"Á, Brnoban nincs semmi!"

Ez a mondat az elmúlt két évtized prágai sörhétvégéi során elég sokszor elhangzott. Vasárnap ugyanis már reggel hazaindultunk és napközben megálltunk egy rövid sétára és egy utolsó korsó - cseh ebéddel kisért - cseh sörre valahol az autópálya mentén. A helyszín kiválasztását mindig persze mindig komoly diskurzus előzte meg, általában beterjesztettem néhány utikönyvleírással alátámasztott javaslatot, a többiek elolvasták a bejelölt oldalakat, jól megkritizáltak, aztán valahova azért csak elmentünk.

Brnoba azonban soha, merthogy ott "nincs semmi".

Nem egészen világos számomra, hogy mi is ennek a megállapításnak az eredete. Valószínűleg én lehetek a bűnös, talán a legelső (még egyáltalán nem a sörivásra koncentráló) csehországi utamra készülve vontam le ezt a következtetést valami rosszul megírt bédekker alapján. Aztán valahogy rajta ragadt a városon a bélyeg.

És talán soha nem nem is került volna le róla, ha nem futunk össze minduntalan Péterrel és csapatával.

Ez az utóbbi három év fejleménye. Korábban eléggé össze-vissza időpontokban mentünk Prágába, eleinte nyáron, aztán - elkerülendő az embertelen turistatömeget - inkább tavasszal vagy ősszel. A tömeg azonban követett minket. 2008-ban november 7-re esett a látogatásunk, ez pedig végre ideálisnak bizonyult: bár Prága ekkor sem volt turistamentes, a létszámot elviselhetőnek találtuk és az időpont az itthoni kötelezettségeinkkel is összeegyeztethető volt, így idén már harmadszor ezen a kora novemberi hétvégén mentünk Prágába.

Már az első alkalommal összetalálkoztunk egy másik magyar társasággal. Először talán az Ökörben, aztán másnap a Tigrisben. Vagy fordítva. Akárhogy is, minduntalan beléjük botlottunk: láthatólag ugyanúgy törzshelyük volt az Ökör és a Tigris, mint nekünk. Aztán tavaly megint ott voltak. Így aztán előbb-utóbb szóba elegyedtünk és a rövidebb-hosszabb beszélgetések során kiderült, hogy igen, ők is imádják az Ökört (ez mondjuk látszott) és igen, ők is tudják, hogy a Tigrisbe nyitásra oda kell érni (ezt is észrevettük). Kicseréltünk persze egyéb praktikus információkat is pl. a cseh étlap ínyencségeiről, egyéb prágai kocsmákról és szálláshelyekről. Talán már itt szóba került, hogy ők - velünk ellentétben - már csütörtökön elindulnak és első este Brnoban alszanak, de ekkor még nem veséztük ki a témát.

Aztán Péterrel és az öccsével idén nyáron is össszefutottunk a Cseh Sörfesztiválon és itt valahogy részletesebben szóba került Brno. Péterék ugyanis igen jó véleménnyel voltak a városról, mind látnivalók, mind kocsmák tekintetében. Addig-addig emlegettek átszellemülten mindenféle számunkra ismeretlen kocsmaneveket és sörmárkákat, hogy kedvet kaptunk mi is egy brnoi kitérőre.

Péter szerencsére még az elérhetőségeit is megadta, így augusztus vége felé, amikorra a szokásosnál korábbi csütörtöki indulást mindenki (beleértve a megértő feleségeket is) jóváhagyta, egy rövid telefonbeszélgetés során szépen kiszedtem belőle az összes fontos brnoi titkot: szálláshelyeket, kocsmaneveket, még egy-két látnivalót is.

Brnoi látogatásunk jól példázza, menyire félrevezető lehet egy felületes előítélet. A brnoi "semmi" egy kulturált, kellemes, látnivalókkal is megspékelt város, ami - nem mellékesen - kocsmailag is megérdemli, hogy időnként megálljon ott a prágai utazó.

Két rövid sétára volt csak időnk amúgy. Csütörtök este az alább ismertetendő kocsmák által közrezárt területen kószáltunk, egy-két szépen kivilágított templom vagy tér kedvéért téve csak rövid, többnyire egysaroknyi kitérőt. Másnap reggel kicsit távolabbra jutottunk, bár ez a "távolabb" még mindig csak a szűkebb belváros egy-két távolabbi pontját jelentette, pl. Zöldségpiacot és a Péter-Pál katedrálist sikerült körbejárni. Az igen szűkreszabott időkeret miatt aztán bemenni sehová se mentünk be és olyan "távolabbi" csemegéket is kihagytunk, mint pl. a brnoi vár, a Spilberk. Azt nem tudom, hogy hagyomány lesz-e ezentúl a csütörtöki indulás, az viszont biztos, hogy a lassan érlelődő Nagy Családi Cseh-Morva Körutazás során Brnora is rá fogunk szánni egy vagy két napot.

Végezetül következzen a poszt legfontosabb része, a kocsmabeszámolók:

Zelená kočka, azaz Zöld Macska: nekem nagyon tetszett a hely. Bejött a szecessziós hangulat, a tarkabarka mozaikpadló a bejáratnál, a könnyed, majdnem kecses, kicsit kávéházas bútorok. Nem mondom, szeretem a hagyományos, robosztus, pados, bajoros sörözőket, de kell néha egy kis változatosság és a Zöld Macska úgy tud friss lenni, hogy közben azért az othonosság és a patinás hangulat is megvan.

Ízlett a sör is. Ezzel kisebbségben maradtam, a többieknek sajnos nem jött be a dalešicei sörfőzde választéka (úgyhogy valószínűleg kénytelen leszek valamilyen partizánakció keretében visszatérni ide). Pedig kétfajta sört is kóstoltam itt, a kedvencem a 13-as szűretlen sör (kvasnicne, ez egyébként az étlapon nem is szerepelt, csak krétával volt felírva egy táblára) de a 13-as barna se rossz.

Ettünk is, naná, már kilyukadt a gyormunk, mire este hat után beestünk. Emlékeim szerint bramborákot (Bramboráčky, azaz cseh tócsni), hermelint és kvarglit rendeltünk. Az előbbi nagyon finom volt. A sajtok is, csak az utóbbiakkal az volt a gond, hogy elég kicsi volt az adag: középre raktak egy kis adag kvarglit/hermelint, köréje pedig (hogy a tál tele legyen) pedig edami szeleteket. Ezt azért nem vettük jó néven.

Pegas: Hotel, sörfőzde és söröző egyben. A szállás drága, így máshol aludtunk, viszont itt söröztünk. A söröző berendezése, ellentétben a Zöld Macskával, teljesen a hagyományos cseh söröző-designt követi, robosztus asztalok és padok, sötétbarna lambéria. Egyszerű, régies és hangulatos. Többféle sört főznek és csapolnak, világos, félbarna, barna és búza a választék. 6 decis korsókban mérik a nedűt, ez talán egy kicsit sok, lévén itt is ittunk kétfélét legalább: jó volt a barna is, a világos is. Valamit ettünk is, egy hónap távlatából meg nem mondom, mit, de nem lepne meg, ha valami klasszikus káposztás-knédlis hús lett volna. Vagy talán valami kolbász volt? Az, hogy nem emlékszem rá, arra utal, hogy rossz biztosan nem volt, de olyan kiemelkedően jó sem lehetett.

Vegas Club: Azt hiszem, ide csak azért estünk be, mert hazafelé menet még vágytunk egy korsó sörre. Négyen háromfélét ittunk, a Lobkowicz mindenkinek ízlett, a Starobrno senkinek, de meg nem mondom, melyik Starobrno-t ittuk, se azt, hogy a harmadik korsó az egy másfajta Starobrno volt-e vagy egy Poutnik, merthogy mindkettőből többfajtát is csapolnak.

Igazából nekem ekkor már túlságosan a fejembe szálltak a korábban elfogyasztott korsók ahhoz, hogy értékelhető emlékeim legyenek, így maradjunk annyiban, hogy a hely nagy előnye a sörválaszték.

Végezetül megemlítendő a szállásunk, az Amphone hotel. Remek kompromisszum: még nincs nagyon messze a központtól, de már elfogadható árakat ajánlanak. A reggeli se rossz. Amúgy ez egy kollégium, a legfigyelemre méltóbb objektum (must see!) pedig a kétésfélszemélyes, ajtó nélküli lift.

Kezdődik.

Túl sok okosságot nem tudok mondani, amit mások már nem mondtak el. A Hatosfal megírta a vágyott, nagyon-nagyon optimista forgatókönyvet arról, hogyan lehetünk hetedikek, a SportGéza megírta ugyanazt egy fokkal realistábban, emlékeztetve a tisztelt elszállni hajlamos szurkolótábort arra, hogy a papírforma alapján a szakma a 10-11. helyre vár minket, ami ugye nem ér olimpiai selejtezőt.

Most én lehetnék még realistább és megjegyezhetném, hogy tulajdonképpen a továbbjutás se garantált, az izlandi-norvég páros bivalyerős és félig "otthon" játszanak (láttuk a nőknél mire jutottak a skandinávok a norvég-dán eb-n...), az osztrákok pedig az utóbbi időben elég fickósak. Ezen a vonalon továbbhaladva emékeztethetnék Nagy Laci és a sérültek fájó hiányára és eljuthatnék a szokásos földhözragadt következtetésre, miszerint örüljünk, ha továbbjutunk a csoportból.

Én örülni is fogok. Ugyanakkor van bennem valami apró kis reménysugár, hogy ez a társaság képes lehet többre annál, amit a papírforma diktálna.

Ez a csapat ugyanis egy poszton határozottan megerősödött. Nevezetesen az edzőre gondolok. Nem akarom a korábbi szövetségi kapitányokat leszólni: Skaliczkinek és Hajdúnak voltak jó eredményei, az előbbi pl. mostanában a Szegedet is mintha kezdené kihozni a gödörből. Mégis, azt kell mondjam, hogy Mocsaival egyikük sem ér fel. Mondom ezt egyrészt az eredménylista alapján (Mocsai ugyebár 3 db ezüstöt és egy aranyat bír különböző felnőtt válogatottakkal felmutatni és klubedzőként se mondanám sikertelennek), másrészt pedig az előjelek alapján.

Határozottan úgy tűnik ugyanis számomra, hogy kezd összeérni a Mocsai csapat. A keret hátrányát (a nagy klasszisok hiányát) igyekszik előnyére fordítani: ha nem lehet a terhet egy-két vezéregyéniség vállára rakni, akkor nincs más hátra, egy egységes csapatot kell építeni. Ennek látni a bíztató jeleit, mind a csapatszellem, mind a kiegyensúlyozott és kombinatív játékstílus tekintetében. A hiányzók helyett pedig főleg fiatalok jönnek, akik remélhetőleg "harapni" fognak.

Persze garancia semmire sincs. A válogatott pedig legalább öt nála pillanatnyilag magasabban jegyzett csapattal fog találkozni és ezek közül minimum kettőt, de inkább hármat kellene vernie ahhoz a bizonyos olimpiai selejtezőt érő helyezéshez. Ilyesmire az athéni olimpia óta egyszer, két éve volt csak képes, a jelenleginél jóval erősebb kerettel.

Ha most Mocsai bevezényelné ezt a csapatot az első hétbe, akkor az szerintem nem lenne sokkal kisebb fegyvertény, mint anno egyik-másik érme.

Nincs más hátra, mint kiszurkolni.

Szolgálati közlemény

Ha január, akkor férfi kézilabda világverseny. És persze promontorposztok, lelkesek és csalódottak, optimisták és és pesszimisták (bár szeretném hinni, hogy leginkább realisták), latolgatósak meg értékelősek.

Hagyományokat azonban nem csak teremteni lehet, hanem megszüntetni is.

Ezúttal ez fog történni, annak ellenére, hogy - mint látható - a szokásos versenyelőtti Promontor Most Jól Megjósolja posztot még megírtam. Nem mondom, hogy egyáltalán nem lesz többé kézilabda témájú írás. Lesz, ahogy mondjuk Jácint is ír néha hokiról, meg Pontilyen is pöttyent néha valamit fociügyben, de olyan tudósítás jellegű posztözön, amilyen egy-egy Eb-n vagy vb-n volt itt fordulóról fordulóra, olyan nem lesz.

Egyrészt talán egy picit bele is fáradtam. Úgy érzem, sok újat nem tudnék mondani. Jól látszott ez a decemberi női Eb-n ahol szinte végig csak ismételgettem a korábbi írásaimat.

Másrészt eddig nem volt igazi rendes kézilabda blog, mostanra azonban akadt, a Hatosfal. Még nem olyan jók, mint mondjuk a Jégkorong Blog vagy a rengeteg focisblog közül a krém, de annál sokkal jobbak, alaposabbak és hozzáértőbbek, mint amilyen én valaha is lehetnék. Meg hát idejük is nyilván több van, lévén - rendes szurkolói bloghoz méltóan - nem csak az évi kétszeri válogatott világversenyről kegyeskednek írni, mint azt én tettem volt, hanem elég folyamatosan nyomják a sódert.

Úgyhogy a magam részéről visszaveszek a tempóból és átvedlek átlagos Hatosfal olvasó és kommentelő szurkolóvá.

Tavasszal már morogtam egy sort a rendszeres áramszünetek miatt. Ahogy akkor leírtam, 2009-ben 4 áramszünetet szenvedtünk el, amelyek összesen kb. 195 percig tartottak, azaz az Elmű 2009-es rendelkezésre állása 99,9629 % volt. (Aki szerint ez egész jó, annak kívánok több, mint háromórányi áramszünetet...)

Ahogy az az évközbeni kommentárjaimból kiderült, tavaly a helyzet sokat romlott. Itt a 2010-es áramszünetek listája:

• 2010. április 16: 45 perc
• 2010. július 4: 320 perc
• 2010. augusztus 25: 35 perc
• 2010. december 2: 65 perc
• 2010. december 4: 360 perc
• 2010. december 18: 30 perc

Halvány emlékeim szerint januárban is volt egy, de annak se a dátuma, se az időtartama nincs felírva, ezért nem vettem bele a listába. Elég elszomorító az enélkül is.

2010-ben 6 áramszünetet szenvedtünk el, amelyek összesen kb. 855 percig (14,25 óra!) tartottak, azaz az Elmű 2010-es rendelkezésre állása 99,84 % volt. Még a háromkilencest se érte el.

Az Elmű szerint ez így nyilván rendben van, mert még csak egy bocsánatkérést sem kaptunk.

Elnézést, ha valaki már unja a tagdíjkiegészítéses sirámaimat, de van az úgy néha, hogy fölhúzom magam valamin és olyankor sokáig morgok. Ráadásul smucig alak is vagyok; az a minimum, hogy jól megsiratom az elcsaklizott pénzt és elmondom a véleményem.

Sajtószemle

Pénteken (január 7.) a Magyar Nemzet foglalkozott a témával: a nyomtatott számban volt egy cikk (az MNO-n nem találtam), amelyben az ONYF nyilatkozott a tagdíjkiegészítések hozamáról. A cikket aztán idézte az origo is. Egyértelművé tette, hogy a hozam feletti rendelkezést nem kapják meg a tagok és kijelentette azt is, hogy ez így van jól. Íme a releváns idézet:

A Mészáros József által vezetett ONYF... úgy tájékoztatta a lapot, hogy ... a kiegészítő tagdíjon jóváírt hozamot nem fizetik ki a visszalépőknek. Vagyis, aki a kötelező befizetései mellett kiegészítő befizetéseket tett... a befizetések összegét felveheti, ugyanakkor az akár 12 év alatt az ezekből származó hozamot nem. 

A Méltóságos Főigazgatóság meg is indokolja a szabályozást:

A főigazgatóság indoklása szerint "a magánnyugdíjpénztárak nyilvántartási rendszere nem teszi lehetővé a kiegészítő tagdíj befizetése alapján jóváírt összegre jutó hozam elkülönítését, mivel az ehhez szükséges kettős egyéni számlavezetés" indokolatlanul nagy adminisztrációs terhet jelentett volna.

Összefoglalom: hülyének vagyunk nézve.

Először is, az egész érv olyan, mintha egy bank azt mondaná, nem képes kiszámolni, mennyi kamat járna nekem, mert az neki túl bonyolult, nagy az adminisztrációs teher. Hát basszus, az a dolga, hogy kiszámolja, akár bonyolult, akár nem.

Másodszor is, szó sincs bonyolultságról. Az pl. egy orbitális baromság, hogy a tagdíjkiegészítés hozama miatt kettős számlavezetésre lett volna szükség. Csupán a befizetés jogcímét kellett nyilvántartani, ezt azonban meg is tették: minden éves egyenlegértesítőmön minden befizetés jogcímmel együtt szerepelt. A tagdíjkiegészítésre eső hozamot egyébként is csak akkor lenne szükséges külön számolni, amikor a tag visszalép az állami rendszerbe, azaz egyetlenegyszer. (Most, ugyebár.) Ez a számítás közgazdasági szakképzettség birtokában rutinfeladat, egy okosabb középiskolás is meg tudná oldani. Természetesen az összes érintett tagra kiszámolni önmagában nem kis munka, de kizárt, hogy ahhoz a hatalmas adminisztratív feladathoz képest, amit a szinte teljes tagság visszalépése jelent, ez olyan különösen nagy extra teher lenne.

De nézzük tovább:

Az ONYF szerint egyfajta kompenzáció, hogy az, aki az önkéntes pénztárba való befizetést választja a visszalépéskor felvehető összeg elhelyezésére, az államtól 20 százalékos (de legfeljebb 300 ezer forintos) hozzájárulást kap.

Erről a 20 %-os adókedvezményről pedig már múltkor megírtam, hogy az érintett tagok többségének a veszteségét nem fedezi. (Én pl. 2000 és 2006 között teljesítettem kiegészítő befizetéseket, ezek mai értéke az inflációt figyelembe véve kb. 46%-al lenne magasabb, ennek ugye a 20% a fele sincs.)

Mennyi pénzről van szó amúgy?

A teljes pénztári vagyonhoz képest nem sokról. Elég nehéz információt találni a tagdíjkiegészítések pontos részarányáról, de a PSZÁF adataiból legalább nagyságrendi becslésekre futja. A PSZÁF éves jelentései ugyanis 2000 és 2003 között közlik az adott évi tagdíjbevételekben a kiegészítés arányát. Íme, az adatok:

Namármost a 2003-as visszaesés oka nyilvánvalóan a kötelező járulék felemelése (6-ról 8 százalékra) volt, ez ugyanis automatikusan csökkentette a maximálisan vállalható kiegészítést (4-ről 2 százalékra). Ennek alapján valószínűsíthető, hogy 2000 előtt általában is kb. 3%, 2003 után viszont 1% körül lehetett a tagdíjkiegészítések aránya.

Összességében a mostani pénztári vagyonnak 1-2 % lehet a tagdíjkiegészítés hozammal együtt. Azaz kb. 30-60 milliárd forint. Ennek becsléseim szerint nagyjából a 65-75 %-a lehet az eredeti befizetés, ezt ugye visszakapják a tagok, tehát "csak" a maradék a "lenyúlt" pénz, azaz mondjuk szépen kerekítve 10-20 milliárd forintról lehet szó.

Ha az érintett tagok arányát nézzük, akkor szerintem számolhatunk ugyanúgy 1-2 %-os aránnyal, azaz kb 30-60 ezer embert érhet itt kár.

Szóval piszlicsáré ügyről van szó, nem is értem, mit ugrálok itt.

Szemléltető ábra

Az elmúlt napokban azt tapasztaltam, a többség eleinte nem igazán érti, miről van szó, sokan rinyálásnak tartják ezt is. Bizonyos fokig érthető, kevesen érintette, és talán még az érintettek se mind tudják, mi vár rájuk ezügyben. Bekavar a kötelező vs. önkéntes szókapcsolat, a reálhozam és a teljes hozam közti különbség és hasonló ínyencségek. Ugyan elég részletesen elmagyarázom a problémát az előző posztomban, de lehet, hogy elsőre az a szöveg túl részletes. Egy jól eltalált ábra mindig kifejezőbb:

(A fenti ábra teljesen szabadon felhasználható, még a szokásos Creative Commmons feltételekhez sem ragaszkodom)

És akkor jöjjön hozzá a jelmagyarázat:

1A: a kötelezően levont befizetésekből származó tagdíjbevétel. Éz az a pénz, ami "hiányzott" az állami rendszerből és ami miatt az állam hiteleket volt kénytelen felvenni, hogy pótolja.

1B+1C: a kötelező befizetések hozama. A hozam nagyobbik része (1B) fedezi a pénz inflációs értékvesztését, a kisebbik (1C) a reálhozam.

2A: Önkéntesen vállalt befizetés. Ezt vállalhatta a tag a saját pénzéből vagy vállalhatta a munkáltató (hasonlóan más béren kívüli juttatáshoz, pl. kajajegy). Bár a  tagi és a munkáltatói kiegészítés adózási szempontból nem teljesen ugyanaz, az mindenképp azonos bennük, hogy ez a pénz, soha (mondom soha) nem került volna be az állami rendszerbe és értelemszerűen nem "felelős" semmiféle államadósággenerálásért. Tehát ez a pénz a Zemberek saját hosszútávú megtakarítása, pont olyan, mint a bankbetétje, a pérnahuzatba rejtett pénzecskéje vagy leginkább, mint az önkéntes nyugdíjpénztárba befizetett tagdíj.

2B+2C: az önkéntes befizetések hozama. A hozam nagyobbik része (2B) fedezi a pénz inflációs értékvesztését, a kisebbik (2C) a reálhozam.

Namármost, aki visszakerül az állami rendszerbe, az megkapja a zölddel jelölt részeket (2A+1C+1A, utóbbi kettőt ezért színeztem halványabbra, mert az nem biztos, hogy minden pénztártagnak lesz reálhozama), a többi megy a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapba.

A mondandóm lényege pedig az, hogy Kedves Állam Bácsi, hogy a tagdíjkiegészítés hozamát (2B) tessék visszaadni a tagoknak, mert az az övék!

A részletekért meg tényleg tessék elolvasni az előző posztot.

...a Du Levande című filmet, így ismét ajánlom: holnap (péntek, január 7.) este 22.10-kor az m2-n. Figyelem, nem vígjáték, inkább költészet! Felkészülést és ráhangolódást igényel!

Ilyenkor még bőszen évértékelő posztokat kellene írni, ehelyett azonban egy aktuálisabb problémával küszködök, nevezetesen a Nagy Magánnyugdíjpénztári Lenni Vagy nem Lenni kérdésével. Van itt ugyanis ennek a nyugdíjpénztári visszalépésnek egy számomra nem teljesen világos, de meglehetősen aggasztó pontja (amit a múltkorinál kevésbé tartok viccesnek). Ezt szeretném körüljárni egy kicsit részletesebben.

Kezdjük egy idézettel (a forrás az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság levele, amelyet karácsony után postáztak ki a magánpénztári tagoknak), kiemelés tőlem:

Visszalépés esetén, amennyiben a magánnyugdíjpénztári számláján a tagság ideje alatt elért hozam meghaladta az infláció mértékét, a töblethozam, illetve az esetleges tagdíjkiegészítés Önt adómentesen illeti meg. Választhat, hogy ezt az összeget készpénzben veszi fel, vagy önkéntes nyugdíjpénztári számlájára helyezteti, illetve társadalombiztosítási egyéni számláján íratja jóvá.

Olvasom a mondatot és elkezdek aggódni. Mert ugye azt mondja, hogy a tagdíjkiegészítést visszakapom, de ha figyelmesen elolvasom, akkor az egyáltalán nem egyértelmű, hogy vajon ez az összeg hozammal együtt jár vissza, vagy csak a nominálisan befizetett összeg. Pontosabban egyértelmű (legalábbis én úgy értem), hogy csak a nominális összeg.

Amiért mégsem hiszek a szememnek az az, hogy ez így eléggé hihetetlennek tűnik. Mert ugye az minden, csak nem kóser, hogy én mondjuk 2000-ben befizettem 100 000 forint tagdíjkiegészítést, és 2011-ben visszakapok 100 000 forintot. Ha az inflációval számolunk (nyilván nem azzal kell számolni, hanem azzal a hozammal, amit a nyugdíjpénztár elért, de használjuk az egyszerűség kedvéért az inflációt), annak a 100 000 forintnak az értéke ma kb. 188 000 forint lenne. Tehát eszerint nagyjából 88 000 ezer forintot lenyel a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alap. Ügyes.

Mi az a tagdíjkiegészítés?

A magánpénztári rendszer egyik apró furcsasága, hogy lehetőség van (volt) a kötelezően fizetendő 8 (illetve eleinte 6) százalékos nyugdíjjárulékot önkéntesen kiegészíteni maximum 10%-ra. Ezt a kiegészítést vállalhatta maga a pénztári tag, de vállalhatta a munkaadó is, pl. egy munkahelyi cafeteria rendszer keretében.

Namármost, arról ugye heves viták folytak (legalábbis a blogoszférában), hogy lopás-e, államosítás-e a magánpénztári rendszer tervezett átalakítása. A támogatók érvei közt talán az egyik legnyomósabb az volt, hogy a járulékfizetés kötelező jellege, illetve a magánpénztári járulék átirányítottsága miatt (azaz, mivel ezek a járulékok hiányoznak az állami rendszerből) a magánpénztári vagyont nem lehet teljes egészében "saját" tulajdonnak tekinteni, tehát ezért nem lehet sem "lopásról", sem "államosításról" beszélni.

A tagdíjkiegészítés esetében azonban a fenti érvek nem állnak meg. Ezeket az összegeket ugyanis a tagok saját, már adózott jövedelmükből, teljesen önkéntesen fizették be (ha a munkáltató vállalta a befizetést, az is egy általa önkéntesen vállalt, a munkavállalónak szánt juttatás volt). Teljesen logikus tehát, hogy ez az összeg nem "jár vissza" az állami rendszernek, lévén az állami rendszerbe soha senki nem fizetett volna ilyesfajta önkéntesen vállalt kiegészítést: azt mindenki abban a tudatban vállalta, hogy az a saját nyugdíjpénztári számlájára kerül.

Magyarán a tagdíjkiegészítés természete szerint az önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjakkal azonos, annak ellenére, hogy történetesen a magánpénztárakba fizették be a tagok.

Rövid guglizással megpróbáltam kideríteni, mekkora hányada lehet a kb. 3000 milliárdos magánpénztári vagyonnak a tagdíjkiegészítés (illetve annak hozama) de erre nézve nem találtam adatot. Mindenesetre figyelembe véve, hogy egy időben a tagdíjkiegészítésnek az önkéntes pénztári befizetésekhez hasonló adókedvezménye volt, illetve a munkáltató által vállalt tagdíjkiegészítés tudtommal a bérnél kedvezőbb adózású juttatás volt, gyanítom, hogy nem én vagyok az egyetlen pénztártag, akit ez érint.

Mindenestre, aki tudja, mekkora lehet a pénztári vagyon érintett része, az írja meg!

Na jó, ezt írja a levél, de lehet, hogy a törvény másképpen fogalmaz. Nézzük meg. Némi guglizással rátalálok a magánpénztári rendszer átalakításáról 2010. évi CLIV. törvényre a Magyar Közlöny 2010/194-es számában, átfutom a szöveget és az alábbi paragrafust találom (kiemelések szintén tőlem):

16. § Az Mpt. 4. § (2) bekezdése az alábbi zsk) ponttal egészül ki:
(E törvény alkalmazásában:)
„zsk) visszalépő tagi kifizetések: a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe történő visszalépés esetén a tag jogosult a követelésének részét képező egyéniszámla-egyenleg tagdíjbefizetése alapján kiszámított, a zsj) pontban meghatározott hozamgarantált tőke összege feletti összegének és a pénztártagságának ideje alatt befizetett tagdíjkiegészítés összegének felvételére, vagy annak önkéntes kölcsönös nyugdíjbiztosító pénztárnál vezetett tagi számláján, vagy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben létrejövő egyéni számláján történő jóváírására.”

Hát, ez is a "befizetett tagdíjkiegészítés összegéről" beszél, ami nálam hozamnélküliséget jelent. Még egy kicsit utánaguglizok a kiegészítés szónak a magánpénztári törvényben, hátha van valami magyarázat, ami hozamról is említést tesz, de ilyet nem találok.

Sőt, a hozamgarantált tőke számítására vonatkozó képletből (ld. a 3. sz. mellékletet a törvény legvégén) egyértelműen kiderül, hogy a reálhozam az a tag számlaegyenlege minusz a kötelező és a kiegészítő tagdíj összegének inflációval felszorzott összege:

Azaz ebből is az következik, hogy a tagdíjkiegészítés hozamát (kivéve annak infláció feletti részét, ha van olyan) lenyeli az állam.

Namármost, az alábbi lehetőségeket látom:

1. Én ezt az egészet félreértem (mondjuk van valami rendelet valahol, ami tisztázza a tagdíjkiegészítésre vonatkozó hozamszámítási eljárást) és feleslegesen aggódom: a visszalépők a tagdíjkiegészítést természetesen hozammal együtt kapják meg. (Frissítés, 2010. január 8: Nem, nem értem félre, ezt maga az ONYF főkomisszárja nyilatkozta a Magyar Nemzetnek...)
2. Szó sincs hozamról, azt valóban lenyeli az állam. Ez azonban nem szándékos, csak a rohammunka eredménye, de ha valaki felhívja rá figyelmet (én mindenesetre a poszt megírása mellett küldök egy levelet a parlamenti képviselőmnek, mondjuk kiváncsi vagyok, ez az amerikai stílusú "megírom a képviselőmnek" akciózás mennyire jön be), esetleg maguktól észreveszik, akkor bizonyára korrigálják ezt a méltánytalanságot.
3. Szó sincs hozamról, azt valóban lenyeli az állam. Ez szándékos, szerintük ez így helyes.

Nagyon remélem, nem a 3. számú esetről van szó. Az nézetem szerint - hm, hogyan is fogalmazzak finoman, kerülendő az olyan súlyos szavakat, mint lenyúlás vagy lopás - igencsak inkorrekt lenne.

Ugyanis - bár a magánpénztári rendszer megszüntetésével, főleg annak módjával és stílusával eddig sem értettem egyet - azt mindenképp a tervezett "választás" javára lehetett írni, hogy aki engedett az állam által sugallt választásnak, azt nem büntette közvetlenül a rendszer. Ha szigorúan csak az egyén szempontjából néztük, lehetett úgy is tekinteni a dolgot, hogy tulajdonképp csak annyi történik, mintha az illető végig az állami rendszerben maradt volna. Viszont ha az esetleges tagdíjkiegészítés hozamát lenyeli a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alap, akkor már a visszalépés is kézzelfogható veszteséget fog okozni, annak, aki valaha is volt olyan balga, hogy a magyar állam igéretében bízva tagdíjkiegészítést vállalt.

Szóval aggódva és kiváncsian várom, hogy akkor most a fenti három esetből melyik fedi a valóságot.

Adókedvezmények hatása és javaslat a korrekt megoldásra

Felvetődhet az a 20 %-os adókedvezmény, amit azok kapnak majd, akik nem készpénzben veszik fel a tagdíjkiegészítést, hanem egy önkéntes pénztárba viszik át. Könnyen belátható, hogy ez csak részleges kompenzációt nyújt, a fenti példában szereplő, 2000-ben befizetett 100 000 forintnyi tagdíjkiegészítés esetén az inflációnak megfelelő hozam 2011-ig nagyjából 88 000 forint lenne, ennek kevesebb, mint negyedét fedezné a mostani adókedvezmény.

Készpénzes felvétel esetén a tagdíjkiegészítés után eredetileg kapott adókedvezmény jelenthet kompenzációt. Ezzel kapcsolatban több probléma is van. Egyrészt, nem biztos, hogy mindenki kapott adókedvezményt (pl. 2006 után jövedelemkorláthoz volt kötve), másrészt az sem feltétlenül kompenzálja a veszteséget. A fenti példában például a 2000-ben befizetett 100 000 forintnyi tagdíjkiegészítés esetén az ezután 2001-ben utalt 30 000 ezer forint adókedvezmény mai értéken is csak kb. 51 000 forint lenne. Harmadrészt, a régebben befizetett tagdíjkiegészítések esetén a pénztártag már "megszolgálta" az adókedvezményt (az esetünkkel teljesen analóg önkéntes pénztári befizetések esetén is emlékeim szerint 10 év után már megszűnik a felvett összeg adókötelessége, azaz az állam ekkor már nem "szedi vissza" az adókedvezményt), azt tehát nem jogos "kompenzációnak" tekinteni.

A konkrét veszteség persze függ a pénztári hozamoktól és a tagdíjkiegészítések időpontjától is (egy 2006-os tagdíjkiegészítés esetén nyilván kevesebb az elvesztett hozam), néhány esetben még akár nyerhet is a delikvens. Azonban az semmiképp sem jó megoldás, hogy lenyelünk valamit - a hozamot - és adunk helyette valami mást - adókedvezményt vagy adómentességet - aztán vagy kompenzálja az egyik a másikat, vagy nem. Pláne, hogy az esetek döntő többségében messze nem kompenzálja.

A tisztességes megoldás az lenne, ha a tagdíjkiegészítést a pénztár által elért hozammal együtt lehetne felvenni vagy önkéntes pénztárba átvinni. Mindkét választást úgy kezelnék, mint egy létező önkéntes pénztári megtakarítást is hasonló esetben. Tehát a készpénzes felvételt akár adóztatni is lehetne (lévén az önkéntes pénztárból kivett pénz is bizonyos esetekben adózik), az önkéntes pénztárba való átvitelt sem kellene feltétlenül újabb adókedvezménnyel támogatni, legalábbis abban az esetben nem, ha az eredeti befizetés után kapott már a tag adókedvezményt.

Ha nem is mindig állandó intenzitással, de a sport az egyik legfontosabb témája ennek a blognak. Így aztán úgy döntöttem, hagyományt teremtek és megismétlem a 2009-es meccsösszeállítást idén is, meg a jövőben is, amíg lesz ez a blog. Apró módszertani fejlesztésként pedig két részre bontom az összefoglalót és az első részt még idén megjelentetem: egyrészt így elég hosszan tudok az egyes meccsekről hablatyolni, másrészt így kihasználom az "évértékelő csúcsszezont" is.

Következzenek tehát Promontor kedvenc meccsei 2010 első félévéből!

Olvasom a TeszVesz hírlevelet...

Tudom, hogy písz, láv és heppinesz, de a bennem lévő éber kekec csak előtört az alábbi csomagolástechnikai megoldás láttán.

Eltelt pár nap a magyar női kézilabda válogatott kiesése óta, lejátszották a döntőket (naná, hogy a norvégok nyertek; de legalább a románok letaszajtották a dánokat a dobogóról) és kisorsolták a jövő évi vb selejtezők párosítását is (hogy a fene vinné el azokat a fránya németeket!). Tehát nagyjából itt az ideje egy olyan szokásos promontoros értékelésnek, illetve jósolgatásnak. Tekintettel arra, hogy ez az Eb erős déjà vu jelenségek sorát produkálta, az értékelésnél újfent az "idézek korábbi önmagamtól" szerénytelen módszerét fogom alkalmazni.

Olvasom a Zindexen (kiemelés tőlem), hogy:

Ha a visszalépő tagnak reálhozama van, a nyugdíjpénztárnál írásban kell nyilatkoznia arról, hogy mit szeretne tenni e hozammal. Három lehetősége van: felveheti egy összegben; kérheti, hogy az egyéni számláján írják jóvá az állami nyugdíjbiztosítási alapban; illetve átutaltathatja önkéntes magán-nyugdíjpénztári számlájára - ismertette.

Vajon lesz-e olyan gyengeelméjű polgártársunk, aki a három lehetőség közül a vastagon jelöltet választja és ezt az összeget önként és dalolva az államnak adja?

Frissítés (2011. január 3.): van egy kevésbé vicces eleme is a fent említett magánpénztári szabályozásnak...

Ez rövid poszt lesz, mert sok értelmeset nem tudnék írni erről. Legfeljebb néhány tévedést felsorolni:

Hát, ezt nagyjából eltaláltam: "minden adott egy körömlerágós vasárnapi thrillerhez".

Meg azt is, hogy "Én inkább valami olyasmit várok, mint két éve, ami még az akkori norvég mészárlás előtt történt. Az eredményt legalábbis minden további nélkül elfogadnám."

Nos, az akkori eredmény szinte majdnem megismétlődött, sőt az akkori 2 gólos előnyt még sikerült is megfelezni, lévén 26-24 helyett ma 26-25-öt játszottunk.

Idézet két évvel ezelőttről. Az áthúzások frissek, az aláhúzott szavak a betoldások:

Elvégeztem a napokban néhány egyszerű számítást nyugdíjügyben, ezeket most közzéteszem. Bár tudom, hogy a kérdést sokféle szemszögből lehet vizsgálni, én most csak az egyén szempontjából néztem azt: arra voltam kiváncsi, hogy mekkora nyugdíjra számíthat valaki a tisztán állami rendszerben és mekkorára a kétpilléresben.