2009 a tót átok éve volt, 2010 a cseh átoké.

Most, hogy elérkezett a Nagy Pénztárdöntés Utolsó Fázisa, Promontor úgy gondolta, ideje felfrissítenie a korábbi reálhozambecslést.

Nem nagyon akartam posztolni a minapi kézilabdás Marseilleről Győrről, de aztán beleakadtam Hornyák Ágnes nylatkozatába:

Szerintem mindenki látta, mi volt az oka, hogy nem jutottunk tovább...

Promontor mérnök, és mint ilyen, hajlamos mindent alaposan megtervezni. Még a cseh sörfesztiválon efogyasztandó sörök kiválasztását is komoly tudományos kutatómunka előzte meg, amelynek eredményét az alábbi táblázatban foglaltam össze.

Mi lesz, ha netán elfogadják Tarlós István javaslatát, hogy minimum két utassal lehessen a buszsávot is használni?

Azt mondja Székesfehérvár polgármestere, hogy Tarlós ne szórakozzon a buszsávval és vegye tudomásul, hogy a főváros szereppel együtt jár, hogy márpedig sokan fognak bejárni.

A Fűvészkertben jártunk a hétvégén. Villámlátogatás volt, épp csak az anyósnál elköltendő obligát ebéd előtt ugrottunk be két órácskára, hogy lekössük a lányok túláradó energiáját.

Azt hiszem, tévedtem.

Amit én finnfesztnek tituláltam, az maximum előfeszt volt. A főfesztre  ma este került sor, egy finn-svéd hokimeccs formájában. Ami ugye önmagában egy klasszikus, ha pedig vb-döntő keretében kerül rá sor, akkor meg pláne. Pontosabban akkor nem annyira, mert olyan nagyon nem gyakori, hogy ez a két csapat vív világversenyen döntőt.

Ahogy azt sokszor, sokan elmondták, eddig három vb és egy olimpiai döntőt vívott a két csapat, 3-1-es svéd fölénnyel. A finnek egyszer nyertek, még '95-ben. Az egy legendás döntő volt, Stockholmban mosták le a svédeket 4-1-re. Akkor az igazából nem volt meglepetés, a finnek a 90-es évek első felében folyamatosan jöttek fel és két elvesztett döntő ('92 és '94) után '95-ben már favoritoknak számítottak. Azon a vb-n valami olyasmit alkottak, mint amit a legendás szovjet válogatott csinált még a hetvenes-nyolcvanas években: kombinatív, szellemes játékkal egyszerűen mindenkit lemostak. Azon a döntőn csupán egyetlen kérdés volt: elbírják-e az esélyesség terhét? Hiszen már '92-ben és '94-ben is ők játszották a legszebb hokit, de akkor megtorpantak a döntőben. Nos, '95.ben nem torpantak meg. Le- és szétkorcsolyázták a svédeket, egy pillanatig se volt kérdéses, ki nyer.

Akkor egy pillanatra úgy tűnt, finn aranykor következhet. Fiatal csapat volt az, tele erőtől duzzadó, lendületes sztárokkal, akik még több mint egy évtizedig hátukon vitték a finn válogatottat. Aranykor mégse következett: a '96-os (finnországi!) vb-n elődöntőbe se jutottak. A varázs megtört. Utána aztán arattak sikereket, sokáig szinte folyamatosan szereztek valamilyen érmet (sose felejtem el pl. a '98-as téli olimpia elvesztett elődöntőjét és megnyert kisdöntőjét, amit egy finn irodaház aulájában néztem végig), de aranyat azóta se. Aranykor helyett inkább ezüstkor volt ez.

De már ez is elmúlt. 2008 óta érmet se nyertek. Most tehát egyáltalán nem számítottak favoritnak. A cseh-orosz-kanadai hármast lehetett leginkább a döntőbe várni, esetleg a mindig erős svédeket. Ehhez képest - némi szerencsével - a negyeddöntőben a legkönnyebb ellenfelet kapták, a norvégokat. A Kanadát verő oroszok elvileg kemény falatnak igérkeztek, tehát az elődöntős győzelem meglepetés volt, de ez még mindig nem tette őket favorittá: az oroszok ezen a vb-n elég ramatyul szerepeltek, a svédek - bár szintén meglepetés volt döntőbe jutásuk - sokkal meggyőzőbbeknek tűntek.

Tulajdonképp majdnem két harmadon keresztül az történt, amit vártam és amitől féltem. Betonvédelmek csatája, amiben egy (esetleg két) talált góllal a svédek nyernek majd. (Mellesleg Päärjärvi, a svéd gól szerzője olyan echte finn nevet visel, mint mikor mondjuk az osztrák kéziválogatottban egy Szilágyi szórja a gólokat. Persze ellenpárként megemlíthető az echtesvéd nevű Mikael Granlund, a pénteki csodagól szerzője...)

Lehet, hogy így is lett volna, ha még a második harmad végén - 7 másodperccel a vége előtt - nem jön a finn egyenlítés. De jött. Aztán jött a korai finn gól, az utolsó harmadban, majd szinte rögtön a harmadik. Ez lényegében el is döntőtte a meccset. A svédek ugyan hajtottak, de a betonvédelmek meccsén kétgólos hátrány már fatális volt.

Az utolsó négy perc pedig valószínűleg még sokáig emlékezetes lesz Helsinkiben és Stockholmban egyaránt, persze nagyon ellenkező előjellel. Ez a megalázás négy perce volt, amikor a finnek először a lélektanilag döntő pillanatban lőtték be a mindent eldöntő negyedik gólt, majd még két gyors megalázó gólt is pimaszul kiosztottak, földbetaposva az összeomló svédeket.

Finnország - Svédország: 6 - 1, világbaknok (másodszor történelme során) Finnország.

Azt nem tudom, holnap mennyit nő majd a finn GDP - gyanítom, nem sokat - de az biztos, hogy a világ legboldogabb nemzete lesz a finn.

(A finn arany örömére elfogyasztott Fuller's IPA viszont igencsak meglepett: ennyire "lagerszerű" angol sört még soha nem ittam. Erősen szénsavas, markáns keserű utóíz, gyümölcsösség szinte semmi, helyette inkább malátás édeskésség: ez simán lehetett volna egy - nagyon jól sikerült, amúgy - cseh pilzeni jellegű sör. Azt hiszem, ez az IPA ez nagyon sokarcú műfaj, csupa meglepetés...)

Na tessék, senki se fogja lemosni rólam, hogy sörblogger akarok lenni.

Pedig az pusztán a véletlen műve, hogy egymás után két poszt is sörről szól. Illetve tulajdonképp a lustaságomé, lévén az előző beszámolót még ősszel kellett volna megírnom, csak elsumákoltam, így aztán rátorlódott a főzdefesztes tudósításra.

Ahhoz képest, hogy elég nagy sörrajongóvá lettem az utóbbi években, sörgyárat nem sokat látogattam meg eddig. Volt a Carlsberg Koppenhágában ('97) és a Guiness Dublinban ('01), ezzel kész. Az előbbi nagy élmény volt, talán egyszer megírom. Az utóbbi nem volt rossz, de túl sok mindenre nem emlékszem belőle, hacsak arra nem, hogy a XIX. század végén még a Ganz szállított sörfőző berendezéseket a Guinessnek, az egyik régi darab ki is volt állítva az előcsarnokban.

Kicsit késve én is rácsatlakoznék Jácint gigantikus hokivb posztsorozatára, tekintettel arra, hogy az egyik meccsre engem is sikerült kicsábítania, ahogy azt legutóbb már említettem.

Volt nekem egy kedves posztom egy neonreklámról. A minap ráakadtam egy másik képre, ami ugyanezt a Móricz Zsigmond körtéri alkotást ábrázolja. Bár új mondanivalóm nincs róla, mégsem bírom megállni, hogy kitegyem.

Íme:

(Forrás: Fortepan.hu)

Engedtem a blogbaráti csábításnak és megnéztem egy hokimeccset.

A tudósítást meghagyom Jácintnak (legalábbis egyelőre: esetleg egy "kis színest" hozzáfűzök később, de nem igérem biztosra), viszont csapok egy kis reklámot a Sportmúzeumban található hokiskiállításnak, ami igazán megér pár percet, vagy akár félórát is, még annak is, aki netán a hokivébére nem menne el. (Belépő sincs.)

Illetve Jácint erről is leírt minden lényegeset, ezért én csak a friss fényképeimmel járulnék hozzá az ott elmondottakhoz.

Klikk a fotóra!

Április elején Bodajkon jártunk. Pontosabban kirándultunk a környéken: a festői Gaja-szurdokot fedeztük fel.

Promontor második nagy kirándulós korszaka kezdődött egyébként itt kb. húsz éve. Az első korszak a gimnáziumi osztályfőnökünkhöz fűzödött, aki vérbeli tornatanár lévén megpróbálta belénk nevelni a túrázás szeretetét. Ez a négy év nem volt teljesen sikertelen: osztálykirándulásaink megannyi nosztalgikus történetmesélés forrásául szolgálnak és ezek az emlékek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy pár éves szünet (nagyjából az egyetem elvégzése) után újraszerveződött egy kisebb társaság és elkezdtünk rendszeresen kirándulni. Az első ilyen túránk helyszíne volt Bodajk és a Gaja-szurdok, amit aztán még sok hasonló követett.

Így természetesen adódott, hogy mostanában, amikor újabb többéves szünet után már családi alapon szeretnék egy újabb kirándulós korszakot beindítani, visszatérjek ide a lányokkal. A túra a bodajki sípálya aljáról indul, itt kell felkaptatni a nem túl meredek és nem túl magas domboldalon. A pálya tetejéről érdemes visszapillantani.

A lejtő lábánál Bodajk, utána pedig hosszan a Móri árok látható. Bodajkkal szemben, az árok túloldalán Csókakő (van egy vára is), már a Vérteshez tapadva. Annak idején oda is átcaplattunk, majd a Vértesen át egészen Mórig jutottunk. 

Most persze nincsenek ilyen ambíciózus terveink. Igazából a múltkori mátrai - azóta is sokszor emlegetett siker ellenére a lányok első reakciója bármilyen kirándulási ötletre továbbra is az összehangolt nyafogás. Az első rohamokat apai vasakaratom még általában gond nélkül elhárítja, de hosszabb távon rengeteg ravaszságot be kell vetni, hogy ne jusson eszükbe, milyen "unalmas" is az erdőjárás.

Az egyik standard módszer az "akadály", amit ugye bátran le kell küzdeni. Ez lehet egy tócsa, amit át kell ugrani, egy meredek, esetleg sziklás szakasz, amit meg kell mászni. Ha szerencsém van, a módszer önjáróvá válik, a lányok egy idő után már maguk szúrják ki a következő akadályt. Most nagy segítségemre vannak a környéket behálózó vadvédelmi kerítések, az ezeket átszelő létrák ugyanis ideális akadályok. Ráadásul ez az erdei szakasz nem is tart sokáig,hamar felérünk a gerincre, ahonnan újfent nagyon szép kilátás tárul elénk.

Szemben egy meredek erdőborította hegyoldal, alant a szurdok. Jobbra a szurdok bejárata is látszik, mögötte egy falu. (Balinka az, mellesleg ezen a ponton erősen reménykedek, hogy a lányoknak nem jut eszébe megkérdezni, miért nem ott parkoltunk le.)

Egy darabig még a gerincen haladunk, egy-két újabb remek kilátópontot érintve, ahonnan a szurdok kanyarulata és néhány meredek szikla is jól látható.

Aztán leereszkedunk a szurdokba. Ez viszont tényleg elég komoly akadály kisgyerekkel, Csilla kezét végig fogni kell a keskeny, meredek és csúszós ösvényen.

A szurdok persze csak magyar szemmel vadregényes, külföldön ennél sokkal drámaibb és vadabb helyeken is jártam már. Viszont ettől még a kora tavasz lévén igazán bővízű Gaja patak, két oldalán a viszonylag meredek domboldalakkal és helyenként érdekes sziklákkal határozottan érdekes, élvezetes látvány, amit a gyerkőcök is nagyon élveznek.

Kedvelik a tájékoztató tábákat is, ahol élvezettel böngészik végig a különböző állatfényképeket. Jó is, hogy ezek vannak, mert amúgy ebben az emberjárta szurdokban még akkor se sok esélyünk lenne látni ezeket, ha a csajok csendben maradnának, amiről persze szó sincs.

A szurdok szerintem nem túl hosszú, már egész közel járunk a végéhez, amikor Zsuzsán elhatalmasodik a fáradtság és az anyai aggódás keveréke (mondván, ha ő elfáradt, akkor biztos a gyerekek is, pedig szerintem erről szó sincs) és visszautat parancsol. A visszavezető ösvény persze azért még további minimum két kilométer, közben egy keresztbefekvő fatörzzsel, ami ugye remek "akadály", egy búcsúkilátóval és helyenként csodaszép tavaszi virágszönyeggel.

Azért az utolsó szakaszon még egyszer elvétjük az utat (Promontor túl sokat fényképez navigáció helyett, ráadásul smucig volt beruházni egy új térképbe, így egy több mint húszéves, némileg elavult példányt kell használnia), aminek következtében nem a sípályánál, hanem a bodajki szoborparknál bukkanunk ki az erdőből, de ezzel együtt is még csak kora délután van és nem tehettünk meg többet kb. hat kilométernél.

A túra tehát ilyenformán az odaúttal együtt is csak egy könnyed félnapos elfoglaltságot jelent és igazán ajánlható kisgyerekeseknek is.

Addig is, amíg a hat-nyolc félkész posztomat farigcsálom (lesz kirándulós, külföldi utazós, nyugdíjas, mozis...), álljon itt két szép tavaszi kép, amit a játszótéren lőttem, amíg a gyerkőcök szaladgáltak.

Talán nem olyan szép, mint Japánban, de azért megteszi.