Kicsit elkésve - na ja, Promontor sose volt egy villámgyors típus - folytatódik a magánpénztársirató posztsorozat (aztán majd lassan be is fejezem, még egy záróposztot tervezek róla...). Ezúttal arról lesz szó, mi minden kellett a magánpénztárak bukásához.

Természetesen adódna a gyors válasz, miszerint a Zorbánmatolcsyselmeczi triumvirátus a felelős, ki más? Nos igen, ez tulajdonképpen igaz is. Matolcsy vagy éppen Selmeczi arrogáns és hazug mondatai, a decemberi nyugdíjtörvény egészen pofátlan "trükkjei" nehezen védhetők.

Ugyanakkor a nyugdíjpénztári rendszer végromlásához ennél jóval hosszabb út vezetett, a "szétverők" listája pedig jóval hosszabb. A rendszer még a mostani védelmezői szerint is távol állt a tökéletestől és ha valaki képes a fekete-fehér helyett kicsit árnyaltabban szemlélni a "manyupok" 13 éves történetét, akkor könnyen belátható, hogy létrehozói és működtetői is követtek el nem kevés hibát.

Ezúttal a "létrehozókról", azaz a politikusokról lesz szó. (Lesz még egy poszt a működtetőkről, azaz a pénztárakról is.) Nem állítom, hogy az alábbi lista az általuk elkövetett hibákról teljes lenne, de szerintem ezek voltak a legfontosabbak.

Túlméretezés

Az első hiba elkövetésével a Horn kormányt "vádolom". A pénztári rendszer kritikusai nyilván egyetértenek ezzel: ki más is lehetne a főbűnös, mint az, aki ezt az elfajzott rendszert ránk oktrojálta, szerencsétlen magyarokra. A hívek meg csodálkoznak, mi a bajom a Hornékkal.

Nos, az a bajom, hogy hagyták túlméreteződni a rendszert. Az nagyjából rendben van, hogy a pályakezdők esetében kötelezővé tették a tagságot, hiszen ők a magánpénztári rendszerrel gyakorlatilag garantáltan jól jártak volna (ahogy ez elég pontosan kiderült a múltkori posztból), még konzervatívan becsült (azaz akár nulla) reálhozamokkal is.

Viszont teljesen felesleges volt a már dolgozó korosztályokat ilyen magas arányban átterelni a rendszerbe. Persze, tudom, ők szabadon választhattak, csakhogy felelőtlenség volt hagyni, hogy 40+ éves emberek lemondjanak az állami nyugdíjuk egy részéről, amikor nyilvánvaló volt, hogy túl rövid idejük van a nyugdíjig ahhoz, hogy behozzák a veszteséget.

Igazából már a harmincasokat (azaz pl. engem) se kellett volna beengedni: ők azok, akik viszonylag magas hozamok esetén esetleg pár ezer forinttal magasabb nyugdíjat kaphattak volna. Nekik talán egyénileg logikus döntés volt belépni. Csakhogy ez az amúgy sem biztos kis nyugdíjplussz a társadalomnak túl sokba került. Az illetők nyugdíjjáruléka rövid távon kiesett az állami rendszerből, a jövőbeli plusznyugdíjuk mértéke pedig hosszútávon semmit nem enyhített a majdani nagy társadalmi problémán: hiszen aki mondjuk 857 forinttal kap többet a magánnyugdíjából, mint teljesen állami nyugdíjon "tengődő" sorstársa, az ugyanúgy az állam szociális problémáit fogja szaporítani.

Tehát a Horn kormánynak sokkal alacsonyabban kellett volna meghúzni a szabad választás korhatárát. Így kisebb lett volna a kieső nyugdíjjárulék miatti rövidtávú eladósodás és csak azok kerültek volna bele a rendszerbe, akik tényleg jóval magasabb nyugdíjra számíthattak, mint a kieső állami 25%.

És az ő esetükben az államnak is megérte volna a rendszer, mert ezek a magánnyugdíjasok nem szorultak volna állami segítségre öregkorukra.

Aránytologatások

Az első Orbán kormány nem rejtette véka alá ellenszenvét a magánpénztári rendszerrel szemben. Meghosszabbította a visszalépés lehetőségét, csökkentette a magánpénztári járulék mértékét, ezzel az állami rendszert választókat hozva kedvezőbb helyzetbe. Ez utóbbi igazságtalan volt, hiszen az előre meghírdetett járulékarányokkal elvégzett kalkulációkat minden kompenzáció nélkül felborította (pontosabban, az egyetlen kompenzáció az volt, hogy vissza lehetett lépni az állami rendszerbe, végülis ezt vérmérséklet szerint lehet akár igazságosnak is tartani.)

Ami ennél nagyobb baj, hogy a lépés megmutatta, mind a politikai elitnek, mind a társadalomnak, hogy a nyugdíjrendszerrel szabadon lehet játszadozni az aktuális politikai érdekeknek megfelelően. Hasonló játszmákat ugyanis a szoci utódok is ejátszottak: a 13. havi nyugdíj pl. ugyanúgy a két ág egyensúlyát borította fel és ugyanúgy elgondolkodtatta a magánpénztári tagokat, hogy vajon az eredeti becsléseiknek mennyire tett keresztbe az aktuális politikusi játszadozás.

Az eladósodás

Sokszor elhangzott, hogy a magánpénztári rendszer miatt nyakig eladósodott az ország, ezért kellett megszüntetni. Nos, ez így legfeljebb féligazság. A kieső járulékok miatt valóban évről évre százmilliárdokat kellett felvenni, azaz ez valóban az államadósságot növelő tényező volt. Az is tagadhatatlan tény, hogy a jelenlegi 80 %-os államadósság nagyon magas és komoly gazdasági veszélyforrás. Ennek az adósságnak a csökkentése mindenképpen üdvözlendő.

Ugyanakkor kapargassuk meg egy kicsit a konkrét számokat.

Jelenleg a magyar államadósság nagyjából 20 000 milliárd forint. Ez a GDPnek kb. 80 %-a. Ezzel szemben a magánpénztári vagyon nagyjából 3000 milliárd forint, azaz a GDP-nek nagyjából 12 %-a. Értelemszerűen a magánpénztárak által generált államadósság nagyjából ugyanekkora (lehet értekezni kamatokról, hozamokról, tagdíjkiegészítésből származó vagyonrészről, ezek a tényezők pár százalékkal befolyásolják azt, hogy ténylegesen mekkora adósságrészt okozott a magánpénztári rendszer, de ez a lényegen nem változtat), azaz kb. 12%. Tehát a magyar államadósságnak jelentős, de egyáltalán nem domináns részét okozta a magánpénztári rendszer.

Jó, mondhatja erre valaki, de a már amúgy is eladósodott országnak az utolsó csepp volt a magánnyugdíj miatti eladósodás. Ez azonban megintcsak részigazság. Az ominózus Bokros csomag után a magyar államadósság évekig folyamatosan csökkent, egészen 2001-ig. Ekkor az államadósság kb. a GDP 50%-a volt és mindenki további csökkenést várt. Holott ekkor a magánpénztári rendszer már négy éve üzemelt. Az adósság mégsem nőtt, mert Orbán Viktor első kormánya rendben tartotta a költségvetést, bebizonyítva, hogy normális állami gazdálkodás mellett az ország elbírja a magánnyugdíjrendszert.

Csak aztán jöttek a szocik. Medgyessy a "jóléti rendszerváltásnak" nevezett ámokfutásával, amit Gyurcsány is gőzerővel folytatott: 8 év alatt növekedett az adósság  a GDP 50 %-áról nagyjából 80 %-ra. Ezt a 30 %-os növekedést nem okozhatta csak és kizárólag a 12%-nyi magánnyugdíjvagyon. Hozzájárult ehhez a 113. havi nyugdíj, az 50 %-os közalkalmazotti béremelés, a lakáshiteltámogatási rendszer elszállása, az autópályaépítések és még sok más "jóléti rendszerváltó", meg "dübörög a pannon puma" jellegű pénzszórás. Szóval amikor bármely szocialista politikus a magánpénztári rendszert siratja, netán a "jövő felélésével" vádolja a mostani kormányt, akkor valahogy hiteltelenül hangzanak ezek a mondatok azokból a szájakból.

Akárhogy is, az így elköltött pénz már rég nincs meg, azt tehát nem lehetett visszavenni.

Szemben a nyugdíjvagyonnal.

És azokkal a brüsszeli idiótákkal mi van?

Felmerülhet az is, hogy az EU mennyiben hárult hozzá a pénztárak sorsához.

Néha ugyanis felvetődik a kérdés, mi lett volna, ha Brüsszel elfogadja azt a kezdeményezést, miszerint a Szent Három Százalék Hiányt a magánpénztári rendszert üzemeltető tagállamok túlléphessék annyival, amennyibe nekik a pénztári rendszer miatt kieső járulékok pótlása került. Ezzel a kéréssel Magyarország nem volt egyedül, ráadásul példa nélkül állónak sem lehetett mondani, hiszen - ha csak átmenetileg is, csökkenő mértékben - korábban el lehetett számolni a magánnyugdíj miatti kiadásokat.

Egy pozitív brüsszeli válasz megmenthette volna a pénztárakat, hszen megteremtette volna azt a pénzügyi mozgásteret, amelyre az Orbán kabinetnek szüksége volt.

De vajon reális elvárás volt-e, hogy az EU egy hatalmas pénzügyi válság közepén járuljon hozzá hiánynövelő engedményekhez, akkor, amikor a görög és ír államot súlyos eurószázmilliárdokkal kellett lélegeztetni és a spekulánsok bőszen mutogattak a több más összeomlani készülő EU tagállamra és nem mellékesen az euró összeomlását vízionálták. És vajon reális elvárás volt-e, hogy mindezt olyan "nótorius" hiánytúllépő országnak engedjék meg, amely emlékeim szerint az EU belépés óta egyetlenegy évben sem teljesítette a Szent Hiánycélt és amelyet a görögöket és íreket megelőzve már 2008-ban pénzügyi infúzióra kellett kapcsolni?

Brüsszelből nézve Magyarországnak nem volt már több "dobása". És ezen az se változtatott, hogy Orbánék a korábbi kormányokra mutogattak. Egyrészt a Fidesz ellenzékben minden volt, csak a felelős költségvetési politika bajnoka nem, másrészt kormányként is az első dolga volt már azelőtt adócsökkentéseket bejelenteni, mielőtt azoknak tényleges költségvetési fedezete lett volna.

Úgyhogy én a magam részéről nem gondolom, hogy Brüsszel ezügyben sáros lenne. Jobban tesszük, ha a magunk portája előtt sepergetünk, ahelyett, hogy rájuk mutogatunk.

Beleakadok a minap az alábbi cikkbe az est.hu-n:

Cseh sörkép Budapesten

Szerencsére nem ... kell a száztornyú Prágába utaznunk egy jó korsó cseh sörért, ... ma már szinte minden stílusnak és árkategóriának megvan a hazai cseh megfelelője sörben!

Hohó, lista a pesti cseh sörözőkről, ez kell nekem! Nézzük a választékot, hátha ezek tudnak valamiről, amiről én nem!

Hát, nem igazán. Összesen 4 műintézményt sorol fel a cikk, ebből hármat ismerek.

A Ferdinándról írtam is, hosszú szünet után az első cseh söröző volt a városban. A kajájuk kifejezetten jó, viszont nekem nagy szívfájdalmam, hogy barna Ferdinánd sört nem csapolnak (és üvegeset sem forgalmaznak): se a világos, se a vörös Sedm Kuli nem ér fel vele szerintem.

A Pivo a második cseh sörfecske volt, kb. fél éve nyitottak. Sörválasztékban egyértelműen ők a királyok, általában négy-öt féle sört csapolnak, ráadásul változó szortimenttel (na jó, amikor másodszor arra jártam, éppen elfogyott több is, csak kétfajta volt), további 8-10 féle üveges sörük van. Mindegyik egzotikus, Magyarországon egyébként nem, vagy csak rejtett sörszakboltokban kapható fajta. Külön bónuszpont a kedvenceim közé tartozó Bernard sörök csapolt és üveges jelenléte!

A hely sajna nagyon kicsi, egy aprócska talponálló tulajdonképp és kajában se túl erősek: a zsíros-libamájas-lilahagymás sörkorcsolya mondjuk annak ellenére jó lehetne, hogy nem mondanám cseh specialitásnak, de sajna nem rendes fehérkenyérrel adják, hanem fürészporos tósztkenyérrel.

Viszont a honlapjuk azt igéri, hamarosan nagyobb helyre költöznek. Ezt örömmel hallom, nem csak azért, mert akkor talán sörkorcsolyában is erősítenek majd, hanem azért is, mert ezek szerint sikeresek és hosszú távon is számolni lehet velük

A Puskin utcai Hrabal a legkisebb királyfi, ők februárban nyíltak. Háromfajta nymburki sört csapolnak: feketét, fehéret, barnát, meg ne fogd a tehén farkát. Izé, szóval világosat, félbarnát és barnát. Itt még csak egyszer voltam (pedig a munkahelyemhez egész közel vannak) egy órácskára, így enni nem ettem semmit, de majd ezt pótolom, mert állítólag néhány tipikus cseh (és morva, ha már kvargli) sörkorcsolyát is tartanak a készleten. Sajnos ez is nagyon kicsi hely, ha beindul majd az üzlet (én szurkolok nekik), biztos lesznek helyfoglalási gondok.

Szóval ezeket ismerem, de mi a helyzet a negyedik kocsmával? Hohó, hiszen ez a Bartók Béla úton van, egész közel hozzánk! Izgalomba jövök: mi lehet ez?

Na nézzük a részleteket: aszondja, hogy Aréna Corner Cseh Étterem – Söröző. Elég hülye név, ennek alapján a Kerepesi úton lenne a helye, nem Újbudán. Na mindegy. A megadott linkre (www.arenacornercsehsorozo.hu) rögtön rákattanok, de ott semmi nem található. Olvasom tovább a cikket, hoppá, ez a volt Rolling Rock a Feneketlen tónál, aha, akkor tudom is hol van. Viszont a csapolt Kozel említése kezd aggasztani: csak nem a köbányai licencfőzetről van szó? Na, akkor guglizzunk!

Hát, egy valamit találok, ebből viszont az derül ki, hogy a gyanúm beigazolódott: ez a hely bizony kakukktojás a listában. Személyes tapasztalat híján a negatív kritikákat nem erősíteném meg, viszont a sörválaszték már önmagában lefokozza a helyet a szememben. A fenti három söröző ugyanis olyan cseh söröket hoz be, amelyeket máshol Budapesten (vagy akár az egész országban) tényleg nem kapni. Ezért aztán a fent említett bocsánatos "bűneik" ellenére is lehetőségeim szerint visszajáró vendég leszek/vagyok náluk.

Az Aréna Cornerben viszont semmi cseh specialitás nincs, ezek szimplán a Dreher által főzött söröket mérik, pl. a Drehert Bakot meg a HB-t. A csak nevében cseh licenckozelnek pedig nem sok köze van az eredetihez. Van még pilzeni, az tényleg cseh, de pilzenit körülbelül 1827 pesti kocsmában mérnek, ezen az alapon azokat is mind fel lehetne sorolni itt. Tehát emiatt nem fogok egy többek által igen erősen kritizált helyre beülni. Az izgalom helyébe csalódottság lépett: mégse találtam újabb rejtett budapesti sörforrásra. Kár.

Na mindegy, búfelejtőnek jó lesz az a Sváteční ležák a hűtőben...

Mindennapi csehsöreink

Bár a cseh sörök hazai választéka nem túl gazdag, van néhány fajta, ami viszont kifejezetten elterjedt. Ennek elsősorban a söripari globalizáció az oka. A magyar söripart felvásárló multik ugyanis Csehországban is komoly pozíciókat szereztek és némelyikük forgalmazza az ottani söreit Magyarországon is:

• A pilzeni sörgyárat ugyanaz a dél-afrikai illetőségű SAB vásárolta fel, amelyik a kőbányai sörgyárnak is tulajdonosa. Ők a Pilsner Urquellt Magyarországon is forgalmazzák. Forgalmazzák, nem főzik, azaz mind a palackos, mind a csapolt változat Pilzenből érkezik. Bár egy ennyire elterjedt sört az ember hajlamos lebecsülni, a pilzeni nagyon finom. Nekem legalábbis az egyik kedvencem.
• A tényleges importot azért fontos megjegyezni, mert ezzel szemben a szintén a SABhoz tartozó Kozelt licenc alapján Kőbányán főzik. Sokak szerint (beleértve ebbe engem is) az itteni főzetnek nem sok köze van az eredetihez, sajnos. Igazából két pozitívumot tudok a védelmére felhozni: egyrészt legalább kukorica nincs benne, másrészt a haverom szerint kisértetiesen emlékeztet a hajdani Dreher Lagerre (becenevén piroscimkés Dreher). Mondjuk ez utóbbi megmagyarázza, miért nem ízlik: a piros Drehert sose szerettem. Egyébként a Kőbányai Kozel nemcsak azért csalódás számomra, mert nem jó, hanem azért is, mert a márka bevezetésekor komoly reményeket fűztem a fekete Kozel hazai megjelenéséhez, ami nagyjából a világ legjobb barnasöre. Vagy ha nem, legalábbis az én kedvencem. Ebből azonban nem lett semmi, így a Kozel felemás hazai jelenléte számomra mindig keserű csalódás marad.
•  A Borsodi Sörgyárnak (illetve jelenlegi tulajdonosának a StarBevnek) köszönhetjük a másik mindennapos cseh importmárkát, a Staroprament. Ennek ráadásul mind a világos, mind a barna változatát behozzák. Ez utóbbinak különösen örülök: bár messze nem olyan jó, mint a fekete Kozel, azért finom nedű és itthon egy ilyen színvonalú sör jelenléte mindenképp pozitívum.
• Kakukktojásnak számít az utolsó viszonylag elterjedt cseh sörmárka, a Krusovice, ugyanis ezt nem egy itthoni sörgyártó, hanem egy italkereskedéssel foglalkozó cég, a Liquid Gold importálja (éppenséggel importálhatná a Heineken is, mert amúgy az ő tulajdonuk a Krusovicei főzde...). Ennek is jelen van egy világos és egy barna változata. Míg a Staropramen-Krusovice versenyt a közértekben inkább a Staropramen nyeri (olcsóbb is lényegesen), addig tapasztalatom szerint kocsmákban a Krusovice - főleg a barna változat - nem áll rosszul. Be kell valljam ugyanakkor, hogy a Krusovice itthoni jelenléte kevéssé hat meg, nem tartozik a kedvenc söreim közé.
• Végezetül kuriózumként érdemes megemlíteni a Liquid Gold titkos cseh sörét, a Jarosovot. Ahogy ezt a sörös blogoszféra kinyomozta, ezt csak hordós változatban forgalmazzák és általában a Krusovice olcsó párjaként álnéven csapolják itt-ott.

1. ének

Állok be reggel a garázsba és azt mondja a mögöttem behajtó kolléga, hogy kiégett a jobboldali stoplámpám. Elraktározom magamban az információt, este lebattyogok a kocsihoz, ellenőrzöm a lámpákat és valóban. Sőt, a hátsó ködlámpa se világít. Előszedem tehát az autó gépkönyvét, gyorsan átfutom, majd előkapom a csavarhúzót. Kicsavarom a csavarokat, húzom ki a lámpatestet. De nem jön. Húzom még jobban, továbbra se jön.

Nézem a gépkönyvet, semmit nem ír arról, hogyan kell kiszedni a lámpatestet:

Tiszteltetem a ferdítőt, meg azt is aki a teljesen használhatalan ábrát rajzolta. Ebből nem derül ki, hogyan kéne továbblépnem. Hátrafelé húzzam? Vagy felfelé? Vagy valamit forgatnom kellene? Netán van valami rejtett csavar a kárpit alatt?

Egy darabig nézegetem a könyvet, húzom, feszegetem, fordítom a lámpát, de nem merem nagyon erőszakosan, mert félek, hogy valamit eltörök. Így dolgavégezetlenül megyek fel. A Fordnál többen csuklanak.

2. ének

A Zinternet persze mindent tud, gondoltam, így elkezdtem guglizni. Hát, eleinte nem sok sikerrel jártam. Ugyan jó sok sztorit találtam arról, hogy különböző régebbi Focusokról és egyéb Fordokról hogy kell leszedni a hátsó lámpát (azok se voltak egyszerűek), a Focus II. kombira nézvést sokáig nem találtam semmit. Teltek múltak a napok, kollégák se tudtak segíteni, én is próbálkoztam még párszor, de az istennek se akart lejönni. Esténként újabb angol és magyar szófordulatokkal próbálkozom, sőt némi németet is bevetettem, míg végre sikerrel jártam: az egyik fórumban leírta valaki, hogy nehezen jön le, de lehet bátran hátrafelé húzni.

Lemegyek az autóhoz, húzom hátra, erősen, dühösen, végre lejön. És igen, itt van a pöcök, ami szorul. Hogy miért nem lehetett ezt rendesen leírni és lerajzolni? A Fordnál többen csuklanak.

A helyes leszerelési utasítás egyébként valahogy így hangzana:

1. Nyissa fel a csomagtérfedelet.
2. Szerelje ki a csavarokat.
3. Húzza le az elektromos csatlakozót. Húzza erősen hátrafele a lámpatestet. amíg ki nem ugrik a helyéről.
4. Szerelje ki a hátsó lámpát. Húzza le az elektromos csatlakozót.

3. ének

OK, akkor gyorsan szedjük le a kábelcsatlakozót, csavarjuk ki az újabb csavarokat és szedjük ki a lámpafoglalatot. Ez könnyen megy. Szedjük ki az izzót, nézzük, hát igen, az egyik izzószál valóban elszakadt, cserélni kell.

Kellene. Ugyanis a kiégett izzó piros, míg az izzókészletben a kétszálas izzó fehér. Hm, lehet, hogy jó lesz az, ha a plexi piros, abból még lehet piros fény. De nem, a plexi fehér, ebből nem lesz piros stoplámpa. De mi a francnak van akkor fehér lámpa az izzókészletben, vagy miért nem lehet piros a lámpatest plexije? Nézzük a Fusion izzókészletét, hátha abban van piros, de nem, abban is ugyanolyan fehér izzó van csak a kétszálasból.

Ráadásul közben azt is észreveszem, hogy a fehér izzónak a foglalata is más: azon két pöcök egymással pont szemben van, míg a piroson az egyik magasabban és nem is pont szemben, hanem úgy 150 foknyira. Na jó, akkor erre majd figyelek a vásárlásnál.

Visszaszerelem a lámpát, a Fordnál pedig közben többen csuklanak.

Apró részsiker, hogy legalább a ködlámpát sikerült kicserélnem.

4. ének

Először benzinkútnál próbálkoztam, ott piros izzókat nem tartottak, csak fehéret. Ugyanez volt a helyzet a Praktikerben is. Ezzel elment a hét, így szombaton beállítottam az általam ismert legközelebbi autósboltba, a Fehérvári úti Homasitába. Bemegyek, mutatom az izzót, mondom, hogy ez egy Focusba való 21/5W-s izzó, meg külön azt is, hogy a pöckök így meg úgy állnak a foglalaton. A pasi bólint, elővesz egy kétdarabos csomagot (médincsájna, "jobbfajta" gyártmány pirosból sajna nincs, mondja) és a kezembe nyomja.

Otthon lámpa lerángat, csavarok ki, csomag kibont, tenném be a lámpát, hát nem megy, mert most látom csak, hogy a HülyeHomasitás olyan izzót adott, amin a pöckök egymással szemben állnak. Persze addigra 1 óra elmúlt, a bolt a hétvége hátralevő részére már bezárt.

Újfent dolgom végezetlenül szerelem vissza a lámpabúrát, közben a Fordnál és a Homasitánál többen csuklanak.

5. ének

Hétvégén némi internetes lámpakeresés, ilyen-olyan honlapokon (az Osramnak pl. csilivili honlapja van, ahol a konkrét autótípus szerint lehet keresni), azonban semmi nyoma annak, hogy a színen kívül lenne bármiféle eltérés a 21/5W-s lámpák foglalatában. Már a szokásos foglalat típusjelzését is tudom (BAY15D), de ami nekem kellene, az nem ilyen és semmi nyomát nem találom a létezésének.

Ezen a ponton belátom, hogy a villamosmérnöki diplomám nem elégséges egy lámpacseréhez, segítségre van szükségem. Megy a kérdés egy fórumra, amire hamarosan jön a válasz is, mellé egy link. Ez a Cromax honlapjára mutat, ahol van Fordos alkatrészkereső is. Itt van egy piros 21/5W izzó, ami akár jó is lehetne. Hívom a boltot, körülírom a problémát, a pasi gyártási évet kérdez, majd közli, hogy igen, van ilyen izzó, ha akarom, megrendeli a központi raktárból, másnap mehetek érte.

Ugyan a honlapról nem derül ki, hogy ez tényleg olyan foglalat lenne, ami nekem kell, de a pasi viszonylag meggyőző, így másnap elugrom a boltba és láss csodát, ez a lámpa az, ami nekem kell. Szín, foglalat, minden stimmel, így aztán megveszem.

Az ára persze csillagászati: majd' 2000 forint. Ugyanott a "normál" (azaz színtelen és rendes foglalatú) izzó 120 forint. A Fordnál többen csuklanak.

Mindegy. Két hét, kétezer forint és nagyjából tíz lámpaleszerelés árán kicseréltem azt a fránya stoplámpát. Heppiend. Illetve még nem.

6. ének

Pár nap elteltével visszanézek a fórumra, ahol időközben újabb válasz érkezik: igazából  21/4W-os lámpát kellett volna vennem, annak a foglalata olyan, ami nekem kell: BAZ15d. És tényleg. Ugyan a 4 wattos helyzetjelző kicsit kevésbé fényes, mint az 5 wattos, de amúgy teljesen jó.

Összegezve: a BAZ15d foglalat a 21/4W-os lámpák szabványos foglalata, a BAY15d meg a 21/5W-osoké. Ehhez képest a Ford 21/5W-os, BAZ15d foglalatú lámpát ír elő. Ráadásul pirosat, mert lámpaburában a mostanában a fehér a divat. Aki követi az előírásokat, az persze vehet ilyen lámpát, de csak utánjárással, jó drágán.

Jól ki van ez találva, remek extraprofit. Meg jó sok csuklás.

De legközelebb biztos 4 wattosat veszek. Az se baj, ha nem piros: közben egy kollégával azt is kitárgyaljuk, hogy ha véletlenül nincs piros (bár miért ne lenne, a 21/5W-ből is volt), akkor be is lehet azt festeni bármilyen üvegfestékkel, vagy akár körömlakkal is.

Dedikációk

A mai posztért "köszönettel" tartozom az alábbiaknak:

• A Ford Focus felhasználói leírás szerzőjének és fordítójának, akik egy teljesen használhatatlan írásművet hoztak létre.

• A Ford Focus világításért felelős tervezőjének, aki nem szabványos, nehezen beszerezhető és drága izzók használatát írja elő.

• A Homasita eladójának, aki rendkívüli magabiztossággal sóz a vevőkre rossz terméket.

Kellemes csuklást kívánok!

Vajon ebben a bankfiókban miért beszélget két kedves munkatársnő a háttérben, amikor rajtam kívül is van két várakozó, az egyetlen "foglalt" munkatársnőjük pedig már legalább tíz perce vesződik egy "nem egyszerű", igen aprólékos hölggyel, akit ráadásul valamivel igencsak felbosszanthatott a bank, mert láthatólag mindenbe beleköt.

És amikor végre az egyik kegyeskedik "beszállni" az ügyfelek fogadásába, akkor miért csak a sorra kerülésemkor derül ki, hogy neki nem adhatom le a nyugdíjpénztári nyilatkozatot: merthogy ő "csak" pénztáros? Mondjuk ezzel a nyilatkozattal az égadta világon semmit nem kellene csinálnia, csak átvennie, a másolatot egy bélyegzővel lepecsételnie, majd a megfelelő irattálcába helyeznie. Ebben a fiókban ez láthatólag meghaladja a pénztáros képességeit.

Na jó, ez tulajdonképpen máshol is így van. Csak ott ki van írva, hogy PÉNZTÁR, netán még üvegkalicka is van, nem pedig egy egyenpultról derül ki váratlanul, hogy tulajdonképp az a pénztár. És ugye ebben a fiókban sorszámozó rendszerre se telik, amin be tudnám jelölni, hogy miért is jöttem, így véletlenül se kerülnék "rossz" pulthoz.

De utólag rájöttem: ez nem szegénységi bizonyítvány, hanem a legújabb divat. A magyar bankrendszer hőskorát megidéző RetroBank, nosztalgiázni vágyó ügyfeleknek.

Hm, nem felejtettem el valamit? De biztosan, elvégre mindig mindent elfelejtek. De most konkrétan mocorog bennem valami. Hoppá, hát persze! Már mindenki az Oscar esélyeket találgatja (sőt, már ki is osztották), én meg most jövök rá, hogy még nem adtam ki az idei Promontor-díjat!

A jelöltek száma ezútta se túl magas. A 2009-es 15-ről tavaly 17-re emelkedett a Promontor által moziban megtekintett filmek száma. Ráadásul míg a 2009-es 15-ből négy gyerekfilm volt, addig tavaly csak egyszer vittem el a lányomat moziba (nem kell félteni, az anyjával bepótolta), így az emelkedés egész jelentős. Aminek az "ára" a filmes posztok számának sajnálatos csökkenése volt. Így jó pár egyébként igencsak markáns filmélményemről csak ebből a posztból fog értesülni a blog törzsközönsége.

Na selejtezzünk egy kicsit: a szokásos halivúdi limonádékat (pl. Avatar, Eredet vagy Harry Potter 7/A) egy pillanat alatt félresöpörjük. Ugyancsak hamar kiesnek az egyéb nemzetiségű, szintén limonádénak besorolt alkotások, pl. az Adele, ami annak ellenére csalódás volt számomra, hogy amúgy látszik Luc Besson zsenialitása. Mondjuk a Tetovált Lányon azért egy  picit tovább gondolkodom: remek film és a regény is nagyon jó. De nem, annyira nem volt jó, hogy az egész év legjobbjának válasszam: külön posztot meg majd talán a harmadik rész kapcsán kap az egész trilógia.

Volt aztán egy csomó film, ami ugyan nem limonádé, de nem tartoztak a markánsabb filmélményeim közé: a Báthory pl. túl széteső vol, a Soul Kitchent kedveltem, de az is csak olyan egy kaptafára készült német multikulti film volt, amilyenből már láttam vagy tizenhetet.  A Barátom, Eric már jobban tetszett, de tavaly egy hasonló angol film nyert, ez pedig még akkor is csökkentené az esélyeit, ha nem lenne annál egy picit azért gyengébb. Vagy itt van pl. az év számomra egyetlen magyar filmje (elég szomorú, így belegondolva) az Oda az igazság, ami ugyan tartalmazott egészen zseniális mozzanatokat és talán összeségében is sokat elmondott a magyar történelem sokféle őrültségéről, ugyanakkor be kell vallanom, hogy sok jelenetét elveszetten bámultam.

Na, akkor nézzük a dobogós jelölteket:

• A zenekar látogatása varázslatos film, amelyről írtam posztot, abból kiderül, miért van itt a helye.
• A fehér szalag sokkal nyomasztóbb. Pedig első látásra nem kéne annak lennie: egy jómódú, tüchtig észak-német protestáns falucskában vagyunk a XX. század elején, ahol minden adott lenne a városiak által oly idillinek hitt vidéki lét bemutatásához. Erről azonban szó sincs: A rideg, szigorú erkölcsi szabályok leple alatt titkaikat őrző, torz lelkű embereket látunk, akik kifelé látszólag következetesen képviselik magasztos, tiszta elveiket, a valóságban azonban kegyetlenkedve nyomorítják meg környezetük életét. Az erőszak, képmutatás és a hatalommal való visszaélés mindent átható legrosszabb keverékét látjuk itt szépen lassan, németes alapossággal kibontakozni, ami után senkit se érhet meglepetésként (legalábbis a nézőtéren), hogy mindezt a kegyetlenséget és képmutatást a gyerekek viszik igazán tökélyre.
• A szemekbe zárt titkok se vidám történet. A látszólagos visszafogottság ellenére is szenvedélyes, szinte szappanoperákat idézően végletes érzelmek, egy lassan kibontakozó klasszikus krimi és egy lassan kibontakozó tipikus latin-amerikai diktatúra történetének lehetünk tanúi. S bár európai szemmel a szenvedélyek talán túlzottnak tűnnek, a film és a történet mégis a helyén van: nagyjából ugyanazt alassan kibontakozó, de végül magával ragadó történetmesélést látjuk itt remek szereplőkkel, gyönyörűen fényképezett jelenetekben, amit könyvekben Marquez vagy Llosa nyújt.

Na, hát ebből a háromból kéne egyet kiválasztani, Nem könnyű. Nem nagyon tudok esztétikai alapon dönteni: egyrészt annyira más mindhárom film, másrészt pedig mindhárom annyira elvarázsolt, hogy igazságtalannak érezném bármelyiket is azért kigolyózni, mintha gyengébb lenne a többinél.

Így aztán egy banális marhaság alapján fogok dönteni. A tavalyi kritériumot vetem be ezúttal is: a "legkisebb királyfit" választom. Azaz nem a Szemekbe zárt titkokat, lévén az  Oscart kapott (mint a legjobb idegennyelvű film, ami amúgy az én szememben messze a legértékesebb Oscar). És nem a Fehér szalagot, mert az meg egész díjesőt kapott, köztük pl. a cannes-i nagydíjat is.

A 2010-es év Promontor-díjas filmje tehát:

Szokásos prágai "állatkerti" (ld. Fekete Ökör, Arany Tigris, Medve, Kandúr) látogatásaink során ezúttal a vizilovak életével ismerkedtünk.

A vár aljában található U Hrocha már régóta szerepelt a kivánságlistánkon, azonban eddig mindig tele volt, valahányszor arrafelé jártunk. Ezúttal viszont korábban érkeztünk és már péntek kora délután, közvetlenül az obligát Prágát Mindig Az Ökörben Indítjuk Egy Fekete Kecskével szertartás után tettünk egy próbát. A jó időzítés eredménye pedig egy pofás egy üres asztal volt a bejárat mellett, nem is rossz helyen, így gyorsan leültünk és az ökörbeli barna (azaz fekete) Kozeleket jóféle pilzenivel egészítettük ki. Hmmm.

A hely a legkényesebb kocsmaínyenc ízlését is kielégíti, régi (középkori, vagy legalábbis annak kinéző) ház, vaskos faasztalok, a meszelt falakon egy-két hangulatjavító kép (ferencjóska, vizilovak), díszes sörcsap. Írott étlapot nemigen láttunk, de a falon egy táblára krétával felvésték a választékot, ha jól emlékszem elsősorban tlacenkát (disznósajtot) ettünk, mellé talán valami sajtfélével.

A finom kaja és a remek sör után emelkedett hangulatban üldögéltünk és ambíciózus terveket szövögettünk a másnapi visszatérésre. Az ételválasztékban ugyanis koleno azaz csülök is szerepelt, ami itthoni és prágai sörözéseink egyik állandó kisérője. Úgy gondoltuk, a Viziló remek hely lenne eme kötelező étek másnapi elfogyasztására. A javaslatot szavazásra bocsátottuk és közfelkiáltással elfogadtuk. Az emelkedett hangulatunkat egy szép borravalóval is jeleztük, bár nekem elsőre a vártnál kicsit magasabbnak tűnt a számla összege, de nem foglalkoztam vele különösebben, gondoltam, biztos sok kenyeret majszoltunk el a disznósajt mellé.

Másnap aztán tele volt a kocsma és már majdnem csalódottan fordultunk ki, de a kedélyes, nagydarab pincér megállított és átvezett minket egy másik - addig üres - terembe. Itt aztán leadtuk a csülökrendelést és kellemes sörkortyolgatással és beszélgetéssel töltöttük a várakozás amúgy nem túl hosszú idejét.

A csülök csodás volt, kaptunk hozzá finom barnakenyeret és mustárt. Fél óra múlva igencsak elpilledve, de rendkívül elégedetten üldögéltünk maradék sörünk mellett.

A fenti idill azonban még nem jogosította volna fel a Vizilovat egy teljes promontorposztra. Ahhoz kellett a számla is.

A számla ugyanis jóval borsosabb volt, mint amire előzetesen számítottunk. Így aztán rögtöni kifizetés helyett elkezdtük tanulmányozni és több furcsa tételbe botlottunk. Nem emlékszem vissza mindegyikre, de a legjelentősebb egyértelműen a koleno 380 koronás ára volt, ezt ugyanis a pult melletti táblán 275 koronáért hírdették (1 korona jelenleg kb. 12 forint). Persze a pincér rögtön elkzdte magyarázni, hogy az kis kolenora vonatkozik, mi meg nagyot kaptunk. Ezt a súly vs. adag trükköt gondolom még Szent Vencel hagyományozta a prágai kocsmákra, minket azonban nem hatott meg különösebben, egyrészt már ismertük, másrészt a táblán ott állta a kus (vagy talán kusok?) szó, ami darabot jelent.

Ezt nagyjából végig is tárgyaltuk a pincérrel, aki lazán fogta fel a dolgot, beinvitált a pult mögötti raktárba és ott mutogatta mosolyogva, hogy vannak kisebb és nagyobb koleno kusok. Mi is kedélyesen fogtuk fel a dolgot és a táblára mutogattunk, hogy ott kus van, nincs kis kus meg nagy kus (Kuszkusz, ugye;-), se gramm, se bármi, ami arra utalna, hogy 275 koronánál drágább is lehet a csülök. A pincér azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy mi bazinagy csülköt kaptunk és annak több az ára.

Egy darabig folyt a mosolygós kötélhúzás, majd a pincér kompromisszumos ajánlattal állt elő, a vitatott tételek nagyjából felét lehúzta a számláról és az eddiginél kevésbé barátságos mosollyal nézett ránk. Mi meg vállat vontunk, mondván nagyjából annyi lett volna a borravaló is, legyintettünk és kifizettük a számlát.

Ha valaki azt hinné. hogy ezek után mély gyűlölettel viszonyulunk a cseh vizilovak irányában, azt ki kell ábrándítsam. Lelkünkben szelíd megbocsátás él, amit a keresztényi türelem mellett az is indokol, hogy kellenek az ilyen történetek néha a lelki egyensúlyunkhoz. Ha ezek nem lennének, óhatatlan kisebbrendűségi érzéseink támadnának a gyönyörű és csodásan rendbentartott Prága, illetve a nyugodt, tőlünk gazdaságilag egyre inkább elhúzó csehek irányában. Így viszont egy kicsit helyrebillen a mérleg: lehullt a lepel, valójában ők is ugyanolyan káeurópai csibészek, mint mi vagyunk.

Ámbár, ha rápillantok a gyönyörű pilzeni emblémás korsóra, amiből az esti sörömet szoktam mostanában kortyolgatni, akkor azt kell mondjam, mi azért még nagyobb csibészek vagyunk.

Reggeli alkotás.

Nézzük:

• A Győrnek van egy Simona Spiridon nevű beállósa.
• Ugyancsak van egy Aurelia (de nem Aureila) Bradeanu nevű átlövője.
• A képen amúgy Görbicz Anita látható.

Magyarország-Finnország 2:1 (október 12.)

Összefoglaló itt.

A magyar foci olyan, amilyen, de mégiscsak az ország reménytelen szerelme. Így aztán hiába tudjuk, amit tudunk, ha a magyar válogatott belekezd egy új selejtezősorozatba, akkor azért csak odaülünk a tévé elé, hátha. Így volt ez idén is, bár nagyjából a szokott menetrend szerint zajlottak a dolgok: rutinvereség a svédektől idegenben, kissé nyögvenyelős győzelem itthon a moldávok ellen, végül San Marino  "szenzációs" földbedöngölése. Össszességében szokásosan roskatag védelem, szokásosan fantáziátlan támadósor és persze "bíztató jelek".

Ilyen kezdettel a negyedik meccsünket normál esetben már nem biztos, hogy megnéztem volna. Ennek a blognak azonban egy Finnország elleni meccs (különösen nem egy focimeccs) nem normál eset, így aztán kötelességtudóan letottyantam a fotelbe, hogy megnézzem, hol is tartunk mi és hol tartanak a finnek. Hát, úgy összességében megállapítható, hogy egyik csapat se tart sehol, már amennyiben a "valahol" az egy világversenyen való részvételt jelenti. Két középcsapat közepesen érdektelen csatáját láttuk.

Ami persze a nem semleges nézőnek egész izgalmas volt, már legalábbis a második félidő (az elsőt ne emlegessük, mert túlságosan belerondítana a rózsaszín illúziókba). Sok szempontból hasonlóan izgalmas volt, mint ama 13 évvel ezelőtti meccs. Az egyik csapat (anno a finnek, ezúttal mi) vezetést szerzett a félidő elején, a másik csapat elkezdett nyomni, de igazából eléggé reménytelenül. A vezető csapat akár újabb megérdemelt gólt is lőhetett volna, bebiztosítva a győzelmet. Ez a második gól azonban elmaradt és a vezető csapat védelme a félidő vége felé csak összehozta az egyenlítő gólt (anno nekünk, ezúttal a finneknek). A vége azonban másként alakult. Anno a finneknek már nem volt idejük/erejük egy második gólra, nekünk viszont ezúttal volt. Amit nem is mondanék érdemtelennek a játék képe alapján: bár a finn gól megmutatta, hogy a védelmünk továbbra is roskatag, a támadósorunk ezúttal képes volt meglehetősen sok helyzetet kidolgozni és teljesen reális, hogy ezekből kettőt ki is használtunk.

Hogy aztán a válogatott idén mire jut, az persze nyitott kérdés: én a magam részéről tökéletesen elégedett lennék, ha  csoporthamadiknak befutna. Ha pedig netán a svédeket végre egyszer elpáholnánk itthon (függetlenül attól, hogy megelőzzük-e őket a végén) akkor a "boldogságom" maradéktalan lenne.

Magyarország-Bosznia-Hercegovina 26:17 (október 28.)

Baljós előjelek (La Grande Soap Opera, továbbá sérülés- és vírushullám nálunk, boszniai szerbek "visszahonosítása" és impozáns játékosnévsor bosnyák részről; ráadásként babonásoknak a szombathelyi helyszín, ahol eddigi egyetlen korábbi meccsén csúnyán kikapott a magyar csapat Szlovákiától) után én nagyjából 50% esélyt adtam a mieinknek. Mégiscsak hazai pályán vagyunk, a bosnyákok meg hiába állnak jó erőkből, csapatként eddig nem sokat mutattak, ez nagyjából azt jelenti, hogy tartalékosan is legyőzhetjük őket, ha minden klappol.

Eleinte nem úgy nézett ki, hogy minden klappol. A védelem ugyan jól zárt, de a támadás valami hihetetlenül gyengén ment. Ha ekkor egy jobb csapattal játszunk, valószínűleg a földbe döngölnek minket. De a bosnyákok csapata nem volt olyan jó és ha nyögvenyelősen is, de a félidő végére már vezettünk. Ekkor már kezdtem bízni a győzelemben: úgy tűnt, a bosnyákok hozták, amit tudnak, bennünk viszont volt még tartalék: ugyan rengedeg idegesítő ziccerkihagyást produkáltunk, látszott, hogy ha sikerül jobban összpontosítanunk, akkor ezek be fognak menni.

Aztán az is kiderült, hogy a bosnyákok ugyanúgy nem bírják elviselni, ha hátrányba kerülnek, ahogy korábban se bírták: a második félidőben lerohantuk őket, ők meg összecsuklottak. A vége közte kilenc, rengeteg megalázó Fazekas védéssel, belőlük pedig kontrával. Az Eb selejtező sorozat (ami csak idén fog befejeződni amúgy, tehát még felesleges előre inni a medve bőrére) jól kezdődött.

Barcelona-Real Madrid 5:0 (november 29.)

Összefoglaló itt.

Kisfoci után akkor jöjjön a nagyfoci! Tulajdonképpen a meccs kb. húsz perc után eldőlt, legfeljebb góltotó jellegű kérdéseken lehetett "izgulni", mint pl. lő-e gólt Messi, lő-e becsületgólt a Real és hasonlók. Ami miatt mégis élvezet volt nézni a meccset, az a Barcelona játéka. Ugyanazt a stílust mutatták be, amivel a spanyolok megnyerték a vb-t, és amin nem győzök csodálkozni.

Látszólag lassan csordogál a labda, alig halad előre a támadás, a védőknek rengeteg ideje van, hogy bárhova odaérjenek. Kötelességtudóan meg is támadják a labdás embert, ketten-hárman, aki örülhet, ha hátra tudja passzolni, gondolom én. De nem, a csoda valahol itt kezdődik, ugyanis a labdát lehetetlen elvenni a Barca játékosoktól. Remek labdafedezés, egy-két (három-négy) leheletfinom csel, aztán megy a hajszálpontos passz. A Barca támadások egyszerűen leállíthatatlanok: akkor van végük, ha valaki kapuralő vagy fejel. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? De akkor hogy van az, hogy az ellen meg nem tudja ugyanezt megcsinálni? Merthogy ott tényleg az történik, amit a másik oldalon is várnék: a védők körbeveszik a csatárt, lefülelik a passzt, belelépnek a cselbe, és kezdődhet előlről a Barca támadás.

Olyan az egész, mintha a Barca-óriáskígyó szépen lassan fojtaná meg az áldozatát. Pontosan ugyanaz az erőfölény látható: akárhogy vergődik az ellen, az óriáskígyó meg se érzi. Pedig nem akárki vergődnek a szorításban: a Real Mourinho alatt mind a BL-ben, mind a bajnokságban menetel: ugyanez a vergődő csapat egy hónapja pl. simán elpáholta a Milant, pedig azok se akárkik. Vagy mégis?

Magyarország-Franciaország 22:19 (december 8.)

Összefoglaló: itt

A fiúk januári Eb-je után a lányok decemberi szereplése se sikerült túl fényesre, bár azért ők legalább a középdöntőbe bejutottak. Nagyjából ebbe az érvbe kapaszkodva próbálom racionálisan megindokolni, miért válogattam be az ő franciaverésüket, míg a fiúk önmagában lényegesen szenzációsabb nyitódöntetlenjét a gall kakasok ellen kihagytam. A valóság az, hogy néha érzelmi alapon válogatok: ama bizonyos zágrábi kézidöntő óta egy magyar-francia női kézimeccs nálam mindig kiemelt jelentőségű lesz.

Amúgy pedig ezen az Eb-n nagyjából ez volt az a meccs, ahol a leginkább lehetett dicsérni a csapatot. Ugyan támadásban mindkét csapat rengeteget hibázott, védekezésben azonban tökéletesen sikerült semlegesíteni a franciákat. Simán megvertük őket: a gólszegény mérkőzés nagy részében 4-5 góllal vezettünk, csak a végén jöttek egy kicsit följebb a galltyúkok, de az csak arra volt jó, hogy Herr Orsi hetesvédését legyen okunk jól megdicsérni.

Lassan lejár az idő és ugyan időnként még vannak "rohamaim" (pl. amikor a netfolio cikkét olvasgatom), nagyjából kezd megszilárdulni bennem a döntés, hogy hagyom magam a nyájjal együtt visszaterelni (az érveim ehhez hasonlóak).

Így viszont nekiveselkedtem, hogy megbecsüljem a várható reálhozamomat. (A számítási módszert lásd a poszt végén!) Ennek kapcsán vetettem egy újabb pillantást a pénztári kimutatásaimra, meg a visszalépéseket szabályozó törvényi paragrafusokra és egy furcsa dolgot vettem észre. Gondolom a "profik" ezt már tudják, nekem újdonság volt és valami azt súgja, hogy sokaknak az lesz.

Reálhozam-számítás, 1. kisérlet

Szóval, kiváncsi voltam, hogy lesz-e reálhozamom és ha igen, mennyi. Ugye a reálhozamról azt írtam nemrég, hogy a

...reálhozam a tag számlaegyenlege minusz a ... tagdíj ... inflációval felszorzott összege.

Logikus, hiszen ez megfelel annak, amit józan paraszti ésszel a reálhozam alatt értünk: befizetünk 100 forintot, az mai értéken az infláció miatt érne mondjuk 123-at, a pénztár csinált a 100 forintból 126-ot, akkor 3 forint a tényleges növekmény.

Ennek megfelelően akkoriban ki is számoltam (pontosabban megbecsültem) és megállapítottam, hogy hála remek magánpénztáramnak, reálhozamról az én esetemben nincs szó. Ez van, vontam meg a vállamat, volt ezzel az egésszel nagyobb bajom is, mint a reálhozam léte vagy nem léte.

Azt persze megállapítottam, hogy mindezt 12 év alatt összehozni elég ramaty eredmény, de a mélyebb értékelést meghagytam másoknak: az egyik fél hívei úgyis gőzerővel magyarázzák, hogy eleve rossz a rendszer, meg eltapsolták a pénzt a pénztárak; a másik fél meg mutogat a válságra és megmagyarázza, hogy ez egy negyven éves megtakarítási konstrukció, ami hosszú távon hoz(na) igazán jó eredményt. Az igazság meg nyilván valahol félúton van, mint általában.

Szóval elkönyveltem, hogy nekem nem lesz reálhozamom (vagy esetleg csak valami minimális, ha az árfolyamok addigra egy kicsit felmennek...), meg azt is, hogy ez nagyjából országosan is igaz lesz, azaz a többség vagy egyáltalán nem lát ebből pénzt, vagy csak nagyon keveset.

Reálhozam-számítás, 2. kisérlet

Aztán egyszer csak szóba került ez valahol, egy fórumon vagy egy beszélgetésben és ennek kapcsán mégegyszer elolvastam a hozamgarantált tőke pontos definícióját:

Hoppá! Itt a kulcsmondat:

a tag egyéni számláján jóváírt ... tagdíjbefizetés összege

Hiszen ez nem a teljes (bruttó) befizetésről beszél, hanem arról, amit az egyéni számlán jóváírtak (azaz a nettó befizetésről)! Ami ugye 4-5-6%-al kevesebb. De hiszen akkor én elsőre rosszul számoltam: én ugyanis mindig a teljes befizetést szorozgattam az inflációval, ami nagyon nem mindegy. Na, számoljuk csak újra!

(Tekintettel arra, hogy a tényleges befizetéseim összege magánügy, a táblázatban észak-ugorisztáni fabatkában megadott értékek szerepelnek...)

És valóban: ha a nettó befizetések inflációval indexált értékét vonom ki a számlaegyenlegemből, akkor már egész pofás összeg jön ki, ld. a vastagított számot. Márpedig a törvény ezt tekinti "reálhozamnak". Csak azt nem értem, miért a nettó befizetésekkel számol a törvény. Hiszen a valódi reálhozam az a bruttó befizetések inflációja felett elért hozamrész lenne csak.

Aztán rájövök, mi lehet a furcsa szabály oka.

Hát az, hogy amikor eredetileg bevezették, a hozamgarantált tőke az az összeg volt, aminél kevesebbet a tag nem kaphatott volna, amikor nyugdíjba vonult. Ha az egyenlege kevesebb volt, akkor azt a pénztárak garanciaalapjából (vagy ha az kifogyott volna, akkor az állami költségvetésből) kiegészítették volna. Azzal, hogy ezt az összeget nettó befizetés alapulvételével alacsonyabbra "állította be" a törvény, azzal az érintett tagok relatíve rosszabbul jártak: nem a tényleges inflációs veszteség erejéig pótolták volna ki a pénzüket, hanem valamivel kevesebbig. Most viszont fordult a kocka: az egyenleg hozamgarantált tőke feletti részét kapja a tag.

Így az eredetileg a tagok hátrányára belőtt szabály a tagok előnyére fordult.

Hogy ez egyénileg mennyire jelentős összeg, az nyilván függ a pénztártól és a tag befizetéseitől is. A globális hatás viszont elég jól megbecsülhető: lényegében a hozamgarantált tőkébe nem számítanak bele a pénztárak által a befizetésekből levont költségek (kb. 5%). Ennek a mértéke (kamatokkal együtt) potenciálisan akár a teljes pénztári vagyon 6-7%-a is lehet, azaz egy nagyjából 200 milliárdos tételről beszélünk. Természetesen elképzelhető, hogy egyes pénztárak hozamai még ezt az alacsonyabb határt se voltak képesek elérni, de ez szerintem nem lehet túl gyakori: az én pénztáram a gyengébbek között volt és - ahogy fentebb kiszámoltam - ők nagyjából a tényleges reálhozam környékén teljesítettek, azaz bőven a törvény szerinti hozamgarantált tőke felett.

Ha ez így van, annak az alábbi következményei lesznek:

• a visszalépő tagok meglepően csinos összegekre számíthatnak,
• a pénztárak "demonstrálhatják", hogy jól sáfárkodtak a pénzzel, hisz egész komoly "reálhozamot" produkáltak
• az állam pedig elesik nem kevés pénztől.

Ez így együtt annyira kellemetlen kormányzati szempontól, hogy csodálkozom is magamban, hogy vajon valóban így gondolták-e ezt Matolcsyék, vagy csak "így jártak".

És persze az se lepne meg nagyon, ha esetleg megpróbálnák szép csendben átírni a hozamgarantált tőke képletét a törvényben, hogy helyrehozzák a "hibát"...

Reálhozam-becslés Promontor módra

A reálhozamot jelenleg csak megbecsülni lehet, pontosan kiszámítani nem, méghozzá az alábbi okok miatt

1. A számlaegyenleg naponta változik, a zárás napján - ami tudtommal március 1-re esik, bár van olyan cikk, ami későbbre teszi - "mért" egyenleget előre nem lehet pontosan tudni.

2. A hozamgarantált tőkét (azaz a nettó tagdíjak inflációval felszorzott összegét) a törvény havi bontásban rendeli kiszámolni. A havi inflációs adatokat 12 évre visszamenőleg le kéne vadászni az internetről, a pénztári befizetéseimet végig kéne nyálazni, ráadásul nem is biztos, hogy akkor írták őket jóvá, amikor a munkahelyem átutalta (rémlenek időnkénti levélváltások a pénztáram és a munkáltatóm között azügyben, hogy nem találják az utalásokat), illetve amióta az Apehen keresztül folyt a pénz, azóta biztos volt benne valamennyi késleltetés. Mondjuk mindezt nem lehetetlen végigbogarászni, de azért elég macerás.

Szóval pontosan számolni lehetetlen, de egy gyors becslést azért megér a dolog.

Az éves inflációs adatok '90 óta megvannak nálam (minden adóbevalláskor felírom) és az éves pénztári járulékok rajta vannak az éves egyenlegértesítőkön, ezeket viszonylag egyszerű kibogarászni. Kamatos kamatot számolni Excelben gyerekjáték, a reálhozamra kb. tíz perc alatt összehozom a a megfelelő formulákat:

Egy apróbb módszertani probléma van, nevezetesen, hogy egy adott évben az azévi befizetésre mekkora inflációs hozamot alkalmazzak. Ha nullával számolok, akkor nyilván alábecsülöm, ha viszont a teljes évi inflációt számolom, akkor meg fölébecslem a hozamgarantált tőkét. Így végül úgy döntök, hogy az adott évi inflácót megszorzom egy külön beállítható szorzófaktorral. Én ezt 0,5-re lőttem be, ami egyenletes befizetés eloszlást és késleltetés nélküli jóváírást tételez fel. Ez utóbbi persze valószínűleg nem igaz, de a becslés pont ezáltal konzervatívabb lesz, ugyanis felülbecsült hozamgarantált tőke esetén a reálhozam alulbecsült lesz.

Persze akinek nem tetszik a feles szorzófaktor, az használhat más értéket is. Az Excel táblát ugyanis ezúton közkinccsé teszem, szabadon letölthető és kitölthető. Íme:

RealhozamBecsles.xls

A használata szerintem meglehetősen egyszerű, a fenti képen vastagon szedett számokat kell átírni (kivéve a szorzófaktort, azt csak "haladóknak" javaslom átírni ;-), ekkor a dőlten szedett számok automatikusan kiszámolódnak.

Természetesen a posztban foglaltak szerint a nettó befizetéseket kell beírni, de aki kiváncsi, kiszámolhatja a bruttó befizetésekkel is, az mutatja meg a pénztár valódi teljesítményét.

Azt természetesen nyomatékosan hangsúlyozom, hogy mindez csak becslés. Ráadásul tekintettel arra, hogy a reálhozam két szám különbségeként adódik, a becslés relatív hibája igen magas lehet.

Jó számolgatást!

Frissítés: Júniusban frissítettem a becslést az első öt hónap inflációs adatával és a májusi hozamadatokkal.

Frissítés 2: Augusztusban pedig megjött a levél a manyuptól, a ténylegesen átutalt pénz kicsit több lett a becsültnél...

"Á, Brnoban nincs semmi!"

Ez a mondat az elmúlt két évtized prágai sörhétvégéi során elég sokszor elhangzott. Vasárnap ugyanis már reggel hazaindultunk és napközben megálltunk egy rövid sétára és egy utolsó korsó - cseh ebéddel kisért - cseh sörre valahol az autópálya mentén. A helyszín kiválasztását mindig persze mindig komoly diskurzus előzte meg, általában beterjesztettem néhány utikönyvleírással alátámasztott javaslatot, a többiek elolvasták a bejelölt oldalakat, jól megkritizáltak, aztán valahova azért csak elmentünk.

Brnoba azonban soha, merthogy ott "nincs semmi".

Nem egészen világos számomra, hogy mi is ennek a megállapításnak az eredete. Valószínűleg én lehetek a bűnös, talán a legelső (még egyáltalán nem a sörivásra koncentráló) csehországi utamra készülve vontam le ezt a következtetést valami rosszul megírt bédekker alapján. Aztán valahogy rajta ragadt a városon a bélyeg.

És talán soha nem nem is került volna le róla, ha nem futunk össze minduntalan Péterrel és csapatával.

Ez az utóbbi három év fejleménye. Korábban eléggé össze-vissza időpontokban mentünk Prágába, eleinte nyáron, aztán - elkerülendő az embertelen turistatömeget - inkább tavasszal vagy ősszel. A tömeg azonban követett minket. 2008-ban november 7-re esett a látogatásunk, ez pedig végre ideálisnak bizonyult: bár Prága ekkor sem volt turistamentes, a létszámot elviselhetőnek találtuk és az időpont az itthoni kötelezettségeinkkel is összeegyeztethető volt, így idén már harmadszor ezen a kora novemberi hétvégén mentünk Prágába.

Már az első alkalommal összetalálkoztunk egy másik magyar társasággal. Először talán az Ökörben, aztán másnap a Tigrisben. Vagy fordítva. Akárhogy is, minduntalan beléjük botlottunk: láthatólag ugyanúgy törzshelyük volt az Ökör és a Tigris, mint nekünk. Aztán tavaly megint ott voltak. Így aztán előbb-utóbb szóba elegyedtünk és a rövidebb-hosszabb beszélgetések során kiderült, hogy igen, ők is imádják az Ökört (ez mondjuk látszott) és igen, ők is tudják, hogy a Tigrisbe nyitásra oda kell érni (ezt is észrevettük). Kicseréltünk persze egyéb praktikus információkat is pl. a cseh étlap ínyencségeiről, egyéb prágai kocsmákról és szálláshelyekről. Talán már itt szóba került, hogy ők - velünk ellentétben - már csütörtökön elindulnak és első este Brnoban alszanak, de ekkor még nem veséztük ki a témát.

Aztán Péterrel és az öccsével idén nyáron is össszefutottunk a Cseh Sörfesztiválon és itt valahogy részletesebben szóba került Brno. Péterék ugyanis igen jó véleménnyel voltak a városról, mind látnivalók, mind kocsmák tekintetében. Addig-addig emlegettek átszellemülten mindenféle számunkra ismeretlen kocsmaneveket és sörmárkákat, hogy kedvet kaptunk mi is egy brnoi kitérőre.

Péter szerencsére még az elérhetőségeit is megadta, így augusztus vége felé, amikorra a szokásosnál korábbi csütörtöki indulást mindenki (beleértve a megértő feleségeket is) jóváhagyta, egy rövid telefonbeszélgetés során szépen kiszedtem belőle az összes fontos brnoi titkot: szálláshelyeket, kocsmaneveket, még egy-két látnivalót is.

Brnoi látogatásunk jól példázza, menyire félrevezető lehet egy felületes előítélet. A brnoi "semmi" egy kulturált, kellemes, látnivalókkal is megspékelt város, ami - nem mellékesen - kocsmailag is megérdemli, hogy időnként megálljon ott a prágai utazó.

Két rövid sétára volt csak időnk amúgy. Csütörtök este az alább ismertetendő kocsmák által közrezárt területen kószáltunk, egy-két szépen kivilágított templom vagy tér kedvéért téve csak rövid, többnyire egysaroknyi kitérőt. Másnap reggel kicsit távolabbra jutottunk, bár ez a "távolabb" még mindig csak a szűkebb belváros egy-két távolabbi pontját jelentette, pl. Zöldségpiacot és a Péter-Pál katedrálist sikerült körbejárni. Az igen szűkreszabott időkeret miatt aztán bemenni sehová se mentünk be és olyan "távolabbi" csemegéket is kihagytunk, mint pl. a brnoi vár, a Spilberk. Azt nem tudom, hogy hagyomány lesz-e ezentúl a csütörtöki indulás, az viszont biztos, hogy a lassan érlelődő Nagy Családi Cseh-Morva Körutazás során Brnora is rá fogunk szánni egy vagy két napot.

Végezetül következzen a poszt legfontosabb része, a kocsmabeszámolók:

Zelená kočka, azaz Zöld Macska: nekem nagyon tetszett a hely. Bejött a szecessziós hangulat, a tarkabarka mozaikpadló a bejáratnál, a könnyed, majdnem kecses, kicsit kávéházas bútorok. Nem mondom, szeretem a hagyományos, robosztus, pados, bajoros sörözőket, de kell néha egy kis változatosság és a Zöld Macska úgy tud friss lenni, hogy közben azért az othonosság és a patinás hangulat is megvan.

Ízlett a sör is. Ezzel kisebbségben maradtam, a többieknek sajnos nem jött be a dalešicei sörfőzde választéka (úgyhogy valószínűleg kénytelen leszek valamilyen partizánakció keretében visszatérni ide). Pedig kétfajta sört is kóstoltam itt, a kedvencem a 13-as szűretlen sör (kvasnicne, ez egyébként az étlapon nem is szerepelt, csak krétával volt felírva egy táblára) de a 13-as barna se rossz.

Ettünk is, naná, már kilyukadt a gyormunk, mire este hat után beestünk. Emlékeim szerint bramborákot (Bramboráčky, azaz cseh tócsni), hermelint és kvarglit rendeltünk. Az előbbi nagyon finom volt. A sajtok is, csak az utóbbiakkal az volt a gond, hogy elég kicsi volt az adag: középre raktak egy kis adag kvarglit/hermelint, köréje pedig (hogy a tál tele legyen) pedig edami szeleteket. Ezt azért nem vettük jó néven.

Pegas: Hotel, sörfőzde és söröző egyben. A szállás drága, így máshol aludtunk, viszont itt söröztünk. A söröző berendezése, ellentétben a Zöld Macskával, teljesen a hagyományos cseh söröző-designt követi, robosztus asztalok és padok, sötétbarna lambéria. Egyszerű, régies és hangulatos. Többféle sört főznek és csapolnak, világos, félbarna, barna és búza a választék. 6 decis korsókban mérik a nedűt, ez talán egy kicsit sok, lévén itt is ittunk kétfélét legalább: jó volt a barna is, a világos is. Valamit ettünk is, egy hónap távlatából meg nem mondom, mit, de nem lepne meg, ha valami klasszikus káposztás-knédlis hús lett volna. Vagy talán valami kolbász volt? Az, hogy nem emlékszem rá, arra utal, hogy rossz biztosan nem volt, de olyan kiemelkedően jó sem lehetett.

Vegas Club: Azt hiszem, ide csak azért estünk be, mert hazafelé menet még vágytunk egy korsó sörre. Négyen háromfélét ittunk, a Lobkowicz mindenkinek ízlett, a Starobrno senkinek, de meg nem mondom, melyik Starobrno-t ittuk, se azt, hogy a harmadik korsó az egy másfajta Starobrno volt-e vagy egy Poutnik, merthogy mindkettőből többfajtát is csapolnak.

Igazából nekem ekkor már túlságosan a fejembe szálltak a korábban elfogyasztott korsók ahhoz, hogy értékelhető emlékeim legyenek, így maradjunk annyiban, hogy a hely nagy előnye a sörválaszték.

Végezetül megemlítendő a szállásunk, az Amphone hotel. Remek kompromisszum: még nincs nagyon messze a központtól, de már elfogadható árakat ajánlanak. A reggeli se rossz. Amúgy ez egy kollégium, a legfigyelemre méltóbb objektum (must see!) pedig a kétésfélszemélyes, ajtó nélküli lift.

Kezdődik.

Túl sok okosságot nem tudok mondani, amit mások már nem mondtak el. A Hatosfal megírta a vágyott, nagyon-nagyon optimista forgatókönyvet arról, hogyan lehetünk hetedikek, a SportGéza megírta ugyanazt egy fokkal realistábban, emlékeztetve a tisztelt elszállni hajlamos szurkolótábort arra, hogy a papírforma alapján a szakma a 10-11. helyre vár minket, ami ugye nem ér olimpiai selejtezőt.

Most én lehetnék még realistább és megjegyezhetném, hogy tulajdonképpen a továbbjutás se garantált, az izlandi-norvég páros bivalyerős és félig "otthon" játszanak (láttuk a nőknél mire jutottak a skandinávok a norvég-dán eb-n...), az osztrákok pedig az utóbbi időben elég fickósak. Ezen a vonalon továbbhaladva emékeztethetnék Nagy Laci és a sérültek fájó hiányára és eljuthatnék a szokásos földhözragadt következtetésre, miszerint örüljünk, ha továbbjutunk a csoportból.

Én örülni is fogok. Ugyanakkor van bennem valami apró kis reménysugár, hogy ez a társaság képes lehet többre annál, amit a papírforma diktálna.

Ez a csapat ugyanis egy poszton határozottan megerősödött. Nevezetesen az edzőre gondolok. Nem akarom a korábbi szövetségi kapitányokat leszólni: Skaliczkinek és Hajdúnak voltak jó eredményei, az előbbi pl. mostanában a Szegedet is mintha kezdené kihozni a gödörből. Mégis, azt kell mondjam, hogy Mocsaival egyikük sem ér fel. Mondom ezt egyrészt az eredménylista alapján (Mocsai ugyebár 3 db ezüstöt és egy aranyat bír különböző felnőtt válogatottakkal felmutatni és klubedzőként se mondanám sikertelennek), másrészt pedig az előjelek alapján.

Határozottan úgy tűnik ugyanis számomra, hogy kezd összeérni a Mocsai csapat. A keret hátrányát (a nagy klasszisok hiányát) igyekszik előnyére fordítani: ha nem lehet a terhet egy-két vezéregyéniség vállára rakni, akkor nincs más hátra, egy egységes csapatot kell építeni. Ennek látni a bíztató jeleit, mind a csapatszellem, mind a kiegyensúlyozott és kombinatív játékstílus tekintetében. A hiányzók helyett pedig főleg fiatalok jönnek, akik remélhetőleg "harapni" fognak.

Persze garancia semmire sincs. A válogatott pedig legalább öt nála pillanatnyilag magasabban jegyzett csapattal fog találkozni és ezek közül minimum kettőt, de inkább hármat kellene vernie ahhoz a bizonyos olimpiai selejtezőt érő helyezéshez. Ilyesmire az athéni olimpia óta egyszer, két éve volt csak képes, a jelenleginél jóval erősebb kerettel.

Ha most Mocsai bevezényelné ezt a csapatot az első hétbe, akkor az szerintem nem lenne sokkal kisebb fegyvertény, mint anno egyik-másik érme.

Nincs más hátra, mint kiszurkolni.

Szolgálati közlemény

Ha január, akkor férfi kézilabda világverseny. És persze promontorposztok, lelkesek és csalódottak, optimisták és és pesszimisták (bár szeretném hinni, hogy leginkább realisták), latolgatósak meg értékelősek.

Hagyományokat azonban nem csak teremteni lehet, hanem megszüntetni is.

Ezúttal ez fog történni, annak ellenére, hogy - mint látható - a szokásos versenyelőtti Promontor Most Jól Megjósolja posztot még megírtam. Nem mondom, hogy egyáltalán nem lesz többé kézilabda témájú írás. Lesz, ahogy mondjuk Jácint is ír néha hokiról, meg Pontilyen is pöttyent néha valamit fociügyben, de olyan tudósítás jellegű posztözön, amilyen egy-egy Eb-n vagy vb-n volt itt fordulóról fordulóra, olyan nem lesz.

Egyrészt talán egy picit bele is fáradtam. Úgy érzem, sok újat nem tudnék mondani. Jól látszott ez a decemberi női Eb-n ahol szinte végig csak ismételgettem a korábbi írásaimat.

Másrészt eddig nem volt igazi rendes kézilabda blog, mostanra azonban akadt, a Hatosfal. Még nem olyan jók, mint mondjuk a Jégkorong Blog vagy a rengeteg focisblog közül a krém, de annál sokkal jobbak, alaposabbak és hozzáértőbbek, mint amilyen én valaha is lehetnék. Meg hát idejük is nyilván több van, lévén - rendes szurkolói bloghoz méltóan - nem csak az évi kétszeri válogatott világversenyről kegyeskednek írni, mint azt én tettem volt, hanem elég folyamatosan nyomják a sódert.

Úgyhogy a magam részéről visszaveszek a tempóból és átvedlek átlagos Hatosfal olvasó és kommentelő szurkolóvá.

Tavasszal már morogtam egy sort a rendszeres áramszünetek miatt. Ahogy akkor leírtam, 2009-ben 4 áramszünetet szenvedtünk el, amelyek összesen kb. 195 percig tartottak, azaz az Elmű 2009-es rendelkezésre állása 99,9629 % volt. (Aki szerint ez egész jó, annak kívánok több, mint háromórányi áramszünetet...)

Ahogy az az évközbeni kommentárjaimból kiderült, tavaly a helyzet sokat romlott. Itt a 2010-es áramszünetek listája:

• 2010. április 16: 45 perc
• 2010. július 4: 320 perc
• 2010. augusztus 25: 35 perc
• 2010. december 2: 65 perc
• 2010. december 4: 360 perc
• 2010. december 18: 30 perc

Halvány emlékeim szerint januárban is volt egy, de annak se a dátuma, se az időtartama nincs felírva, ezért nem vettem bele a listába. Elég elszomorító az enélkül is.

2010-ben 6 áramszünetet szenvedtünk el, amelyek összesen kb. 855 percig (14,25 óra!) tartottak, azaz az Elmű 2010-es rendelkezésre állása 99,84 % volt. Még a háromkilencest se érte el.

Az Elmű szerint ez így nyilván rendben van, mert még csak egy bocsánatkérést sem kaptunk.

Elnézést, ha valaki már unja a tagdíjkiegészítéses sirámaimat, de van az úgy néha, hogy fölhúzom magam valamin és olyankor sokáig morgok. Ráadásul smucig alak is vagyok; az a minimum, hogy jól megsiratom az elcsaklizott pénzt és elmondom a véleményem.

Sajtószemle

Pénteken (január 7.) a Magyar Nemzet foglalkozott a témával: a nyomtatott számban volt egy cikk (az MNO-n nem találtam), amelyben az ONYF nyilatkozott a tagdíjkiegészítések hozamáról. A cikket aztán idézte az origo is. Egyértelművé tette, hogy a hozam feletti rendelkezést nem kapják meg a tagok és kijelentette azt is, hogy ez így van jól. Íme a releváns idézet:

A Mészáros József által vezetett ONYF... úgy tájékoztatta a lapot, hogy ... a kiegészítő tagdíjon jóváírt hozamot nem fizetik ki a visszalépőknek. Vagyis, aki a kötelező befizetései mellett kiegészítő befizetéseket tett... a befizetések összegét felveheti, ugyanakkor az akár 12 év alatt az ezekből származó hozamot nem. 

A Méltóságos Főigazgatóság meg is indokolja a szabályozást:

A főigazgatóság indoklása szerint "a magánnyugdíjpénztárak nyilvántartási rendszere nem teszi lehetővé a kiegészítő tagdíj befizetése alapján jóváírt összegre jutó hozam elkülönítését, mivel az ehhez szükséges kettős egyéni számlavezetés" indokolatlanul nagy adminisztrációs terhet jelentett volna.

Összefoglalom: hülyének vagyunk nézve.

Először is, az egész érv olyan, mintha egy bank azt mondaná, nem képes kiszámolni, mennyi kamat járna nekem, mert az neki túl bonyolult, nagy az adminisztrációs teher. Hát basszus, az a dolga, hogy kiszámolja, akár bonyolult, akár nem.

Másodszor is, szó sincs bonyolultságról. Az pl. egy orbitális baromság, hogy a tagdíjkiegészítés hozama miatt kettős számlavezetésre lett volna szükség. Csupán a befizetés jogcímét kellett nyilvántartani, ezt azonban meg is tették: minden éves egyenlegértesítőmön minden befizetés jogcímmel együtt szerepelt. A tagdíjkiegészítésre eső hozamot egyébként is csak akkor lenne szükséges külön számolni, amikor a tag visszalép az állami rendszerbe, azaz egyetlenegyszer. (Most, ugyebár.) Ez a számítás közgazdasági szakképzettség birtokában rutinfeladat, egy okosabb középiskolás is meg tudná oldani. Természetesen az összes érintett tagra kiszámolni önmagában nem kis munka, de kizárt, hogy ahhoz a hatalmas adminisztratív feladathoz képest, amit a szinte teljes tagság visszalépése jelent, ez olyan különösen nagy extra teher lenne.

De nézzük tovább:

Az ONYF szerint egyfajta kompenzáció, hogy az, aki az önkéntes pénztárba való befizetést választja a visszalépéskor felvehető összeg elhelyezésére, az államtól 20 százalékos (de legfeljebb 300 ezer forintos) hozzájárulást kap.

Erről a 20 %-os adókedvezményről pedig már múltkor megírtam, hogy az érintett tagok többségének a veszteségét nem fedezi. (Én pl. 2000 és 2006 között teljesítettem kiegészítő befizetéseket, ezek mai értéke az inflációt figyelembe véve kb. 46%-al lenne magasabb, ennek ugye a 20% a fele sincs.)

Mennyi pénzről van szó amúgy?

A teljes pénztári vagyonhoz képest nem sokról. Elég nehéz információt találni a tagdíjkiegészítések pontos részarányáról, de a PSZÁF adataiból legalább nagyságrendi becslésekre futja. A PSZÁF éves jelentései ugyanis 2000 és 2003 között közlik az adott évi tagdíjbevételekben a kiegészítés arányát. Íme, az adatok:

Namármost a 2003-as visszaesés oka nyilvánvalóan a kötelező járulék felemelése (6-ról 8 százalékra) volt, ez ugyanis automatikusan csökkentette a maximálisan vállalható kiegészítést (4-ről 2 százalékra). Ennek alapján valószínűsíthető, hogy 2000 előtt általában is kb. 3%, 2003 után viszont 1% körül lehetett a tagdíjkiegészítések aránya.

Összességében a mostani pénztári vagyonnak 1-2 % lehet a tagdíjkiegészítés hozammal együtt. Azaz kb. 30-60 milliárd forint. Ennek becsléseim szerint nagyjából a 65-75 %-a lehet az eredeti befizetés, ezt ugye visszakapják a tagok, tehát "csak" a maradék a "lenyúlt" pénz, azaz mondjuk szépen kerekítve 10-20 milliárd forintról lehet szó.

Ha az érintett tagok arányát nézzük, akkor szerintem számolhatunk ugyanúgy 1-2 %-os aránnyal, azaz kb 30-60 ezer embert érhet itt kár.

Szóval piszlicsáré ügyről van szó, nem is értem, mit ugrálok itt.

Szemléltető ábra

Az elmúlt napokban azt tapasztaltam, a többség eleinte nem igazán érti, miről van szó, sokan rinyálásnak tartják ezt is. Bizonyos fokig érthető, kevesen érintette, és talán még az érintettek se mind tudják, mi vár rájuk ezügyben. Bekavar a kötelező vs. önkéntes szókapcsolat, a reálhozam és a teljes hozam közti különbség és hasonló ínyencségek. Ugyan elég részletesen elmagyarázom a problémát az előző posztomban, de lehet, hogy elsőre az a szöveg túl részletes. Egy jól eltalált ábra mindig kifejezőbb:

(A fenti ábra teljesen szabadon felhasználható, még a szokásos Creative Commmons feltételekhez sem ragaszkodom)

És akkor jöjjön hozzá a jelmagyarázat:

1A: a kötelezően levont befizetésekből származó tagdíjbevétel. Éz az a pénz, ami "hiányzott" az állami rendszerből és ami miatt az állam hiteleket volt kénytelen felvenni, hogy pótolja.

1B+1C: a kötelező befizetések hozama. A hozam nagyobbik része (1B) fedezi a pénz inflációs értékvesztését, a kisebbik (1C) a reálhozam.

2A: Önkéntesen vállalt befizetés. Ezt vállalhatta a tag a saját pénzéből vagy vállalhatta a munkáltató (hasonlóan más béren kívüli juttatáshoz, pl. kajajegy). Bár a  tagi és a munkáltatói kiegészítés adózási szempontból nem teljesen ugyanaz, az mindenképp azonos bennük, hogy ez a pénz, soha (mondom soha) nem került volna be az állami rendszerbe és értelemszerűen nem "felelős" semmiféle államadósággenerálásért. Tehát ez a pénz a Zemberek saját hosszútávú megtakarítása, pont olyan, mint a bankbetétje, a pérnahuzatba rejtett pénzecskéje vagy leginkább, mint az önkéntes nyugdíjpénztárba befizetett tagdíj.

2B+2C: az önkéntes befizetések hozama. A hozam nagyobbik része (2B) fedezi a pénz inflációs értékvesztését, a kisebbik (2C) a reálhozam.

Namármost, aki visszakerül az állami rendszerbe, az megkapja a zölddel jelölt részeket (2A+1C+1A, utóbbi kettőt ezért színeztem halványabbra, mert az nem biztos, hogy minden pénztártagnak lesz reálhozama), a többi megy a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapba.

A mondandóm lényege pedig az, hogy Kedves Állam Bácsi, hogy a tagdíjkiegészítés hozamát (2B) tessék visszaadni a tagoknak, mert az az övék!

A részletekért meg tényleg tessék elolvasni az előző posztot.