A téli szünetben két színházi előadást is láttunk, következzen ezekről egy kései beszámoló:

Országjáró Mátyás király (2013. december 28, Új Színház)

Dörner György kinevezése annak idején okozott viharokat a kis magyar kultúrharc székesfővárosi frontján. Mi korábban szerettük az Új Színházat, Dörner kinevezése óta viszont most jártunk ott először. Ez nem valamiféle tudatos bojkott volt, inkább csak véletlenül alakult így. Legalábbis a feleségem szerint, ugyanis az utóbbi években ő intézte a színházjegyvásárlásainkat.

Ezúttal viszont felelevenítettem klasszikus beszerzési módszeremet és leslattyogtam az irodaház aulájába a közönségszervezőhőz, hogy a téli szünetre valamilyen gyerekdarabra szerezzek jegyet. Négy jelölt volt, az időpontok kiszűrtek kettőt, maradt a Pinokkió meg ez. Hezitáltam, végül a közönségszervező hölgy döntött, szerinte a Pinokkió túl felnőttes és komor, a Mátyás királyról viszont csak jókat hallott.

Legyen, mondtam.

Az első csalódás akkor ért, amikor a színházba érve kiderült, nem Helyey László lesz Mátyás király. Erről persze se a színház, se szegény Helyey nem tehetett: mi ugyan nem tudtuk, de ekkor már kórházban feküdt súlyos betegen. Dörner György ugrott be Mátyás királyként, nem volt túlságosan meggyőző. Ezzel amúgy nem lógott ki nagyon a színészi gárdából, ez egy gyenge darab volt gyenge színészi játékkal.

Tulajdonképp nem érdemelne sok szót az egész, ha nem húzom fel magam az erőltetett jobbos agymosáson, amire ez az egész kiment. A Mátyásról szóló mondák kurucos, kicsit huncut világa nem idegen a mai jobboldal plebejus ágának idegenellenes, kizsákmányolásellenes hangvételétől, tehát akár passzolhatnának is a dolgok.

Passzolhatnának, ha nem akarják az összes szimbolikus jobbos baromságot beleerőltetni ebbe a keretbe. Nem emlékszem az összesre, de azért pár példát elő tudok szedni:

• Nagyon fontos pl. az, hogy minden egyes monda bevezetésekor kivetítsenek egy Nagymagyarország térképet, ahol megmutatják, hogy ennek a gazdag, csodálatos országnak éppen melyik vidékén fog Mátyás álruhában barangolni, hogy a hatalmaskodó nagyurakat megbüntesse és népét megvédje a gonosz sanyargatóktól. Kár, hogy a kivetített térkép a dualizmus kori határokkal mutatja ezt a gyönyörű országot, amelyek eltérnek a Mátyás korabelitől, dehát kicsire nem adunk.
• Az is fontos, hogy az gyerekek tanuljanak egy kis székely rovásírást, így aztán az útjelző táblákon székely rovásírással szerepelnek a helységnevek. Mátyás korában is csak így lehetett, nyílván.
• Meg az is nagyon fontos, hogy a Mátyás kovácsról szóló mesét kiegészítsük a kovács gyerekeinek bemutatásával. Jó magyar ember Mátyás kovács, aki kötelességtudóan sok gyereket nevel fel a nemzetnek (íme az ideális családmodell), ezeket pedig példaadó módon nemzeti nagyjainkról nevezi el, van ott István, László, Mátyás és persze Attila is, hiszen Attiláról tudjuk ugye, hogy ő is a mi ősünk volt. (Az éppenséggel stimmel is, hogy a középkorban általánosan elterjedt nézet volt a hun-magyar rokonság "ténye", csakhogy ez egyáltalán nem járt együtt az Attila név használatával, amely csak a huszadik században terjedt el.)

 Bosszantó és siralmasan gyenge volt ez az egész.

Tóték (2014. január 3, Örkény Színház)

A politikai, ideológiai utalás, aktuális helyzetre reflektáló kikacsintás persze mindig része volt a magyar színházi kultúrának és nem is vonom kétségbe a létjogosultságát, ha ez színvonalas. Volt ilyen kikacsintás a Tóték előadásban, pl. amikor Horthy-t, az országgyarapítót méltató korabeli nóták hangzanak el zenei aláfestésként még a darab elején. Itt persze ez pont arra akarja emlékeztetni a tisztelt közönséget, hogy Horthy mai kultuszának vannak korábbi gyökerei, meg persze leginkább arra, hogy akik ma Horthyt dicsőítik, azok semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak.

Bevallom őszintén, hogy bár a történetet persze nagy vonalakban ismertem, a Tótéknak sem a híres filmváltozatát, sem egyetlen korábbi szinpadi feldolgozását nem láttam még. Ez valószínűleg szerencsés tényezőt, nem nyomta agyon a mostani színészeket a nagy elődök alakítása (legalábbis az én szememben nem), másrészt a részletek elég sok meglepetést tartogattak. Pl. meglepett egy kicsit, hogy mennyire groteszk az egész. Ez persze az én hülyeségem, hiszen Örkény és a groteszk elválaszthatatlanok, de valahogy a Tótékat mindig egy nagyon komor, tragikus darabnak képzeltem. A történet persze az, de az előadásmód, a körítés az az egypercesekből ismert Örkény stílusa. Amin nagyokat nevetünk, miközben persze tudjuk, hogy lehet, nem nevetnünk kéne.

Mint az elolvasott kritikákból kiderül, Tótéknak két változata létezik, Örkény eredetileg egy novellát írt, ezt később dolgozta át színpadra. Nem meglepő módon az utóbbi szokták álalában bemutatni, viszont az általunk látott darab visszanyúl a novellához. Ez látszik is, Örkény eredeti szövege uralja az előadást: a narrátorok (nincs állandó narrátor, valamelyik - de mindig másik - színész alkalmanként kilép a narrátori szerepbe) által elmondott szövegrészletek és a jelenetek váltakozása viszi előre a történetet. Az ilyen "fejnehéz", azaz szövegvezérelt filmeket, színdarabokat sosem szerettem igazán, de azért vannak példák, amikor működik a módszer. Ezúttal működött.

 Szóval jó előadás a Tóték és az aktualizált kiszólások is jók, mert nem az eredeti anyag megerőszakolását jelentik, hanem éppenhogy passzolnak ahhoz, amit Örkény is mond. Csak meg kellene érteni.

Naná, hogy tegnap én is kipróbáltam.

Igaz, én a színtiszta nézelődés mellett tényleges közlekedésre is felhasználtam, így ugyanis elugrottam a Rákóczi tér közelében található Bohemia Sörszalonba, hogy beszerezzem Hrabal 100. születésnapjára, az esti Sörgyári Capriccio mellé dukáló ünnepi sört. (Szolgközl: A nymburki főzde a születésnapra ünnepi sört főzött, ami a sörszalonban palackos, a Hrabal Sörözőben és itt-ott a városban pedig csapolt formában is megtalálható.)

Persze az egy megállónyi utat valójában csakis azért tettem meg csodaúj metróval, hogy vethessek rá egy pillantást. (Nem teljesen mellesleg, most ezt ingyen megtehettem, hétfőtől eszembe se jutna egy egy megállónyi útért jegyet váltani.) Persze sok időm nem volt, így összesen egy képet illesztek be ide, ami a Kálvin téren készült:

A tömeg persze nyilván a megnyitónak köszönhető, kiváncsi leszek, mekkora forgalom lesz hétköznapokon. Mindenesetre a megismertetésre-beetetésre remek ötlet az első hétvége ingyenessége. Tetszettek a tágas, modern állomások, klausztrofóbiásokat talán kevésbé nyomasztja majd, mint a régebbi metróink. Az nem annyira nyerő, hogy két mozgólépcsővel kell lejutni (legalábbis az általam látott két állomáson) , de gondolom ez az állomásépítési technológia miatt lehet így, meg hát bárcsak ez lenne a legnagyobb baj ezzel a metróval.

Mert hát szép-szép, tényleg nagyon modern, szépek az állomások, meg minden. de azt ugye tudjuk, hogy egy elfuserált nyomvonalon, más értelmesebb fejlesztések elől elvonva a pénzt épült meg ez a negyedkész csodametró. Ebből a szempontból különösen vicces volt, hogy magukat liberálisnak tituláló elmebetegek transzparenseken hirdették a Keletinél, hogy ezt nem Tarlósnak, hanem Demszkynek köszönhetjük. Hát valóban, a 4-es metró ténykeg Demszky életművének koronaékszere, csak erre nem büszkének kellene lenni, hanem jól elbújni egy kies sarokba és elgondolkodni azon, hogy sikerült két évtizedet elszúrni a város életéből. (Nem mintha Gátépítő Tarlós nagy kedvencem lenne, de ez más kérdés...)

Nehéz így önfeledten örülni ennek a metrónak.

Hova ragasszunk emelkedett ünnepi megemlékezésről szóló plakátot?

Naná, hogy egy szemetesládára.

Úgy jártam a minap a Spórolóssal, mint Mátyás király a mesebeli ravasz leányzóval: adtak is ajándékot, meg nem is.

Történt hogy édesanyám postaládájában találtam egy Spar-szórólapot, rajta 4 db 20% feliratú matricával. Kedvezménykuponok: ragasszam fel bármelyik termékre és máris kapom rá a 20 % kedvezményt. Remek, éppen intézném anyu szokásos hétvégi bevásárlását, pont beválthatom. Nézzük az apróbetűt, göngyöleges termékekre nem ragaszthatom, egyéb kedvezménnyel nem összevonható, hosszú lista a boltokról, látom, hogy Liget tér van rajta, na akkor rendben.

A boltban szépen pakolom a bevásárlókocsiba anyukám listájáról az árukat, nézem az árakat, a négy legdrágábbra ráteszem a matricát, megyek a pénztárhoz, rakom a futószalagra a cuccokat, gurulok előre, majd meglátok egy oszlopon egy felcelluxozott  A4-es lapot, miszerint itt nem érvényes a matrica.

Merthogy ez nem a Liget tér 1. Az a másik Spar innen 200 méterre.

Anyátok!

Mondom a pénztárosnak mi ez, meghogy miért csak a pénztárnál van kint a tacepao, mondja, hogy ott van az a bejáratnál is, erre már nincs adum, átmegyek általános morgolódos üzemmódba, hogy jó-jó, nem rá haragszom, de aki ezt a "nem mindenhol érvényes" akciót kitalálta, az egy oltári nagy barom volt. Erre hallgat, ebbe belelátok (képzelek) némi empátiát és még morgok ugyan tovább egy kicsit, de már csak levezetésnek.

 A kijáratnál még ellenőrzöm, tényleg kint van ott is a tacepao, kettő is. Igaz, nem pont a bejárati ajtón, hanem kicsit arrébb, talán logikusabb lett volna az ajtóra tenni, mert ott  nagyobb eséllyel akad meg rajta az ember szeme, amikor bemegy, de az igazság az, hogy itt nem a tacepaózással van baj (az gondolom az üzletvezető helyi kármentő akciója), hanem magával az alapkoncepcióval: az áruházlánc azért lenne áruházlánc, hogy mindenütt egységesen ugyanazt kapjam.

Ha most ez egy Tékozló Homár poszt lenne, akkor kapnék 178 lehülyézést, miszerint én vagyok a barom, el kell olvasni gondosan az apróbetűt is, magamra vessek. És persze tudjam fejből, hogy a Liget tér 1. az nem a "kedvenc" Spórolósom címe, hanem a másiké. (Vagy ha nem tudom, akkor használjam a Spar csodásan használható retró üzletkeresőjét is, ugye),

A baj csak az, hogy kérdés, mi az értelme egy ilyen akciónak. Szerintem elvileg az akciózás két dologra jó, egyrészt rövid távon megnöveli a forgalmat, másrészt hosszútávon építi a márkanév presztizsét. Merthogy a Spórolósnál olyan jó akciók vannak mindig, oda jó bemenni: így alakul ki az Agymosott Sparhű Fogyasztó.

Namármost nem tudom, hogy ez a rövidtávú forgalomnövekedés bejött-e (én "üzenetként" mindenesetre otthagytam a felmatricázott termékeket), de az biztos, hogy aki hozzám hasonlóan az A bolt pénztáránál jött rá, hogy csak a B boltban érvényes a matricája, az tuti nem a "de jó akció volt ez, máskor is ide jövök" következtetést vonta le. Márpedig azok az A4-es tacepaók arra utalnak, hogy nem én voltam az egyetlen "figyelmetlen" vevő.

Ugyanis az egy dolog, hogy a trollok ilyenkor lehülyézik az embert, de a tény az, hogy minél több "apróbetű" van egy akcióban, annál több vevő fogja azt elnézni. Akik ezek után hajlamosak nem magukról gondolni, hogy figyelmetlenek, hanem az akcióról azt, hogy értelmetlenül túlbonyolított. Ilyenkor aztán  felvetődik az a kérdés is, hogy most vajon csak szimplan hülye volt az, aki ezt kitalálta, vagy netán az a hátsó szándék bújt meg, hogy ha már bentebbcsalogattuk azt a szerencsétlen vevőt a boltba, akkor úgyis megveszi az árut, ha nem kapja meg rá a beigért kedvezményt. Márpedig a Spar imádja az olyasféle "apróbetűs" akciókat, amikor a hatféle Medve sajtból csak háromra vonatkozik a kedvezmény, vagy amikor a Sparról kiderül, hogy az Spar City, Meg amikor 54-es betúméretben van kíírva, hogy 30% kedvezmény, és 8-asban, hogy akkor, ha ötöt veszel belőle. Szóval valahogy nem érzem az akkurátus törekvést a Spar marketing akcióiban arra, hogy a vevők véletlenül se érthessék félre...

Mondhatná valaki, hogy a Spar német cég, a németek precízek, ők természetesnek veszik, hogy a vevők gondosan elolvassák az apróbetűt is. Csak sajnos egyrészt minden multinál az alapoktatás része az ún. kulturális különbözőségek figyelembe vétele, másrészt a Spar hazai múködése más szempontból vizsgálva egyáltalán nem a német pecízitás mindenáron való érvényesítéséről szól. Legalábbis én nem a német precízitás jelének tartom azt, ha szombaton 11-kor nem férek hozzá a mirelit pulthoz, mert előtte vannak felstócolva a mindenféle üres és félig teli göngyölegek, merthogy éppen árufeltöltés zajlik, meg azt se, hogy  az anyukám szokásos listáján szereplő 15 tételből rendszeresen 3-4-et nem találok a polcon (persze mindig mást), és kb. mindegy, hogy a raktárból is elfogyott vagy csak az árufeltöltéssel maradtak le.

Nem igazán van értelme olyasmivel fenyegetni egy nagy áruházláncot, hogy oda többet be nem teszem a lábam, hiszen sajna a konkurrencia se sokkal jobb és ha következetesen minden fogyasztói sérelmemre így reagálnék, akkor hamar eljutnék oda, hogy nem lenne bolt az országban, ahova betehetem a lábam. Szóval marad a szóbeli, webes illetve nagyritkán a panaszkönyvbe bejegyzett morgás, azzal a hiú reménnyel, hogy talán kicsit jobb lesz.

Szóval most se fogom azt mondani, hogy soha többet Spórolós. Ugyanakkor az utóbbi időben túl sok kellemetlen, "necces" esetem volt velük ahhoz, hogy minden változatlan maradjon, így legalábbis anyukám bevásárlásait megpróbálom majd máshol intézni.

A Spar marketingeseinek addig is azt üzenem, hogy ha leközelebb mindenáron szelektíven akarnak akciózni, akkor a szórólapra nagy betúvel írjanak valami olyasmit, hogy Figyelem, az ajánlat nem minden Spar áruházban érvényes, kérjük gondosan ellenőrizze az alábbi listát!

Már persze, ha nem az átverés a cél...

Na ilyen az, amikor az emberfia kezd szenilissé válni. Elfelejt belevenni filmeket a féléves jelentésbe. Aztán meg lehet utólag pótolni. 

Blue Jasmine (mikoris?): Azt nem tudom, miért lenne ez vígjáték, szerintem egy elég lehangoló történet egy depressziós, szétesett nőről, aki a film végére még jobban szétesik. Vagy talán nem is, a szétesés már az elején totális, csak a maradék látszatok hullanak teljesen szét körülötte a film során, hogy a végére végképp ne maradjon semmi remény.. Közben szembesül két világ, Blue Jasmine (Cate Blanchett) előkelő, gazdag, kifinomult, ízléses világa és Ginger (Sally Hawkins itt is remek, nemcsak a Hajrá Boldogságban volt az, mondjuk kb. ugyanazt a zsánert adja itt is) együgyű, szegényes világa. Persze Woody Allen hűen önmagához jól megfricskázza az előbbit, sajna a kifinomult gazdag világ egyben hazug, képmutató és csaló is. Csalják az asszonyt, csalják az adót, átverik a szegény rokont. Az együgyű, szegény rokon meg azért valahogy mégis jobban elvan, talpra esik.

De kap némi fricskát az "amerikai álom", az örök újrakezdés mítosza is. Hány filmben láttuk már a "hogyan kezdünk tiszta lappal új életet a keleti/nyugati parton, a prérin, a hegyekben, a kisvárosban, a nagyvárosban, bárhol", mert hiszen mi amerikaiak vagyunk a nagy újrakezdők. Na, hát ezt csinálja Blue Jasmine is, újrakezd, átrepül New Yorkból San Franciscoba. Keres állást, munkába áll, fog ez menni. De nem, mert Blue Jasminenak semmi se jó, totális önsorsrontó üzemmódban képtelen felismerni, hogy nincs sok választása már. Így aztán végigfanyalogja a kinálkozó lehetőségeket és elmar magától mindenkit, aki segíteni akar. Keresi a régi csillogást, de ahhoz meg túl idegbajos és erre előbb utóbb mindenki rájön.

Amúgy a kritikákat böngészve kénytelen voltam megállapítani, hogy irodalmi ismereteim hagynak maguk után kivánnivalót: mint kiderült, a történet Tenessee Williams darabjának,  A Vágy Villamosának egyfajta parafrázisa. Nos, úgy látszik, nem ártana többet színházba járni. Ámbár, mint az idézett kritika bizonyítja, a mélyebb irodalmi műveltség nem garancia arra, hogy az illető képes is felfogni, amit lát, nevezetesen azt, hogy  Woody Allen filmjének értékéből semmit nem von le az, hogy az eredeti  történet hangsúlyait átheyezi.

Végjáték (Ender's Game) (mikoris?): Újabb sci-fi, mert ugye ez promontor kedvenc műfaja. A regényt nem olvastam, azt mondják, hogy jó darab. Az biztos, hogy üzletileg sikeres volt, mert sorozat lett belőle. És most film. Ami remélhetőleg nem lesz túl sikeres, mert akkor talán lemondanak a folytatásról. Egy ilyen gyenge, vérszegény, sekélyes filmből, aminek komolyságában még a színészek se hittek, elég egy is. Ben Kingsley és Harrison Ford neve ne tévesszen meg senkit, ők se fognak dicsekedni ezzel a szerepükkel.

Törvényszerű, hogy időnként átkok sújtsanak minket.

De ez a tegnapi nagyon fájt.

Pedig tulajdonképpen meg lehet magyarázni és olyan egetverően nagy meglepetés sem volt.

Az Eb ugyanis eleve nem a magyar férfikézilabda válogatott műfaja, egyszerűen túl sűrű a mezőny és ezt hagyományosan nem bírjuk erőnlétileg.

Megaztán sújtott minket a bibliai hét csapás is:

• Az idei csapatból hiányzott Nagy László, aki méltán a legnagyobb sztár, általában 50 perceket játszik, a védelem oszlopa, garantáltan lő meccsenként 5-6 gólt és kioszt ugyanennyi gólpaszt. Na, hát idén meccsenként 0 gólt lőtt és 0 gólpasszt osztott ki, merthogy sérült volt. Hozzájárulása az Eb szereplésben ezúttal némi értetlenkedésben merült ki.
• Hiányzott Harsányi Gergely, aki nem a csapat kulcsembere, de egy rutinos, megbízható szélső, akiben benne van a gólesély kritikus helyzetekben is.
• Jelen volt Császár Gábor, csak éppen egy szörnyű klubidény után, meccshiánnyal küszködve, hát ez meg is látszott rajta. (Ilyesmivel egyébként a fociválogatott szokott bajlódni, ahol sajna olyan nagy a córesz, hogy aki a lapp másodosztályban játszik egy félidőt egy idényben, az már komoly esélyes a válogatottban. Császár Gábor ugyan egy sztárcsapat tagja, kb. az a szint, mintha lenne egy focistánk mondjuk az Arsenalban, de sajna ott igen keveset játszik mostanság. El lett ez szúrva, kedves Gáborom és ez nemcsak a Te bajod, hanem a válogatotté is, úgyhogy jó lenne valamit lépni...)
• Valami vírusokról regélt a sajtó, ami megintcsak nem segíti az erőnlét karbantartását, mint tudjuk a nátha egy hétig tart, ha nem kezelik, ezt kezeléssel hét napra lehet rövidíteni. Szóval vitaminkoktélok ide vagy oda, a beteg sportolótól nem lehet elvárni ugyanazt a teljesítményt, mint egy egészségestől.
• A magyar válogatott átlövőposzton nem nagyon jeleskedett ezen az Eb-n, az alól többé-kevésbé Ancsin Gábor jelentette a kivételt, aki ugyan nem egy Nagy László, de azért elfogadhatóan szerepelt. Egészen a dánok elleni meccsig, ahol viszont elfogadhatatlanul megsérült, ezért aztán az osztrákok ellen már nem játszhatott. Ezzel kiesett az egyetlen olyan átlövőnk, akiről elhitte az ellenfél védelme, hogy képes átlövésből gólt lőni.
• Több csapás nem jut eszembe, de az öt az majdnem hét, maradjunk ennyiben.

Azaz kiálltunk egy hullafáradt, átlövőmentes csapattal az utolsó meccsre.

Másfelől viszont ellenfelünk az az Ausztria, amelynek játékosállománya elvileg messze gyengébb volt a mienkénél és elvileg kutyakötelességük lett volna ugyanolyan hullafáradtnak lenni, mint mi. Ez egyszeri szurkoló azért azt gondolná, hogy azért ellenük egy dánok-spanyolok ellen betliző átlövősor is mutat azért valamit.

A magam részéről mindezek figyelembevételével egy nyögvenyelős, vért izzadós, viszonylag kis gólkülönbségű győzelmet vártam.

Az első félidőben ez kb. be is jött, két észvesztően fáradt és tompa csapat kb. megyekettő színvonalú ütközetében kb. végig vezettünk két-három góllal. Merhogy mi voltunk a megyekettő, az osztrákok meg a megyehárom.

Most mondhatnánk, hogy a második félidőben megtáltosodott a megyehárom, de szerintem nem ez történt. A megyehárom kb ugyanolyan szarul játszott a második félidőben is. Elméletem szerint az történt, hogy az osztrákok a félidőben lefizették Voldemortot, aki Imperius átkot bocsátott a magyarokra. Azt a hihetetlen balfékeskedést, amit műveltünk, mással nem tudom magyarázni.

Pedig végig reménykedtem, hogy a "money time-ban" azért csak kiizzadjuk magunkból a győzelmet. Hát nem. A money time-ban láttunk egy végképp hülye Mocsai húzást, mert ugye miért gondolja valaki, hogy az utolsó öt percben kell egy tejfelesszájú újonctól várni a csodát? Olyankor dörzsölt rókákat kell beküldeni, akik eleget pihentek, mert korábban játszott helyettük pár percet az a tejfelesszájú is. Persze Vadkerti Attila elvileg dörzsölt róka, aztán mégis kihagyta a maga ordító ziccerét. Amivel nem akarom személy szerint kiemelni a társaságból, mert neki legalább volt értékelhető próbálkozása...

Mondhatnánk, hogy tulajdonképp mindegy. A 8. helyünk be volt biztosítva, a 7. hely elérhetetlen volt, mert a svédek 6 ponttal lettek csoportmegyedikek a másik csoportban. a 6. helyhez (merthogy a helyosztón - a lengyeleket elnézve - tutira kikaptunk volna) meg amúgyis izlandi és dán segítség kellett volna (merthogy afelől sincs sok kétségem, hogy ha nyertünk volna 1-2 góllal, akkor nincs ekkora dán győzelem az utánunk következő meccsen). A jövőre nézve az 5-8 hely között semmi különbség nincs, a következő vb-re selejtezni kell, de kiemeltek leszünk így is.

Igazából két bajom van:

1. Az egyik, hogy sajna ha meccset nézek, akkor szurkolok és ha szurkolok, akkor az ilyen meccsek nagyon rosszul esnek.
2. A másik, hogy az utánnempótlásunkat elnézve pár év múlva ez a szint nem kivétel lesz, hanem szabály.

After Earth (Július eleje): Ezt nem kellett volna. Végtelenül szar...

Szerelem, örökség, portugál (augusztus eleje): Ez viszont egy kifejezetten kedves film, ami ráadásul a könnyed franciás vígjátéki elemek mellett azért ad egy kis ízelítőt mai világunk migrációs és integrációs problémáiból is. Illetve inkább az egyel korábbi időszak migrációs és integrációs problémáiból, amikoris a mediterrán országokból áramlottak a gazdag Franciaországba a bevándorlók. Ez a mostaninál azért némileg könnyebben kezelhető válfaja a problémának, lévén a mindenféle (történelmi, kulturális, bőrszínbeli) különbségek kevésbé jelentősek. Mindenesetre a film finom humorral mutatja be, ahogy a  ZelőkelőMegArisztokratikus őslakosok képmutató módon kihasználják az igyekvő, befogadásra vágyó idegenek szorgalmát. De legyünk optimisták, a film is az: a ZelőkelőMegArisztokratikus őslakosok meglepve tapasztalják, hogy gyerekeik már skrupulusok nélkül vegyülnek a lenézett idegenek gyerekeivel.  Éljen, éljen, heppiend.

Mielőtt éjfélt üt az óra (augusztus 31.): Egy trilógia, aminek az első két részét elszalasztottam. Persze megáll ez a film magában.is, nem kell az előzmények részletes ismerete a megértéshez. Alapvetően egy megállapodott házasság pillanatképét látjuk, amelyben a kapcsolatnak el kell viselnie a sok-sok éves megszokások, megoldatlan - mert megoldhatatlan - problémák, viták terhét, a jól ismert és éppen ezért megunt játszmákat. Úgy túnik, Julie Delpy és Ethan Hawke kapcsolata - ha döccenőkkel is - el fogja viselni. Hogy ennek mi a titka, arra nincs egyértelmű válasz, mint ahogy általában a valódi kapcsolatokban is nehéz megmondani. Akárhogy is, meg kell maradjon valamiféle vonzás és ez a két színész hitelesen be tudja mutatni ezt a problémák közt egyensúlyozó, viszontagságokat  túlélő vonzást. Jó kis kamaradarab, jutalomjáték két jó színésznek.

Elysium (szeptember 5.): A District 9 nekem nagyon bejött, hát ez a film azért már nem annyira. Úgy tűnik megkezdődött a bedarálási folyamat vagy a másik oldalról a tehetség aprópénzre (pontosabban nagy pénzre) váltása. OK, de akkor miért kap mégis egy "like-ot"? Hát félig nosztalgiából, félig meg azért, mert ez a film még nyomokban tehetséget és egyéniséget tartalmaz, ami több, mint amit a legtőbb mai sci-fi elmondhat magáról.

Iron Sky (mikoris?): Persze ha tehetségről és egyéniségről beszélünk, akkor itt van rögtön az Iron Sky. Egy könnyed, de azért remek paródia, ami nemcsak a nácizmusnak mondogat oda, hanem mai világunknak is, benne pl. mindenféle nagyhatalmi arroganciának és politikai képmutatásnak. Kedvenceim az Ensz BT-s viták, de a Fehér Házban játszódó jelenetek (Yes, She Can!) maró gúnya sem sokkal marad el tőlük. Frenetikus, na...

Na nézzük az idei termést, szokás szerint elég féloldalas, áprilisig sűrűn jöttek a meccsek, aztán a nagy semmi egész decemberig.

Ferencváros - Krim Ljubljana 30-26 (női kézilabda BL, február 17.)

(Video: az utolsó tíz perc)

Csalóka.meccs volt ez.

A Fraditól igazából azt se várta el senki, hogy bejusson a BL-ben a legjobb nyolc közé. Azt végképp nem, hogy a középdöntő csoportkör első meccsén idegenben verje az egyik favorit Valcea-t. Ekkor persze mindenki rögtön az elődöntőről kezdett álmodozni (mármint a szurkolók, a szakvezetés ezt sose "igérte", sőt). Aztán jött a második forduló, ahol a Zvezda Zvenyigorodot is megvertük, ezúttal, itthon: az álmodozás fólytatódhatott. Illetve nem egészen, mert az azon a meccsen kidőlt a spanyól légiós átlövő, Pena. Utólag visszatekintve ezzel a sérüléssel dőlt el, hogy a Fradinak nem lesz esélye a négy közé jutni, azonban itt volt még ez a becsapós meccs a 3. fordulóban, ahol a tartalékos Fradi mégiscsak megverte az esélyesebb Ljubljanát.

Ez volt az a meccs, ahol nagyjából megbocsátottam Tomorinak (ezt), ahol Kovacsicz és Szamoránsky olyanokat mutatott, amiket aztán decemberben hiába vártunk tőlük, pedig ha a felét mutatják, akkor ma nem Brazília lenne a világbajnok.

De ez volt az a meccs is, ami a Fradi hattyúdala volt a BL-ben, nemcsak tavaszra nézvést (amikor utána három meccset elvesztettek), hanem sajna az őszi idény tekintetében is, amikor viszont elvárás volt a 8 közé jutás és ezt elég ramaty játékkal elbukták, pedig elvileg Zácsikkal, Penával és Steinbachhal erősödtek...

Magyarország - Románia 2-2 (foci, vb selejtező, március 22.)

(Ha nem látszik, klikkide)

Tipikusan "félig tele, félig üres a pohár" meccs volt. Ha azt nézzük, hogy a románok az elmúlt két évtizedben ötször simán elvertek minket, ehhez képest most játszottunk velük egy olyan meccset, ahol kb. nyolcvan percen keresztül lefociztuk őket a pályáról és a végén ők örülhettek a döntetlennek, akkor félig tele. Az persze már tavasszal is kurvára idegesítő volt, hogy ha 80 percig lefociztuk őket, akkor mi a fene történt az utolsó tíz percben és főleg hogy a francba lehetett azt az ákozott gólt összebénázni a legvégén, amiről persze már akkor is sejthető volt, hogy könnyen okozhatja a kiesésünket. Szóval félig üres.

Persze azóta szétesett Egervári csapata és megalázó vereségekkel emlékeztetett minket arra, hogy a magyarfoci mennyit is ér, szóval most sokan teljesen üres pohárról füstölögnek, de szerintem csak részben van igazuk. Az amszterdami zakón nem tudom, miért kelll "tragédiázni", szerintem az business as usual: ha emlékeim nem csalnak, az elmúlt 5 meccsünk a hollandok ellen mind hasonló nagy verés volt, négynél kevesebbet sose kaptunk, de volt ott 5, 6 és 7 kapott gól is, szóval az, hogy most éppen nyolcat rúgtak, az nem kellett volna, hogy meglepjen senkit, pláne nem azok után, hogy Egervári már a meccs előtt elvesztettette realitásérzékét és megpróbálta győzelemre tüzelni a csapatát, ami kb. olyan volt, mint amikor a II. világháború elején a lengyel lovasság nekirohant a német tankoknak. A bukaresti vereség, illetve leginkább annak módja egyébként ugyanez volt kicsiben, feltüzelt csapat, feltüzelt közvélemény, nagy várakozások, pedig talán szerényebben kellett volna rákészülni arra a meccsre is.

Valahogy ha elér a csapat egy-két jó eredményt, akkor azt mindenki kezdi alapnak venni és ezután "elvárni" ugyanezt, vagy még többet legközelebb. Holott inkább az a valóság, hogy a bukaresti és amszterdami vereség az "alap" és ezt tudja egy jól összerakott csapat szerencsésebb estéin felülmúlni, mint ahogy ez történt márciusban. Csak hát őszre már nem volt jól összerakva a csapat: a mindig is leggyengébb védelem teljesen szétesett és ezen Egervári valószínúleg akkor se tudott volna segíteni, ha egyébként nem veszti el a fonalat.

Viszont azt semmiképp se mondanám, hogy az őszi égéseink teljesen lenullázták volna ennek a meccsnek az értékét, vagy akár a nem sokkal utána elért isztambuli döntetlenét. Ezek a tavaszi meccsek ugyanis azt bizonyították, hogy lehetne egy elfogadható csapatot összerakni a magyar válogatottból, olyat, amelyiknek a meccseire le lehet ülni a tévé elé és ha nem is ad egy el clasico színvonalat, de megüti a szurkolhatósági szintet.

Magyarország - Kazahsztán 2-1 (jégkorong, divízió I. vb, április 17.)

(Ha nem látszik, klikkide)

Ezen ott voltam, tessék elolvasni a beszámolómat!

Magyarország - Olaszország 1-2 (jégkorong, divízió I. vb, április 19.)

(Video: a gólok)

Ezt a meccset viszont a tévé előtt ültem végig, Valahogy előre sejtettem, hogy a "vb-kvótámat" inkább a kazahok ellen kell felhasználnom. Az utódállamok csapatai ellen nekünk viszonylag jól megy, valószínűleg lebecsülnek minket, annyira nem vagyunk rajta a hokitérképen, míg az olaszokban valahol benne van a lustasággal kevert győznitudás, amivel a végén mindig begyötrik nekünk azt a szívszaggató döntő gólt.

Persze a kazahverés után ott motoszkált a remény, hogy na talán most. Az eszem tudta, hogy nem, a szívem hitte, hogy igen, kb így ültem le a tévé elé. A csapat pedig a vereség ellenére maximálisan megérdemelte a szurkolást. Két majdnem egyenrangú csapat küzdelmét láttuk ahol a magyar csapatnak sokkal kisebb szerencsére lett volna szüksége a győzelemhez, mint amennyi szerencséje volt egyébként a kazahok ellen, azonban erre a meccsre a szerencseadagunk elfogyott. Maradt a tudás és a lelkesedés. Ez is sokáig elég volt, a meccs kb. 50 percig döntetlenre állt és ez a játék képe alapján igazságos is volt.Remek meccs volt, hullámzó játék, nagy hajtás, helyzetek mindkét oldalon. Aztán a hajrában az olaszok még rá tudtak tenni egy icipicit, lőttek egy emberelőnyös gólt és ezután mi már nem tudtunk újítani: az utolsó pár percet rutinosan kibekkelték a taljánok.

Ők ezzel továbbjutottak, nekünk maradt a másodosztály.

Alba Volán - Red Bull Salzburg 6-3 (Ebel, december 13.)

(Ha nem látszik, klikkide)

Ezen ott voltam, tessék elolvasni a beszámolómat!

Brazília - Magyarország 33-31 (női kézilabda vb, december 18.)

(Ha nem látszik, klikkide)

Kézilabdában nem túl gyakori a döntetlen, így a nagy tornák kieséses szakaszainak ritka csemegéi a hosszabbításos meccsek. Érdekes módon viszont ezekből a csemegékből mi magyarok viszonylag gyakran részesülünk. A legemlékezetesebb persze a zágrábi katasztrófa volt,, amit jobb lenne elfelejteni, de emellett volt jó pár sikeres hosszabbításunk is, férfivonalon pl. a nagy klasszikus a londoni negyeddöntő Izland ellen, a nőknél nyertünk Eb-döntőt és Eb bronzot is hosszabbításban.

Ezúttal egy vesztes meccset hozott nekünk a sors.

Nehéz besorolni ezt a meccset. Egyfelől nagy klasszikus, kétszeri hosszabbításos thriller, tragikus utolsó percekkel: a lényegében döntő 32. gólt úgy kapjuk, hogy kapufáról Herr hátára pattan a labda és onnan csorog be, jaj ne. Innen már csak egy elszúrt magyar támadás és egy kétségbeesett kitámadás miatt bekapott gól van hátra, hát így.

Másfelől ez a kihagyott lehetőségek bosszantó mérkőzése volt. Egy siralmas első félidő után valahogy feltápászkodott a csapat és a második félidőben átvette a vezetést, többször vezetett két góllal úgy, hogy támadhatott a harmadikért. Ilyenkor aztán az újabb gól helyett egy eladott labda jött és a brazilok felzárkóztak. A rendes játékidő végén döntetlennél mienk volt az utolsó támadás, teljesen elbénáztuk, még kapura se lőttünk belőle. Az első hosszabbításban mi szereztünk vezetést, sőt egy eladott labdából "meccslabdával" mehetett egyedül a kapura Kovacsicz, kétgólos előnyünk lett volna, de ellépte, fél percre rá jött egy magyar kétperc, onnantól viszont mi futhattunk az eredmény után.

Szóval többször a kezünkben volt a meccs és buta hibákat elkövetve szalasztottuk el a lehetőségeinket.

Pedig utólag a brazilok menetelése felértékelte a csapat teljesítményét, a dánokat simán, a szerbeket szoros meccsen, de nálunk könnyebben verték, szóval adódna a szurkolói "vaslogika", ha akkor nyerünk, most "nyilván"  mi lennénk az aranyérmesek. Ez persze baromság, nemcsak a női csapatok híres szeszélyessége folytán, hanem azért is, mert az idei csapatunk meglehetősen lyukas volt (kezdve az edzővel), szóval semmi garancia nincs arra, hogy mi is ugyanolyan lendülettel vettük volna az akadályokat, mint a brazilok tették.

Ezzel együtt, kár ezért a vb-ért. Kihagyott lehetőségnek tűnik így utólag is, hiszen a nagy mumusainkat szépen eltakarították előlünk, nem tudom, mikor lesz megint ilyen szerencsés águnk.

Végezetül:

Boldog, szurkolásban gazdag új évet kívánok!

A karácsony a család és azon belül is leginkább a gyerekek ünnepe, legyen hát itt karácsonyi üdvözlet gyanánt két gyerekrajz, ezúttal a kisebbik lányom által elkövetve.

Az első kép egy klasszikus szavannai jelenet, amelyben egy büszke oroszláncsaládot ismerhetünk meg:

Az ábrázolás hangsúlyos eleme a bajusz és a farokbojt. Figyelemre  méltó a szavannai bozótos illetve a madarak egyszerű ábrázolása. Az alkotó stílusát ismerve, szokatlan és meglepő a nap hiánya. A jelenetet a szürreália irányába tolja a háttérben található fekete objektum, aminek mibenlétét nem árulom el, tessék kitalálni!

A második kép egy szobai csendélet virággal, kakaduval:

A kompozíció négy egyenrangú motivum közt egyensúlyozik . Az első a kalitkában üldögélő kakadu, melynek rabságát egy vidám bohócfigura édesíti meg. A kollázstechnikát is bevető virágcserép a második hangsúlyos elem. A háttér viszont érdekesen ellenpontozza az előtér két "szobai" elemét, hiszen mind a madár, mind az innen nem hiányzó vidám napocska a természetet jelképezi. Végezetül az itt is megtalálható rejtélyes fekete objektum, ami itt még szürreálisabb...

Na jó hagyjuk az idétlen gyerekrajzelemzést, inkább jöjjön a mai poszt leglényegesebb mondata:

Boldog, békés karácsonyt kívánok a blog minden olvasójának!

Ha Jácint-Promontor bloggertalálkozó, akkor az vagy sörkóstolás, vagy hoki. Ezúttal hoki, ráadásul a változatosság kedvéért nem válogatott meccs, hanem Ebel.

Igen, kimentünk a pénteki Winter Classicra.

Nagy poszt nem lesz, csak a benyomásaim gyors felsorolása, meg a fényképek és videók beszúrása:

• Teltház nem volt, sőt sokáig aggasztóan foghíjas volt a nézőtér, de aztán  sokan az utolsó pillanatban csak megérkeztek. Így azért nem maradtunk "szégyenben", de a két oldalsó tribün mindenesetre elég szellős volt.
• Egy jövőbeli budapesti Ebel csapat szempontjából nézve a dolgot, kicsit csalódott vagyok. Tavasszal kb. 8 ezer ember eljött a válogatott vb meccseire, most 4200 nézőt se "bírtunk" kiállítani egy hasonlóan izgalmasnak és színvonalasnak igérkező meccsre. Ráadásul a mostani nézők jelentős számban Fehérvárról érkeztek. Hogy lesz így nézőbázisa egy pesti Ebel csapatnak hétről hétre?
• Aztán Jácint mondja, hogy karácsony előtt a Zemberek elfoglaltak és hát a jegyárak is borsosak, szóval ez még nem jelent semmit. Abban maradunk, hogy ezek a jegyárak biztosan magasak lennének egy sorozathoz, de ettől eltekintve felesleges mélyebb következtetéseket levonni.
• A meccs látványos volt és élvezetes. Meglepő módon a mostanában szokásos Volán szenvedésnek nem sok nyoma volt. szinte végig vezetve, magabiztosan nyert a Fehérvár. Illetve hátul persze voltak bénázások, a második gól pl. a védőmunka hiányosságait mutatta (a kipattanóra nem volt védő, a csatár zavartalanul lőhetett), a harmadik meg kifejezetten bosszantó volt, majd hét percig emberelőnyben játszhatott a csapat, erre ki lő gólt ebből? Persze, hogy a sóbányászok!
• Mondtuk is az utolsó harmad előtt, hogy ha valami, akkor ez az emberhátrányos gól lesz az oka a Volán bukásának. Túl sokszor láttunk már elfáradó és bedarált Volánt a végjátékban, sajna. Ezúttal azonban nem ez volt a forgatóköny, a harmad elején ütünk egy gyors (és mellesleg tanítanivaló) gólt, aztán a harmad közepe táján még egyet. Még mindig lehetne nagy salzburgi hajrá és fehérvári összeomlás, de a máskor félelmetes vörösbikák ma inkább lilatehenek módjára ténferegnek csak a pályán, a vége kedélyes korcsolyázgatás, kellemes szurkolói danolászással körítve. Sose rosszabb Téli Klasszikust!
• Egy téli klassikushoz jól fel kell öltözni, három óra álldogálas a szabad ég alatt alaposan átfagyasztja az embert. Felül jól vizsgázott a szerelésem (kb. két vastag plusszpulcsi volt rajtam a szokásoshoz képest), alul viszont még fejleszteni kell a dolgot, egy pár zokni tutira nem elég és kell egy vastag talpbetét is, a cipőtalp alulról kezd átfagyni. Sapka, sál, kesztyű szintén elengedhetetlen.
• Nem árt vinni energiabombákat se (csoki, müzliszelet), sőt egy termosz forró ital is jól jöhet. Ez persze utólagos bölcsesség, ami sajna nem egy nappal korábban jutott eszembe.
• Persze az expedíciós élelmiszercsomagot pótolhatja a büfé is, azonban sajna a Winter Classic szervezői alulméretezték a kapacitást. Már a bemelegítés alatt is hosszú sorok kígyóztak a büfé előtt és ami még nagyobb baj, iszonyúan lassan haladt a sor. A szünetekben már meg se próbálkoztunk. Reméljük, legközelebb ezt jobban megszervezik.
• Még egy kritikai megjegyzésem van: a műsorvezető egy-két alkalommal a jóízlés határán túl piszkálgatta az osztrákokat. Pl. amikor a legjobb osztrák játékosnak felajánlott jutalmat hirdette ki, akkor bicskanyitogatóan gúnyos hangnemben tette ezt, vagy amikor a "Salzburg-nulla" rigmust skandáltatta a közönséggel. Az egy dolog, hogy mit gondolunk a sógorok viselt dolgairól, az is belefér, ha a közönség "üzen" ezt-azt, de hogy mindezt a "hivatalos" müsor részeként nyomassuk, az szerintem nem elegáns. Nem kéne ezt...

De hogy ne negatívumokkal zárjam a posztot: a gyermekbetegségek ellenére remek hangulatú, szuper esemény volt a pénteki Winter Classic, csodás díszletek közt. Repetát kérünk!

Fotók:

Ha nem látod a képeket, klikkide!

A meccsvégi ünneplés:

Ha nem látod a videót, klikkide!

További videók a meccsről:

• Bemelegítés
• Fehérvári bemelegítés
• Játékvezetők fotózása
• Csapatnévsorok felolvasása
• A fehérváriak bekorcsolyáznak
• A 2. salzburgi gól
• Buli a 2. harmadban
• Buli a 3. harmadban
• A meccs vége

Újra NOSZF, újra Prága, bejáratott időpont, bejáratott szállás, bejáratott villamos a várba és máris ott ülünk a Fekete Ökörben, ahol minden szép és jó...

Péntek, '13

... ülünk a Fekete Ökörben. Iszogatjuk a fekete Kozelt (az ára elérte a 30 koronás "álomhatárt", de amúgy remek, mint mindig), eszegetnénk is valamit, jön a pincér, aki egyébként új darab, de magabiztosan hozza a szokásos morc stílt. Hermelinre, topinkára, tlacsenkára rázza a fejét: csak parek (virsli, némi kolbászos beütéssel) és klobasa van (ez kolbász, komoly kolbászos beütéssel), kérjük-e. Kérünk, egyelőre két adag pareket és két adag klobasat.

Aztán sörözünk tovább, beszélgetünk "ikertársaságunk" (háttérinfó itt) már délután óta ott üldögélő tagjaival, kikérünk egy újabb kör sört. Azt egy icipicit megütközve tapasztaljük, hogy az ikerbanda hamarabb kapja meg a megrendelt kolbászait, holott ők a mi rendelésünk apropóján kaptak kedvet a dologhoz és utánunk rendeltek. De két sör után ezen inkább csak nevetünk, mondván ők korábban jöttek és annyi sört ledöntöttek, hogy ennyi kivételezés jár nekik.

Aztán megérkezik a mi adagunk is, remek, mint mindig, lassan beköszönt a világbéke, amire persze iszunk még egyet (vagy kettőt), sőt még újabb két adag párek is elfogy. A nirvána közeli állapot tízig tart, akkor ugyanis zár a kocsma, ideje szedelődzköni. Jön a pincér, számolgatja magában a strigulákat, mormog magában, majd felírja a cetlink hátára, hogy 1220 korona. Ezen megrökönyödünk, mi kb egy ezrest vártunk. Nézzük a cetlit, nézzük az árlapot, nem értjük, hogy ami az étlapon 47 korona, az miért 79 a cetlinken, a pincér morc kettes fokozatba kapcsol és tört angolsággal (ez önmagában "szentségtörés", pincért én az Ökörben még nem hallottam angolul megszólalni, csak csehül; szerintem ez alkotmánysértő) magyarázza, hogy a mi virslink több volt, mint 150 gramm.

Ezt ismerjük, de eddig az Ökörben nem tapasztaltuk.

Vitatkozni nincs kedvünk, morcosan kiperkálunk 1300 koronát, majd türelmesen megvárjuk, hogy a pincér kiperkálja a visszajárót és távozunk. Otthon megtanulmányozzuk a cetlit, az étlapról vannak fényképeink, kalkulálunk, érvelünk, ellenérvelünk és némi hezitálás után megállapítjuk, hogy az Ökör elvesztette féltve őrzött szűzességét. Ettől rossz kedvünk lesz. Másnap kihagyjuk az Ökröt és vasárnap reggel is csak egy kör sört iszunk meg, a szokásos villásreggeli elmarad.

Számlaelemzés

Nézzük akkor részletesen, mi is történt. Alább látható a klasszikus cseh "kocsmacetli" két oldala a Fekete Ökörből. Balra a fogyasztás, jobbra a végösszeg:

Nézzük a fogyasztást: 4 virsli (parek), 2 kolbász, három sligovica, 1 pilzeni, 15 fekete Kozel.

A Sligovica ára az egyetlen, ami hiányzik, azt az itallapról leshetjük le:

Szóval a Slivovica 40 korona volt, ezzel megvan az összes tétel. Máris eljutunk az 1. vádpontig: a fenti öt tételt összeadva 1119 koronát kapunk, a végösszeg viszont 1220 korona, azaz 101 korona a "ráadás".

De van itt még valami:

Ahogy már említettük, a parek az étlapon 47, a cetlin viszont 79 korona. A kolbász pedig 55 korona helyett 99. Azaz itt összesen 216 koronányi túlszámlázás gyanúja merül fel. Ez lenne a 2. vádpont.

Na, akkor nézzük ezeket sorban.

1. vádpont, avagy osztható-e 101 3-al?

Kérdés tehát, hogyan  lett 1119 koronából  1220 korona?

Erre mondjuk éppenséggel van magyarázat:

Ugyanis három kosárka kenyeret is elmajszoltunk parekezés közben, a kenyér szeletje pedig 3 korona. Ez ugyan nem szerepelt a cetlin, de a 101 korona valószínűleg ez lehetett: mondjuk kosaranként 10 szelet, az 90 korona lenne, a többi "kerekítési hiba".

Azaz az 1. vádpont alól lényegében felmenthetjük a kocsmát: a "kerekítési hiba" és a kenyér hiánya a kocsmacetlin egy ejnye-bejnyével megúszható vétség, annak ellenére is, hogy Promontor mérnöki szépérzékét sérti ez a fajta "nagyvonalúság".

2. vádpont, avagy hány deka lehet egy pár virsli?

Szóval miért is volt a 47 koronás parek 79 korona és az 55 koronás klobasa 99 korona? Hát azért, mert súlyra megy, magyarázta ingerülten a pincér. Súlyra megy, aha. Ősi cseh turistakopasztó módszer. A 47 korona az 15 deka, a mi 1 pár virslink ezek szerint 25 deka volt. Az egy szál - szintén vékonyka - kolbászunk is "súlyos" darab volt, 55 korona helyett 99, azaz 28 deka. Na persze.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy jobban is figyelhettünk volna. Az étlapon ki van írva (a "cena dle váhy" azt jelenti, az ár a súly szerint) és a rendelésnél a pincér azonnal felírta a megrendelt tételek árát a cetlire, csak nem figyeltünk fel rá.

Szóval szavunk se lehet és akkor ezek szerint korrekt a számla?

Na igen, de emlékeink szerint a parek és a klobasa a Fekete Ökörben korábban mindig annyi volt a számlán is, mint az étlapon az egységár. Az Ökör - eddig - nem játszotta el ezt a módszert. De vajon jól emlékszünk-e: az emlékezet csalóka lehet. Ha megnézzük pl. ezt a 2011-ben készült képet, akkor láthatjuk, hogy már akkor is súlyra ment a parek. Szóval akár az is lehet, hogy régen is így volt, csak éppen nem vettük észre? Hát, arra nem teszem le a nagyesküt, hogy apróbb eltérés nem volt, de ekkora különbséget az étlapi és a kiszámlázott ár között szerintem észrevettünk volna. Hiszen ilyesmik miatt már felkerült pár hely a feketelistánkra az évek során, erre tehát felfigyeltünk volna.

De hagyjuk a múltat. Kérdés, mennyit nyom egy pár virsli: lehet a 25 deka reális?

Nos, a haverom által készített képen egy itthoni pár frankfurti virsli látható:

lyesmi volt a parekünk is, vékonyka, de hossszú. Nos a képen látható frankfurti 145 grammot nyomott, szemben a prágai párek "hivatalos" 250 grammjával.

Szintén a haverom megjegyzése, hogy manapság egy adott virslifajta sztenderd méretben beszerezhető és egy darab vagy pár súlyának tényleges ingadozása pár százaléknyi lehet csak. Azaz ezeket "súly szerint" számlázni indokolatlan és az átverés melegágya. Le kell mérni egyszer, azt a súlyt rávésni az étlapra, esetleg kis ráhagyással, és máris megvan a fix, átverésmentes ár. Mellesleg nem lepne meg, ha ezért lett volna 150 gramm az árlapon 100 helyett...

Arra is kiváncsi lennék, hogy ez a díjszabás nekünk, külföldieknek szólt csak, vagy mindenkinek ennyiért "mérik" a pareket. Tippem persze van, de ezt valószínűleg sose fogjuk megtudni.

Ítélet a virsliperben

Láttunk már ennél vérlázítóbb csalást. Igazából, ha nagyon akarnánk, meggyőzhetnénk magunkat, hogy tulajdonképp minden rendben volt, lehettek (volna) azok a cseh virslik és kolbászok fajsúlyosabb darabok, mint magyar társaik, az az itthoni mérés nem perdöntő bizonyíték.

Nem is áll szándékunkban casus belinek tekinteni az esetet, kb. huszonöt éve (vagy még régebben) járunk ide, nem volt ilyen esetünk korábban. Amúgy is, túl sok emlék köt ehhez a helyhez: csak magunkkal szúrnánk ki, ha bojkottálnánk őket. Így aztán nyilván vissza fogunk még térni ide.

De azért egy strigulát mi is behúztunk.

Vonatozósdi

Minden rosszban van valami jó. Ezúttal pl. sokkal könnyebb volt társaságunk konzervatívabb tagjait új helyek becserkészéséről megyőzni. Szombati első célpontunk egy régi várólistás hely, a Výtopna. Ez egy étterem a Vencel téren. A sörválaszték semmi különös, az árszint elég magas, mégis mi a fenét kerestünk itt?

Hát a kisvonatot.

A Výtopna ugyanis egy vonatos terepasztallal egybeépített étterem. Az asztalok mellett végigfutó sínpárok ráadásul nemcsak díszként szolgálnak. A szerelvények ugyanis elég nagy teherbírásúak ahhoz, hogy az italrendeléseket kiszállítsák. Időnként tehát el-el húz a könyökúnk mellett egy-egy söröskorsőval vagy éppen fantásüveggel megrakott vagon (sok kisgyerekes család jár ide), amit a magunkfajta turista szájtátva bámul.

Aztán megérkezik a saját rendelésünk, a szerelvény megáll és várja, hogy leemeljük söreinket. Sokat nem vár, ha a hülye turista a sör levagonírozása helyett netán fényképezkedik, akkor a szerelvény gondol egyet és továbbáll. Szóval tessék gyorsan leemelni azokat a korsókat!

Enni amúgy nem érdemes és a sörök árszínvonala is csak egy korsót tesz indokolttá. Jelenleg krusovicei söröket csapolnak, abból a Malvazt javaslom választani.

Nem lesz törzshelyünk, de egyszer érdemes megnézni. A vasút szerelmesei persze repetázhatnak is.

Képek itt:

Pardubická pivnice V Konviktské, izé U Chlupatýho ducha

A Pardubická pivnice 2013-ban került várólistára, a pragaisorozok.hu-n vadásztam. Viszont ők sajna rosszul tudták a nyitvatartást. Szerintük szombaton délben nyit a hely, mi viszont valamikor szombat délután három fele jártunk itt (még a Tigris nyitást is kihagytuk miatta), de zárva találtuk, szombaton csak ötkor nyitott a hely. Addig viszont nem vártunk. Remélhetőleg jövőre sort tudunk rá keríteni.

Így aztán kicsit továbbsétáltunk és rátaláltunk az U Chlupatýho ducha nevű intézményre. Ez egy kicsit steril, csehkaja-inkompatibilis pincehelyiség, lényegében egy pizzéria. Pizzát köszönjük, de Prágában nem fogyasztunk, így csak ittunk, valamelyik vidéki gyár söreit csapolják, de meg nem mondom, melyiket, az itallapjukról meg nem derül ki (ami megintcsak eléggé csehkocsma-inkompatibilis...). Talán Černá Hora. Azért iható darab volt, amúgy... Szóval eléggé a határon mozog a hely, de egy próbát megér, ha éppen erre tévedünk.

Hrom do Police

A másik felfedezésünk szombat esti "zsákmány", a szállásunktól nem messze találtuk. (A Rate Beer-en találtam amúgy: http://www.ratebeer.com/p/hrom-do-police-prague/5153/) A rendőrséghez semmi köze: Polička város (nemrendőrségi) sörfőzdéjének söreit csapolják itt, vagy ötfajtát, barnát, világosat, szüretlent, szűrtet. Hangulatos, "kispolgári" hangulatú hely a szó legjobb értelmében, ahová a környékbeliek járnak beszélgetni. A sörök nem kiemelkedőek, de magabiztosan hozzák a cseh átlagot, azaz garantáltan jól csúsznak. A matjesük pedig fenomenális!

Összességében ennek a kocsmának szavaztuk meg a "Hétvége Nyertese" címet és talán hosszú évek óta az első olyan újonnan kipróbált hely, aminek annyira megfogott a hangulata (meg a matjes) hogy valószínűleg vissza fogunk menni.

Fényképekért klikkide!

Egyebek

Volt kötelező knédli a Bocsokban, "állófogadás" a Tigrisben, pivovarský guláš a velke popovicei gyári sörözőben.

Volt turistáskodás az Óvárosi téren, ahol már kitelepültek a szokásos fabódék a karácsonyi forgataghoz. Volt hatalmas forgósonka nyárson, mindenféle sült izé (mi egy óriás bramborákot vételeztünk), meg mutatványosok is, mi egy óriászappanbuborék-eregetőt bámultunk meg, kiélvezvén a kora XXI. századi hangulatot késő középkori elemekkel vegyítő forgatagot.

Bridzseztünk is esténként, már ha azt bridzsnek lehet nevezni...

Sörtérkép e táj

Végezetül íme a szokásos Prága térkép, frissítve:

Kedvenc prágai sörözőim nagyobb térképen való megjelenítése

Mikor jönne a legjobbkor egy csodaszép szivárvány, ha nem egy unalmas téli hétfő reggelen?

A kép persze nem adja vissza a jelenség szépségét, de dokumentálásra jó:

Egyébként éppen csak látszik (vagy nem), hogy ez bizony dupla szivárvány volt!

Olvasom a Zorigón, miszerint:

Horthy Miklós lovas szobrának Szent Gellért téren történő felállítását követelték a szónokok azon a vasárnapi budapesti demonstráción, amelyet a Jobbik szervezett az egykori kormányzó 1919-es budapesti bevonulásának érvfordulóján.

Szóval megy ezerrel a Jobbik-féle Horthy biznisz. Azt már elmondtam, hogy mit gondolok Horthyról, abból az is pontosan kiderül, pontosan hány szobrorra tartom méltónak a főméltóságosságos úr nagyrabecsült életművét.

Úgyhogy nehezen tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek, amikor a Jobbik egészalakos lovasszobrot követel a gellért térre. De aztán eszembe jut egy olyan szoborterv, ami talán passzolna. Ezt most legmélyebb tisztelettel előterjesztem megfontolásra:

(Az ötlet egyébként innen jött...)

Utazni jó dolog. Megismerni valami újat, rácsodálkozni a világra, feltöltődni új élményekkel.

Persze vannak jó utazások és vannak még jobbak. Olyanok, amikre mindig emlékszünk. Amik miatt imádunk utazni. Amik meghatározzák a gondolkodásunkat, amik nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk.

Az egyik ilyen utazásomra 17 éves koromban került sor.

Hárman indultunk el, hogy kb. egy hetet Prágában töltsünk. Ez jó régen volt, az antivilágban. Csóró diákok voltunk, de olcsó volt a vonat (legalábbis a "táboron" belül), és olcsó volt még Prága is. Kalandos volt az út: megtanultuk, hogy a Balkán felől érkező vonatok sokat késnek (260 perc), hogy nem szabad vasárnap érkezni, mert minden zárva van, hogy Prágában előre kell szállást foglalni, meg hogy a pályaudvar padjain nem kényelmes az alvás.

De aztán megoldódtak a dolgok, találtunk egy olcsó kempinget (még ma is megvan, nahát) és nekiindultunk felfedezni a várost. Nem sokat utaztam korábban külföldön (egy szlovákiai iskolai kirándulás és pár bulgáriai nyaralás szerpelt a listán), nem is tudtam, mit várjak Prágától, nem is az én ötletem volt az egész. Nekem addig Budapest volt a város, a mérték.

Egy hét után Prága lett az. Prágából áradt sok minden, ami Budapestből hiányzott. Áradt a középkor: szűk, hangulatos árkádos utcácskák. Mesebeli templomtornyok. Mesebeli híd, mesebeli vár. Orloj. Még Vysehradot is imádtam, pedig ott azért nem sok maradt meg a régmúltból, de ahogy az osztáytársam felolvasta az utikönyvet, aztán mesélt Libušéről (mondákban mindig nagyon jó volt...) meg a Premysl dinasztiáról, oda is oda tudtam képzelni a kora-középkori várat.

De Prága - akkor még - nemcsak egy építészeti rezervátum volt, hanem egy varázslatos hangulatú élő város is. Már akkor is sok volt a turista, de a várost még a helyiek birtokolták. Ahol ma a Károly hídon  (vagy éppen az Óvárosi téren) japán, német és orosz turisták özönlenek és a helyiek csak szuvenírárusok formájában képviseltetik magukat, ott anno esténként helyi fiatalok gitároztak, énekeltek: keveredtek itt a számunkra ismeretlen  cseh népdalok és slágerek a Beatles vagy a Shadows dalaival. Szívesen láttak minket is, ahogy csendesen melléjük telepedtünk és hallgattuk a dalaikat.

Gasztronómiailag/sörileg is nagy felfedezés volt Prága. (Nemigen kérdezték a kocsmákban, hány évesek vagyunk...) A Károly utcában még létezett az U Malvaze. A Vencel téri önkiszolgáló Automat Korunaban keveredtek a cseh kispolgárok és melósok az olcsó sörre, knédlire, párekre, ruszlira és franciasalátára vágyó turistákkal. Az U Fleku már akkor is főleg turistáknak szólt, de a sör még olcsó volt (és félliteres volt a korsó, nem szégyenszemre négydecis, mint manapság). Beültünk a Kehelybe és a Szent Tamásba is, az előbbi azóta tiltott turistakopasztó, az utóbbi megszűnt. Nem emlékszem, hogy az Arany Tigrist, a Kandúrt és az Ökröt felfedeztük-e már ekkor, vagy csak pár évvel később, de a cseh kocsmahangulat így is rabul ejtett.

Volt még Italská Cukrárna a Vodickován, ahová évekig visszajártunk fagylaltkelyheket enni, hogy aztán a drezdai Eiscafék letaszítsák a trónról. Volt csónakázás a Moldván. Volt buszos kirándulás Karlovy Varyba, frenetikus ruszli-sör párossal a buszpályaudvar melletti talponállóban.

Prága (és Csehország) azóta is visszavár, ahogy azt a blog olvasói nagyon jól tudják.

Azt a lányt, aki hármunk közül kitalálta ezt az emlékezetes prágai utat és Libušéről mesélt nekünk, már hiába várja vissza. Ez a poszt az ő emlékének szól.

Ezt a posztsorozatot valamikor tavaly decemberben vagy legkésőbb januárban kellett volna megírni, mondjuk az én meccseim mellé, de akkor nem volt rá időm/kedvem. Most megpróbálom a júniusi nagy sörfesztiválidény, (belga, Főzdefeszt, budavári, cseh), illetve közülük is elsősorban is a Főzdefeszt aprópóján elsütni. Végülis a Főzdefeszt a magyar "sörforradalomról" szól, hát nézzük meg, hogy áll a nemzetközi sörforradalom ügye a világ más tájain.

Következzék tehát egy utibeszámoló sorozat tavalyi utazásaim alapján: "Négy Évszak" a világ és a sörök körül,

Illetve ma a záró tétel, a korábbiakhoz tessék klikkelni: Tavasz, Nyár, Ősz

Tél

Na jó, nem is tél, november volt ez, de az már majdnem tél és különben is ha négy évszak akkor kell tél, nincs mese. Szóval novemberben, amit ezennel tiszteletbeli téli hónapnak nevezünk ki, Brüsszelbe vetett az európai együttműködés szele. Márpedig Belgium sörös Kánaán, ugye.

Kánaánnak Kánaán, de ha Promontornak regeltől estig dolgoznia kell, akkor azért annyira nem az. Kocsmázásról pl. szó se volt, esténként a hotelszobában készültem másnapi megbeszélésekre, prezentációkra, demókra. Szóval pl. a stockholmihoz hasonló kocsmafelderítésekre se időm, se energiám nem volt.

Azért persze nem akarom agyonsajnáltatni magam, hazafele menet mindig beugrottam egy közértbe és beszereztem egy üveg sört, elalvás előtti kóstolás céljából. Ezek általában a jól ismert trappista vonalon mozogtak, megvolt az elengedhetetlen Westmalle Dubbel és a Rochefort 8.

Egy sör lógott ki ebből a sorból, nevezetesen a Duvel Triple Hop. Ez két szempontból is érdekes darab volt. Egyrészt a belga sörök inkább édeskések, ez viszont a határozott komlózás okán kesernyésebb (Na jó, ezaz "édeskésebb" minősítés nyilván túl általános, de én eddig szinte mindig gyengén komlózott darabokba szaladtam bele, pedig pl  a trappista söröket nagyjából már végigkóstoltam, és rajtuk kívül is jó pár belga főzetet...)  Másrészt a Duvel kitalálta, hogy az általábában két fajta komlóval főzőtt alapsöre mellé hozzátesz egy harmadikat, ráadásul ez a harmadik minden évben más lesz. Azaz évjáratosították a sört.

A 2012-es "évjárat" extra komlója a Citra volt. ami - amerikai fajta lévén - markáns keserúséget és mellette gyümölcsös ízeket (főleg citrusokat és egyéb trópusi) gyümölcsöket igért. Szóval valamiféle belga jellegű IPÁra számítottam. Ehhez képest a sör, a pezsgő és a száraz fehérbor fura keverékét kaptam. Leginkább ahhoz a japán söröz hasonlított, ami előre almabornak gondoltam, de ez minden furasága ellenére sokkal érdekesebb volt. Sosem lesz a kedvenc söröm (pl. túl szénsavas) , de nagyon egyedi darab, amit mindenképp érdemes megkóstolni. Illetve érdemes lett volna, mert persze idén már más komlót tesznek bele. Kár, hogy ez nem olyan, mint nálunk az Év Tortája, amit - legalábbis néhány cukrásznál - visszamenőleg is a kínálatban tartanak.

Viszont ezek után elképzelhető, hogy az ideit is megkóstolom, szóval a marketingfogás bejött.

Az utolsó este azért végül lett kis kocsmázás is, a megbeszélések sikeres lezárását megünnepeltük azokkal a szerencsés kollégákkal, akiknek másnap reggelre szólt a repülőjegyük. Zöldfülű turistaként persze hol máshol kötöttünk volna ki, mint a Grand Place-on, a Roy d'Espagne (azaz a Spanyol Királyhoz címzett) fogadóban. Ennek megfelelően kicsit drága volt, de egy alkalommal belefért és egyébként jó hely, tetszett a berendezés és a hangulata is.

Idén azért megpróbálok majd kocsmailag is előre felkészülni.

Addig is egy kép, épp csak mutatóba:

(Klikkide a teljes albumhoz!).