a budapesti rendezésnek) és ezt csak részben lehetett a sérülés/terhességhullámmal magyarázni; legalábbis szerintem volt benne némi formaidőzítési, meccselési probléma is. A Fradinak tulajdonképp az egész szezonja elég reménytelen volt, kezdve azzal, hogy egy kutyaütő német csapat elütötte őket a BL részvételtől. Ettől még megnyerhette volna a csapat a KEK-et, ahogy erre volt kétszer is példa az elmúlt években, de ott meg egy dán csapat állította meg őket egy megalázó kettős vereséggel.
Csalódottság ide vagy oda, a Győr volt az esélyes, erősebb keret, "örökös" (azaz hétéves) bajnoki cím, spanyol sztáredző. Már az is meglepetés volt, hogy az első, népligeti meccset hozta a Fradi, persze nem kis mázlival, Szucsánszki a vége előtt 4 másodperccel egyenlített, a büntetőpárbajt pedig szintén az ő hetesével (vagy Szikora védésével, ahogy tetszik) hozta a népligeti csapat. Még ezzel együtt is a Győr volt a favorit. A visszavágót (és győri győzelem esetén a harmadik meccset is) Győrben tartották és persze a keretük is továbbra is erősebb volt.
És így se nyertek. Tulajdonképp sima ügy volt, a Fradi végig vezetett.
Lehetne ezt Herr nyakába varrni, aki nem nagyon találkozott a meccs elején a labdával és a Fradi tulajdonképpen azt az előnyt őrizgette végig, amit addig épített ki, amíg Herr védte (illetve nem védte) a győri kaput. Az ember elsőre nem is érti, miért Herr kezdett a kapuban, amikor a Győrnek volt egy Lundéje, de aztán rájön, hogy éppenséggel indokolható a döntés: egyrészt Lunde éppcsak visszatért a szülésből, másrészt Herr tavasszal a két csapat alapszakaszbeli bajnokiján éppenhogy kivédte a Fradisták szemét. (Herr egyébként általánosságban is nagyon ritkán igazolta azt, hogy helye lenne egy Győr szintű csapatban vagy éppen a magyar válogatottban, persze lehet, hogy csak az én "mintavételeim" nem voltak elég reprezentatívak.)
De nem kellene Herr nyakába varrni, mert igaz ugyan, hogy Lunde beállásával a Győr elkezdett visszakapaszkodni, de igazából a Fradiban végig volt annyi tartás, hogy a győri felzárkózási rohamokat időben visszaverje: többször feljöttek a győriek egy-két gólra, de ilyenkor mindig megtorpantak, illetve mindig volt valaki a Fradiból, aki dobott egy-két fontos gólt, amivel megint elléptek.
Ami igazából azt mutatta, hogy itt nem (csak) Herrel volt baj. A két csalódott csapat közül a Fradi volt az, amelyik mentálisan és fizikailag jobban összekapta magát. Talán azért, mert a győriek azt hitték, a Fradit már annyiszor legyőzték, majd csak lesz valahogy most is. Hát nem lett, mert az egyébként a szezonban nem sokat mutató Fradi összeszedte magát, ráadásul az utolsó meccsen még a távozó Tomori is mutatott valamit abból a klasszisból, akit egyébként elég jól rejtegetett már vagy egy éve.
Azóta egyébként a a Győr továbbra is küszködik, a BL selejtezőt ugyan sikerrel vette, de a csoportban nem muzsikált túl meggyőzően (szemben a Fradival, igaz, nekik sokkal könnyebb csoportjuk volt) és az őszi bajnokijukat is behúzta a Fradi, igaz, nagyon szoros meccsen. Ami két dolgot jelent 2016-ra nézvést: egyrészt a magyar bajnoki cím sorsa nyitottabb, mint az utóbbi években, másrészt a BL Final 4-beli magyar részvételre egyáltalán nem vennék mérget. Igaz, oda most legalább két magyar csapat is ácsingózik némi eséllyel.
Akárhogy is, egy Fradi-álom beteljesült: a zöld-fehér kéziscsapat sok-sok év után újra magyar bajnok lett.
Barcelona - MKB Veszprém 28-23 (férfi kézilabda BL döntő, május 31.)
Videó: A teljes meccs és egy összefoglaló
Magyar férfi kézicsapat nyert már BEK-et (1982-ben a Bp. Honvéd), a Veszprém volt BL második (2002-ben), szóval, ha így nézzük, az idei ezüst se olyan nagy kunszt. Pedig de. A kézilabdában ugyanis nagyjából ugyanúgy beindult az üzlet, mint a fociban (a mértékek persze mások), ömlik a sportágba a pénz, egyre többe kerül, ha versenyképes csapatot akarsz építeni. Persze a Veszprémbe is öntik a pénzt valakik, de nem annyit, mint egyik-másik nyugati sztárcsapatba. Legalábbis tudtommal nem annyit, mint az elődöntőben legyőzőtt Kielbe vagy a döntebeli ellenfél Barcelonába.
Vegyes érzelmekkel figyeltem a meccset. Egyértelműen a Barca volt az esélyes és viszonylag magabiztosan hozták is a mérkőzést, egy pillanatig se volt igazán kérdéses, melyik csapat nyer. Ez volt az a pont, ahol a Veszprém egyszerűen "elfogyott". Ugyanakkor mégiscsak a kézilabda csúcsát produkálta a két csapat, kőkemény védekezéssel, remekül összeált kombinatív támadójátékkal, kiemelkedő egyéni alakításokkal, ráadásul nem csak a Barca oldalán (Saric, Karabatic, Tomás), hanem a Veszprémén is (Nagy László, Momir Ilic). És ha tudtuk is, láttuk is, hogy a Barca jobb, azért a Veszprém nagyot küzdött és végig ott loholt a katalánok sarkában.
Hogy aztán 2016-ban folytatódik-e az igéretes veszprémi sorminta (legjobb nyolc, legjobb négy, legjobb kettő az egymást követő években) azügyben vannak kételyeim. A keret ugyan erősebb lett (főleg Palmarssonnal), de érzésem szerintm még mindig nem lesz elég, ráadásul Ortega edző furcsa menesztése és a lebegtetett edzőkérdés sem igér sok jót, még akkor sem, ha egyébként megbízott edzőként Sabate jól teljesít. A versenytársak közül a Barca még mindg Barca, PSG, a Kielce és a Vardar bivalyerősek, erősebbek, mint tavaly. A Kiel talán gyengült, de nehezen tudok kölni Final 4-t német csapat nélkül elképzelni, ha nem a Kiel, akkor valamelyik másik el fog oda jutni. Szóval nem triviális a Final 4 elérése sem és pláne nem triviálisak a további lépcsőfokok. Szóval ha tippelnem kéne, a 2015-ös eredménynél gyengébb veszprémi szereplést várok...
A racionális tippemtől függetlenül persze szurkolok azért, hogy a Veszprém elérje nagy álmát, a BL győzelmet..
Portugália - Magyarország 25-26 (férfi kézilabda Eb selejtező, június 10.)
A már említett tavalyi szlovén sorscsapás után a magyar kézilabdaválogatott leginkább az Eb selejtezőkön mérethette meg magát. Nem volt magas a léc, az ukrán-portugál-orosz hármason gázolt át a csapat százszázalékos mérleggel.
Ebből még leginkább az oroszok oda-vissza legyőzése tűnik jegyezhető teljesítménynek, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy valószínűleg a koromból adódóan hajlamos vagyok a mindenkori orosz csapatok erejét a korábbi félelmetes szovjet szbornajákhoz hasonlítani. Ez már régen nincs így. Az orosz férfi kézisek kb. egy évtizede (az athéni olimpiai bronz óta) nem produkáltak semmilyen komoly eredményt, sőt, gyakran még a nagy tornák első körében elvéreznek. Szóval a dupla legyőzésük is legfeljebb kései elégtétel lehet mondjuk ama athéni bronzmeccsért vagy éppen a 2007-es vb-n elszenvedett utolsó másodperces vereségért (ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar csapat később nem jutott ki a pekingi olimpiára).
Az oroszok elleni meccseket viszont nem láttam, így ebbe posztba a portugálok elleni győzelem került bele.
Ami egyáltalán nem volt magától értetődő. Az oroszok elleni kettős győzelem után Talant Dujshebaev "kimenőt" adott az idősebb kulcsembereinknek és az utolsó két meccsen fiatal játékosoknak adott elsősorban bizonyítási lehetőséget. Ami az egyébként nem nagyon jegyzett portugálokkal szemben nem igért sok jót, lévén őket már az őszi odavágón, a fent nevezett idősebb kulcsemberek jelenlétében is alig bírtuk megverni. Nem véletlen, hogy az orosz kapitány elég kétségbeesetten bámult, amikor Dujshebaev bejelentette az ifjoncok bevetését, nekik ugyanis egyáltalán nem volt mindegy, hogy a magyar csapat "ajándékoz-e" pontokat a portugáloknak.
A szünetben még úgy tűnt, ajándékoz. Bár jól kezdtünk, az első félidő végére fordítottak a rutinos hazaiak és ezt az előnyüket látszólag magabiztosan tartották a második félidő elején is. Ugyanakkor már ebben az időszakban jó volt látni, hogy van, spiritusz a fiúkban, mindenki bátran próbálkozott és az egyéni megoldások mellett egész igéretes összjátékot is mutatott a magyar csikócsapat. Ráadásul láthatólag a végét jobban bírtuk, a fáradó portugálokat öt perccel a vége előtt utolértük és a "money time-ban" - láss csodát - a fiatal Bodó két góljával meg is nyertük a meccset.
Ahogy már mondtam, a nemigen jegyzett portugálok elleni győzelmet nem érdemes túlértékelni. A nemsokára következő Eb-n klasszisokkal keményebb ellenfelek várnak ránk. Ugyanakkor jó volt látni, Dujshebajev képesnek tűnik a "nemlétező utánpótlásból" a ütőképes csapatot kovácsolni. Lehet, hogy ez az ütőképesség egyelőre csak a selejtezőcsoportokban elég, de ha nem akarunk nagyon visszaesni Nagy Laci és kortársai visszavonulásakor, akkor ezekből a fiatalokból már most el kell kezdeni csapatot építeni. A Mocsai féle tutista válogatási elvekkel ez nem nagyon menne, ehhez láthatólag egy bátrabb edző kell és Dujshebajev ilyen. Remélem, a Mission Impossible (azaz az olimpiai kijutás) esetleges kudarca (ami bizony eléggé papírforma) nem vezet az edző menesztéséhez: ha komolyan vesszük a fiatalítást és a jövő csapatának építését, az egy több éves projekt. Ami nem jelenti azt, hogy nem kell mindent megtenni az Eb-n a kijutásért, de Talant mentalitását ismerve a motiváció nem fog hiányozni.
Én mindenesetre szurkolok azért, hogy beteljesüljön egy álom és a magyar férfi kézilabda válogatott vizitáljon az olimpián.
Magyarország - Románia 4-3 (férfi futsal Eb selejtező play-off, szeptember 22.)
Videó: Összefoglaló
Nem voltam figyelmes követője eddig a magyar futsalsportnak. Halványan rémlik, hogy általában - a "nagypályásokhoz" hasonlóan - nem vagyunk jelen a nagy világversenyeken, illetve hogy egyszer rendezőként azért szerepeltünk, nem sok sikerrel. Az is rémlik, hogy - nem úgy, mint a nagyok - selejtező play-offot azért többször játszott a válogatott és ezeket általában elbukta, bár általában viszonylag szoros meccseken.
Hogy ilyen előzmények után hogyan akadtam bele a mostani Eb selejtezős play-off párharcunkba, talán magam se tudom. Az rémlik, hogy olvastam a reménykeltő odavágóról (2-2 idegenben az esélyesebb románok ellen), de ez még mindig nem ösztökélt arra, hogy vadásszak a visszavágó közvetítésére, úgyhogy tiszta véletlen volt, hogy rábukkantam az M4-en.
De ha már rábukkantam, elkezdtem nézni. Egész jó volt, bár megjegyzem, láthatólag sokat változott azóta, hogy gyerekkoromban a téli szünetben a királyi tévén rendszeresen adtak teremfoci tornákat. Egyrészt, régen palánk volt, azaz szinte sose hagyta el a pályát a labda, másrészt akkoriban a nagypályás csapatok (Nyíl, Törő és a többiek) mentek terembe télen, azaz nem léteztek önálló teremfoci játékosok és csapatok.
De hagyjuk a múltat, nézzük, mit tudnak aranylábú futsalosaink. Kezdetnek pl. rögtön lőnek egy gólt, ha ez foci lenne, máris lehetne ráülni az eredményre, mert ezzel továbbjutók vagyunk. De ez futsal, itt ritka az egygólos meccs, a fiúk meg tisztességesen nyomnak tovább, kihagynak pár ordító helyzetet, a rutinos románok meg egy kontrából egyenlítenek, ezzel le is megy az első félidő. A másodikban az elejét megnyomják a vendégek és egy elég szerencsétlen helyzetből büntetőt kapnak, amit be is lőnek. Hátrányban a csapat, továbbjutók a románok. Nyomunk, de akadozgat a gépezet, a románok rutinosan tartják az eredményt, már-már lemondóan legyintek, hogy megint hősiesen bukunk el, de milyen a futsal, egy blokkról lepattanó lövést bekotor a jókor érkező magyar csatár és máris jöhet az idegborzoló hosszabbítás.
Ami megint román rohamokkal kezdődik, büntetőket hibáznak, de aztán itt is egy lecsorgó labdából lesz gól, ez baj, innen már két gól kéne, de nem nagyon akar összejönni semmi. Ilyenkor jön a futsalban a kapuslehozatal, ez amúgy egy kockázatos és nem is annyira látványos állapotot eredményez, a védekező fél sündisznóállásba húzódik, a támadó fél meg hiába van létszámfölényben, azért a biztonság kedvéért főleg hátul adogat, hátha rosszul tolódik a védelem és rá lehet bikázni vagy valakinek üresbe passzolni. Ez eleinte nem tűnik nagyon célravezetőnek, mert a románok jól tolódnak, mindig odaérnek és jól zárják a szögeket, mi meg nem merjük az igazán kockázatos passzokat bevállalni.
Aztán születik egy nagy átlövésgól, a világ végéről ellőtt labda vagy három védő között talál utat, a kapus meg későn látja meg, mire reagálna, az a kapuban van. Már csak 3 perc, de van remény! A románok fáradnak, most már akad helyzetünk, köztük egy ordító kapufa is, de persze az üres kapunk állandó kockázat, néha vissza is jön pár másodprerce a kapus. Aztán a végén jön az igazi dráma, egy román kontrát leszerelünk, hátulról hozzuk fel a labdát, már csak pár másodperc van hátra, előre kell ívelni. Hát íveljük, rávarázsoljuk a magyar csatár fejére, aki megcsúsztatja, a kapus mellett bemegy a kapuba.
Mindezt kb. két másodperccel a lefújás előtt. Ennél drámaibb továbbjutást nehéz elképzelni, nem csoda, hogy a csarnok felrobban, a csapat ölelkezik, én meg a tévé előtt hatalmasat sóhajtok. Ez nagy klasszikus volt!
Annyi megjegyzésem még lenne, hogy az M4 stábja ifjabb Knézyvel az élen teljes hozzánemértésről tett tanúbizonyságot, mert végig a hosszabbítás során azt sulykolták, hogy bármilyen döntetlen esetén büntetőrúgások lesznek. Ez totál hülyeség, természetesen ilyenkor döntetlen esetén is érvényes a fociban mindenütt alkalmazott idegenbeli több gól szabálya. Azaz 3-3-nál még a románok álltak továbbjutásra, de "nagytudású" ifjabbknézynk ekkor már megnyugodva konstatálta, hogy "legalább a büntetők megvannak". Még az sem tűnt fel neki, hogy a magyar csapat továbbra is a kockázatos kapuslehozatalos taktikát alkalmazta, na vajon miért, ha a "büntetők megvoltak"?
Akárhogy is, egy álom beteljesült: jövőre vizitál a magyar futsal válogatott az Európa bajnokságon.
Magyarország - Norvégia 2-1 (férfi labdarugdosgató Eb selejtező play-off, november 15.)
Videó: Összefoglaló
Azért harminc év után labdarugdosgató világversenyre jutni akkor is nagy eredmény, ha tudjuk, hogy ezt a 24 csapatos bővítésnek köszönhetjük és tudjuk azt is, hogy a magyar foci úgy általában nem tört ki egyik napról a másikra abból a posványból, amiben harminc vagy még több éve dagonyázik.
Sokat gondolkoztam, hogy melyik válogatott meccs legyen az év meccse, mert bizony kötelességszerűen végignéztem majdnem mindet (a finnek elleni helsinki győzelem maradt ki, amit azért sajnálok, mert azon a meccsen állítólag kifejezetten jól jászott a csapat). Lehetett volna a görögök elleni otthoni küzdős, a románok elleni bunkerfocis 0-0, a feröeriek elleni Böde-show, az északírek elleni "mármegintazutolsópercbenkapunkegynyamvadtgólt" vagy éppen a görögök elleni sörmeccs, izé, gólparádé, izé, edzői kisérlet. Ezek valahol mind nagyon jellemzőek a magyar focira.
Sokkal kevésbé jellemzőek, de annál örömtelibbek voltak a norvégok elleni play-off meccsek. Ilyen nyomás alatt magyar csapat régen játszott ilyen összeszedett és céltudatos játékot. Továbbra sem játszottunk szép focit, hagytuk a nálunk labdabiztosabb és kombinatívabb ellenfelet labdát birtokolni, de a támadásaikat lelkes, önfeláldozó és bizony számomra meglepően fegyelmezett és okos játékkal megöltük, a csatáraink meg hozták azokat a kontragólokat, amik régebben annyira hiányoztak.
Objektíven nézve inkább az idegenbeli meccset kéne kiemelni, mert akkor törtük meg a norvég magabiztosságot és magunkkal is akkor hitettük el, hogy meglehet ez, de mégiscsak az itthoni visszavágón jutottunk ki Franciaországba. És hát ezen is jól kellett játszanunk ahhoz, hogy meglegyen az a kijutás. És jól is játszottunk. Kb. ugyanúgy, mint Oslóban: a norvégok birtokolgatták a labdát, mi meg lődözgettünk egy remek kontragólt. Lőhettünk volna még egyet-kettőt, aztán a hajrában lőttünk egy mázlis/brusztolósat, hogy teljes legyen a csoda. A norvég szépítésnek meg örüljenek a norvégok, másnak úgyse nagyon tudnak.
Akárhogy is, egy álom beteljesült: jövőre vizitál a magyar labdarúgó válogatott az Európa bajnokságon.
Magyarország - Lengyelország 23-24 (női kézilabda vb nyolcaddöntő, december 17.)
Videó: A teljes meccs
Muhi, Mohács, Világos, Trianon, Nemzethalál, Siralomház. Katarzis, avagy Rió túl messze van. Németh András második dicstelen búcsúja, avagy miért nem azt csinálják a lányok, amit megbeszéltünk.
Nézzük bővebben:
- Ezen a meccsen a magyar csapat mind mentálisan (első 15 perc, utolsó 10 perc), mind erőnlétileg (utolsó 10 perc) csődött mondott. Ezért nyilván a játékosok is szégyelhetik magukat (már csak azért is, mert mindenki nézzen csak magába, ne másokra kenje a hibát), de itt elősorban a szakmai stáb a felelős. A mentális felkészítés, a győzni akarás "fejekbe verése" az edzők feladata, az erőnléti felkészítés szintén. Érdekes, hogy pl. amikor KEB volt az edző, sokkal jobban bírta a csapat erőnlétileg. De pl. a sokak által lesajnált Hajdú János két "egymeccses" tornán is bizonyította, hogy azt a bizonyos "egy" meccset képes hozni. Pedig neki Pekingben egy mainál jobb román csapatot kellett legyőznie és a két éve simán legyőzőtt spanyolok se "lengyel kategória".
- Szerintem a magyar női kézilabda válogatottnak a játékosállománya alapján ki kellett volna jutnia a 2012-es olimpiára és ki kellett volna jutnia a 2016-osra is. 2012-ben edzői alkalmatlanság (Mátéfi Eszter) miatt nem jutottak ki és most is ez a helyzet, sajnos Németh András felett láhatólag eljárt az idő. Ő szépet alkotott 2000 körül a Fradival, de a válogatottól már 2007-ben is csúnya kudarccal búcsúzott és most még nagyobbat betlizett. Nekem úgy tűnik, külföldi edző és külföldi stáb kellene ide is. Akiktől szerényen és szorgalmasan tanulni kéne a magyar edzőgárdának.
- Részletesebb elemzés egy hozzáértőbb tollból itt: Az egymeccses világbajnokság értékelése
Akárhogy is, egy álom meghiúsult: jövőre nem vizitál a magyar női kézilabda válogatott az olimpián.
Ezzel vége is a posztnak, már csak az obligát befejezés van hátra:
Boldog, szurkolásban gazdag új évet kívánok (ahogy láttuk, alkalom lesz rá)!
