(2008 november 28. óta)
Egy villámposzt, amíg az egyéb lassúnál is lassabban készülgető posztjaimmal tötymörgök.
Ez is tulajdonképp ismétlés lesz. Eredetileg a drámai finn-amerikai hoki negyeddöntőről akartam csak olvasni a Helsingin Sanomatban, de ha már arra jártam, megnézem, mi egyébről írnak még.
Hát rólunk.
Mi mindenhez ért Kitty a lányom legújabb rajzciklusán?
A fényképek ugyan tavalyiak, de idén is nagyjából így néz ki a kert, így gondoltam, kiteszek néhány szép tavaszi képet:
Így néz ki minden tavasszal a kert pár napig. Én nagyon szeretem ilyenkor.
Nálunk sárgauralom van: pitypangok, a többségi virágok.
Fehér szórványkisebbségiek: kamilla százszorszép.
Békés egymás mellett élés: a kertben megy...
Vannak itt lilák is, de ők csak az egyik sarokban...
A képek kicsit nagyobb méretben itt is megtalálhatóak.
Egy nemdohányos kocsmajáró monológja 2010-ből
Kocsmázni jó!
Összejövünk a haverokkal és egy korsó sör mellett kitárgyaljuk egymás és a világ dolgait. Lehet sztorizgatni a nyaralási élményekről, a gyerekek aranyköpéseiről vagy éppen kitárgyalni munkahelyi viszontagságokat. Közben kikérjük az újabb korsót a pincértől. Kellően szilárd ismeretség és főleg azonos de legalábbis hasonló politikai beállítottság esetén remekül lehet politizálgatni: szidni kormányt, ellenzéket, kommunistát, fasisztát, kurucot, labancot, moszkvát, brüsszelt, karvalytőkét, mucsaiakat, demokráciát eltiprókat. Ezekre jól csúszik egy újabb sör. Lehet aztán összeesküvés-elméleteket kitárgyalni, megváltani országot, világot, felfedezni fúziós erőművet, örökmozgót. Utóbbit talán ünnepeljük egy újabb sörrel és együnk hozzá valami sörfalatot, én mostanság a hermelint meg a kvarglit favorizálom, de persze ez ízlés kérdése. Lehet filozófálgatni az élet értelméről, a boldogságról, szerelemről, családról, válásról, öregedésről, elmúlásról. A szomorú gondolatokat pedig jobb elűzni egy újabb korsóval.
Közben bámészkodik az ember, nézegeti a szomszédos asztalok közönségét, eleinte azt a csinos szőkét balra, akivel csak az a baj, hogy nem velem flörtöl, hanem valami toplák egyetemistával, aztán azt a két kirobbanó önbizalmú harmincas juppit, akik biza a kelleténél kicsit hangosabban tárgyalják ki ibizai élményeiket és jutnak arra a megállapításra, hogy legközelebb valami izgalmasabb helyre mennek, bár nem tudják eldönteni, hogy ez Tahiti, Mauritius vagy a Bahamák legyen-e. De van ott a sarokban egy csendes öregúr is, szomorú szemekkel, mély ráncokkal, csendesen szemlélődve, ötpercenként egyszer belekortyolva egyet a sörébe. Ha festő vagy fényképész lennék, biztos megörökíteném ezt a tekintetet.
Szóval kocsmázni jó!
Persze nem minden tökéletes. Itt van például a dohányzás.
Én nem dohányzom és nagyon zavar a dohányfüst. Sajnos akárhova ülünk be, mindenütt dohányoznak és előbb-utóbb vágni lehet a füstöt. Egy-két óra múlva már alig kapok levegőt. Másnap kapar a torkom, a ruháim meg büdösek. Az orromban még órákig érzem a maró dohányszagot.
Menjek nemdohányzó helyekre, mondják a dohányosok erre.
Na persze, ha lennének. De nincsenek, mert a kocsmárosok tudják, hogy a nemdohányzók is beülnek a füstös kocsmákba, viszont ha ők betiltanák a dohányzást, a dohányos vendégek iziben átmennnek a dohányzó versenytárshoz a szomszéd utcában. Vannak persze nemdohányzó helyek, hogyne. A Mekiben sem lehet dohányozni, meg a teaházakban, cukrászdákban sem. De tud valaki nemdohányzó kocsmát? Persze, biztos van vagy öt darab a városban.
De miért nem ülök a nemdohányzó részbe?
Hm, nézzük a kedvenc kocsmáimat, háromból kettő egyetlen aprócska helyiségből áll, nemdohányzó helyiség kilőve.
De ahol van nemdohányzó rész, ott sincs benne sok köszönet. Sokszor ugyanúgy egy légtér van, csak a hátsó részre kiírják, hogy nemdohányzó. A füst meg persze meglátja a táblát és nem gomolyog tovább. De mondjuk van több terem, van köztük fal meg ajtó, ott valamivel jobb a helyzet. Persze az ajtót folyton nyitogatják, tehát a füst így is átszivárog, de talán a kés nem áll meg benne, mit akarok még?
Hát, megnézte már egy dohányos valaha, hogy néz ki általában a nemdohányzó helyiség a dohányzóhoz képest? A nemdohányzó az mindig a hátsó, a külső, a mostohahelyiség. Ablak nincs. Vagy van, de akkor az egész helyiség hideg és huzatos, a vendégek rajtad keresztül járnak ki-be. A dekoráció kevésbé hangulatos, a pult a dohányzórészben van, a pincér óránként egyszer bekukkant, addig várjak.
Szóval szögezzük le, a kocsma az ma Magyarországon egy dohányos műfaj. Nem kellene, hogy így legyen: jó pár országban betiltották már teljesen a dohányzást és minden előzetes riadalom ellenére túlélték a kocsmák a nagy csapást, a kocsmakultúra pedig továbbra is virágzik.
Ha rajtam múlna, nálunk is betiltanák a dohányzást, de az eddigi gyengécske próbálkozások mind füstbe mentek: a dohánylobbi minden próbálkozást elfojtott.
Ez van, sajna.
De félre bú, álljunk pozitívan a dologhoz!
Dohányfüst ide, kaparó torkok oda, kocsmázni jó! Én nem hagyom magam eltántorítani és továbbra is el fogok járni a kedvenc és kevésbé kedvenc kocsmáimba, iszogatni a frissen csapolt söröket és beszélgetni a haverokkal.
A dohányfüstöt meg kibírom valahogy.
Egy dohányos kocsmajáró monológja 2012-ből
Kocsmázni jó!
Összejövünk a haverokkal és egy korsó sör mellett kitárgyaljuk egymás és a világ dolgait. Lehet sztorizgatni a nyaralási élményekről, a gyerekek aranyköpéseiről vagy éppen kitárgyalni munkahelyi viszontagságokat. Közben kikérjük az újabb korsót a pincértől. Kellően szilárd ismeretség és főleg azonos de legalábbis hasonló politikai beállítottság esetén remekül lehet politizálgatni szidni kormányt, ellenzéket, kommunistát, fasisztát, kurucot, labancot, moszkvát, brüsszelt, karvalytőkét, mucsaiakat, demokráciát eltiprókat. Ezekre jól csúszik egy újabb sör. Lehet aztán összeesküvés-elméleteket kitárgyalni, megváltani országot, világot, felfedezni fúziós erőművet, örökmozgót. Utóbbit talán ünnepeljük egy újabb sörrel és együnk hozzá valami sörfalatot, én mostanság a hermelint meg a kvarglit favorizálom, de persze ez ízlés kérdése. Lehet filozófálgatni az élet értelméről, a boldogságról, szerelemről, családról, válásról, öregedésről, elmúlásról. A szomorú gondolatokat jobb elűzni egy újabb korsóval.
Közben bámészkodik az ember, nézegeti a szomszédos asztalok közönségét, eleinte azt a csinos szőkét balra, akivel csak az a baj, hogy nem velem flörtöl, hanem valami toplák egyetemistával, aztán azt a két kirobbanó önbizalmú harmincas juppit, akik a kelleténél kicsit hangosabban tárgyalják ki ibizai élményeiket és jutnak arra a megállapításra, hogy legközelebb valami izgalmasabb helyre mennek, bár nem tudják eldönteni, hogy ez Tahiti, Mauritius vagy a Bahamák legyen-e. De van ott a sarokban egy csendes öregúr is, szomorú szemekkel, mély ráncokkal, csendesen szemlélődve, ötpercenként egyszer belekortyolva egyet a sörébe. Ha festő vagy fényképész lenék, biztos megörökíteném ezt a tekintetet.
Szóval kocsmázni jó!
Persze nem minden tökéletes. Itt van például a dohányzás.
Mert azért az egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehetett megtiltani a dohányzást a kocsmákban. Hát mi van itt? Mi köze ahhoz bárkinek, hogy én hol gyújtok rá? Ja, hogy egészségtelen? Persze, mert az az alkohol egészséges, ugye, meg a kipufogógázok is azok. Miért pont a dohányosokat pécézték ki?
OK, a nemdohányzók védelme, rendben, dehát akkor miért nem mentek nemdohányzó helyekre? Akit zavar a füst, menjen oda, ahol nem dohányoznak. Hogy alig volt ilyen hely? Ugyanmár, hiszen ott vannak a... Izé, hát nem is tudom, a Mekiben biztos nem lehetett, meg volt egy csomó teaház is, nagyon divatosak lettek mostanában. Csak voltak kocsmák is ilyenek... Hm, nem voltak? Hát, lehet, de akkor most az a megoldás, hogy átesünk a ló túloldalára és most a dohányosoknak ne legyen hová menni? Persze, bosszú, ha eddig én szívtam, szívjál mostantól Te! (Illetve ne szívj!) Jellemző, tipikus magyar mentalitás!
Menjek ki az utcára elszívni a cigit, aha. Minusz öt fokban. Nem tüdőrákban halnak majd meg az emberek, hanem tüdőgyulladásban, az sokkal jobb. Ja, hogy felvehetem a kabátom, ha hideg van, biztos abban jöttem, hát persze. Egy óra kocsma akkor úgy néz majd ki, hogy tíz perc beszélgetés, öt perc öltözködés, öt perc cigiszünet, három turnus pont pelefér. Persze az asztalnál mindig kell maradjon valaki, hát majd beosztjuk, lesz ügyeletes. Hát, az se normális, aki ezt kitalálta!
Szóval szögezzük le, a kocsma ma Magyarországon nem az igazi. Nem kellene, hogy így legyen: jó pár ország ellenál az agyatlan nyugati trendnek és csakazérse tiltották be a dohányzást! Ott vannak a csehek, meg a törökök, például! Ők tudják, hogy a cigi meg a kocsma elválaszthatatlan egymástól!
Ha rajtam múlna, nálunk se tiltanák a dohányzást, de nekünk persze muszáj mindig a hülye jenkiket majmolnunk!
Ez van, sajna.
De félre bú, álljunk pozitívan a dologhoz!
Agyatlan dohánytilalom ide, fagyoskodós utcai cigizés oda, kocsmázni jó! Én nem hagyom magam eltántorítani és továbbra is el fogok járni a kedvenc és kevésbé kedvenc kocsmáimba, iszogatni a frissen csapolt söröket és beszélgetni a haverokkal.
A cigimet jobb híján elszívom az utcán. A nemdohányzó haverom meg unatkozzon csak addig odabent.
(Bár ahogy ismerem, úgyis azt a szőkét fogja fixírozni addig...)
Zárszó
Mi ez a marhaság, hé! Nehogymá' egyenlőségjelet tegyünk a két vélemény közé! Tessék állást foglalni! Most akkor cigipárti vagy tiltáspárti a posztoló?
Nos, Promontor nem cigizik és egyetért a bevezetett törvénnyel. Az első monológ tehát az én monológom, a második meg nem.
Ugyanakkor egy nagyon fontos ponton azonos platformon vagyok a második monológ előadójával is: kocsmázni annyira jó, hogy némi kellemetlenséget be lehet vállalni érte.
Egy újabb japán egzotikum, szokás szerint rejtvény formájában. Egyszerű darab, nem kell hozzá doktori:
Kellemes tippelgetést!
Frissítés (2012. április 5.): Gratulálok Boriskának a megfejtéshez, illetve Jácintnak a logikus levezetéséhez! Alább pedig jöjjenek a részletek:
Naszóval, a mindenféle rejtvény és kis színes után következzen egy naplószerűbb beszámoló arról, hogyan is került Promontor Japánba.
Természetesen repülővel.
Oda
Hosszú út volt. Budapest-Frankfurt-Nagoja-Miyazaki, háztól házig több, mint 24 óra.
Budapest-Frankfurt
Kezdetnek Ferihegy, szokásom szerint viszonylag korán kiérek és a poggyászleadás meg a biztonsági ellenőrzés is gyorsan megy, így elég sok időm van üldögélni a váróban. Mivel múltkor már jól megcsodáltam, most már rutinosan lerogyok a fekete fotelekre, kapom elő a laptopot, hogy dolgozzak egy kicsit. Hoppá, nincs áram a konnektorban, hát ez milyen dolog? Na jó, nézzünk egy másikat, abban meg van, hát akkor áttelepülök öt méterrel arrébb, de azért magamban kicsit ejnyebejnyézek, ez olyan magyaros trehányságnak tűnik. Kiváncsi vagyok, mi lesz mondjuk három év múlva, lesz-e még működő konnektor a csodaváróban?
A Budapest-Virsliváros járat laza bemelegítés, két óra sincs. Kilátásnak kaptam egy kis rutinszerű dél-budapesti panorámát (Köki, Kőbánya Városközpont, aztán Duna, Háros, M0, stb.) később meg némi Alpok is jutott, mielőtt mindent elöntött a nagy német felhőpaplan. A kaja OK, megcsodálom az összehajtható műanyag kanalat, aztán kicsit olvasgatok.
Frankfurt-Nagoja
Most jön az út java, röpke 12 órát töltök majd a levegőben. Ami rögtön egy bosszantó afférral indul, csúnya feketepontot osztok ki a Lufikereskedőknek.
Ez azonban némi magyarázatot igényel, szóval kezdjük az elején: ugyan viszonylag sokat repültem már életemben, mégis gyerekes módon ragaszkodom az ablak melletti helyekhez. Régen ez elég lutri volt, attól függött, hogy a reptéren hányan csekkeltek már be előttem. Én igyekeztem ezért elég korán kiérni, de azért ennek az eredményessége elég esetleges volt. Ráadásul még az ablak melletti ülés se volt garancia a jó kilátásra, gyakran előfordult, hogy remek rálátásom volt a szárny szegecseire.
Éppen ezért az utóbbi években elterjedt internetes check-in a számomra világ legjobb találmánya volt. Pontosan kiválaszthattam az ülést, a grafikák általában még azt is mutatják, hogy pontosan hol a szárny, arról nem is beszélve, hogy az útvonal ismeretében még az oldalt is jól ki tudom választani (elég bossszantó, amikor a kapitány bemondja, hogy balra a Mont Blanc látható, de Te éppen a jobboldalon ülsz...). Szóval a magam részéről mindig a legkorábbi lehetséges check-in időpontban (általában 24 órával a felszállás előtt) rákattanok a légiársaság honlapjára és válogatok a jobbnál jobb helyek közt. Bár nyilván van jó pár hozzám hasonló tervezgetős utazó, mert azért sose én vagyok az első helyfoglaló (illetve erről még lesz szó később), de amióta interneten szerzem be a beszállókártyát, azóta nem volt olyan, hogy ne lett volna megfelelő ablak melletti helyem.
Ezúttal is pipec helyeket foglaltam (legalábbis az elso két járatra, a japán belföldi járatra a Lufisok nem tudtak foglalni mert az egy japán partnerjárat volt), a budapesti felszállást - ahogy fentebb írtam - kifelé bámulva néztem végig.
A frankfurti beszállásnál - és most visszajutottunk a feketepontosztáshoz - viszont a csodabeléptetőkapu a beszállókártya leolvasásakor víjjogott egyet, majd berregett és kinyomott egy új beszállókártyát, a képernyőn meg katonás németséggel csak az üléscsere felirat pislogott pimaszul.
Ránézek az új kártyára, ez tuti nem ablak melletti. Na ne!
Pillanatnyi hezitálás után reklamálok az ott álló fess nácinál lufisnál, hogy mi a fene ez, kérem az ablak melletti helyemet! Biztos?, Ez nagyon jó hely, folyosó mellett van, mondja a lufis. De én direkte ablak melletti helyet foglaltam magamnak, látja, mutatom neki egyre mérgesebben. Kicsit elhúzza a száját, de javára szóljon, hogy elkezd pötyögni a terminálon és a végén kiad egy ablakos helyet. Kár, hogy a másik oldalon és a szárny elején, azaz a turbina jól belelóg a kilátásomba, ráadásul a lábamat se tudom kinyújtani, mert pont fal van előttem.
Szóval Kedves Lufikereskedők, ha valaki veszi magának a fáradságot és jó korán lefoglalja a helyét, akkor kéretik nem elvenni tőle! Ha mindenáron cserélni kell (bár nem értem, miért kell), akkor olyanok közt kevergessétek a helyeket, akik már csak a reptéren kapták meg ezeket, azoknak valószínűleg amúgy se túl nagy trauma a helycsere.
Bele is telik vagy félórába, míg úgy-ahogy napirendre térek a szörnyű gaztett felett. A kilátásba belógó turbina még többször emlékeztet a súlyos atricitásra, de amúgy a 12 óra viszonylag békésen és problémamentesen telik.
A kaja nem rossz, italozás címén pedig kipróbálom a Lufikereskedők híres Warsteinerét, bár ezen a járaton dobozos verziót adnak, de azért nem rossz ez se. A habja impozáns és az íze is elnyeri a tetszésemet: a kötelező keserű mögött van valami selymes üdeség is benne. Ugyan ez a két vetélkedő íz nem ad olyan harmonikus összhatást, mint a jobb cseh pilzenik, de azért ez is nagyon jó.
A moziválaszték lehetne jobb is, illetve emlékeim szerint négy éve jobb volt, jobb híján az Anonymoussal kezdek. Kosztümös film, úgy általában szeretem az ilyeneket, mivel ez olyan jó közepes, ezért ezt is alapvetően szeretem. Némi olvasásszünet után második filmnek pedig jó lesz a kínálatban szereplő egyetlen teljesen tudománytalan ámde nagyon fantasztikus film, a Cowboyok vs űrlények. Szellemes kombó, szerintem jövőre a Robin Hood a Vérfarkasok ellen jön, 2014-ben meg Gladiátorok vs. Sithek. De egy repülőút kb. 10. órájában az ember nem nagyon válogatós, így megbocsátóan veszem tudomásul, hogy a cowboyok természetesen legyőzik az Idegeneket (Jaj, most elszóltam magam...)
Közben persze kelet felé haladunk, így egy gyorsított éjszaka után hamar felkel a nap és én azt veszem észre, hogy már Korea felett repkedünk. Ki is szúrom Szöult, de azon kívül, hogy hatalmas és halványan kivehető egy várost átszelő folyó, túl sok nem látszik a párás, ellenfényes időben. Meg persze az a fránya szárny sincs túl jó helyen, ugye kedves Lufisok...
Kisvártatva Japán következik, először masszív, hóborította hegyek, aztán egy nagy, elképesztően sűrűn lakott völgy, amelyet több irányból érkező bővizű folyók szabdalnak, hát úgy látom itt az elsivatagosodás nem akut veszély. Van időm bámészkodni, mert a gép közben kirepül a tenger fölé és tesz egy kört, így lehet számolgatni a sűrű hajóforgalmat is. Mellesleg a nagojai reptér a tengerre, pontosabban egy mesterséges szigetre épült, látványos a leszállás.
Willkommen in Nagoja!
Nagoja-Miyazaki
Nagoja biztos nagyon érdekes város, de én sajnos rögvest repülök tovább. A 4 óra átszállási idő arra bőven elég, hogy a csomagomat felszedjem és átcipeljem a belföldi járatok termináljához, majd ott becsekkeljem, de ahhoz nem, hogy várost nézzek, így marad bő két órám számítógépezni a váróban. Szerencsére itt is van konnektor és szerencsére Promontor elég alapos volt ahhoz, hogy a kollégáktól a japán hálózathoz való átalakítót kunyeráljon, így a repülőgépen alaposan lemerített laptopnak tudok enni adni.
A repülőútról túl sok mindent nem tudok elmesélni, legfeljebb azt, hogy a japánok komolyan veszik, hogy a felszállásnál minden elektronikus eszköz kikapcsolandó, ezért amikor meglátják nálam a fényképezőgépet, rám szólnak, hogy kapcsoljam ki. Ez azért kár, mert ennek a szakasznak nagyjából a felszállás és a leszállás voltak az érdekes szakaszai. Ha a jobboldalon ülnék, akkor érdekes lenne a teljes út, mert akkor Japán nyugati partvidékét látnám végig, de én sajnos a baloldalon ülök, így többnyire (egy-két kijebb nyúló félsziget kivételével) a végtelen óceán látványa jut, az pedig most éppen nem sarkall filozófikus gondolatokra, ezért inkább olvasok.
A Miyazaki reptér szintén a tengerparton található, bár nem egy külön szigeten, viszont a leszállópálya benyúlik az óceánba. A leszállásnál azért bámulom a partot, a párás idő ellenére látni pl. a reptértől délre található Aoshima szigetet (ide előzetes reményeim szerint talán el tudok ugrani...), illetve ahogy ereszkedünk le felé, arra leszek figyelmes, hogy a tengerben hemzsegnek a halak, ha azt veszem, hogy ez már párszáz méter magasságból látszik, akkor nem is kis halakról van szó. De persze hogy milyen halak, arról fogalmam sincs.
Mire elcsodálkozom mindezen, le is szállunk. A csomagokat gyorsan kiszórják, lehet menni a szállodába. Itt szembesülök először az MKV realitásaival, a szállodába menő buszra egy órát kellene várni. A taxira meg húsz másodpercet, így lenyelem a békát és betottyanok a patinás Mercibe, benyögöm a szálloda nevét, majd kissé bávatagon elkezdem bámulni az új országot.
A Miyazaki napló viszont egy másik poszt lesz...
Vissza
Szemben a visszaúttal, amit a téma egyezése miatt idecsatolok.
Viszontagságok
Kezdetnek, még az indulás előestéjén újabb rosszpont a Lufisoknak: nem működik az online check-in. Begépelem a jegyszámot, kapok egy elég fura hibaüzenetet, aminek az első mondatában mindenféle rövidítés meg dollárjel szerepel, ez azért snassz, mert láthatólag ez egy programozóknak szóló hibaüzenet, ami valahogy belekeveredett a laikus felhasználóknak szánt üzenetbe. Strigula.
A második mondat viszont némi reményt ébreszt bennem, egy telefonszámot ajánlgat, hogy hívjam azt, majd ott becsekkelnek. Nosza hívom, ekkor egy német női géphang közli, hogy ők ilyenkor nem dolgoznak, hívjam őket reggel 8 és délután 5 között. Aha. Kár, hogy ahol én vagyok, ott reggel tíz körül van éppen, na ja, értem én, hogy Némethonban meg még éjszaka, de ugye egy ilyen válasz szintén elég snassz egy mindenféle kontinenst és időzónát berepülő légitársaság részéről. Dupla strigula, egy a német nyelvért, egy másik a meghiúsult hívásért.
De Promontor nem adja fel, délután újrahívom a számot (előtte persze ellenőrzöm a honlapot, eredmény ugyanaz), ekkor már felveszik és a női géphang elkezdi sorolni a menüt, aztán az almenüt, meg az al-almenüt, majd valahára kilyukadok egy humanoid férfihangnál, aki azt mondja, hogy az a baj, hogy a japán járatra nem tud becsekkolni a rendszer. OK, mondom, de mi van a két másikkal? Arra be tudnak, mondja. Akkor rajta, mondom én. Ő személyesen sajna nem tud, de lediktálja a számot, amit hívnom kell. Hm, de hiszen pont azért hívtam őt, mert ezt a számot adta meg a rendszer. Strigula.
Mindegy, lediktálja, felírom. Jé, ez ugyanaz a szám, mint amit én is hívtam, na úgy látom, a lufisok kicsit belevesztek a mátrixba: "Luficsekin vagyok, sajnos nem tudom őnt becsekkelni, kérem hívja a Luficsekint!" Strigula.
Mindegy, hívom a luficsekint noch einmal, újabb géphang, menü, almenü, al-almenü (ezen a ponton rájövök, hogy az előző férfihanghoz valószínúleg egy rossz almenüválasztással juthattam, tehát tulajdonképp én vesztem bele a mátrixba), humanoid női hang, újra elmesélem a csekin-eposzt. Aha, mondja, hát igen, ő az illetékes elvtársnő és az a baj, hogy a japán járatra nem tud becsekkelni a rendszer. OK, mondom, de mi van a két másikkal? Hát, arra sem tudnak, mondja, ha nincs első, akkor nincs a többi sem. Majd másnap a reptéren.
De jó...
Gratulálok, kedves Lufisok! A fenti eset kapcsán az alábbi feketepontokat sikerült begyűjtenetek.
- Miért nem lehet egy több járatból álló utazás összes járatára egymástól függetlenül becsekkelni? (Tudom, most sokan azt mondják, hogy mi van, ha lekések az elsőről? A válasz az, hogy ez a felvetés régen lehetett legfeljebb jogos, amikor a becsekkelés a reptéren történt és azt jelezte, hogy az utas ott van és 99,9% a valószínűsége, hogy a check-in és a beszállás között már nem fog elveszni. Attól kezdve azonban, hogy egy nappal előre, otthonról is be lehet csekkelni, ennek nincs jelentősége, a rendszer nyilván felkészült arra, hogy a becsekkelt utasok egy része "elveszik"...)
- Ha már így van, akkor miért nem írja ki ezt rendesen az online rendszer, miért ad meg ehelyett egy telefonszámot, hamis reményeket ébresztve?
- Miért nem 24 órában hívható telefonszámot ad meg az online rendszer?
- Miért mondanak ellentétes információkat a humanoid hangok a telefonos rendszerükben?
Ejnye-bejnye.
Újat tanulok
Másnap reggel reggelinél összefutok az egyik magyar kollégával, szóba elegyedünk. Kiderül, hogy ugyanazon a járaton repülünk, pontosabban ugyanazon a járatkaravánon, egészen hazáig. Elmesélem az előző napi viszontagságaimat, erre ő azt mondja, hogy dehát a helyet már a jegy vásárlásakor iletve azután bármikor le lehet foglalni, nincs az a check-in-hez kötve. Ő már szépen le is foglalta régen a saját helyét.
Kopp.
Ez most az állam volt. És én még azt hittem, milyen élelmes vagyok ezzel az idejekorán becsekkelős módszerrel. Na mindegy, jó pap holtig tanul, ezt megjegyzem magamnak. Majd legközelebb alaposabb leszek. Mert ugye nem rossz az online check-in sem, nem kell a reptéren sorbaállni, de az azért az a fentebb elmondottakból kiderül, hogy lényegében az ablak melletti ülés miatt csináltam elsősorban...
Miután hazajöttem, meg is néztem a lufisok honlapját. A helyfoglalási lehetőség nincs nagyon kiemelve, de kis kereséssel valóban megtalálható. Persze a dolog nem olyan egyszerű, pl. az economy jegyekkel csak az interkontinentális járatokra lehet előre foglalni, az európaiakra csak a check-in-nel egy időben, ami így azért elég érthetetlen korlátozás.
Mondjuk ez nekem még így is jó lett volna.
Miyazaki-Nagoja
Mindegy, itt az ideje indulnom a reptérre. Persze az MKV-nak reggel sincs számomra elég korai járata (hajnali 7 óra van...), így egy újabb combos taxiszámlát generálok a cégnek jobb híján.
A reptéren a check-in gyorsan megy, a csomagomat beveszik Pestig (ez alap), helyet viszont nem tudnak foglalni csak Nagojáig (meg se vagyok lepve), pontosabban automatikusan ad egy helyet a mátrix, eszem, nem eszem, nincs más.
Még gyorsan veszek valami ajándék bonbont meg színes ceruzát/rajzfüzetet a gyerkőcöknek, aztán irány a gép. Az idő felhős, a felszállásnál még látok valamit, de aztán csak a fehér felhőpaplant majdnem végig, a nagojai leszállásból se sokra emlékszem, úgyhogy biztos nem volt egy lélegzetelállító látvány.
Nagoja-Frankfurt
A nagojai átszállás a leghúzósabb, alig több mint egy óra, van benne vágtatás hosszú folyosókon meg egy biztonsági ellenőrzés is. Ehhez képest én még a helyem átrakásával is megpróbálkozom (sikerül is, pont nincs sor, kapok két szárnytól távoli ablak melletti helyet, pedig már kevesebb mint egy óra van az indulásig és idefele tele volt a gép: hát a fene se érti, minek aggodtam én ezen ennyit... ;-) és az itteni reptéri boltban is veszek némi ezt-azt a gyerkőcöknek-felnőtteknek. Hatékony átszállás volt.
A felhők még mindig nem tűntek el, így egyelőre belemerülök a visszaútra szánt könyvbe. Ez jobb, mint az odaúti, persze biztosra mentem, mert egy trilógia második kötete és már az elsőt is szerettem. A kajáltatás után viszont kissé elpilledek, ezért ekkor a agymosás gyanánt kiválasztom a legújabb Johny English darabot, hát tulajdonképp ahhoz képest nem is rossz, helyenként jókat derültem rajta. Persze amikor ötvenharmadszor sütik el az "összetévesztek egy jóravaló idős hölgyet a kínai bérgyilkosnővel" című poénpótlékot, akkor már örülök annak, hogy ezzel egyben vége is a filmnek.
Később megpróbálkozom még a választék egyetlen német darabjával, a Dreiviertelmond-dal (igazán lehetne több is, ebben nem kéne szégyellni a németséget, kedves Lufisok!), ez egy kedves, bár mindazonáltal kissé didaktikus és kiszámítható tanmese a török-német együttélés mindennapjairól és az előítéletekkel való nehéz leszámolásról. Láttam már jobbat, de azért összességében ez volt a legjobb film a Frankfurt-Nagoja-Frankfurt viszonylaton.
Ahogy közeledünk Európa felé, először Finnország felett nosztalgiázom egy kicsit, majd Tallinn felett is elrepülünk, innen már alig egy óra és Frankfurtban vagyunk.
Willkommen in Europa!
Frankfurt- Budapest
Frankfurt bazinagy reptér, bazihosszú folyosókkal, ráadásul a tengerentúlról érkezők a tranziton is csak egy újabb biztonsági ellenőrzésen keresztül tudnak átvergődni az európai járataikra. Itt aztán jó negyedórát sorban állok, lévén a tömeg is bazinagy.
Azért még veszek valami italt Zsuzsának, aztán irány a gép. Felszálláskor szép tiszta az idő, sűrűn lakott, kulturált, szépen fésült, ápolt táj felett visz a felszálló gép útja, kiszúrok egy kedvesen kanyargó folyót is, ez akár a Majna is lehet, vagy nem. Később szép habos felhők jönnek, majd később paplan, innentől megint olvasok, amit csak a kaja szakít meg illetve, nézd csak itt palackos Warsteiner van, ez kellemes levezetése egy fárasztó repülőútnak.
Ferihegy a szokásos: kicsit provinciális, kicsit fapados, itt ugye nem a szép új váróba vezetnek minket a folyosók, hanem rögtön némi lépcsőzéssel szoktatnak minket a honi viszonyokhoz. Kell is szokni, mert nem tudom más hogy van vele, de nekem a reptéri út menti látvány még mindig kultúrsokk már pár napos távollét után is.
Willkommen in Ungarn!
Pont egy éve írtam egy listát a Pesten található három autentikus cseh sörözőről (meg arról az egyről, ami nem az), most pedig egyszer csak azt vettem észre, hogy mindhárom hely megduplázódott, ami igencsak érdekes és örvendetes fejlemény.
(Bár lehet, hogy a sok sör miatt van csak ketős látásom...;-)
Először a Hrabal duplázott, ők a Rákóczi téri csarnok mellett nyitották meg a Bohémiát. A csapolt sörválaszték eltér (ami nagyon jó), de a palackos választék ugyanaz (ami nem baj, sőt), csakúgy mint a sörkorcsolyák: hermelin, ruszli és kvargli. A berendezés is nagyon hasonló, a szoros rokonság letagadhatatlan, de persze nem is akarja senki letagadni. És a fapados "igazi" cseh hangulat is nagyon jó, engem ez emlékeztet leginkább a kedvenc prágai helyeimre, így hirtelen pl. az idén ősszel felfedezett Jelinkova ugrik be, mint távoli "unokatestvér".
A Ferdinánd volt a második a sorban, ők március elején nyitották meg a Ferenc Ferdinánd Éttermet Budán, a Hengermalom utcában. A dél-budai helyszínt egyfelől külön bónuszponttal jutalmazom, másfelől aggaszt egy picit, hogy a mainstream vigalmi negyedből igencsak távol eső, a kelenföldi lakótelep szélén található lokáció mennyire lesz üzletileg rentábilis. Mindenesetre a hét elején mi voltunk az egyetlen vendégek. Persze a három csehsörszentély közül nekem korábban is mindig a Ferdinánd tűnt a legüresebbnek, aztán valahogy mégis talpon vannak, szóval az alkalmi benyomásokból felesleges messzemenő következtetéseket levonni.
A sörválaszték itt részben ugyanaz, mint a Szív utcában, tehát elvileg háromféle Ferdinánd sör itt is megtalálható. Azért mondom, hogy elvileg, mert ottjárttunkkor csak a vörös volt csapon. A "hiányt" azonban gond nélkül helyettesítette a két "vendégsör", esetünkben egy világos és egy barna Bernard: hát mindkettő mennyei élvezet volt, a habjuk meg egy költemény, sűrű, tejszines, hmmm!
A Ferenc Ferdinánd követi pesti testvére példáját, kifejezetten elegáns, "békebeli" hangulatot árasztó berendezésével és viszonylag gazdag étlapjával. A fényképeken kifejezetten "túl" elegánsnak éreztem, de a valóságban szó sincs erről, nagyonis barátságos a hely, bár talán a bejárattól nem messze csordogáló szökőkutacska szerintem nem kellene oda. A megkóstolt kaják nagyon finomak voltak és bár vannak átfedések, a pesti és budai étlap nem teljesen azonos.
Utoljára a Pivot klónozták a tulajdonosok, az ő Wesselényi utcai reinkarnációjukról csak tegnap szereztem tudomást. Itt igazi próbát még nem tettem, viszont kihasználva a nagy palackos sör választékot, beugrottam egy kis bevásárlásra (ezt egyébként a Hrabalban és a Ferdinándban is érdemes megtenni, az árak a Hrabalban a legmérsékeltebbek), a Jubiler Amber IPA több más társával türelmetlenül várja, hogy mikor szakítok időt egy kis esti sörkóstolásra.
Valószínüleg hamarosan: elvégre meg kell ünnepelni a három pesti pivnice-ikert!
A kisebbik lányom így köszöntötte március 15-ét:
Ennél tisztább köszöntés tőlem se telik.
Ez a poszt a Miyazaki Közlekedési Vállalat (azt hiszem, nem pont így hívják, de jól hangzik) menetrendjéről és jegyrendszeréről, illetve az utóbbi megvalósításához alkalmazott technológiákról és eljárásokról készült rövid beszámoló. Gyanítom, hogy magyar viszonylatba a rendszer nem lenne áültethető, de természetesen megfelelő díjazás ellenében szívesen írok egy megvalósíthatósági tanulmányt is...
Mellékesen - ha valaki még nem jött volna rá vagy nem olvasta volna - ez a múlt heti első rejtvény megfejtésposztja is egyben.
A jegyrendszer
A buszon követendő eljárás a következő:
A fentieket az alábbi képsorozat hivatott illusztrálni:
Chipkártyás változat
Akinek van valamilyen elektronikus - azaz chipkártyás - jegye, annak a fenti műveletsort az alábbi módosításokkal kell végrehajtania:
Nincs teljes információm arról, milyen fajta chipkártyás jegyek vagy bérletek léteznek Miyazakiban. Korábbi tapasztalatom alapján el tudom képzelni, hogy a chipkártyás jegyek feltőltős alapon működnek, azaz lényegében ugyanannyiba kerül a jegy, csak a kártyára előre feltöltött egyenleget fogyasztja. A tokiói tömegközlekedés legalábbis így működik.
Persze technikailag ugyanúgy lehetséges átalánydíjas (azaz bérletes) megoldás, vagy éppen vásárlói csoporthoz (diák, nyugdíjas) kötött kedezmény megadása. Az utóbbit valószínűsítem is, mert minden idős utas valamiféle chipkártyát használt.
Elvileg létezik egy egynapos turistajegy, aminek az ára 1000 jen. Ez egyébként elég kedvező ár, mert nekem gyakorlatilag a szállodától a centrumig tartó utazásért 500-520 jenes összegeket kellett fizetnem, azaz oda-vissza már lényegében a pénzemnél lettem volna. Azaz akinek az egész napja szabad és be akarja járni a város nevezetességeit, annak biztos megéri. Az már más kérdés, hogy sajnos a szállodában és környékén ez a jegy beszerezhetetlen volt, annak ellenére, hogy a fent belinkelt tájékoztató szerint ott is forgalmazzák.
Tájékoztatás
A külföldiek számára a tájékozódás elég nagy nehézségekbe ütközik.
A közlekedési vállalat honlapja csak japánul beszél. Bár ügyes és állhatatos internetvadászok a Google Translate használatával illetve az angol nyelvű URL-ek kifigyelésével egész sok mindent kitalálhatnak (nyílván h.gergő is így találta meg a járatok térképét), azért ez így sem nem egyszerű, sem nem megbízható módszer.
A helyszínen sem túl könnyű a tájékozódás. A buszokon pl. nincsenek járatszámok és bár a megállókban ki van függesztve a menetrend, azokon is minden japánul van. A fentebb említett járattérképet a helyszínen sehol sem láttam.
Persze ez tulajdonképp érthető: Miyazaki ugyan turistacélpont, de elsősorban belföldiek számára. A külföldiek leginkább konferencia-, esetleg golfturisták, azok meg inkább taxiznak vagy befizetnek egy buszos idegenvezetésre, minthogy a helyi buszon bumlizzanak.
Ugyanakkor némi tájékoztatás van, a pályaudvart és a hotelt összekötő járaton azért rajta volt a szomszédos konferenciaközpont neve angolul is, ez pl. sokat segített. Amit pedig a hivatalos tájékoztatás elmulasztott, azt a helyiek segítőkészsége kompenzálta. Akármit is kérdeztem, mindig igyekeztek nagyon lelkiismeretesen válaszolni, még akkor is, ha egyébként alig beszéltek angolul, ami azért arrafelé (is) gyakran előfordul.
Járatritkaság
A buszok járatsűrűsége igencsak siralmas magyar szemmel. A szállodát három járat érintette, ezek legjobb esetben is csak óránként jártak. A pályaudvart és a szállodát összekötő járat reggel 8 és este 8 között produkálta ezt az óránkénti sűrűséget, a központot és a szállodát összekötő járat 9 és 5 között. A szálloda-reptér járat naponta hatszor jár, mondanom se kell, hogy se érkezéskor, se távozáskor nem volt nekem megfelelő időpont, így taxiznom kellett.
Miyazaki egy 400,000 lakosú város: ha a többi járat is hasonló menetrenddel közlekedik, akkor a miyazaki buszközlekedés nem sokat fedhet le az igényekből. Ezenkívül a várost átszeli egy észak-déli irányú vasútvonal, amelynek délnyugat felé is van elágazása. Az állomások sűrűsége alapján ez a vasút szintén használható helyi közlekedésre is, de az egyetlen általam ellenőrzőtt vonalon (a délnyugati leágazáson) szintén kb. az óránként egy járat jellemző, tehát szó sincs mondjuk a HÉV-sűrűségről.
Az úthálózat nem tűnt túl nagy kapacitásúnak, néhol voltak két-három sávos utak, de sok helyen még a busz is keskeny egysávos utcákon járt csak. Ennek alapján - európai közlekedési igényekből kiindulva - simán el tudom képzelni, hogy hétköznap csúcsidőben jó nagy dugók vannak. Ugyanakkor ezeket saját szememmel nem láttam, lévén én csak hétvégén bumliztam, így elképzelhető, hogy tévedek. A belvárosban egyébként mindenütt van bicikliút és sok biciklit látni, ez esetleg lehet fontos helyi közlekedési elem.
Árak
Az árakról már esett szó, horribilisek. Egy kb. húsz-huszonötperces buszút 500 jen körül van, ez 1360 forint napi árfolyamon. Ugyanakkor a vonat olcsóbbnak tűnik: egy általam ellenőrzött 40 perces vonatút 360 jen.
Egyéb megfigyelések
A buszsofőrök fehér kesztyűt hordanak.
A buszok üléseit fűtik, csak tudnám minek.
Azt mindig tudtuk, hogy a japánok kütyü- és technológiaőrültek, hiszen a kütyüik és technológiájuk elönti a világot. A helyszínen azonban néhány vadhajtást is fel lehet fedezni.
Itt van pl. ez a két gyöngyszem. Baloldalt egy wc ülőkébe integrált bidévezérlő egység, jobboldal egy vízforraló. Mindkettő a szállodai szobámban található.
A bidé-rátét alapvetően nagyon jó ötlet, hiszen szemben az Európában szokásos megoldással, nincs szükség két külön egységre, helyfoglalás szempontjából tehát optimális a megoldás. Ugyanakkor mindkét egység már messziről is gyanús. Mi a fenét keres az a sok gomb rajtuk?
Közelebbről megnézve még riasztóbb a helyzet. A bidévezérlőn 15 gomb és 15 LED található.
Arra viszonylag könnyen rájöttem, hogy három fő popómosó üzemmód létezik, ezeket az ülő figurák jelképezik. A bal szélen a leállító gombtalálható. Állítható a vízsugár hőmérséklete, ezzel nagyjából hat gombot lefedtünk. A rendszer az ülőkét is fűti, ez egyébként régen lehetett volna jó funkció egy falusi retyón, ahol a deszkák között süvített a jéghideg szél, ma már nem érzem különösebben fontosnak. Akárhogy is ez még egy gomb: persze nem tudom melyik, az is lehet, hogy a fűtés automatikus.
Nagyjából ennyit tudtam összeszedni. Azaz a bidévezérlő gombok felének funkciójáról fogalmam sincs.
Nézzük a vízforralót: 5 gomb, kilenc LED. 4 LED a beállítható vízhőmérsékletet jelzi, ezeket egy gomb vezérli léptető üzemmódban (vajon a LEDektől balra, vagy jobbra levő lehet az?). Elvileg egy gomb kellene a forralás beindításához és még egy a víz kiengedéséhez, de sajnos ez a valóságban nem ilyen egyszerű: nekem legalábbis kb.fél perc összevissza nyomogatás után sem sikerült beindítani a folyamatot. Aztán félóra múlva már sikerrel jártam, de a dolog nem triviális és most, hogy írom a posztot, már nem tudnám megmondani, milyen sorrendben kellett megnyomnom a gombokat, hogy menjen a dolog.
Szóval ehhez is túl primitívnek bizonyultam.
Egyébként ha nagyon kekeckedő lennék, most morgolódhanék azon, hogy egy nyilvánvalóan sok külföldi által látogatott szállodában miért nincs angol nyelvű cimke ezekhez a kütyükhöz, de nézzük inkább a pozitív oldalát a dolognak: a bidévezérlőn legalább van jelzés a vakoknak.
Egyébként is, ha lenne angol cimke, akkor miről írtam volna posztot?
Van több kép is: klikkide!
Ha már ilyen sikeres volt az előző, következzen egy újabb rejtvény, illetve mindjárt kettő:
A kérdéseim a következők:
Előrebocsátom, hogy a 2. és 4. kérdésre egyelőre magam sem tudom a teljes választ, úgyhogy különösen kiváncsi vagyok a megfejtésekre...
Részleges megfejtésposzt holnap, addig is kellemes fejtörést!
A következő kérdések várnak megfejtőikre:
Információk idővel szivárognak majd és előbb-utóbb lesz megfejtésposzt is.
Kellemes fejtörést!
Frissítés (március 12.): Itt a megfejtésposzt!
Rövid tél, rövid búcsúztató.
Régen minden sokkal jobb, igazibb, nagyobb, hosszabb volt, ugyebár. A tél is: novemberben leesett három méter hó, február végén elolvadt, húmicsodahócsatákat vívtunk, meg szánkóztunk, koriztunk, sejdejóvolt!
Szóval nem szeretem ezeket a "régen minden jobb volt" kezdetű tirádákat, mert Budapesten pl. mindig változatos volt a téli időjárás. Azaz hol volt hó, hol nem, hol gyorsan elolvadt, hol kicsit tovább tartott, egyik héten fagyott és a sokéves átlag alatt volt a hőmérséklet, másik héten olvadt és a szokatlan melegről cikkeztek a lapok.
Ugyanakkor azért az tagadhatatlan, hogy szigorúan szubjektív értékelésem szerint az utóbbi években enyhe teleink voltak kevés hóval: az idei sem volt kivétel, az igazi tél lényegében február első két hetére korlátozódott. Ezt a rövid két hetes telecskét búcsúztatom most néhány fotóval és néhány megjegyzéssel.
1) Amikor leesik a hó, azt mindig nagyon szeretem, még a közlekedés átmeneti nehézségeit is könnyen veszem, annyira szép a város a hóesésben. Különösen azt szeretem, amikor mindent, még a fák ágait is vastagon beborítja a friss hó:
2) Aztán lassan eláll a hóesés. A behavazott város még mindg szép, de a civilizáció piszka lassan kezdi "bedarálni" a szépséget. Az utcák és járdák latyakosak lesznek, a fákról leolvad vagy lesodródik a hó, a szépség visszaszorul a parkok érintetlen területeire.
3) Ha sokáig nincs se hóutánpótlás, se gyors olvadás, egy-két hét után még csúnyább lesz a város, mint hó nélkül. Mocskos hókupacok keletkeznek, ráadásul a hó (egyre kevésbé) fehér háttere is a szokásosnál sokkal jobban kiemeli az öntudatos budapesti polgár szemetelési szokásait. Ilyenkor én már az olvadást várom.
Ami hamar meg is jött, tegnap pedig már a tavasz szagát éreztem a levegőben.
A többi téli képért (némelyik nem idei...) klikkide!!
Szóval Prága után Csehország. Illetve instant felderítés a "megállunk hazafelé egy icipici városnézésre aztán megebédelünk" műfajban.
A kiválasztott helyszín korábban mindig alapos előtanulmányok és komoly mérlegelések eredményeképp alakult ki. Ezúttal azonban a szombati kocsmatobzódásra való felkészülés illetve az ezzel kapcsolatos lobbizás teljes mértékben lekötötte energiáinkat, így vasárnap reggel azt vettük észre, fogalmunk sincs, hová is kéne menni. Én nagyjából emlékeztem a korábbi évek kiselejtezett jelöltjeire, pontosabban néhány városnévre, mert arra, hogy miért lettek jelöltek és miért estek ki, arra már nem. A többiek még kevesebbre emlékeztek, ráadásul vasárnap reggel valami különös álomkór vett erőt a társaságon, így a nálunk lévő cseh sörbédekker átolvasására se igen jutott energia.
Így elindultunk hazafelé azzal, hogy a többiek rám bízzák, hol állunk meg.
Én meg némi hezitálás úgy döntöttem, hogy akkor megállunk Humpolecben, aztán ha nagyon ronda, akkor, még mindig ott van a szomszédban Havlíčkův Brod, ha meg az se jó, akkor továbbmegyünk Jihlaváig: valamelyik csak megfelel.
Humpolecről egy dologra emlékeztem, hogy ott főzik a Bernardot, aminek több igen remek sörét időről időre fogyasztom, a kedvencem a Sváteční ležák, itthon is kapható (pl. a csakajósörtől), csak ajánlani tudom. Titkon reménykedtem, hogy esetleg nyitva lesz a főzde vagy legalább az ajándékboltja, de sajnos bejött a novemberi papírforma, "természetesen" zárva voltak. Nagy kár, mert az ajándékbolt kirakata igencsak csábító sörereklyékkel volt tele, Bernardos korsók, poharak, alátétek, pólók, sapkák stb.
De térjünk rá Humpolec turistalátványosságaira. Van pl. egy nagyon szép gótikus temploma egy még szebb toronnyal (négy szép fiatoronnyal, ahogy dukál), amit két oldalról két tér határol, az Alsó és a Felső. Az utóbbi olyan határozottan kellemes kisvárosi főtér hangulatot áraszt. Illetve áraszthat tavasszal vagy nyáron, novemberben leginkább "hol vannak a zemberek és miért van ilyen rohadt hideg" hangulatot áraszt. A templomba nem lehetett bejutni, a két teret kb tíz perc alatt bejártuk, tehát akár jöhetett volna a B (azaz Brod) Terv, de felfigyeltünk egy várostérképre a téren, amin rövid tanulmányozás után egy várromra és egy zsidó temetőre való utalásokat találtunk, így rövid tanácskozás után inkább ezek nyomába eredtünk.
Először a temetőt találtuk meg, ez a város határában állt, egy nagyjából négyzet alakú, magas téglafallal körülkerített elzárt terület: a novemberi papírforma itt is érvényesült, a kapu zárva. Na jó, akkor keressük meg a várat. Itt már elértük az erdőt, több ösvény is nehezítette a navigációt, végül a haverom bevetette az iPhone-ját és így sikerült a megfelelő ösvényt kiválasztanunk. Ha őszinte akarok lenni, az odavezető út sokkal szebb volt, mint maga az Orlik névre hallgató várrom: gyönyörű, mesebeli fenyőerdő, sejtelmesen átszűrődő napsugarakkal, néhol pedig mohaborított, fenséges sziklákkal.
Ehhez képest a humpoleci Orlik egy magyar szemmel nézve tizenkettő egy tucat várrom. Persze lehet, hogy cseh szemmel nézve meg unikum, arrafelé sokkal inkább az épen maradt, szépen berendezett kastélyok a jellemzőek, mint a nálunk megszokott romok. (Itt most ízlés szerinti hosszúságban mindenki idegondolhat rutinszerű búsmagyar történelmi sirámokat...). Mindazonáltal, ha már ott voltunk, bemásztunk, merthogy egyébként - novemberi papírforma, ugyebár - a kapu itt is zárva volt.
Szóval bemásztunk, fényképeztünk, kimásztunk: kedves hely, de hamar elintézhető.
Visszafelé viszont nagy mázlink volt: időközben kinyitották a zsidó temető kapuját, így ide nem kellett bemászni. Fényképezni lehetett és érdemes is volt, ezeknek a temetőknek megvan a maguk hangulata, amihez ezúttal egy közlékeny helyi fiatalember is hozzátett, aki lokálpatrióta büszkeséggel közölte, hogy Gustav Mahler innen származott el és a Mahler család több tagja is itt van eltemetve. Akkurátusan végigmutatta a rokonság egyes tagjainak sírköveit, azt is tudta, melyik nagyapa és melyik nagynéni; ezeket aztán persze már a következő pillanatban elfelejtettem, de pár Mahler feliratú sírkő így is megörökítésre került.
A nap záróakkordja egy ebéd volt a Fekete Ló étteremben. A sört természetesen a helyi Bernard főzde szolgáltatta, sofőrként meg kellett állapítsam, az alkoholmentes félbarna egy tévedés: talán a gyümölcsös változatokat kellett volna választani. A kaja felejthető volt, valami piritós köré applikált indiaicsípősmártásos izé.
Havlíčkův Brod legközelebbre maradt.
Lusták helyben böngészhetik a képeket:
Szorgalmasabbaknak nagyobb méretekért és a képfeliratokért klikkide!
Állandóan figyelni kell! Mindig résen kell lenni!
Mert akinek egy pillanatra ellankad a figyelme, az úgy jár, mint én tegnap a Sárgakútnál.
Az történt, hogy a Sárgakút akciózott. 12 fabatkás kedvezményt adtak a naftára: a fabatka helyett Sárgapontokat vontak le a Sárgakártyáról. Ezzel Promontor figyelmét jól lekötötték, mert arra kellett koncentrálnia a kasszánál, hogy ne felejtse el megemlíteni, hogy ezúttal ne a szokott módon felírják a bónusz Sárgapontokat a Sárgakártyára, hanem levonják azokat a bődületes fabatkakedvezményért.
Ez az egyszerű művelet sajnos nagy mértékben lefoglalta Promontor szerény agyi kapacitásait, így a Marketingbullshitelhárító Egység a túlterheléstől kikapcsolt. A dörzsölt kutas pedig valahonnan megszagolta, hogy megrendült védelemmel van dolga:
- Nézze, ha megveszi a Csodaszép Színes Sárgakútmagazint, akkor van benne egy Csodakupon, azzal 15 fabatkát spórolhat a legközelebi tankolásnál. És a Csodaszép Színes Sárgakútmagazint most akár 50 Sárgapontért is megkapja...
Ha a Marketingbullshitelhárító Egység működött volna, akkor itt Promontor azonnal gyanút fogott volna és a szokásos lekoptató szöveggel ("Köszönöm, nem érdekel" vagy "Majd meggondolom...") zárta volna rövidre a próbálkozást. Ehelyett azonban nagy hibát követett el:
- Tényleg? És csak ötven pont?
- Igen, látja itt kupon - nyitotta ki a kutas a Csodaszép Színes Sárgakútmagazint villámgyorsan, majd ugyanolyan villámgyorsan vissza is csukta - és itt van az ár, látja, csak ötven pont.
És valóban, a címlapon ott állt, hogy a Csodaszép Színes Sárgakútmagazin 299 fabatkába vagy 50 Sárgapontba kerül. Promontor még értékelte is, hogy a kutas nem nézte hülyének (hahaha...) és nem próbált igazi pénzt kérni ezért az egyébként a kuponon kívül valószínűleg teljesen értéktelen nyomdai remekműért.
- Jó, adjon egyet - mondtam. (Jajjajjaj...)
- Milyen gyakran szokott tankolni? - kapott vérszemet a kutas.
- Hát, úgy havonta egyszer - mondom, a Marketingbullshitelhárító Egység persze még mindig eszméletlen, mert hát mi köze ahhoz a kutasnak.
- Aha, mert akkor vehetne kettőt és akkor két kupont is ki tudna használni kedvezményes tankolásra - mondja a jóindulatú kutas segítőkészen.
Öööö, nem, köszönöm - mondtam, mert ez még a a Marketingbullshitelhárító Egység nélkül is oltári baromságnak tűnt.
OK - vont vállat a kutas, ennyiben maradtunk.
Én meg távoztam, bár ekkor a Marketingbullshitelhárító Egység már bootolt és a tudatalattimban kezdett valami halvány gyanú megjelenni és növekedni. Ez a gyanú aztán csak az otthoni ellenőrzésnél lépett elő a tudatalattimból. Át lettem ejtve.
A Csodaszép Színes Sárgakútmagazinban található Csodakupon ugyanis csak a Sárgakút Győztes-Erő márkanevű prémium üzemanyagaira vonatkozott. Amit eddig soha nem tankoltam és soha nem is fogok. Még 15 fabatkás kedvezménnyel sem, ugyanis még így is bőven drágább a fabados naftánál. A mindenféle "titkos recept", "minőségi adalékanyagok", "jobb a motornak" meg főleg "kevesebbet fogyaszt" című állításokat meg nem hiszem el. Vagy ha el is hiszem, azt biztos nem, hogy ezek behoznák a jelentős árkülönbözetet.
Tehát összegezve: van egy csodaszép, de sajnos zéró hasznos információt tartalmazó, számomra teljesen értéktelen Csodakupont tartalmazó Csodaszép Színes Sárgakútmagazinom. Kommentekben lehet jelentkezni érte, szívesen odaadom bárkinek...;-)
Ötven Sárgapont persze nem nagy ügy, nagyjából olyan, mintha egy kiflit elvesztettem volna. Inkább csak a Marketingbullshitelhárító Egység önérzetén esett súlyos csorba bosszant, illetve az Inkorrekt Eladói Magatartást detektáló részegységem kapcsolt riasztási fokozatba: az ugyanis egyértelműen piszkos húzás, ha egy sárgakúti eladó egy fapados naftát éppen akciósan vásárló (azaz vélhetőleg árérzékeny) vevőre úgy sóz rá egy kedvezményt, hogy elsumákolja azt a tényt, hogy az csak a méregdrága Győztes-Erőre érvényes.
Mindennek a Sárgakútra nézve nem lesz komoly következménye: általában csak céges autót szoktam itt tankolni máshol nem használható üzemanyagkártyával (kivéve a fent említetthez hasonló akciókat), ez értelemszerűen a jövőben is így lesz. A kicsinyes "bosszú" tehát mindössze két szankcióból fog állni.
Az első ez a poszt.
A második meg az a tény, hogy a jövőben egy ideig az obligát vásárlásaimat egy másik útbaeső Sárgakúton fogom megejteni. Legalábbis addig, amíg túlteszem magam az ötven Sárgapont elrablásának traumáján.
A fenti posztot a "négyéves" Jácintnak ajánlom, akinek utolérhetetlen fogyasztóvédelmi posztjait próbálom néhanapján szemérmetlenül másolni, így az a minimum, hogy ezúton is boldog "szülinapot" és további sikeres blogolást kívánjak neki!
