Ujabb félév, újabb lista.

Utazók (január 23.)

Nem is volt ez olyan rossz. Bár még így is a féléves lista legérdektelenebb filmje...

A számolás joga (február 12.)

Két zsáner keverékével van dolgunk. Egyrészt a feketék amerikai emancipációjának hosszú folyamatáról készült egy újabb opus, másrészt pedig az amerikai űrkutatás hőskorát idézi meg a film. Egyik fronton sem különösebben katartikus, a szokásos amerikai patriotizmus pl. hathatósan elveszi az élét az első zsánernek. Viszont a szokásos hollywoodi szintet jól hozza a film, nem sajnálták a pénzt a korhű környezetre, a színészek szokás szerint jók, a forgatókönyv megfelelő sebességgel pörög. Ismeretterjesztésnek jó.

Paterson (február 18.)

Frenetikus darab, már ha lehet ilyet mondani egy filmre, amelyben alapvetően semmi sem történik. Mármint semmi sem történik azon a szinten, amit egy átlag (különösen amerikai átlag) filmtől elvárunk. Nincs lövöldözés, verekedés. Nincsenek emberi drámák, szerelembe esések, halálok. A film íve ugyanis nem arról szól, hogy mi történik a főhőseinnkel, hanem arról hogy mi nézők, hogyan ismerjük meg a címadó főhős mindennapi életét. Akivel alapvetően nem történik semmi, éli mindennapos rutinját: séta a munkába, munka, séta haza, séta a kocsmába, kocsma, séta haza, beszélgetés a feleséggel mindennapi apróságokról. Persze látunk eseményeket, találkozás egy ismeretlen kislánnyal séta közben, kocsmai drámák (másokéi) fültanúi vagyunk, hasonló mindennapos apróságokat élhetünk át. Ennyi.

És mégse ennyi. Mert ebben a mindennapos szemlélődő, nyugis életben költőiség és boldogság van. Nem az a fajta kirobbanó extázis-boldogság, amit csak pillanatokra élhet át az ember, hanem egy minden pillanatban jelenlévő, mindent átható belülről fakadó elégedettség, ami annyira hiányzik az izgága nyugati ember életéből. És íme, Jarmusch mutat egy ilyen embert a nyugati izgága világ kellős közepén. Lehet így is, üzeni a film. A legokosabb, amit tehetünk, hogy ha nem azon agyalunk, hogy lehetséges-e ez itt nálunk, mivelünk, (mert ha agyalunk, akkor adódik a válasz) hanem egyszerűen átadjuk magunkat a film hangulatának. Legalább másfél órára...

Kincsem (március 15.)

Ha ez egy amerikai film lenne, nem kapott volna ajánlott jelölést, de magyar vonalon meg kell becsülni, ha feszes a forgatókönyv, korrekt a szinészi játék és emellett a kosztümös látványvilágon se röhögi el magát az ember.

Az más kérdés, hogy ezt a szintet Hollywood profitorientált működés mellett hozza, nálunk meg bele kell tenni egy rakás közpénzt, ami soha nem jön vissza, de ez sajnos a kis helyi piac és a globális terjesztés közti különbség miatt egy adottság. Legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy ugyanebből a pénzből lehetett volna három "értékesebb" művészfilmet csinálni, ez viszont egy messzire vezető vita ami ráadásul erősen ízlés kérdése, szóval nagyon nem érdemes belemenni. A magam részéről azt gondolom, érdemes néha ilyen filmeket is csinálni, ha másért nem, akkor azért, hogy kicsit oldjuk a "magyar film csak 137 darab elszállt pesti értelmiségit érdeklő érthetetlen hóttunalmas katyvasz lehet" berögződést.

Testről és lélekről (március 23.)

Na tessék, itt van egy "137 darab elszállt pesti értelmiségit érdeklő érthetetlen hóttunalmas katyvasz". Hát, igen is, meg nem is. Az biztos, hogy nem egy tömegérdeklődésre számító blockbuster. De ha valaki picit is nyitott és érdeklődő, akkor ezt egy gyönyörű, izgalmas filmnek találhatja. Adott egy meglehetősen hétköznapi, mondhatni közönséges, durva környezet, benne két visszahúzódó, nem is teljesen ép testű és lelkű ember, magányra (vagy legalábbis felületes, lélektelen kapcsolatokra) ítélve. És van egy fura álom, egy gyönyörű metafóra, ami közli velünk (és velük is), hogy egymásnak vannak teremtve. Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogyan képes ez a két magányos, gátlásos ember megtenni azokat a lépéseket egymás felé, amelyekkel a való életben is egymásra találnak.

Teljesen idegenek (április 29.)

Beszélgetős, tipikus egyhelyszínes színdarab-film: ismerősük összejönnek, beszélgetnek, az elején mniden szép és jó és kedélyes, de aztán kiderül ez meg az, jön a dráma. Szóval láttunk már ilyet, innentől a kérdés az, mi a dráma tárgya és milyen a megvalósítás. Nos a tárgy a befutott nyugati középgeneráció magánéleti válsága, ami kis változtatásokkal a magyar középgenerációra is passzol. Befutottunk, van jó állásunk, konszolidált anyagi helyzetben élünk, családunk van, szeretetre méltó gyerekeink, minden szép és jó és kedélyes. Ez a látszat. A valóság meg az, hogy ez nincs így, valami mindenkinél hibádzik, csak persze ezt nem lehet bevallani, mert hogy néz az ki. Meg persze magunknak se valljuk be igazán, mi a gond: a fenntartott csodalátszat és az emiatt feldolgozatlan, kibeszéletlen probléma közti belső feszültség pedig szépen mérgezi a lelkeket.

Na de itt a filmbeli este, amikor napvilágra kerülnek a dolgok. A "kiderülés" módszertana egy tréfás felvetés az okostelefonjaink mindenhatóságáról, illetve titokörző természetéről. Klasszikus csapda az elhangzott javaslat: tegye ki mindenki a telefonját az asztalra és innentől kezdve olvassa fel hangosan a bejövő üzenetet, hangosítsa ki a bejövő hívásokat. Csapda ez, hiszen ha nincsenek titkaink, akkor semmi gond, ha mások is hallják a beszélgetéseinket. Ha viszont tiltakozunk, az gyanús. Így aztán nem tiltakozik senki, remélvén, hogy megússza az estét.

Persze nem ússza meg senki, ahogy az a dramaturgia szabályai szerint várható is. A kérdés már csak az, a titkok napvilágra kerülése ad-e esélyt a résztvevőknek arra, hogy szembenézve hazugságaikkal nekilássanak a megoldásnak. Nos, erre is ad választ a film, tessenek megézni. 

Zita részletesebb kritikáját meg inkább utána tessenek elolvasni, mert spoileres...

1945 (május 14.)

Megint egy zseniális film Török Ferenctől. Zseniális fényképezés, remek színészi alakítások, jó kis szikár forgatókönyv, elképesztő atmoszféra. És egy fájdalmas történet rólunk, magyarokról. A vidéki társadalom örök és elpusztíthatalan viszonyairól. Pedig jó lenne elpusztítani őket és jó lenne azt gondolni, hogy ez egy egzotikus történet egy letűnt korról. Hát nem az, sajnos.

A galaxis őrzői vol. 2. (május 20.)

Na, jön a nyár, a sok nehézsúlyú film után itt az ideje egy kis fagyizós, pop-corn mozinak. Annak viszont nem rossz, van látvány, van humor. Sztori az nem nagyon van, illetve van, de ne várjunk tőle sokat, De popkulturális élménynek határozottan jó.

Elveszve Párizsban (június 8.)

Aki szerette a Tündért, az ezt a filmet is szeretni fogja. Dom és Fiona ezúttal Párizsban téblábol, de ugyanolyan szeretetre méltóak és viccesek, mint korábban. Chaplin is ezt nézné...

Frantz (június 17.)

Kicsit tartottam ettől a filmtől, az érdekes történelmi háttér ellenére attól féltem, hogy vagy egy amolyan szentimentális szerelmi történet lesz esetleg egy érdektelen, túlbonyolított lélektani dráma. Elég nagyot tévedtem szerencsére. Tökéletes filmet láthatunk egy érdekes és filmen ritkán ábrázolt korról, az I. világháború utáni évekből, azaz a "nagy fegyverszünet" első éveiről, amikor mind a győztesek, mind a vesztesek a halottaikat gyászolják, keserűséggel és gyűlölettel gondolnak ellenségeikre. Ezen a keserűségen és gyülöleten próbálnak meg a film főszereplői túllépni, ami nem egyszerű folyamat, mert sem a saját bűneik, hazugságaik, gyászuk, sem a környezet ellenségessége nem teszi könnyűvé azt, Izgalmas folyamat, amit remek színészi játék, kiegyensúlyozott történet és aprólékosan hiteles rendezés tesz kifejezetten érdekfeszítővé.

Idén megint nekiálltam, hogy összerakjam a cseh sörfesztiválra a szokásos táblázatomat.

Nem volt könnyű dolgom, mert megbízható sörlista nincs. Létezik egy főzdelista a honlapon (illetve utánközölve), de az sajnos nem igazán megbízható:

• Néhol a főzde neve helyett sörmárka szerepel (Pilsner Urquell, Kozel, Rebel, Platan),
• Van, ahol dupláztak, a város és a sörmárka is fel van sorolva (Nymburk és Postřižinské).
• Aztán a fesztivál facebook oldala jelezte a olyan főzdék részvételét, amelyek viszont nem szerepelnek a listán: Chotebor, Dalesice, Trutnov, Hodonínský Vojáček, Velický Bombarďák,

A hibák egy részére van mentség: az mindenképp értékelendő, hogy a szervezők igyekeznek még az utolsó pillanatban is új cseh főzdéket idecsábítani és az is érthető, hogy egyes sörfőzdék részvétele az utolsó pillanatig kétséges. Más részük viszont bosszantó slendriánság következménye, ami nem méltó egy tízéves rendezvényhez. (És ugye ott a belga példa, hogyan is lehetne ezt profin csinálni...)

De legyen ennyi elég a kritikából, a cseh sörfesztet minden hibájával együtt imádjuk, a lényeg ugyanis a jó cseh sörök jelenléte! 

Így aztán a táblázat sokat egyszerűsödött a korábbiakhoz képest:

• Nincs külön sor az egyes söröknek, csak a főzdéknek. Az egyes sörökre a Megjegyzés oszlopban utalok alkalomadtán.
• Előre raktam és zölddel jelöltem a mindenképp kipróbálandó új főzdéket. (A színek az index2-es nézetben jelenleg valamilyen rejtélyes okból nem látszanak, érdemes a poszt címére rákattintva a normál nézetre továbbmenni...)
• Utána következnek sárgával a már ismert, de Magyarországon nem rendszeresen elérhető, illetve a nagy kedvenc főzdék: Ezekre akkor kerítek sort, ha a zöld kategória már kimerült.
• A végére maradtak - pirossal jelölve - azok a főzdék/sörök, amelyek vagy nem kedvencek, vagy nagyon könnyen elérhetők itthon.
• Ezúttal linkszegény lesz a táblázat, akit érdekel egy adott főzde vagy annak itthoni elérhetősége, annak egyrészt Google a barátja, másrészt rákereshet a korábbi segédletes posztjaimban...

A források, mégegyszer:

• A fesztivál honlapja
• A fesztivál facebook oldala
• Hrabal Söröző facebook oldala

Jöjjön tehát a táblázat:

Na, kb. ennyi.

Frissítések:

A fesztivál során gyűjtött tapasztalatokat kommentekben gyűjtöm.

Avagy frappánskodva: májusi sör aranyat ér!

Májusban ugyanis beindult a sörfesztivál dömping és két rendezvényen én is vizitáltam. Jöjjön egy ömlesztett beszámoló ezekről.

Belga sörfesztivál (2017. május 19-21.)

Bár a régmúltra nyúlik vissza kapcsolatom a belga sörökkel (`91-ben kóstoltam először belga sört és valamikor `95 környékén már a Cafe Trappistenben ízlelgettem a Westmalle szelekciót), érdekes módon a Belga Sörfesztivált most először látogattam meg. Tulajdonképp ez is esetlegesen alakult, a közelben moziztunk a családdal és amikor megemlítettem, hogy a sörfeszten belga praliné is lesz, beleegyeztek, hogy én sörözgessek, amíg ők pralinéznak. Azért másnap egyedül is visszamentem egy alaposabb kóstolásra, elvégre ha már megvolt a kóstolópohár, ki kellett használni... ;-)

A kóstolás a részleges spontaneitásból adódóan kicsit esetleges volt, alapvetően három főirány keveredésének eredményeképp alakult ki a sörlista:

• Trappista sörök, ezek ugyanis régi kedvenceim,
• Saison sörök, ezek szintén kedvenceim újabban,
• "Fanyar felfedezések", azaz olyan számomra nagyrészt újdonságnak minősülő belga fajták, amiket leginkább a fanyar, savanykás, gyümölcsös ízek jellemeznek

Következzen a sörlista, utólagos, azaz nem túl alapos értékelésekkel:

• Paljas Saison: indításnak jó, korrekt saison, kellemes,  száraz, frissitő, élesztős háttérízzel.
• Westmalle dubbel: Nagy klasszikus, nagy kedvenc amit sajna túl hidegen csapoltak. Azért a gyümölcsös illatok gyümölcsös, diós ízek előjöttek.
  
• Rodenbach: vörös szín, fanyar, vörösboros, meggyes illatok. Fanyar  meggyes ízvilág, mögötte édeskés alap, kicsit meggyszörpös, kicsit vörösboros kólás jelleg, de azért valahogy ezeknél mind jobb, komplexebb, szóval tulajdonképp ízlik. Egy pillanatra azon gondolkodom, hogy ez egy kriek, ha figyelembe veszem a pultos leányzó tanácstalanságát, amikor kikértem a sört, az összekeverés nem tűnik lehetetlennek. De aztán vállat vonok: ezt úgyis csak egy későbbi újrakóstolás derítheti ki, addig maradjunk annál a munkateóriánál, hogy azt kaptam, amit kértem.
• Spencer Trappist Ale: amerikai trappista nahát! Világos, nem rossz, de leginkább a tipikus belga elesztos ízre emlékszem belőle.
• Boon Faro: A Faro az egy cukor hozzáadásával készült lambic keverék, azaz spontán erjedésű sör, amit régi és frrissebb változatokból kevernek ki. Talán egyszer ittam ilyet, sok-sok éve, szóval lényegében egy újdonságot várok és kapok. Méghozzá nagyon is jót, édes, fanyar, gyümölcsös, kicsit diós is, enyhe kesernyésséggel a végén. Komplex, sokarcú sör..
• Silly Saison: Ez egy félbarna sör, ilyet saisonban még nem láttam, meg is lep. Maradék üveget kaptam, alig habzik. Karamelles illat és íz. Néha egy kis élesztő előjön, de ez alig hasonlít arra, amit én eddig saisonnek tartottam. Keserű utóíz. A melegedés jót tesz neki. Talán nem lenne rossz de nem ilyesmit akartam, így összességében ez csalódás.
• Chimay Tripel: Nagy sör. Komplex es tipikus egyszerre. Tipikus, erős élesztős belga világos. Selymes kortyérzet selymes krémes hab. Keserű utóíz. Komplex diós, mézes gyümölcsös ízek (füge, mazsola?).
• Petrus oud bruin: Illatra könnyű vörösboros, pirosgyümölcsös aromák. Kevés hab, régi palack. :-( Ízre fanyar, frissítő gyümölcsös, meggy, eper. Enyhe, harmonikus földesség, füstösség, olyan vörösboros. Fanyar utóíz, picit keserű is. Remek darab.
• St-Feuillien Saison: Ezt már kóstoltam és szerettem. Most is szeretem. Selymes kortyérzet, de elég erősen szénsavas azért. Élesztős, istállós illat, keserű, száraz utóíz. Ahogy melegszik, istállós es gyümölcsös, muskotályos illatok keverednek. Nagy sör.
• Rochefort 6: A 8-as és 10-es Rochefortot kóstoltam és imádtam. A 6-ost is kóstolhattam akár, de nem nagyon emlékeztem rá, szóval ideje volt kipróbálni (megint?). Nem rossz ez se. A Piirat sörök rágógumis ízvilága az alap, de ez azért komplexebb, frissebb.

Promontor kritikai megjegyzései

Persze a Promontor blog hagyományai szerint nem létezhet sörfeszt poszt kekeckedés nélkül, nézzük hát, miben lehetne javítani a belga sörfeszten:

• A belga sörök többsége felsőerjesztésű sör, amit nem kell agyonhűteni. Sajnos a fesztiválon mind a csapolt, mind a palackos sörök jéghidegek voltak. Szerintem az alkalmazott hűtőszekrények minden további nélkül beállíthatóak lettek volna megfelelő hőmérskletre. Jobb lett volna...
• A fesztiválpohár kétdecis, a szabvány belga palackok pedig 0,33 literesek. Ennek az a következménye, hogy egy felbontott palack maradéka, rajta a csorba kupakkal visszakerül a hűtőbe, amíg nem jön az új kuncsaft. Ha egy óra múlva jön, akkor a bubi nagyja már elszállt. Hát istenem, így jártunk. Szerencse kérdése is, én pl. tízből csak kétszer éreztem úgy, hogy nagyon "erőtlen" volt a söröm, de ha egy kétdecis adagért 650 forintot kell fizetnem, akkor az is sok. Szerintem nem lenne lehetetlen rendesen visszazárni a palackokat. A borosok tudják a megoldást, palack visszazárónak hívják. Szerintem biztos van sörösüvegre is passzoló változatban. És igen, tudom, megaberuházásról van szó: kellene vagy kétszáz+ darab a sörfesztiválra. De egy prémium sörfeszthez mégiscsak ez a megoldás illene.
• Ha már pohár. Lehetne jobb szerintem. Az ideális sörös kóstolópoharak szája visszahajlik, ami "megfogja" a sör aromáit. A feszt poharának viszont szélesedő szája van, ezen jó lenne változtatni.
• A pultoslányok. Némelyik meglehetősen bizonytalan volt a kért sörök beazonosításában, ugye említettem, hogy egy esetben még abban se voltam biztos, azt kaptam-e amit kértem. Mindez szombaton délután, azaz kb. félidőben, azaz idő lett volna kikupálódni...
• A kisérő kaják érzésem szerint sem választékban sem minőségben nem értek fel a sörválasztékkal. Pralinét pl. egy keskeny pultnál árultak és a családtagjaim szerint elég középszerűek voltak.

Azért a kritika mellett dicséret is dukál:

• Bő a sörválaszték, külön jó pont, hogy még a sokadik alkalommal is igyekeznek új söröket behozni és megismertetni a közönséggel.
• Nagyon jó a honlap, Van teljes sörlista, minden sörröl rövid ismertetővel, többféle csoportosításban. Ráadásul mindez hetekkel az esemény előtt. Aki akar, annak van módja előre felkészülni és megtervezni a kóstolását. (Megjegyzem, nagyon úgy tűnt, minden meghirdetett sör valóban jelen is volt, ami ugye alap lenne, de az általam látogattott más sörfesztiválokon sajnos nem az.)

Szezonnyitó sörfesztivál  (2017. május 25-28.)

A szezonnyitó, ami egy héttel késöbb van, mint a belga, ez vicces. Persze eredetileg áprilisra tervezték, csak aztán egy durva hidegfront miatt halasztották májusra, így a szezonnyitás csak a nevében maradt meg. A Szezonnyitó Sörfesztivál egyébként még csak hároméves múltra tekint vissza és kb. ez az egyetlen olyan hasonszőrű rendezvény, amelyet minden alkalommal meglátogattam, aminek elsősorban a számomra igen kedvező helyszín az oka. (A Főzdefeszten ott voltam a kezdetektől, de az utóbbi időben kihagytam néhány alkalmat, a Cseh Sörfesztiválon meg csak a 3. alkalomtól vagyok törzsvendég)

Sörfesztivál madártávlatból. Nem egy Oktoberfest...

Ez egyébként profiljában eltér a fentebb említett rendezvényektől, amennyiben nem specializálta magát egy bizonyos sörforrásra. Van itt mindenféle sör, bajor, belga, brit, cseh, magyar kézműves (kisüzemi, kraft, gerilla). Igaz viszont, hogy a választék egyikből sem közelíti meg a specializált fesztek választékát: általában olyan sörök jelennek meg itt, amit a városban itt-ott amúgy is megtalálsz, a rendezvény előnye, hogy ezeket egybegyűjtik és a közelembe hozzák.

Sörfesztivál közelről

Na de nézzük, mi is volt a termés ezúttal:

• Herr Flick, németkomlós pale ale, Bázis sörfőzde: Na, ez egy igen kellemes könnyed világos sör, amolyan átmenet egy könnyű német lager és egy amerikai pale ale között, az előbbinél talán komlósabb, de jellegében mégis kontinentális. Tökéletes kezdet, bravó Bázis!
• Serforras barna: Ezt már kóstoltam párszor, könnyű csehes barna, talán kicsit édesebb a kelleténél.
• Axiom blond ale a Yeast Side sörfőzdétől: Kellemes visszafogottan újhullámos ivősör, kicsit gyümölcsös, kicsit komlós, kicsit élesztős, kicsit malátás, kifejezetten kellemes.
• Tambor Světlý Ležák 11°: a fesztivál meglepetése, legalábbis számomra újdonság volt. Remek pilzeni típusú cseh világos, friss, fűszeres üde cseh nektár!
• Tambor Tmavý Speciál 13°: világos után jöjjön a barna. Ez se rossz, a Serforrásnál pl. harmonikusabb, de olyan nagyon emlékezetesnek nem mondnám.
• Fuller's IPA: ismert vizekre eveztem, ezt már sokszor ittam, most is hozta a kötelezőt, ez egy kifinomult, visszafogott, de azért érezhetően komlózott, földes, gyümölcsös elegáns angol sör.
• Maisel & Friends India Ale: (legalábbis, ha jól emlékszem) Kellemes visszafogott bajor stílusú átértelmezése egy kellemes visszafogott English Pale Ale-nek. Szóval kellemes, gyümis, fűszeres de egyben határozottan malátás is. Jó kis darab.
• Bigfoot The Smuggler: Yet another magyar kézműves pilzeni kisérlet. Elment, de nem gyakorolt rám nagy benyomást, a Tambor pl. jobb volt. De azért majd egyszer teszek egy dedikált próbát egy palackozott verzióval...
• Kout 12° :Ahhoz képest, hogy pilzeninek írja pl. a ratebeer is, határozottan édeskés, malátás ízű. Persze van komló, meg a "szokásos" friss, fűszeres, füves cseh ízek és aromák is előbújnak néha, szóval remek sör ez. Ja, és mennyei a sűrű krémes hab!
• Svijanská Kněžna 13°: Elsőre édeskés barna, kellemesen pörkölt malátás ízekkel, selymes kortyérzet. Bár a palackozott verzióról vegyesek az emlékeim, ezúttal csapról nagyon kellemesen csúszott, mindenképp kategórianyertes a fesztiválon...
• Grabanc IPA a vége, csak hogy nosztalgiázzunk egy kicsit. Mézes maláta keveredik vad gyantás keserűvel. Ahogy kicsit melegszik előkerül némi gyümölcsösség is, illatban legalábbis. Korrekt IPA, ahogy azt elvárom egy Armando főzettől. Másfelől, ahogy kortyolgatom, azon morfondírozom, hogy jó példa a Grabanc arra, hogy minden nagyszerűsége és komplexitása dacára miért vágyom manapság IPA helyett inkább APÁra, EPÁra, egy jó saisonre vagy éppen egy megunhatatlan pilzenire. Azok ugyanis úgy tudnak komplexek lenni, hogy közben megőriznek valami frissítő jelleget is...

Promontor kritikai megjegyzései

Talén már említettem, hogy a Promontor blog hagyományai szerint nem létezhet sörfeszt poszt kekeckedés nélkül, nézzük hát, miben lehetne javítani a Szezonnyitó Sörfesztiválon.

Persze mielőtt jön a lista, azt azért előrebocsátom, hogy sok múlik azon, ki milyen elvárásokkal érkezett. Ismervén a korábbi Szezonnyitót és végiglátogatva a többi Serfőző által szervezett fesztivált, elég pontosan tudtam, mire számítsak: egy nem túl nagy méretű fesztiválra, amely viszonylag állandó "kiállító" partnerekkel dolgozik, ennek megfelelően ennyi idő után viszonylag csekély számú újdonságra lehet számítani. Illetve ha mégis, az inkább a partnerek aktuális kínálatától függ, amit nem nagyon lehet előre tudni.

Én ennek megfelelő elvárásokkal mentem oda és ezek az elvárások alapvetően teljesültek, sőt, ha értékelnem kell a választék újdonságszintjét, akkor azt kell mondjam, kifejezetten kellemesen csalódtam. Volt új cseh sör (a két Tambor és a 12-es Kout) és új magyar kézműves (Flick, Axiom, Smuggler). Meg voltak jól ísmert, megbízható klasszikusok, amikből nyugodt szívvel lehetett választani.

Szóval az alábbi kritikai megjegyzések a fenti általános elégedettség kontextusában értelmezendők:

• A fesztivál érzésem szerint lassan, de biztosan megy össze. Tavalyhoz képest is voltak hiányzók (pl. Legenda), ha pedig az első Szezonnyitóval vetem össze, a csökkenés kifejezetten feltűnő. A helyzet még nem reménytelen, de  azért ezt a csökkenést meg kellene állítani, mert előbb-utóbb a kínálat már nem fogja elérni azt a küszöbértéket, amiért érdemes lesz kimenni. (Hallottam már idén is csalódott nyilatkozatokat emiatt...)
• Az egy dolog, hogy tudomásul vettem, hogy nincs előzetes sörlista, csak esetleges facebook posztok, de azért tetszeni egyáltalán nem tetszik. Ebből a szempontból az egy héttel ezelőtti belga sörfeszt a tájékoztatási mérce. Kár, hogy ezt a mércét a Serfőzős rendezvények nem ütik meg.

Na, akkor most kis szünet, aztán júniusban jön a Cseh Sörfesztivál...

A minap Horvátországban jártunk. Családi túra lévén a sörözés alacsony prioritással bírt, ehelyett Isztria nevezetességeit jártuk be szorgalmasan, én "Apa magyaráz" üzemmódban lelkesen ecseteltem a látottak történelmi, kulturtörténeti, etnikai és egyéb vonatkozásait, a csajok meg "Apa már megint magyaráz" üzemmódban kötelességtudóan illetve unottan hallgattak, illetve néha közbekérdeztek, hogy mikor fagyizunk már végre.

De ez a poszt nem erről szól, hanem arról, hogy azért bizonyos söröket beszereztem, későbbi kóstolásra. Íme:

A zsákmány összetétele viszonylag gondos felkészülés és némi szerencse eredményeképp alakult ki.

A felkészülés a horvát sörforradalmi helyzet előzetes feltérképezését jelentette, elsősorban a ratebeer segítségével. Kinéztem néhány kisebb főzdét, amelyek palackoznak is sört és ezeket próbáltam boltokban keresni. Nézzük milyen sikerrel:

A legtöbb sörrel a zágrábi Medvedgrad főzde képviselteti magát. Ők sokféle sört főznek és a legtöbbet palackozzák is. A mennyiségi dominanciájuk oka, hogy az ő söreikre akadtam rá először, ők ugyanis mgtalálhatóak a Kauflandban. Így szépen betáraztam az alap közép-európai típusú söreikből (világos és barna lagerek, bajor búza) és még egy IPA is jutott. A Kauflandban más érdekes sör nem is volt, így jobb híján még egy Karlovačko crno is bekerült a készletbe kakukktojásként, ezt korábban nem láttam és a magyar helyzetből kiindulva (értsd: barnában nem annyira szönyű a nagyipari), gondoltam, teszek egy próbát.

Sokáig úgy nézett ki, nagyjából ennyi marad. Előzetes ellenőrzésem alapján a meglátogatott városokban (Pula, Rovinj) sörszakboltok és kézműves kocsmák nem nagyon voltak, így kisboltokban és láncokban nézelődtem, de a már említett Kaufland kivételével csak nagyipari söröket leltem.

Aztán az utolsó nap szerencsém volt. Rovinj óvárosainak szűk sikátoraiban bóklásztunk (itt: Rovinj, ul. Garzotto 7.), amikor az egyik szuvenírbolt  ajtajában egy BEER SHOP feliratra lettem figyelmes. És valóban, harminc olivaolajbolt és tizenöt borbolt után itt volt egy aprócska sörszaküzlet, benne kétpolcnyi horvát kézműves sörrel. (Frissítés, 2017. június 20. Van Facebook oldal is...)

Nézzük, mit emeltem le azokról a polcokról:

• Került két palack (IPA és Golding Ale) a Burától, amely egyébként egy poreči főzde és neve a magyarul borának hívott hírhedt adriai szelet jelenti. (Ha nem éppen húsvét vasárnap jártunk volna Porečben, akkor egyébként be lehetett volna ugrani a főzdébe is, ott is árulják a söreiket...)
• A következő palackot is Isztrián főzték, a San Servolo sörök egy bujei főzde termékei, közülük egy APA tűnt szimpatikusnak.
• Hagyjuk el Isztriát és térjünk vissza Zágrábba! A Zmajska pivovara egy porterrel képviselteti magát.
• A végre jutott még egy sör a Gardentől, ez is egy zágrábi főzde és a legújabb trendeket követve a palackozáson lassan túllépve dobozolja (is) a söreit. Tőlük egy IPA lett az egyébként véletlenszerű választott. Ahogy elnézem az ismertetőt, jól teledobálták malátával és komlóval egyaránt, remélem kijön belőle valami élvezhető íz.

Benyomásaimat a következőkben lehet összegezni:

• Sörforradalom Horvátországban is van.
• Lakosságszámhoz viszonyítva kb. ugyanott vannak, mint mi, a Ratebeer náluk 50, nálunk 126 főzdét listáz jelenleg.
• A forradalmi központ ott is a főváros.
• Vannak vidéki főzdék, követik is a trendeket, viszont mezei turistaként biztos nem akad rájuk az ember.
• Felsőerjesztésű sörökben ők egyelőre még az IPA, APA, Porter, Stout típusok főzésével vannak elfoglalva, a speciálisabb fajtákat (pl. saison) nem láttam.

Persze a lényeg, a kóstolás még hátra van. Talán arról is lesz poszt. Majd.

Régen volt bicajos poszt, jöjjön most egy gyors darab.

Mostanában néha az új sasadi csomópont felé kanyarodok reggel. Ugyan kerülő, de ha időben belefér, akkor szívesen megnővelem a letekerendő távolságot, amolyan reggeli edzés jelleggel. Ma reggel is így tettem és az aluljáró sasadi oldali zebrájánál összefutottam a kollégámmal (szintén sasadi), aki éppen a 4-es metró végállomásához igyekezett, rá is köszöntünk egymásra. Sokat nem tudtunk beszélgetni, a zöldnél elváltak útjaink.

1. ábra: a karika mutatja, hol találkoztunk

Viszont arra gondoltam, jó kis alkalom lesz ez összevetni a metró és a bicaj sebességét. (Egyszer régen volt egy ehhez kapcsolódó ötletem, szóval természetes volt a gondolat...)

"Verseny", ugyebár. Kicsit még bele is tapostam a pedálba, bár ez túl sokat nem tehetett hozzá a sebességemhez, mert az edzésjelleg miatt máskor is igyekszem gyorsan haladni. Sőt, ha úgy vesszük, a szokásosnál inkább lassabb voltam, egyrészt a a Lágymányosi hídon volt egy láncleesés (kb másfél perc veszteség, ld. az alábbi ábrán a pirossal aláhúzott részidőt), a Soroksárin meg egy megállóban álló busz mögött várakozva lekéstem egy általában elért zöldet. 

2. ábra: A bringás időeredmény

Ezzel együtt is, amikor beértem, a kollégám még sehol se volt. Kb. két perccel később érkezett be. Azaz legyőztem a metrót! ;-)

Nézzük persze, pontosan mit is hasonlítottunk össze:

• Start: Sasadi Csomópont
• Cél: Corvin Sétány
• A kollégám útvonala: séta - 4-es metró Kelenföld - Kálvin tér - 3-as metró Klinikák - séta, kb. 35 perc
• Az én útvonalam: Bartók Béla út - Hamzsabégi út - Lágymányosi híd - Soroksári út - Dandár utca - Thaly Kálmán utca - Nagytemplom utca, összesen 9,27 km, 33 perc

Hogy mindebből mi következik?

Azt hiszem, semmi olyasmi, amit ne tudtam volna eddig is. A városi biciklizés versenyképes közlekedési mód rövidebb távokon. Most van egy konkrét példa is erre: 9-10 kilométeres távon a metróval is pariban lehet a bicikli.

A minap egy autós kirándulásra készültünk és a pakolás közben eszembe ötlött, hogy meg kéne nézni a keréknyomást. Éppenséggel tudtam, hogy nagy baj nem lehet vele, mert nemrég cseréltem le a téligumit és a gumis ilyenkor beállítja, viszont én szeretem egy picit keményebbre fújni, mint ők. Ekkor persze már késő este volt, de sebaj, gondoltam, másnap reggel indulás után begurulok a közeli kúthoz és megejtem a dolgot.

Így is lett, mármint ami a begurulást illeti. Megejtés viszont nem volt, mert a pumpánál egy "Üzemen kívül" cetli fogadott. A fenébe. Szerencsére van a közelben több kút is, irány a következő, majd ott. Aha, hát nem, mert ott ugyanez a helyzet, talán csak a felirat más, "Elromlott" vagy "Javítás alatt" vagy valami hasonló. A harmadik kútnál nem láttam, hol van a pumpa, így leparkoltam és bementem a pénztárhoz megkérdezni: "Sajnos nem működik", volt a válasz. Ezen a ponton feladtam, a városból kifelé menet már nem volt több kút, visszafelé nem akartam menni, jó lesz az a puhább gumi is, gondoltam.

Meg azt is gondoltam, és gondolom is, hogy a fene az úri jó dolgukat ezeknek a benzinkutaknak. Az korábban is előfordult, hogy a megszokott kutamnál (egy korábbinál) egyszer csak lerobbant a pumpa és hónapokig rossz volt, finoman szólva sem siettek megjavítani. A mostani eset meg persze lehet szerencsétlen véletlen, de hajlok arra, hogy inkább egy általános hozzáállást jelez.

Nincs belőle közvetlen bevétel, bajlódjon ezekkel a fene. Kirakunk egy cetlit, oszt' jól van. Majd ha kedvünk tartja, lejelentjük a központnak. Azok se sietik el a dolgot, bekerül a feladat valami alacsony prioritású sorba, idővel kimegy valami szerelő, megállapítja, hogy rendelni kell C327-es pumpastabilizáló tekercskondenzátort. Ezt pár napra rá megrendelik, megjön két hét múlva, áll a raktárban még két hétig, aztán kiviszi a szerelő a kúthoz. Hoppá, nem ahhoz a kúthoz vitte, valami összekeveredett a rendszerben, ide Z555-ös aktív szelepmelegítő bilincs kellett volna. Na nem baj, vissza a raktárba, majd akkor legközelebb, az már csak két újabb hét. De végre az a nap is eljön, a pumpa újra működik, a fogyasztók boldogan pumpálhatják a kerekeiket! További két hétig, amikoris a újra bekrepál a ketyeró. Ezúttal biztos a Z555-ös...

A fenti leírás persze a képzelet szüleménye. Az viszont valóság. hogy a minapi mintában egy Mol és két Agip kút volt érintett.

(Mellesleg, csak aztán nehogy kitalálják, hogy ez is pénzbedobós lesz, mint a WC egyre több kútnál. Azt nagyon rühelleném...)

Az elfeledett posztfajta újjáélesztése következik. Bizony, volt nekem egy állandó rovatom, az előző évi filmtermés áttekintése és a kedvenc kiválasztása. Szorgalmasan átnéztem az éves filmlistát, selejteztem, rangsoroltam, súlyoztam, hezitáltam, aztán kijelöltem az év filmjét.

Ezt egészen 2010-ig minden évben szorgalmasan megcsináltam. 

Aztán 2012-ben elfeledkeztem a 2011-es posztról. Fogalmam sincs miért, nem hinném, hogy volt valami különösebb oka. Így utólag talán az év eleji blogtorlódást tudnám felelőssé tenni, akkoriban voltam Japánban, irogattam sörös posztokat, aztán valahogy elsikkadt a dolog. Az biztos, hogy 2011 filmposztok szempontjából átmeneti év volt: még írtam dedikált filmkritikákat, de ekkor jelentek meg az első mozinaplóim, amelyekben egy filmre tipikusan már csak egy bekezdés jutott, amolyan régi Pesti Est stílusban. 2012-tól kezdve aztán már ezek lettek a domináns moziposztok, a Promontor-díj meg elfelejtődőtt.

Már tavaly eszembe jutott, hogy nem jó ez így, egy évtizedes hagyományt nem kéne veszni hagyni. A velemszületett patópál azonban elég sokáig sikeresen szabotálta a gondolat cselekvéssé konvertálását.

Nademajdmost!

A kocka el van vetve, átlépek a Rubiconon és márpedig szépen végignyálazom a filmnaplóimat, hogy kioszthassam az elmulasztott évekre járó Promontor-díjakat. Naszóval nézzük akkor sorban az éveket:

2011

Ezzel az évvel viszonylag könnyű dolgom van, két mozilista poszt mellett ugyanis még van két dedikált mozikritikám, a Felperzselt Föld és a Még egy év. Nyilván ez utóbbi kettő közül kellene választanom. Ami azért érdekes dilemma, mert a fenti kritikákat elolvasva egyértelműnek tűnik, hogy anno a Felperzselt Föld hatott rám komolyabban, tehát neki kéne nyerni. Ugyanakkor a helyzet az, hogy hat év után a Felperzselt Földre egyáltalán nem emlékeztem, a másikra viszont igen. Ami elég ciki, most akkor díjazzak egy filmet, amire nem is emlékszem?

Aztán rájövök, hogy ennek az lehetett az oka, hogy a Még egy évet néhanapján adják a tévében és volt is rá példa, hogy megnéztem, talán kétszer is. A másikat meg nem.  Aztán persze megnéztem a film adatlapját, benne az ajánlóval és azért eszembe jutottak a dolgok.

Az meg csak hab a tortán, hogy az akkoriban még - itthon legalábbis - viszonylag ismeretlen rendező (Denis Villeneuve) azóta igencsak befutott, olyan filmekkel, mint a Sicario vagy éppen a friss Érkezés.

Olyannyira, hogy azt hiszem, meg fogom én ezt a filmet nézni még egyszer valamikor. Addig is, 2011 Promontor-díjas filmje a Felperzselt Föld:

2012

Ez se volt nehéz választás. Az első félév nagyjából labdába se rúgott (sok jó, de semmi kiemelkedő élmény), a másodikban már voltak emlékezetes darabok (Fejvadászok, Szerelem a hatodikon, Tündér), de a Holdfény Királyság azóta is kedvencem. Wes Anderson sajátos stílusához szerintem eddig ez a történet passzolt leginkább, azaz nálam nemcsak az év legjobbja, de Wes Anderson legjobbja is eddig. Ami - lássuk be - nem kis teljesítmény.

2012 Promontor-díjasa tehát a Holdfény Királyság:

2013

Na nézzük a jelölteket: az első félév listája egyértelmű, innen a Felhőatlasz jut tovább, a többi futottak még. A második félévi jelöltek kiválasztása egyfelől nehezebb ügy, mert így négy év távlatából nincs benne igazán emlékezetes film, másfelől meg könnyebb is, mert így négy év távlatából nincs benne igazán emlékezetes film, azaz már most látszik, hogy, akármelyiket választom, az nem lesz versenyképes igazán. Na jó, akkor essünk túl rajta, említsük meg a nyomokban frenetikus poénokat tartalmazó Iron Sky-t (tényleg, hol a beigért folytatás?) és jó volt a Gravitáció is. Szóval eddig egyértelmű a dolog, de hoppá, van egy harmadik "félév" is, azaz a kifelejtett filmek listája és ebben van egy újabb nehézsúlyú versenyző, a Blue Jasmine, Cate Blanchett és Woody Allen zseniális darabja.

Naszóval, akkor legyen egy monumentális, korokon átívelő, az ember örök harcairól, bűneiről és vágyairól szóló sci-fi, vagy egy szomorú kamaradarab? Tipikusan almát a körtével eset, nincs is jó döntés. Ilyenkor jönnek a "méricskélős" szempontok, pl. hogy Woody Allen régi kedvenc, zseniális rendező és bár talán nem ez a legjobb filmje, a mostanában forgatott könnyedebb darabjai közül szerintem kiemelkedik, szóval akkor legyen ez egyfajta "életműdíj".

2013 Promontor-díjasa tehát a Blue Jasmine:

A Felhőatlaszt meg kárpótlásként majd újranézem...

2014

Erős év volt, főleg a második félév. De kezdjük az elsővel, innen említésre méltó rögtön a Grand Budapest Hotel, egy újabb Wes Anderson remekmű. Bár nyerni nem fog, egyrészt promontor egyensúlyozó, méricskélős rendszerétől idegen, hogy valakit "egyfolytában" díjazzak, másrészt ha csak árnyalatnyival is, de a Holdfény Királyság azért jobb volt. Nem volt rossz egyéként a Kálvária vagy éppen A százéves ember sem.

Na de jöjjön a második félév. Mondjuk kezdetnek a Két nap, egy éjszaka, ami egy nem túl vidám alkotás, de nekünk magyaroknak nem ártana megszívlelni a tanulságait. Kár, hgy nem fogjuk. Vagy itt van a Pálffy György remeke, a Szabadesés, szintén igen tanulságos, benne szívszorító és döbbenetes jelképekkel, amiből persze szintén nem tanulunk. Vagy harmadiknak (az európai és magyar jelölt mellé egy amerikaiként) a Sráckor, ami sokkal földhözragadtabb, de egyszerűségében is megérintő remekmű.

Rövid "selejtezés" után megint két jelölt között ingadozom. Megint alma-körte eset van, mert hogyan lehetne a Sráckort meg a Szabadesést összehasonlítani? Ráadásul ezúttal a "méricskélős" énem is zavarban van, mert egyfelől az előző két év amerikai Promontor-díjast hozott, magyar választottam meg kifejezetten rég volt, másfelől meg a Sráckor szülői helyzetemnél fogva olyan mértékben megérintett, hogy nem szívesen "engedem el".

Hát, tiszta marhaság ez a csak egy maradhat dolog, legyen 2014-ben két Promontor-díj!

2014 Promontor-díjasa tehát a magyar film kategóriában a Szabadesés:

2014 másik Promontor-díjasa a "minden szülőnek meg kellene nézni" kategóriában pedig a Sráckor:

2015

Újabb nehéz választás, remek versenyzőkkel.

Az első félév rögtön egy argentín remekművel indit, az Eszeveszett Mesék, az argentínok válasza a Ponyvaregényre, azaz a hogyan írjuk mozifilmre a latin-amerikai szappanoperákat úgy, hogy a film egyszerre szappanopera és azok paródiája. És persze több is, mint a Ponyvaregény, mert Tarantino dolgozata minden zsenialitása ellenére "csak" egy jó szórakoztató film, míg az argentín film mond valamit a latin-amerikai társadalmi állapotok - magyar szemmel sajnos túlságosan ismerős - nyomorúságáról is.

De van itt még említésre méltó versenyző, ekkor láttam a Lizát, Roy Andersson csodálatos trilógiájának befejező darabját, a hosszúcímű galambot vagy éppen a Kukoricaszigetet.

A második félév favoritja a Taxi, Teherán, Jafar Panahi sokadik remeke, egyszerre költői, humoros, filozófikus és jó értelemben szentimentális. Hiába, a perzsák tudnak.

Na jó, de melyik legyen a nyertes? Méricskéljünk: a "galamb" nem lesz, mert Roy Andersson trilógiájának "leggyengébb" darabja ez, a másik kettőt meg már agyondicsértem párszor. A Taxi, Teherán se lesz, mert Jafar Panahit is már sokszor agyondicsértem.

2015 Promontor-díjasa tehát az Eszeveszett mesék:

2016

Na, ez volt a legkönnyebb. Nem csak azért, mert itt volt a legfrissebb az élmény. Ugyan sok jó film volt, sok katartikus pillanattal (Saul fia nyitójelenet, A Sing Street dalai, a Toni Erdmann kínos multipukkasztó, de elképesztően maró és sebészi pontosságú jelenetei), az egyértelmű győztes mégiscsak az a film lehet, ami az első pillanattól az utolsóig  elvarázsolt és magával ragadott. Csodás és kreatív látványvilág, mítoszteremtő erejű történet, csodás zene.

Ez a Kubo és a varázshúrok, 2016 Promontor-díjasa:

Na, akkor most bepótoltam a bepótlandókat. Bár aki figyelmesen olvasott, az találhat elvarratlan szálakat. Na, azokra majd idővel visszatérek még...

Krakkó igazi A-kategóriás turistacélpont, nem érdemtelenül.

Épp emiatt helyenként a prágaihoz hasonlóan idegesítő turistaözönnel lehet találkozni, az augusztus ebből a szempontból talán a legrosszabb időzítés, de persze iskolaköteles korú gyerekekkel nehéz turistamentes időszakot választani.

Jöjjön néhány konkrét megjegyzés:

• A Wawelhez érdemes korán kelni. A vár legtöbb részét csak vezetéssel lehet megtekinteni és a résztvevők létszámára napi limit van, ami szezonban hamar betelik, azaz a kastély látványosabb részeiről könnyen lemaradhat, aki későn kel. Aki korán kel, annak is viszonylag jelentős sorállással kell számolnia, mi pl. több, mint egy órát álltunk a sorban, mire bejutottunk (és elég korán se keltünk, mert volt, ahova már nem jutott jegy).
• A Waweli Székesegyház egyházi kezelésben van, oda külön jegy kell, amire szerintem semmiképp nem szabad sajnálni a pénzt, a katedrális nem csak gyönyörű, de egyben egy kiadós történelemórának is megteszi. Lengyel (és magyar!) királyok és királynők mellett megtekinthetjük Pilsudski vagy éppen Lech Kaczyński sírját is.
• Nagyon kedveltem a Kazimierz negyedet is, bár azt kicsit rossz néven vettem, hogy a Régi Zsinagóga pont arra jártunkkor zárva volt, különösen "visszásnak" éreztem, hogy egy zsidókról szóló múzeumról egy katolikus ünnepnap miatt maradtam le. Szerencsére a zsidó temető nyitva volt, felér a prágaival, mint ahogy a többi nyitva talált zsinagóga is érdekes volt. A környék egyébként sokban hasonlít a pesti zsidónegyedre, amennyiben a zsidó emlékek mellett a rengeteg romos, lepukkant épületet itt is gyakran éttermek, kocsmák formájában kezdik hasznosítani, azaz egyfajta bulinegyed itt is létezik. Bár talán Kazimierz vegyesebb jellegű, az élénk, nagy multú, romjaibol éledező, arcát kereső városrész izgalmas hangulata Budapesthez hasonlóan ide is sok turistát vonz, nem érdemtelenül.
• Wieliczka: a sóbányát szintén nem érdemes kihagyni. Érdemes továbbá ide is viszonylag korán érkezni, nekünk ez sikerült, így viszonylag könnyen találtunk parkolót. Arra érdemes figyelni, hogy vannak a hivatalos parkolók és vannak magánparkolók. Az ár mindenütt 10 zloty, "aprócska" különbség, hogy a hivatalos parlkolóban ez egész napra szól, a magánparkolókban pedig óradíj. Mi mindenesetre egy kis keringés után a buszparkoló mögötti hivatalos parkolóban találtunk helyet. A pénztárnál se volt túl hosszú  a sor és lényegében a következő (félóra múlva kezdődő) vezetésre kaptunk jegyet. Többféle vezetés van, mi a legnépszerűbb, nem meglepő módon "turista útvonal" névre hallgató vezetést választottuk. Ennek a vezetett rész nagyjából két óra, félidőben vécézési lehetőséggel. Magyaroknak ez is izgalmas történelemóra, lengyel-magyar vonatkozásokról itt is bőven hallani fogunk. A vezetés végén jutunk le utunk legmélyebbi pontjára, itt érdemes még egy kicsit körbesétálni, mielőtt lifttel visszamegyünk a felszínre. Pontosabban a séta, az obligát szuvenírbolt, az opcionális wc és büfévizit után mellett  érdemes bejelentkezni a bányamúzeumba. Itt szintén kapunk kisérőt, aki végigvezet a múzeum termein (nehogy eltévedjünk) és egy rövid bevezető után mindenütt hagy minket nézelődni kedvünk szerint. Erre szánjunk minimum egy órát, alaposabb érdeklődők többet is!
• Tornyok: A tornyok azért vannak, hogy megmásszuk őket. Meg azért, hogy a tetejükből élvezzük a kilátást. Nameg azért, hogy azt a kilátást le is fényképezzük. Promontor utazásainak tehát kimaradhatatlan része a környéken található tornyok (és egyéb kilátópontok) megmászása és az obligát 57 darab fénykép elkattintása. Krakkóban két ilyen torony került kipipálásra, az egyik a főtéren a városház tornya. Itt a fényképezési lehetőségek némileg korlátozottak, nincs igazi kilátó szint, a többi emeleten pedig viszonylag keskeny, üvegezett ablakokon keresztül lehet csak kilátni (hiába, a középkorban nem a turizmusra optimalizálták a toronyépítési szokásokat). Ennek ellenére azért lehetett innen is fényképezni, ráadásul a toronyban berendezett történelmi kiállítás kárpótolt. Amennyire emlékszem, a  város (és az ország) XVIII. századi történelmére koncentráltak: egy hanyatló korszakot mutattak be, amely uralkodói pompával, fennhéjázó ünnepségekkel próbálta leplezni hanyatlását.  A másik torony a várban található Sandomierz bástya volt, itt kiállítás nincs, tényleg csak a kilátásért érdemes felmenni. Ami az egyik oldalon a Wawel többi részét engedi megcsodálni, a másik oldalon a Visztula kanyarulatát láthatjuk be.
• Kościuszko domb: a végére egy "rejtett kincs". Na jó, nyilván nem annyira rejtett, de nem a fő turistazónákban található ez az emlékhely. A története is érdekes. Sokan nem tudják, hogy a Bécsi Kongresszus 1815-ben Krakkót meghagyta független városállamnak. Csalóka függetlenség volt ez persze, amit leginkább annak köszönhetett, hogy a nagyhatalmak nem tudtak megállapodni arról, melyikük is kapja meg a valahavolt királyi székhelyet és nem is tartott sokáig, 1846-ban Ausztriához került a város. Viszont a rövid független időszakban felépült a Kosciuszko domb, emléket állítván a lengyel szabadságharc legendás vezetőjének. Közadakozásból, önkéntesek építették, a domb tetején egy tátrai szikladarabot helyeztek el, belsejében Lengyelországból és Amerikából származó talajmintákat helyeztek el azon csaták emlékére, amelyeket Kościuszko lengyel és amerikai földön megvívott. Később az osztrákok a komáromihoz hasonló erődítményrendszereket emeltek a környéken, de arra azért vigyáztak, hogy ne sértsék meg a lengyel nemzeti érzelmeket túlságosan, így az emlékdombot nem rombolták le, csak körbeépítették. Ma a domb lábánál található épületben kis kiállítás található Kościuszko, a domb, és az erődök történetéről, beleértve ebbe a környéken zajló 1. világháborús nagy csaták történetét is. Érdekes hely, történelemfanatikusoknak kötelező!

A végére egy fotomontázs, kedvcsinálónak:

Sörforradalom van honunkban, mint tudjuk. Én meg némileg lankadó forradalmi hevülettel kóstolgatok mindenféle forradalmi sört. Erről szól ez a poszt is.

Koncepció

Konkrétan a forradalom egy speciális szegmensét vizsgálom ez alkalommal, az ún. hoplagereket. Volt már két hasonló posztom, az első az egyes főzdék könnyű világos alapsöreit tesztelte, a második a könnyű barnákat vizsgálta. Ez a teszt egy újabb sörfajtát vesz górcső alá. Ahogy múltkor, most is lesz nemmagyarkézműves versenytárs, annak ellenére, hogy a hoplager az amúgy nem egy mindennapos fajta.

Hoplager

Először is, mi fán terem a hoplager?

A fene tudja. Ilyen "hivatalos" kategória nincs, se a hagyományosnak mondható európai fajták között nincs ilyen sör, se az amerikai BJCP fajtadefiníciója nem említ ilyesmit. Sőt, ha rákeresek, elsőre a gugli leginkább magyar találatokat ad ki: lehet, hogy itt egy "magyar találmányról" van szó? Ebben mondjuk nem vagyok biztos, de arra jól emlékszem, hogy az első Főzdefeszt nagy sztárja volt a Keserű Méz, Hogy aztán ezt saját kútfőből nevezték el hoplagernek vagy valahonnan "honosították" az elnevezést, azt nem igazán tudom, viszont a Keserű Méznek sikere lett, ami más főzdéket is hoplagerek főzésére ösztönzött. Így aztán ma már jó pár magyar sör hordozza a hoplager elnevezést, azaz itthon a Keserű Méz farvizén elterjedt "típussá" vált.

Na jó, de milyenné, kérdezi a bennem lévő kekec definícióbuzi: OK, értem, komlós alsóerjesztésű sör, na de a klasszikus pilzeni is az. Vagy pl. a szintén nem túl hivatalos IPL is az. Hát, a pilzeni egy viszonylag könnyű ivósör, a hoplagerek legtöbbje testesebb ennél. Az IPL meg egy IPA átértelmezés, amerikai komlót és alárendelt malátázottságot feltételez, a hoplagerekre (bár némelyike használ amerikai komlót) ez azért így nem igaz. Kutakodtam komlózási módszertanban (hidegkomlózás, háromszoros-négyszeres komlózás), de igazából sok hoplagerről nem tudni, milyen módszerekkel komlóznak, azt se mindegyik árulja el, milyen komlót használ.

Ha mindenáron valami hoplager definíciót kell adnom, akkor talán azt mondanám, hogy közepesen erős (5-7%) világos lager sörök, amelyek a markáns komlóhasználattal nem csak keserűséget, hanem aromákat is akarnak vinni a sörbe, de mindezt kevésbé szélsőségesen, mint az amerikai IPÁk vagy APÁk, európaiasabb komlóaromákra építve és meghagyva egy erős malátás jelleget. Maga a komlózás módja nincs megkötve.

De azért ez egy nagyon laza kategória: az itthon kapható hoplagerek keresztmetszeti vizsgálata alapján a helyzet leginkább az, hogy hoplager az, amit annak cimkéznek. Fentebb pl. az írtam, világos, de azért van már veres hoplagerünk is és nem lepne meg, ha valamikor valakinek eszébe jutna barna vagy fekete hoplagert főzni.

Kiválasztási szempontok

• Korlát nélküli beszerzési ár. Korlátot amúgy hiába is próbáltam volna állítani, ez egy "prémium" kategória, tessék megfizetni, gondolják a főzdék. 
• Üvegpalack Ha nincs felső árkorlát, akkor viszont legyen kizárva a PET palack. Mondjuk nagyon kizárni nem kellett, ha ez egy "prémium" kategória, akkor ugye nem illik műanyagba csomagolni. Nem is tette senki. Sőt, többen csatos palackban forgalmazzák, ami ugye kifejezetten minőségi képet sugároz a termékről.

Sörteszt know-how

Jó pár dolgot már a múltkor leírtam, aki nem olvasta, annak kedvéért idemásolom a szöveget, akinek ismerős, az ugorhat a keretes anyag végére.

Pontozás:

A sörök pontozására a nagy sörportálok (RateBeer, BeerAdvocate) rendszerét alkalmazom, eszerint a söröket öt kategória szerint pontozom, rááadásul kategóriánként eltérő skálán: illat (0-10), megjelenés (0-5), íz (0-10), kortyérzet (0-5), összbenyomás (0-20). A kategóriák jelentéséről kicsit bővebben itt  (meg itt, itt és itt) található bővebb infó. Az összpontszám az öt kategóriapont összege (elvileg maximum 50 pont), tízzel elosztva: így egy iskolai osztályzatra hajazó végeredményt kapunk.

Az így kapott pontszám persze egyszerre jellemzi a sört és azt, aki a sört értékeli. Ahhoz, hogy ebből a kettős jellemzésből a sörre nézvést is megtudjunk valamit, ahhoz valamennyire ismerni kell a pontozó pontozási szokásait: mit jelent egy 4.1-es vagy egy 2.7-es pontszám? Nos, nálam valami ilyesmit:

• 4 feletti pontszámot csak egészen kiváló söröknek adok, olyanoknak, amiket - ha módom van rá - bármikor szívesen újrakóstolok. Ezek meghatározó sörélmények, illetve kedvencek.
• 3-4 közötti pontszám általában kellemes, korrekt söröknek jutnak, amik ugyan nem annyira emlékezetesek, de azért fogyaszthatóak és bármikor szívesen újrafogyasztom őket, ha szembejönnek.
• 2-3 pont között már problémásabbak a sörök, ezek azok, amelyeket maximum egy újabb - ellenőrző - kóstolás kedvéért szerzek be megint, de egyébiránt inkább kerülöm őket. Na jó. ha éppen nincs más, akkor azért megihatóak éppen, ezekben a sörökben is van értékelhető élmény, de az összkép már inkább negatív.
• 2 alatt silány, rossz, vagy legjobb esetben is "olyan semmilyen" sörök vannak. Ez a feketelista, ezeket tessék kerülni.

A RateBeer-en is szoktam pontozgatni néha az eddig leadott 67 értékelésből 11 volt 4-es felett, 5 pedig 2-es alatt, 17 pedig 2-3 között. A maradék, tehát lényegében az értékelt sörök fele pedig 3 és 4 közötti nedű. Szóval viszonylag pozitívan állok a sörökhöz, de ebben talán az is benne van, hogy ha ízlik egy sör, azt szívesebben pontozom, mint ha nem ízlik.

Disclaimer 1: Csapolt vs. palackozott

Ez a teszt palackozott sörökről szól. Örök vita, hogy van-e objektív különbség csapolt és palackozott sör között. Elismerve, hogy csapolt sör is lehet rossz és jó, meg palackozott is lehet rossz és jó, én magam arra hajlok, hogy a csapolt sörökben több a potenciál. Ergó, ha valaki azzal védené meg kedvenc kézműves sörét, hogy a kedvenc kocsmájában az mennyire jó, amikor a Gizike csapolja. akkor nyitott kapukat dönget. Készséggel elismerem, hogy igaza van és még az alábbi teszteken kifejezetten leszerepelő sörök is nyújthatnak kellemes élményt megfelelő csapolás esetén.

Disclaimer 2: Összehasolíthatóság

A posztot jó régen, kb. a barnasörös poszttal egyidőben (azaz kb. másfél éve!) kezdtem írni. Mindegyik sört kétszer kóstoltam, az első után csak jegyzeteltem, a szöveg a második kóstolás után született, de próbáltam átlagolni a két kóstolást. Összességében a tesztek elég nagy időkülönbséggel zajlottak. A pontozás elvileg biztosítja az eredmények összehasonlíthatóságát, de gyanítom, a valóságban ez nem feltétlenül van így. Ha egyidőben kóstolnám a söröket, elképzelhető, hogy némileg más sorrend születne. Ugyanakkor nagy eltérés a pontszámokban szerintem nem lenne.

Tesztek

Na, akkor csapjunk a lovak közé:

Keserű Méz (Fóti Kézműves Sörfőzde), 470 Ft

(Az árak általában üvegbetét nélkül értendőek, némelyik ma már nem aktuális, a Kredenc ugyanis sajna bezárt, de benne hagytam, hogy érzékelhessük a sörforradalmi piacon meglevő infláció mértékét.)

Nagy klasszikus, az első Főzdefeszt sztársöre, nem mellesleg kategóriateremtő fajta.

Nagy habbal indít, mézes, virágos illatocska, a hab édeskés, kekszes, mézes. A sör kellemesen malátás, kicsit virágos, fűszeres. A keserű elsősorban az utóízben jelentkezik, abban is kellemesen, mérsékelten. A kortyérzet kellemes, selymes. Van valami angolosan visszafogott gyümölcsösség benne. Nem egy világmegváltó sör, de jó kompozíció, kellemes inni.

Pontozás: (6/4/7/4/14) 3,5

Kapucinus Illuminator (Kapucinus Sörfőzde), 570 Ft

Egy kollégám ajánlotta figyelmembe, neki kedvence, a Főzdefeszten adott belőle egy kortyot, az igéretes volt, így már vártam egy ideje az alkalmat egy kóstolásra. Nézzük, hogy teljesít a kolléga kedvence nálam!

Szép habbal indít. Az illata eleinte citrusos, aztán ez eltűnik és olyan meghatározhatatlanul semleges lesz. A hab íze finom, mézes, kekszes, szép egyensúlyban a keserű és az édes. Elsőre. Aztán előjön egy zöldséges íz, ez már nem tetszik annyira. Érezhetően erős alkoholos már a hab is. Az ízben aztán még erősebben érezni az alkoholt, egész likőrös. Egyebekben van némi kekszes, malátás, talán mézes íz, amit szeretek és egy erősen zöldséges komlóíz, ami egyébként ismerős, hasonlít a Rizmajer Marzenre, amit viszont nem szeretek. A hasonlóság, mint utólag kiderül, nem meglepő, a komlóhasználatban átfedés mutatkozik, ugyanis.

Ősszességében korrekt kompozíció, de a komlóválasztás és a szerintem túlzottan erős főzet miatt nekem semmiképp se lesz a kedvencem...

Pontozás: (6/4/6/3/10) 2,9

Szarvasi Ütős Favágó (Szarvasi Sörfőzde), 550 Ft

Egy sör Békésszentandrás szomszédságából, a választék és a csomagolás kb. a békésszentandrási és fóti sörök keveréke, azaz mindenféle lágerek főleg, gyümölcsösek és nem gyümölcsösek. A Favágó a fóti vonalat képviseli: hoplager, ugyanolyan csatos üvegben, mint az "eredeti", bár a cimkedesign "vidékiesebb". Amivel persze semmi baj, ne is hagyjuk magunkat befolyásolni, nézzük inkább, a beltartalom van-e olyan jó.

Szép narancs színű test, kicsit opálos. Szép piszkosfehér hab, bár kicsit hamar múlik. Illata mézes, alkoholos. A hab íze enyhén mézes, kekszes és közben markánsan keserű. A sör maga hasonlóan keserédes. Egyfelől mézes, kekszes, malátás, másfelől van benne egy száraz komlósság, ami főleg az utóízben érvényesül. Ez eddig nagyon szép, hozza a Keserű Mézes "klasszikus" hoplager ízt. Ami annyira nem tetszik, az a szúros kortyérzet és a végig érezhető meleg, kicsit likőrös alkoholosság. A végefelé előjön itt is egy kis nemszeretem zöldséges, füves jelleg. Ezzel együtt iható darab, az Illuminatornál pl. egy kicsit harmonikusabb.

Megjegyzés: van egy frissebb (és igencsak lesújtó) kritika is, hogy most a szarvasiak produkáltak egy gyenge főzetet, vagy a kóstolók közti ízlés- és sörműveltségbeli különbségről van-e szó, azt nem tudom eldönteni.

Pontozás: (5/4/6/3/13) 3,1

Nordstar (Bäder Sörfőzde), 620 Ft

Ebbe csak úgy beleakadtam, nézte, hogy jé, egy újabb sör csatosban. Mi ez, jé egy újabb hoplager. Talán éppen ez volt az a pillanat, amikor jött az ihlet, hoplagertesztet kell írni. Igy aztán vettem belőle, rögtön kettőt is.

1. kóstolás, augusztus eleje:

Hatalmas habbal indít, kettőre tudom kitölteni. Illatra, alapvetően visszafogott, olyan vegyes, kicsit gyümölcsös, kicsit élesztős-kenyeres-mézes keveredés. A hab állaga csodás és az íze is kellemes, itt is a keserédes, mézes jelleg dominál benne. A színe narancsos, sűrű, látszik, hogy szüretlen darabról van szó. Na, ne habozzunk tovább, kóstoljunk bele a nedűbe. Következetes darab, megint keserédes, kekszes, mézes ízeket kapok, kis gyümölcsös beütéssel, nagyon harmonikus az egész. Az utóíz kellemesen keserű, icipicit likőrösen éget, ez mondjuk nem hiányzik és meg is lep, egy 5 %-os sörtől nem várnám, ráadásul kesernyés-csípős utóíz egyre erősödik a végefelé. De ne csak kritizájunk, a kortyérzet ezzel együtt nagyon jó, selymes, krémes. Emlékeztet a Postrizinske Jubilejni lezákjára, annak van ilyen harmonikus, lágy íze, igaz, az talán még egy fokkal kifinomultabb. De már maga az a tény, hogy az egyik kedvenc cseh sörömhöz hasonlítható darabra akadok, nagy dicséretnek számít.

2. kóstolás, szeptember vége:

Sok szempontból következetesen teljesít a Nordstar, a hab ugyanolyan gyönyörű és ugyanolyan finom. A sör is hozza ugyanazokat az ízeket, viszont a kortyérzet másodjára nem olyan kellemes, szúrósabb, erősebb szénsavasságot hoz, a krémesség sajna eltűnt belőle. Lehet, ez a két hónappal hosszabb (és a lejárathoz erősen közelítő) élettartam következénye. Vagy az is lehet, hogy túl hidegen bontottam ki, mert a végefelé, ahogy melegszik azért valamennyire előjön. Ezzel együtt a kortyérzetre és az összbenyomásra adott eredeti pontokat kicsit lerontja a második alkalom.

Pontozás: (7/4/7/3/15) 3.6

Svijanský Rytíř (Pivovar Svijany) 420 Ft

A cseh "referenciasör". Nem biztos, hogy ez a legjobb választás, ez inkább egy pilzeni elvileg, viszont külföldi hoplagerrel még nem futottam össze, ez meg legalább híres a markáns komlózásáról, hát legyen ez a referenciatípus, jobb híján. (A Pivohalléban rendszeresen van Rataj, az pl. szintén markánsan komlózott, sőt hiegkomlózzák is, érezni is rendesen az aromáján, dehát azt nem palackozzák, ez meg ugye egy palackos sörökkel végzett teszt.)

Szóval nézzük a cseh versenyzőt: bőséges, tartós fehér hab, mélyarany test. A hab keserű, sűrű, krémes. A sör maga az ideális pilzeni, erős, fűszeres, üdítő komlóíz, amit a háttérben lassan, de biztosan ellensúlyoz egy mérsékelten édes, kenyeres, enyhén kekszes maláta. Enyhe, selymes szénsavasság, hosszú, tartós keserédes utóíz, érezhetően a kesernyés felé billenve. A csehek tudnak valamit, az ilyen egyszerre markánsan komlózott és harmonikusan kiegyensúlyozott (maláta, élesztő, komló) sörökben utolérhetetlenek. Nálam ez TOP 10-es sör.

Pontozás: (5/3/4/4/7) 4.3

Dreher Hidegkomlós (Dreher Sörgyárak Zrt.) 219 Ft

Vajon hoplager-e a Dreher Hidegkomlós? Ha rajtam múlik, nem. A hoplagert én olyan lagernek tartanám (ld. fent), amelybe leginkább európai komlókat raktak vagy legalábbis az amerikai komló nem domináns. A Dreher Hidegkomlós minden valószínűség szerint nem ilyen, az a bizonyos komlóágyú amerikai komlóval bolondítja meg a "kedvenc" kukoricasörünket, azaz inkább IPL, azaz India Pale Lager lenne, ha már.

Ugyanakkor mind az IPL, mind a hoplager amolyan forradalmi hirtelenkategória, nincsenek ezek kőbevésve. A  már tesztelt Illuminator például hoplagernek hívja magát és ennek ellenére került bele amerikai Citra komló is és ez érződik is rajta. Szóval fogadjuk el, hogy az IPL meg a hoplager, ha nem is ugyanaz, de legalábbis van köztük átfedés. Vagy nincs, de én akkor is vettem magamnak a bátorságot, és belevettem a hoplager tesztembe a Hidegkomlóst is. Sőt , kétszer kóstoltam két némileg különböző eredménnyel.

Először a megjelenésekor, a kiváncsiság által hajtva. Az eredmény siralmas volt. Az illat ugyan szépen indít, hozza a gyümölcsös amerikai komlók szokásos aromáit, de a sörben az eredeti Dreher szinte teljesen legyűri a komlót. Eleinte még van némi viaskodás, de ahogy tovább kortyolgattam, nagyon hamar előjön az a szerencsére régen érzett fülledt, ipari-gyógyszeres kellemetlen íz, amit a kevésbé illatos alapdreherből ismerünk és ott is ragad minden kortyban, ahogy melegszik, egyre erősebben. Kár bele a finom komló, ez egy szar, gondoltam.

Aztán pár napra rá egy rendezvényen kénytelen kelletlen megittam egy sima dobozos Drehert (más nem volt) és meglepetésemre egész ihatónak bizonyult. Nem mintha sok íze lett volna, ugyanis agyon volt hűtve. Viszont agyonhűtve a szokásos kellemetlen ízek is visszaszorultak, maradt egy kb. semmilyen nagyipari lager, ami ugyan sok élvezetet nem nyújtott, de a beszélgetés mellé jobb híján elment.

Így született az ötlet, hogy tegyek még egy próbát. Mi lenne, ha túlhűtve próbálnám ki a hidegkomlós csodát? Így is lett. A szokásos 20-25 perc helyett nagyjából 10 perc melegedés után felbontottam a sört. Az eredmény beigazolta a várakozásaimat, a komló aromái hidegen is átjöttek, a test hibáit viszont nagyjából elnyomta a hideg. A végeredmény persze nem valami csoda, egy rendes IPA ugyanis minden ellenkező híresztelés ellenére nem csak az erős komlóból, hanem egy rendes ízgazdag testből is áll (mondom én, de persze pl. a BJCP szerint meg nem is, na de mindegy...), és még egy könyebb APA is tud értékelhető testet felmutatni. Ezekkel a Dreher Hidegkomlós nem tud versenyezni...

Pontozás: (7/3/5/3/8) 2.6

Összegzés

Nézzük először is az összesített sorrendet:

1. Svijany Rytir, 4,3
2. NordStar 3,6
3. Keserű Méz 3,5
4. Szarvasi Ütős Favágó, 3,1
5. Kapucinus Illuminátor 2,9
6. Dreher Hidegkomlós 2,6

Tehát akkor. Van négy magyar kézműves versenyző, egy cseh sörgyári darab, meg egy magyar nagyipari izé. Két utóbbi a két véglet, a cseh komlós lager a legjobb, a magyar nagyipari a legrosszabb. Közöttük szóródik a kézműves szelekció. Persze a Dreher és a többiek között van egy minőségi határvonal, a Dreher nem ajánlom senkinek, nem jó sör, a többi viszont léc feletti, még a második leggyengébb Illuminátor is elfogadható sörélményt nyújt (és ahogy az említett kolléga esete mutatja, van akinek jobban bejön a kompozíció). A Keserű Méz és a Nordstar üti meg azt a szintet, ami mellett a rendszeres fogyasztás szóba jöhetne nálam. Tulajdonképp szóba is jön, de azért ilyen árfekvés mellett inkább a "rendszeresen ritka" esete forog fenn. Merthogy az egyértelműen jobb, "nem hoplager" volta mellett is hasonló komplexitást nyújtó Svijany - és mellettük jópár itt nem tárgyalt egyéb cseh márka - olcsóbban beszerezhető még itthon is. 

Összességében a végkövetkeztetés az, hogy vannak eredmények. Ha kissé drágán is, de találunk szépen komlózott, testes magyar lagereket, azaz van helye a magyar versenyzők alkalmankénti fogyasztásának. Ugyanakkor ha nem ragaszkodom a "hoplager" cimkéhez, akkor egyenértékű vagy még jobb élményt olcsóbban megkapok egynémely cseh sörtől.

A sörforradalomnak van még teendője bőven.

Örök téma és aktuális is volt az elmúlt hetekben, hogy Budapesten valahogy nem megy a hóeltakarítás.

Panaszkodnak a gyalogosok, panaszkodnak a kerékpárosok. Nem takarítják a havat az önkormányzatok, nem takarítja az FKF, nem takarítja a BKV.

Szóval nagy a felháborodás, egyébként jogosan, ahogy az "hivatalosan" is megállapítást nyert.

Az már más kérdés, hogy a havat nem csak közületek, hanem magánemberek sem takarítják. Merthogy a háza előtti járdaszakaszokon mindenkinek magának kéne eltakarítania a havat, jeget, továbbá síkosságmentesítenie a járdát. Nézzük, hogyan teljesít a budapesti polgár, amikor nem másra kell mutogatni, hanem magának kellene megragadnia a lapátnyelet, kiszórni a homokot/zeolitot/faforgácsot.

Az alábbi fényképek február 3-án reggel készültek egy környékbeli utcán.

Itt egyébként kertvárosi szinten viszonylag jelentős a gyalogosforgalom, az utca felső végénél ugyanis iskola, óvoda, posta, busz- és villamosmegálló található. Szóval reggelenként kis és nagy iskolások szoktak itt felcaplatni. Mostanában ilyen jégpályán.

Pedig a legutóbbi csapadék több mint 24 órája lehullott, február 2-án egész nap erősen olvadt, még éjszaka sem sűlyedt fagypont alá (vagy talán éppen csak) a hőmérséklet. Azaz idő bőven rendelkezésre állt volna a járda letisztítására és a feladat sem lett volna lehetetlen, nem kőkeményre fagyott jeget kellett volna feltörni, hanem egy olvadó, kásásodó hó-jég masszát.

És hogy mennyire nem lehetetlen feladatról van szó, azt ugyanennek az utcának egy másik lakója bizonyítja is (ez a szakasz egyébként már február 2-án reggel is le volt tisztítva):

Az állapotok persze bármely más környékbeli utcában hasonlóak, itt van pl. két szomszéd egy másik utcából, "az egyiknek sikerült, a másiknak nem":

Persze érvelhet valaki azzal, hogy hiszen jön a melegfront, hétvégén szépen minden elolvad majd, azt a két-három napot meg ki lehet bírni. Nos, persze, ki lehet bírni. A többség ha lassan botorkálva is, de eljut a céljához, az a pár száz gyalogos, aki meg lábát töri ezalatt a pár nap alatt, hát Istenem, hulljon a férgese.

De persze az érvelés nem csak itt sántít. Most éppen hosszú melegfront jött, a hó valóban el fog olvadni.

Viszont az  előző hóesés után tartós hideg jött, így aztán az történt, hogy ahol nem takarították el a havat, ott nemsokára tükörjéggé fagyott, amit aztán hetekig "élvezhettünk". És persze ekkor sokan meg is magyarázták, hogy hát istenem, ezt a keményre fagyott jeget "nem lehet" letakarítani.

Csupáncsak három dologról hallgattak, azok, akik szerint "nem lehetett" eltakarítani a jeget:

1. Az égből nem tükörjég hullott, hanem hó. Amit iziben szépen el lehetett volna takarítani, mielőtt eljegesedik.
2. A hóesés (január 10. és 13. között) után egy rövid meleg időszak (január 13. és 14.) jött, ekkor napközben komoly plusszok voltak, erősen olvadt az egész városban, tiszta latyak volt minden. Tehát mindenkinek (mind a lakóknak a házuk előtti járdaszakasz vonatkozásában, mind közterületekért felelőseknek a különböző utak, nem házakhoz tartozó járdák tekintetében) volt, azaz lett volna két teljes napja, hogy a latyakos területeket könnyedén letisztítsa. Sokan meg is tették, de sokan tojtak rá.
3. A lefagyott jeget is el lehet takarítani. A "nehéz" ugyanis különbözik a "nem lehettől". A "nem lehet" jelen esetben szimplán a "lusta vagyok", "nincs kedvem", "tojok rá" kifejezések önfelmentő szinonímája.

A dolog azért szomorú, mert amúgy a környékbeliek korábban többször is megmutatták nagy ügyekben képesek összefogni. Hiába, sokadszor tapasztaljuk, hogy a magyar ember nagy dolgokért, kampányszerűen képes lelkesedni, tenni. A hóeltakarítás viszont csak egy hétköznapi feladat lenne, ahhoz már kevésbé fűlik a fogunk. Pedig éppen az ilyesfajta "aprómunka" lelkiismeretes elvégzése vagy éppen elnemvégzése az, ami egy település illetve egy egész ország élhetőségét jellemzi.

Szóval az önkormányzat, a BKV és az FKF mellett magunknak is beírhatunk egy fekete pontot.

Új irodaházba költöztünk a minap, nagyon modern, nagyon környezetbarát, nagyon energiatakarékos, lehet örülni.

Persze vannak apróbb problémák, kicsit félkész az egész, egyelőre nincs kész pl. a beigért biciklitároló és az biciklis öltöző sem, több tárgyalónak hiányzik a berendezése és a menza megnyitását márciusra igérik. Addig valahogy bírjuk ki. Ezek persze átmeneti problémák, amik ugyan jól jellemzik a magyar építőipar határidőbetartó megbízhatóságát, de előbb-utóbb túlleszünk rajta, lehet majd önfeledten élvezni a korszerű munkakörnyezetet.

Aztán van ami ugyan kész van, de inkább ne lenne. Így néz ki ugyanis a teakonyhánk:

Ugye milyen szép? Rögtön két mikrosütőt is beszereltek, a szimmetria, a hibatűrés és a mikrózó tömegek (összesen 97 fő, ennyi munkahely van berendezve az emeleten...) várakozásmentes kielégítése jegyében.

Akkor mégis mi a probléma? Hát ez:

Nincs hova tenni a vízforralót. A mikro alá nem lehet begyömöszölni, ha meg elé tesszük, akkor a mikro alja nem nyitható.

Gratulálunk, a konyha tervezőjét ezennel felterjesztjük a 2017-es Mekk Elek Díjra.

Na, akkor jöjjön a második félévi mozitermés.Nem túl hosszú és nem is túl minőségi lista, túl sokszor megadtam magam a kényelmes hollywoodi alternatívának, amit aztán megbántam. Azért akad pár gyöngyszem is...

Anyám és más futóbolondok a családból (július 2.)

Családtörténet a XX. századból, humorral, szeretettel. Kicsit karikaturisztikus, kevésbé drámai és kevésbé kidolgozott, mint pl. a sok szempontból ugyanabba a kategóriába tartozó A napfény íze. Ez persze nem feltétlenül baj. Ez a film kicsit olyan, mint amikor előszedjük a nagymama fényképalbumát, végiglapozzuk, közben anyukánk röviden elmesél ezt-azt a képeken látható személyekről. A drámák ilyenkor anekdotikusak, a lelkekbe nem tudunk bepillantani, viszont a korról kapunk egy áttekintő képet.

Ez ennek a filmnek is egy nagy előnye: képes történelmi tabló alulnézetből. Bizonyos értelemben igazi családi mozi, ugyanis a legjobb módja, hogy a gyerekeinket bevezessük a XX. század történelmébe.

Star Trek: Mindenen túl (augusztus 6.)

Látványos, izgicske, pipa.

Sing Street (mikoris?)

Na, ez viszont egy remek darab. Persze sokszor láttuk már a béna kissrácot a suliban, akit vernek az erősebbek, kinevetnek a jó csajok, de aztán "kitalálja magát" és a film végére fordul a kocka és ő lesz a menő. Most is ezt látjuk, csak ír hangulattal és remek zenével fűszerezve, ez pedig visz bele annyi egyediséget és szerethetőséget, amitől ez egy emlékezetes filmélménnyé emelkedik.

Toni Erdmann (mikoris?)

Lehet-e egy rendkívül fárasztó, vontatott, kínos film nagy élmény? Hát lehet. Mondjuk, ha a kínosság abból adódik, hogy mindennapi életünkkel, életmódunkkal szembesít és az egyre fárasztóbb, egyre kínosabb jeleneteket nézve egyszer csak rádöbbenünk, hogy minden fordítva van: nem az a kínos, aki kilóg a sorból, hanem az, aki benne marad. Azaz mi mindannyian. A filmnek amúgy az általános rendszerkritika mellett van egy számunkra különösen érdekes vonzata, ez pedig a centrum és a (fél)periféria viszonya, amiről szintén elég lesújtó képet kapunk, ez egyébként némileg meglepő egy centrumbeli rendezőtől. 

Florence: A tökéletlen hang (szeptember 10.)

Hát, nem is tudom. Stephen Frears nagyszerű rendező és a rendezés most is korrekt, én szeretem a lassan hömpölygő fokozatosan kibomló történeteket. A szereplőkkel sincs baj, Hollywood nagyágyúi remekül teljesítenek. Korrekt az operatőri munka, igényes minden részlet. Érteni vélem a mondanivalót is. És mégis, az egész valahogy nem tudott megfogni. Biztos bennem van a hiba, de őszintén szólva Florence Foster Jenkins történetét totál érdektelennek éreztem.

Ernelláék Farkaséknál (október 9.)

Nagyon szerethető kis film ez. Jó atmoszférájú kamaradarab, remek színészi alakításokkal, viszonylag jól kitalált forgatókönyvvel. Egy darabka élet, ma, Magyarországon, gyarló, de szerethető emberek mindennapos küzdelmei, problémái, kudarcai (nagyobbak), sikerei (kisebbek). Ráadásul a maga féloldalas, de őszinte módján akár optimistának is mondható befejezéssel: nem lesz nyálas, cukormázas happy end, de nem lesz ittmindenszar, ittmindenszétesik apokaliptikus összeomlás sem. A gondok megvannak, megmaradnak, a frusztrációk megviselnek minket, de valahogy mégis átevickélünk rajtuk, a családunk - két veszekedés között - azért mégiscsak családként működik és segít mindezek elviselésében.

Kritikaként talán annyit, hogy a történet egy ponton nekem kicsit váratlanul vált át a gondok, feszültségek növekedéséből a "megoldásba", a váratlanság miatt ezt a váltás kicsit hiteltelennek is éreztem, de aztán megbékéltem vele: végülis ilyesfajta "nem tudom megoldani, idegelek rajta, aztán egyszercsak valahogy ledobom magamról" jellegű, megmagyarázhatatlan, kicsit logikátlan "válságkezelés" a saját praxisomban is előfordult már, miért ne történhetne meg Farkasékkal ugyanez?

Kubo és a varázshúrok (október 16.)

Erre a filmre a lányom hívta fel a figyelmemet és nem bántuk meg, hogy megnéztük. A LAIKA már a Doboztrollokkal is nagyot dobott szerintem, ezzel a filmmel azonban sikerült korábbi teljesítményét is felülmúlnia. Tökéletes japán történetet csináltak (legalábbis amennyire ezt én a magam nemjapán kulturális hátteremmel meg tudom ítélni), tökéletes látványvilággal, tökéletes, egyszerre bonyolult és egyszerű, szimbólumgazdag és megindító eposszal.

Külön köszönet a Beatles dalért, szép kamaszkori emlékeket ébresztett bennem:

Inferno (november 7.)

A Dan Brown univerzum harmadik darabja. Nem jött be. Van Dan Brown rajongó haverom, persze ő a könyvekért rajong, nem a filmekért és különösen nem ezért a darabért, ami szerinte a könyv kiherélt változata. Én nem ismerem a könyveket, a Da Vinci kód elment, az Angyalok és Démonokat kihagytam, hát ezt is jobban tettem volna, ha kihagyom. Kiszámítható, unalmas, kár volt.

Legendás állatok és megfigyelésük (november 26.)

Van-e élet a varázslóvilágban Harry Potteren túl?

Nos, ezt igazából nem tudjuk, legfeljebb azt, hogy HP-n "innen" van. Ez ugyanis előzményfilm. Illetve hát annyiban előzmény, hogy a HP-t megelőző időkben játszódik, annyiban meg nem, hogy a szereplőknek semmi közük Harryhez, vagy legfeljebb minimális, a legtöbbjük meg sem említődik az eredeti sorozatban.

Ettől persze még élvezhető a dolog, Rowling (aki ezúttal forgatókönyíróként próbálta ki magát) humora alapvetően működik, a látvány impozáns (pénz ugye volt bőven, the franchise must go on) a szereplők jók, a sztori kb. ok. Kellemes mozi, a folytatás beigérve, hát jó.

Dr. Strange (december 3.)

Én egyáltalán nem olvasok képregényeket, serdületlen ifjoncként kb. Pif, Hercules, majd Dig, Dag és Digedag mozgatta meg némileg a fantáziámat, aztán a Fülesben követtem a Rejtő képregényeket, azóta semmi. A nagy amerikai képregénykultúrát így csak a megfilmesítésekből ismerem. A mérleg vegyes, az X-men univerzumot kedvelem, a Batman Nolan féle feldolgozását értékelem, a Galaxis Örzőin jót röhögtem, a többit viszont (Superman, Pókember, Amerika Kapitány, Vasember) kb. besoroltam a tök érdektelen hollywoodi blockbusterek közé és ennek megfelelően nem is voltam hajlandó moziba zarándokolni érettük, sőt a tévében is általában három perc után elkapcsoltam valami jobbra.

A Dr. Strange-re a lányom rángatott el, na meg Benedict Cumberbatch személye. Hát, azt hiszem egy elég volt belőle, az alapszintet kb. hozza, a látvány pipa, ez éppenséggel kibírhatóvá teszi a filmet. A többi viszont gagyi. Ismét bebizonyosodott az az alapszabály, hogy gagyi műfakban a nagy drámai színészek se tudnak csodát tenni, azaz Cumberbatch ebben gagyi, ahogy Mads Mikkelsen is gagyi. Ugyanis a történet alapvetően gagyi, az elképzelt mágikus világ (legalábbis a filmben) pedig pont azt a részletességet, egyediséget és következetes belső logikát nélkülözi, ami az ilyen alapvetően minden valóságtól elrugaszkodott fantasztikus sztorik életképességéhez kell.

Zsivány Egyes (december 22.)

Az év a Csillagok Háborújával kezdődött és (majdnem) azzal is fejeződött be. Soha rosszabb kezdetet és véget, amúgy. Nem mintha katartikus élmény lett volna bármelyik, de hozták azt, amit a franchise-nak hoznia kell, legalábbis szerintem. Kaland, űrhajók, lézergéppisztolyok, birodalmi lépegetők, vicces robotok, mi kell még?

Hát, talán a csatolt  "eszmei mondanivaló" (ami ugyebár a cél szentesíti az eszközt közmondás erkölcsi körbejárása és az elv határainak feszegetése) esetében a kevesebb több lett volna, ez a vonal ezúttal még a szokásosnál is sablonosabbra sikeredett. Meg a forgatókönyv is megbicsaklott párszor, mondjuk az elején rögtön, meg amikor... Ja, meg akkor is, amikor... De ne spoilerezzünk. És különben is a sztori mindig megbicsaklik, kicsit feljebb kell vinni az ingerküszöböt és akkor lehet önfeledten élvezni a kalandot, az űrhajókat, a lézergéppisztolyokat, a birodalmi lépegetőket stb.

Érkezés (december 30.)

Nehéz nyilatkozni erről a filmről.

Egyrészt nagyon jó. Nagyon-nagyon. Egy egyszerű alaphelyzetből (megérkeznek az idegenek) egy kifejezetten komplex, többszálú és egyedi sztori bontakozik ki, ami ráadásul kifejezetten elgondolkoztató.

Másrészt van egy-két hiányérzetem. A több szál között ugyanis óhatatlanul súlyozni kell a filmnek és emiatt van elnagyolt, befejezetlen szál. Ezek egy része érthető és minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább hajlamos vagyok elfogadni a rendező (és a forgatókönyvírók) döntését. Pl. érthető, hogy az egyébként izgalmas nyelvészeti rejtvényfejtés nehezen ábrázolható filmen, még akkor is, ha egyébként szerintem az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb szál. Szintén érdekes a hogyan reagálunk mi emberek (illetve az emberiség úgy összességében) a sokkra, csak az ezzel kapcsolatos eseményszál érzésem szerint egyrészt sematikus, másrészt  egynémely ponton lyukas. Ez talán összefügg azzal, hogy ez egy egyszereplős film (na jó, egy emberi szereplős...), a főhősnőn (Amy Adams alakításában) kívül a többiek vázlatszerűek, kidolgozatlanok, ami hozzájárul az említett lyukakhoz. 

És mégis, minden hibája ellenére ez egy remek film, jó alakításokkal, a történethez passzoló atmoszférateremtő fényképezéssel, remek zenével és látványvilággal. Ajánlott darab.

Már csak a könyvet kéne elolvasni.

Az év utolsó napja, az év utolsó posztja. Visszatekintő poszt, ahogy az ilyentájban dukál: visszatekintés az év - általam elkapott - nagy meccseire.

Magyarország-Fehéroroszország 5-2 (férfi jégkorong vb, május 14.)

Videó: összefoglaló

"Ha április, akkor jéghoki vb. Mármint divízió 1a vb, azaz másodosztály." - írtam tavaly ilyenkor. De ugye tavaly feljutottunk, az A csoportos vb meg májusban van. Szóval ha május, akkor jéghoki vb, remélem egyre gyakrabban velünk. 

Azt persze lehetett tudni, hogy a csoportunk elsőszámú kiesőjelöltjeként utazunk Szentpétervárra, azaz a reális cél az ún. tisztes helytállás lehetett, ami kb. olyasmiket jelenthetett, hogy a nagyok se töröljék fel velünk a padlót (olyan nagyon), a kisebbek ellen meg legyenek viszonylag szoros meccseink. Esetleg szerezzünk pontot, pontokat.

A fehéroroszok elleni meccsig ez utóbbi nem sikerült, öt vereséggel álltunk. Ezek között voltak tisztes vereségek (0-3 a finnek ellen, 1-4 Szlovákia ellen) és voltak némileg csalódást keltők (túl sima 2-6 a franciák ellen), valahol a racionálisan elfogadható, de érzelmileg nem igazán szerethető szintre belőve a szereplésünket.

Előzetesen a fehéroroszok ellen nem sok jóra lehetett számítani, őket én a "köztes" kategóriába lőttem be, azaz a minket sok góllal, simán verő nagyok (Kanada, Finnország, USA) és a nagyon szerencsés esetben elvileg akár megverhető "kicsik" (Franciaország, Németország) közé, kb. a szlovákok mellé. Azaz egyértelmű vereség, de talán nem annyira nagy arányú, mint a nagyok ellen.

Ehhez képest egész elfogadható oda-vissza játékkal indult a mérkőzés, amiből mi jöttünk ki jobban és hamar berámoltunk nekik két gólt. Vezettünk, először a vb-n! És bár hamar szépítettek, egy gól maradt az előnyből, nyertünk egy teljes harmadot, először a vb-n! OK, meghuzogattuk az oroszlán bajszát, na majd helyretesznek minket. És sajna valóban egyenlítettek a második harmadban, ajjaj, gondoltam, akkor jön a fehérorosz henger. Nem jött. Jött viszont két tejfelesszájú ifjonc, Sebők és Galló, akik nem értesültek a várható magyar összeomlásról és lőttek két csodaszép kontragólt. Aha, gondoltam vérszemet kapván, van remény, már csak egy harmad van hátra és nem is vagyunk rosszak. És a remény valóra vált, a mieink vérszemet kaptak és hősiesen kivédekezték az egyre idegesebb fehérorosz rohamokat, a végén még egy üreskapus góllal megadva a kegyelemdöfést, nem mellesleg pedig egy újabb megnyert harmadot abszolválva. Bizony, a fehéroroszok ellen mindhárom harmadot mi nyertük, hát azért ez nem semmi.

Arról nem is beszélve, hogy egy pillanatra felcsillant a meg nagyobb fegyvertény, a bentmaradás reménye. A fehéroroszok ugyanis nem csak ellenünk muzsikáltak gyengén, a korábban többször negyeddöntős csapat ugyanúgy csak három pontot gyűjtött, mint mi és ugye az egymás elleni eredmény nekünk kedvezett. Szóval lehetett reménykedni. Ha legyőzzük Németországot (rendes játékidőben), akkor bentmaradunk. Ha a franciák legyőzik a fehéroroszokat, akkor is.

Persze ebben csak a mindig reménykedő szurkolói énem hitt, a realitás az volt, ami végül történt, mi kikaptunk Németországtól, az életükért harcoló fehéroroszok meg legyőzték a motiválatlan franciákat. De azért a német-magyar meccs így is hatalmas élmény volt, az első harmadot pl. megint hoztuk és a németek mondhatták magukat szerencsésnek, hogy csak egy góllal. Csak aztán a német daráló működésbe lépett, a második harmadban egyenlítettek, a harmadik harmadban pedig hiába harcoltunk hősiesen (1-2 után még egyszer egyenlítve), a végén betuszkoltak nekünk két gólt, ők mentek a negyeddöntőbe, mi mehettünk vissza a divízió I-be.

Akárhogy is, összességében becsülettel helytállt a csapat, a nevezetes 2009-es szereplésünk óta sokat javultunk, nemcsak a megszerzett pontokat, hanem a játék képét tekintve is: ugyan kiesésünk megérdemelt volt, de láthatólag közelebb kerültünk az élvonalhoz.

Hogy aztán ez mire lesz elég 2017-ben, azt a fene se tudja. A divízió 1 egyre erősebb. Kazahsztán jobb nálunk, Ausztria ugyan gyengélkedett tavaly, de ha az Ebelt nézem, ők szélesebb alapokkal rendelkeznek, ha lesz ey jól összerakott csapatuk, akkor esélyesebbek nálunk. Ukrajna otthon játszik, Lengyelország abszolút a mi szintünk és jönnek fel, Dél-Korea gőzerővel honosít. Egy rosszul sikerült tornán még ki is eshetünk, pláne, hogy az első meccsen rögtön az otthon bizonyítani akaró Ukrajna fog nekünk esni.

Szóval a feljutásért vért kell majd izzadni, nem is merem "tétre megfogadni". Abban persze nagyon bízok, hogy lesz még magyar feljutás a közeljövőben, de a mikorban bizonytalan vagyok. 2009-ben egy haveromnak azt mondtam, a 2010-es években legalább egyszer feljutunk, ez be is jött. A második feljutást azaz a következő három évet nem merném ilyen határozottan bevállalni.

Szurkolni viszont nagyon fogok érte.

CSM Bucuresti-Györi Audi ETO 29-26 (női kézilabda BL döntő, 2016. május 8.)

Videó: a teljes meccs és egy összefoglaló

A Győr egy időben hírhedt volt az elvesztett nemzetközi kupadöntőiről. Eleinte ezek az EHF és KEK kupákban voltak rendszeresek, aztán ahogy a Győrből szépen lassan klasszis csapatot csináltak, volt pár BL döntős vereség is. Aztán jött két BL győzelem és úgy tűnt a Győr átlépi saját árnyékát. Az idei döntőben aztán megint azt a "régi" Győrt láthattuk.

Tulajdonképp ez nem az a szezon volt, amikor a Győr BL favorit lett volna, a negyeddöntőbe csoportmásodikként jutott, és ugyan a csoportharmadik Fradit simán lemosta, a négyes döntőben a Buducnost-Vardar páros igencsak kemény diónak tűnt. Ráadásul az elődöntőben kapásból a legnagyobb vetélytárs Buducnost várt a Győrre. Akiket vérrel-verejtékkel legyűrtek és jött a döntőben a másik ágon meglepően könnyen diadalmaskodó Bukarest.

Akiknek - és itt már baljós előérzetem volt - az a dán Kim Rasmussen volt az edzője, aki tavaly egyszer már igen csúnyán kifogott rajtunk, ő volt ugyanis a kézilabda vb-n minket kiejtő (és ezáltal az olimpiáról is kigolyózó) lengyelek szövetségi kapitánya. Ezzel együtt optimistán ültem a képernyő elé, a Bukarest a döntő leggyengébbnek ítélt résztvevője volt, egyértelműen gyengébb játékosállománnyal, mint a Győr.

Az optimizmusom azonban nem tartott sokáig, a Bukaresten azonnal látszott, hogy kemény dió lesz, a Győr meg sem támadásban, sem védekezésben nem tudta a legjobbját hozni. Végig szorosan tapadt a Bukarest, a Győr általában vezetett, de sosem tudott ellépni. Egy darabig reménykedtem a "money time" hatásban, azazhogy a hajrában majd érvényesül a Győr nagyobb tudása, de nem így lett. Hosszabbítás, hetesdobások, győri vereség lett a vége.

Kihagyott ziccer, gondoltam. Nagy kár, mert a két Final Four-os csapatunkból (Győr, Veszprém) a lányokat tartottam inkább esélyesnek a végső győzelemre.

KS Vive Tauron Kielce (lengyel)–MVM Veszprém 35–35, hetesekkel 4-3 (férfi kézilabda BL döntő, 2016. május 29.)

Videó: a teljes meccs és egy összefoglaló

Magáról a meccsről nem nagyon akarok írni, már májusban se nagyon tudtam mást, mint konstatálni, hogy Köln bekerült a magyar kézilabdázás nagy és megmagyarázhatatlan összeomlásainak sorába, Sidney és Zágráb mellé.

Inkább a vereség utóéletéről írnék. Májusban azt tippeltem, hogy nemigen látom, hogy fog a Veszprém ebből a pofonból felállni, meg azt, hogy az idő nem nekünk dolgozik, más csapatok kerete az új szezonra erősebb lesz. Ezek a sejtések egyelőre beigazolódni látszanak, a Veszprém a BL-ben magához képest gyengén muzsikál, sőt a bajnokságban is kapott egy pofont a Szegedtől. Ettől persze tavasszal még menetelhet a csapat, de ahhoz valamit rendbe kell tenni és ennek a rendbetételnek a nyomai egyelőre egyáltalán nem látszanak. Inkább az a bizonyos "küzdünk, küzdünk, de valami nincs rendben" jellegű állapot látszik, ami a megrogyant egységű csapatok sajátja.

Egyelőre én azt is nagy fegyverténynek tartanám, ha összejönne az újabb Final Four.

Magyarország-Ausztria 2-0 (férfi labdarúgó Eb, 2016. június 14.)

Videó: összefoglaló

Jöjjön egy vidámabb téma, ráadásul némi meglepetésre foci. A magyar labdarúgó válogatott buksiját már tavaly megsimiztem, a dupla norvégölő csapat ugyanis nagy meglepetést és örömet szerezve 30 év után kijutott egy világversenyre. Mivel ez már önmagában egy kisebb csoda volt, innentől kezdve az elvárás csak az ún. tisztes helytállás lehetett, ami kb. olyasmiket jelenthetett, hogy a nagyok se töröljék fel velünk a padlót (olyan nagyon), a kisebbek ellen meg legyenek viszonylag szoros meccseink. Esetleg szerezzünk pontot, pontokat. Ezt az elvárást a sorsolás is csak annyiban árnyalta, hogy el lehetett vitatkozgatni azon, hogy a portugálok elleni sima vereség mellett az osztrákok és az izlandiak elleni pontszerzés kis vagy nagy csoda lenne.

Ugyanakkor a foci egyik nagy előnye a kedvenc csapatsportjaimmal szemben, hogy itt kevés gól esik és emiatt egy gyengébb csapat sokkal könnyebben elcsíphet egy erősebbet, ha szerencsésen alakulnak a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy a nagy tornákon a selejtezőkön esetleg szárnyaló, de rutintalan csapatok hajlamosak megilletődötten bénázni. És ugye jelen esetben nem mi voltunk a "selejtezőkön szárnyaló, de rutintalan" csapat, hanem az orosz-svéd párost leiskolázó osztrákok, meg a török-cseh-holland hármast oktató izlandiak. Akiknek az esetleges bénázását akár a mi selejtezőkön egyáltalán nem szárnyaló csapatunk is kihasználhatná...

Szóval akármit mondott is az örök racionális esélylatolgató énem, izgatottan és reménykedve ültem le a képernyő elé azon a júniusi estén. Volt ebben persze félelem is, emlékezvén arra a harminc évvel ezelőtti estére, amikor a nagy reményekkel várt nyitómeccsen kb. öt perc alatt megsemmisültünk: ezt nem szerettem volna újra átélni.

Hát, az első öt percet túléltük, aztán az első félidőt is. Nem volt egy csodameccs, a XXI. század kiscsapatainak rakkolós, fegyelmezett, harcos, de nem túl látványos fociját hozta a két csapat. Az látszott, hogy az osztrákok egyénileg jobbak valamivel, de az is, hogy a jól szervezett magyar csapat nagy szívvel küzdve kompenzálni tudja ezt: két egyenrangú csapat csatáját láttuk. Izgulni, körmötrágni lehetett, szóval szurkoláshoz remek meccs volt. A szünetben a nagy kérdés az volt, hogy képesek lesznek-e az elvileg képzettebb osztrákok magasabb fokozatra kapcsolni? Ha igen, akkor jó eséllyel bedarálnak minket. Ha nem, akkor viszont az idő nekünk dolgozik, esélytelenebb csapatként nekünk a döntetlen is jó, ráadásul az osztrákok várhatóan fokozódó idegeskedése a mi malmunkra hajthatja a vizet.

Az utóbbi forgatókönyv jött be, a második félidő elején egy Kleinheisler csodapassz után Szalai rúgott egy csodaszép gólt, aztán nem sokkal utána egy osztrák kiállítatta magát és bár a körömrágás még tartott a 87. percig, amikor Stieber egy kontrából a második gólunkat is megszerezte, igazából érezhető volt, hogy itt már nagy baj nem lehet.

Szóval csodás este volt, a  válogatott már az első meccsen túlteljesítette a minimálelvárást, innentől minden további gól/pont csak további ajándék volt a kiéhezett magyar fociszurkolóknak.

Felvetődik a kérdés, miért nem került be az év meccsei közé a további három Eb meccsünk. Ha azt vesszük, hogy a fél országgal együtt én is végigizgultam őket, akkor itt lenne a helyük. Ugyanakkor a hoki vb-t is végigizgultam és abból is csak egy meccset vettem bele ebbe a posztba, szóval legyen ez elég a focistáknak is.

Ha meg racionálisan nézzük, ez a meccs hozta a legjobb teljesítményünket. Izland ellen tiszteletre méltóan nyomtunk hátrányban és mentettük döntetlenre a végén (ez ugye pl. az angoloknak nem jött össze), a portugálok ellen parádés gólokat lőttünk és tulajdonképp a belgák ellen is tisztesen helytálltunk, de azért a lefelé tartó trend (győzelem > 2 döntetlen > vereség), illetve a komolyabb csatársor ellen összeomló védelmünk megmutatta a magyar focicsoda korlátait.

Ezeket a korlátokat persze azóta a kupacsapataink "őszi" terített betlije és a válogatott vb selejtezős teljesítménye is megmutatta, bár távol álljon tőlem a kettő közé egyenlőségjelet tenni, a válogatott még mindig tisztesen szerepel a klubbjainkhoz képest...

Magyarország-Macedónia 63-61 (férfi kosárlabda Eb selejtező, 2016. szeptember 17.)

Videó: a teljes meccs és egy összefoglaló

Kosárlabdázókról régen írtam a blogon, akkor is a lányokról. Férfi kosárlabdázóink még a múlt században voltak utoljára Eb-n (Dávid Kornél, a későbbi magyar NBA játékos idejében történt ez), azután egy darabig figyeltem a selejtezőket, de valahogy mindig lemaradtunk az Eb-ről, hol éppenhogy, hol simán. Klubcsapat szinten a Szolnoknak volt néhány veretesebb jelenése az európai kupaporondon, már ha a sokadik (na jó, asszem a harmadik) európai kupasorozat kétszeres Final Four szereplése veretesnek tekinthető, de szerintem ez is siker volt, én legalábbis örültem neki.

Aztán a kosarasoknál is történt két dolog, ami hirtelen a korábbiaknál valószínűbbé tette az esetleges Eb szereplésünket. Az egyik az Eb 24 csapatra való kibővítése volt, ez ugye már a focistáinknak is bejött. A másik pedig egy európai szinten klasszis játékos, Hanga Ádám megjelenése. Na jó, lehet, hogy kicsit igazságtalan vagyok, Hanga mellett meg kell még említeni Vojvodát és Perlt is, meg persze kell egy jó edző is, akit Sztojan Ivkovics személyében kapott meg a csapat, de igazából a kosárlabda BL-ben és a spanyol bajnokságban edződő, az NBA-re is esélyesnek vélt Hanga a legnagyobb név a válogatottban.

Szóval elvileg a korábbinál jobb esélyünk volt kijutni, ennek ellenére a bő két hetes selejtező sorozat elejét eléggé "tartalékos" üzemmódban követtem, magyarán csak a sportsajtóból értesültem az eredményekről. Aztán két győzelem után, amikor a Macedónia elleni idegenbeli meccsre kedvem támadt volna, kiderült, hogy arról nem lesz tévéközvetítés, így csak a FIBA honlapján követtem az eredmény alakulását. Jól szurkolhattam, mert a csapat a balkáni oroszlánbarlangban is nyert. Ekkor már kifejezetten rákattantam a sorozatra, de a következő két idegenbeli meccsről se volt közvetítés, azoknak is csak az online tudósítását tudtam követni. Ami azért volt "bosszantó", mert ezen a két meccsen ki is vívtuk a továbbjutást, így az utolsó, végre hazai, végre közvetített meccsnek már nem volt tétje. Annyira nem volt, hogy a két húzóember, Hanga és Vojvoda "kimenőt" kapott.

Ezzel együtt leültem a tévé elé, ha másért nem, az ünneplés kedvéért. Az első negyedben nem volt sok ünnepelni való, úgy tűnt a már kiesett macedónok a motiváltabbak, jól el is húztak. Aztán a "tartalékos" magyar csapat is éledezni kezdett, úgy látszik, a kiegészítő emberek meg akarták mutatni, hogy rájuk is lehet számítani, így szép lassan elkezdtek visszakapszkodni. Az utolsó negyedre már egyenlővel fordultunk és a végén a közönség által is hajszolt-ünnepelt csapat behúzta a meccset. Nagyon helyesen, kár lett volna elrontani az addig hibátlan mérleget!

Hogy mi a reális cél jövőre az Eb-n? Hát gondolom a tisztes helytállás, ami kb. olyasmiket jelenthetett, hogy a nagyok se töröljék fel velünk a padlót (olyan nagyon), a kisebbek ellen meg legyenek viszonylag szoros meccseink. Esetleg összejöhetne egy győzelem is, talán leginkább a házigazda és mostanában nem nagyon jegyzett románok ellen...

Ugyanaz és mégis más

Kimaradtak a kézilabda válogatottak, aminek a nem túl dicső idei szereplésük az oka. Januárban a férfiak, decemberben a nők betliztek az Eb-n. Papíron a férfiak eredménye az elfogadhatóbb, náluk a csoportból való továbbjutás se mindig evidens EB-ken, ez ezúttal megvolt, igaz, ezen kívül semmi, csak egy rakás vereség. A nők kb. ugyanezt hozták, ami elvileg az elvárások alatt lenne, ha nem lett volna egy csapatra való sérültünk.

Mégis, a két szereplés közül inkább a férfiak EB-je a reménytelenebb. Volt egy spanyol-kirgiz edzőnk, Talant Dujsebajev, aki játékosként világhírű volt és edzőként is elég jól muzsikált a Kielcével, mégis sikerült egy totálisan reménytelen és érthetetlen csapatot összeraknia. A férfiaknál nem a sérülés miatt maradtak ki korábbi kulcsemebrek és remek játékosok, mint a nőknél, hanem azért, mert az edző kipöckölte őket: ami rendben lett volna, ha a helyettük beválogatott fiatalok bizonyítanak, de ők nem bizonyítottak. Reménytelen, tartás nélküli csapatot láthattunk, érthetetlen edzői nyilatkozatokkal, nem meglepő, hogy Dujsebajev az Eb után igen gyorsan lelépett. Ez nem egy sztáredzői produkció volt, hogy finoman fogalmazzak.

Látszólag a nőket nemrég átvevő Kim Rasmussen se jutott többre, egy győzelemmel megvolt a továbbjutás a csoportból, ezenkívül majdnem mindenkitől simán kikaptunk, ehhez azért nem voltunk szokva. Rasmussent azonban menti egyrészt a sérüléshullám, másrészt az is, hogy nem sok ideje volt megismerni a magyar mezőnyt, pár hónapja érkezett. (Dusebajev végigcsinált a férfiakkal egy selejtező sorozatot...) A lengyelekkel és a Bukaresttel elért eredményei alapján legalábbis lehet reménykedni abban, hogy legközelebb már jobb csapatot épít. Majd meglátjuk!

Akárhogy is, lesz szurkolnivaló jövőre is, férfi kézi vb januárban, divíziós hoki vb áprilisban, kosár Eb nyáron. Kijutottak a posztban nem említett női röpisek (Romániát verve drámai meccsen a play-offban) is és remélem kijutnak a női kézisek is a decemberi vb-re, Szlovákiát kell hozzá verni...

Szóval BÚÉK és Jó Szurkolást jövőre is!

Lengyelországban jártunk augusztusban.

Részletes összefoglaló nem lesz, viszont felsorolásszerűen megosztok néhány emléket, megfigyelést, amolyan vegyesfelvágott jelleggel. Mondjuk ez se lesz rövid:

Előtörténet

Ez volt a 4. alkalom, hogy lengyel földre léptem és az eddigi leghosszabb utam. 1990-ben egy napot töltöttem Gdanskban, két-három évvel később egy hétvégét tötöttem Koszalinban a barátom esküvőjén, végül pedig 2000-ben egy hétvégét Krakkóban. Azaz rövid utak voltak és régen voltak. Ennek megfelelően a bennem élő kép igencsak idejétmúlt volt. A kilencvenes években jól látható volt a válság sújtotta ország szegénysége és lerobbantsága. Ezen a képen kicsit árnyalt a 2000-es út, Krakkó már akkor is nagyon szép volt és éreztünk némi bizakodó hangulatot is, ugyanakkor pl. az autós szenvedéseink a határ és Krakkó között tovább éltette bennem az elmaradott lengyel infrastruktúra képét.

Ez elmúlt években aztán Lengyelországnak elég jó lett a sajtója, folyamatos gazdasági fellendülésről, magára találó önbizalomról, magabiztos országról szóltak a hírek. A felkészülés során szerzett benyomások (pl. a rohamosan kiépülő autópályahálózatról) is alátámasztották azt a várakozásomat, hogy egy "új" országot fogok látni.

Általános tapasztalatok

Azt kell mondjam, Lengyelország nem okozott csalódást, még az elvárásaimoz képest is kifejezetten jól teljesített. Jöjjenek először az általános helyzetre vonatkozó megfigyeléseim:

• A lengyel utak remek állapotban vannak, legyenek azok városi vagy országutak. Láthatólag komoly felújítások voltak az elmúlt években. Úgy látszik, el lehet költeni az EU támogatásokat úgy is, hogy van látszatja.
• Az épületek is általában jobb állapotban vannak, mint itthon, bár azért ez nem annyira általános. Mindenesetre az első pár napban a lengyel hegyvidéken csupa rendezett, jól karbantartott portát láttunk, sehol nem omladozott a vakolat. Krakkó nagy része is jó állapotban van, nemcsak az Óváros, de pl. a szállásunkul szolgáló kollégium és környéke is nagyon kellemes. A kivétel a Kazimierz negyed, amely az "antivilágban" híresen elhanyagolt volt és ennek a nyomai ma is látszanak: itt vegyesek az állapotok, van sok épület, ami még a pesti romkocsmaállapotokat idézi, de van sok szépen felújított ház is.
• Lengyelország tiszta, a lengyelek nem szemetelnek (vagy gyorsan takarítanak), az egésznek van egy tiszta, északias hangulata, pedig igazán északra egyáltalán nem mentünk: Kárpátok, Krakkó, Wroclaw lett csak kipipálva.
• Bár az autópályafejlesztések inkább a kelet-nyugati irányokra és az ország belsejére koncentrálnak, azért Krakkótól délre is jutott némi friss autóút, ami jó is volt, mert ahol nem volt, ott bizony nagy dugók voltak, egy-egy kisvárosi lámpa elég hosszú sorokat generált.
• Az autópályarendszer amúgy vegyesen ingyenes illetve fizetőkapus, Krakkó és Wroclaw között pl. fizetnünk kellett.
• A benzin valamivel olcsóbb, mint nálunk.
• Ha már közlekedés, a közösségi közlekedéssel is kedvező tapasztalataink voltak, mind a krakkói, mind a wroclawi tömegközlekedés, fejlett, érzésem szerint fejlettebb, mint a budapesti. Futár ott is van, a jegyrendszer - szemben a huszonsok éve igért budapestivel - már elektronikus, időalapú jegyekkel, amivel át lehet szállni. Jegyautomaták nemcsak a nagyobb megállókban, hanem minden járművön vannak és készpénz mellett kártyával is lehet fizetni. A jegyárak olcsóbbak, mint Pesten és gyerekeknek mindkét városban tudtunk félárú jegyet venni. Az egyetlen negatív esetünk Wroclawban volt, ahol két automata is benyelte az érméimet.
• No koldus, no hajléktalan. Vagy eldugták őket.
• Árak: szállásárak kb. magyar szinten, szinvonal jó. Élelmiszer boltban és étteremben is elég olcsó. A feleségem lelkesedett a ruhaboltokért, szerinte olcsóak és jók.

USB töltő a krakkói villamoson

Kaja

• Nekem elég jól bejöttek a levesek, mondjuk ez nem ért váratlanul, a szláv népek jók a műfajban, az általuk - és persze általam is - kedvelt kicsit savanykás ízvilág a lengyel levesekben is megvolt. A kedvencem a zurek volt, ez egy kolbászos és főtt tojásos leves. Szintén kóstoltuk a céklalevest, a barszczot, ami ugye az ukrán borscs közeli rokona, bár nekem elsőre csalódást okozott, hogy magából a névadó céklából nem kerül bele, általában csak "üres" levet kaptunk, illetve arra azért volt példa, hogy húsos pirog volt benne.
• A piroggal meg is érkeztünk a szilárd fogásokhoz, A pirog, azaz lengyelül pierogi egy lengyel-orosz ikerétel, kb. egy derelyeszerű tésztaféleség különböző töltelékekkel, szemben azonban a magyar derelyével, a töltelékek általában sósak. A leggyakoribbak a húsos, a krumplis, a gombás és a túros változatok, de Krakkóban belefutottunk egy többnapos nagy pirogfesztiválba, ott azért voltak édes pirogok is, lekvárosak, gyümölcsösek, de ezek azért ritkábbak. Nekem bejöttek a sósabb változatok, gyakran kóstoltuk őket.
• Ennél gyakrabban már csak bigost rendeltem, ez lett a kedvenc lengyel ételem. Krakkóban a főtéren volt valami szezonális zsibvásár, ami alapvetően három összetevőből állt: volt egy színpad, ahol néptáncoltak, volt egy (illetve 5) pavilonsor mindenféle népiesch csecsebecsével, meg egy kajás pavilon körülötte asztal- és padsorokkal. Itt volt mindenféle vásári kaja lengyel módra, sok kolbász, krumpli, gomba, na és persze bigos. Ez ránézésre egy székelykáposztaféleség: káposzta, húsdarabkák, lengyelesen megfűszerezve (fűszerfelsorolás itt), hát valami zseniális volt. Ezután nem nagyon volt olyan étterem, ahol a bigos nem szerepelt a rendelt fogások között. És persze klasszikus népi kaja, van egy alapíze (káposzta, hús, kötelező fűszerek), de kicsit mindenütt másképp csinálják (opcionális fűszerezés) szóval ugyanazt ettem sokszor, de mégse. Akárhogyis, aki "lengyelbe megy", egyen bigost!
• Ami még szintén nagyon bejött, azok a hegyisajtok voltak. A Kárpátokban mindenütt árulták ezeket natúr, füstölt és nagyon füstölt változatokban, egyik finomabb volt, mint a másik, frissek, sósak, pikánsak. Aki arra jár, ne hagyja ki, szerintem jobbak, mint a parenyica.
• Mi édesszájúak vagyunk ezért elég sokat próbálkoztunk cukrászdákkal, sütikkel illetve közértben beszerezhető desszertekkel. Maradéktalanul csak a lengyel tejkaramellával voltam elégedett, ennek mind a sima, mind a kakaós változata nagyon finom. Mondjuk ez nem újdonság, néha itthon is lehet ezeket kapni, ha máshol nem, az Arbatban, Elment még a szintén lengyel specialitásnak számító Ptaszie Młeczko, ez egy csokival borított tejesszuflészerűség. A cukrászdákkal már nem volt annyira szerencsénk, a torta illetve sütiválaszték jóval kisebb, mint itthon és igazán finom dolgot nem találtunk, ezzel szemben - ellentétben más élelmiszerekkel - elég drágák is voltak, drágábbak, mint itthon, Fagyiügyben is vettünk mintát, mérsékelt sikerrel.

Sörök

A sört ugye kedvelem, ha utazom, akkor pedig a program része a sörügyi felderítőmunka és a honi állapotokkal való óhatatlan összevetés. Lássuk tehát a lengyel helyzetjelentést:

• Nagyüzemi fronton eléggé esetleges mintákat vettem, a  már említett krakkói zsibvásáron volt valami világos lager, a bigoshoz jól csúszott, de nem varázsolt el. Szintén Krakkóban egy kávézóban kóstoltam egy tankos Tyskie-t (a lengyel söripar válasza a tankos Dreherre, ugyebár), az is kb. az elmegy kategória volt, a nem túl megalapozott verdikt tehát: a magyar nagyüzemieknél jobbak, a cseheknél gyengébbek, mondjuk, hogy a szlovák szint.
• Amiben mindenképp kitűnik a lengyel nagyüzem, az a Balti Porter. Ez egy történelmi sörfajta Észak- és Kelet Európában (a lengyelek mellett a balti államokban, finneknél, oroszoknál is elterjedt), eredetileg az Angliából importált porter sörök helyi készítésű másolatai voltak, persze a helyi főzdéknek megfelelő alsóerjesztésű technológiával. A Balti Porter egy erős (8-9-10%) barnasör, gyengén komlózott, édes, malátás, csokis, alkoholos, likőrös ízvilággal. Mindenki gyárt Portert, én kettőt kóstoltam eddig és van még pár palack a pincében, ami kóstolásra vár. Nem feltétlenül kedvenc fajtám, de alkalmanként desszertsörnek és kóstolósörnek egyaránt ideális, kifejezetten komplex sörfajta.
• Amiben szintén elég jól teljesítenek a nagyüzemek, az a sörforradalomhoz való csatlakozás. Az első szállásunk egy kis hegyi falu volt, a helyi kis közért polcain a szokásos lagerek mellett olyasmik hevertek ott mint a Zywiec APA meg a Zywiec Saison, nosza ezek mentek is bele rögtön a kosárba. Azért kiváncsi lennék, mikor lesz Soproni Saison a sarki Tescoban. Persze a Drehernek vannak a mindenféle Komlósai, azok elvileg akár értékelhetőek lennének a lengyel teljesítménnyel egyenértékűként. Lennének, ha a Komlósok jó sörök lennének. De nem azok, szemben pl. a Zywiec Saison-jével, ami viszont az. Nem egy világbajnok darab, de teljesen korrektül hozza a saisonok minden jellemvonását, még ha nem is olyan kifinomult harmóniában, mint mondjuk egy Dupont. 
• Családi út lévén kézmüves sörök tekintetében korlátozottak voltak a lehetőségeim: speciális sörboltok helyett templomokat és kastélyokat "kellett" felfedezni, kézműves kocsmák helyett meg általánosabb célú vendéglátóipari egységeket (illetve kiemelten cukrászdákat). Azért a helyzetet javította, hogy a nagyobb közértekben érezhető volt a kézműves jelenlét: Krakkóban pl. a Pinta és a Kormoran söreit több helyen láttam, vettem is belőlük.
• Ezzel együtt "mutatóba" mind Krakkóban, mind Wroclawban sikerült egy-egy kézműves kocsmát is meglátogatni, ha csak egy-két pohár erejéig is. Krakkóban a Viva la Pinta a fent már említett Pinta "márkasörözője" az óvárosban, tipikus újhullámos sörforradalmár hely. Kicsit keresgélni kellett, egy kapualjban találtunk rá, de nagyon kellemes a kerthelységük. Kicsit IPA túlsúlyos volt éppen a kínálat, konkrétan talán egy nem IPA sör volt csapon, de a szúrópróbaszerűen kiválasztott két sör azért finom volt. Wroclawban a Pod Latarniami-ra jutott félórám, a kínálat hasonló újhullámos-kézműves jellegű, viszont a berendezés egy századfordulós kávézó hangulatát idézi inkább, nagyon kedveltem.
• Az amerikai craft stílus mellett megtalálható egy hagyományosabb kisüzemi vonal is, ezek inkább a hagyományos közép-európai fajták (cseh-német stílusú lagerek) saját verzióit főzik. Krakkóban ilyen volt a CK Browar, ahol egy felejthető búza után hamar leléptünk, Wroclawban viszont több sikrrel jártunk, itt csak a főtéren legalább 4-5 saját sört csapoló étterem-kocsma is van, két helyre is benéztünk (Spiż és Złoty Pies), nem voltak rosszak.
• Az árakra se volt különösebb panaszom, a palackozott sörök frontján talán a szélesebb terítés miatt, de érezhetően valamivel olcsóbbak a lengyel kézműves sörök magyar társaiknál, a kocsmák meg kb. magyar (na jó, pontosítsunk, pesti) árakon mérték a nedűt.
• A lengyel kép amúgy még nem teljes, jó pár az út során begyűjtött palack pihen a pincében a sorára várva, ráadásul a lengyel palackgyűjteményt az őszi V4 sörfesztiválon sikerült tovább bővítenem. Van jó pár balti porter (talán egyszer írok is egy nagy balti porter posztot), néhány újhullámos fajta és sikerült pár palack észt Saku sört is begyűjtenem, ezek szépen lassan sorra fognak kerülni.

Pod Latarniami, Wroclaw: a Roch Shire-t kóstoltam

Na, ez elég hosszú lett, úgyhogy folyt. köv. legközelebb.

Az ébredő erő (január 1.)

Január elsejei tűzijáték, lézerkardshow és légiparádé. Az érdeklődők kipróbálhatnak egy birodalmi Tie Fightert, találkozhatnak legendás pilótákkal és feltörekvő ifjoncokkal. Jelige: az erő velünk van!

A fiú és a szörnyeteg (január 23.)

Japán egyik "nemzeti" műfaja az anime. Erről igen felületes ismereteim voltak/vannak, kb. annyit tudtam, hogy a műfaj sokkal változatosabb, sokrétűbb és minőségibb annál, mint az európai/amerikai rajzfilmek, amik elsősorban gyerekműfajok. Legalábbis egy része, mert persze a kábeltévés rajzfilmcsatornákon látható példányok nemcsak gyerekesek, de valahol nevetségesek és kibírhatatlanok is, legalábbis ritkán bírtam őket egy-két percnél tovább nézni. 

Aztán a lányom rákattant a műfajra (nem csak ő, az osztályának több tagja is rajongó), a rajzai kezdtek animésedni és alig lehetet elrángatni a YouTube-os anime csatornák elől. Erre a filmre is ő hívta fel a figyelmemet: elkezdett nyaggatni, hogy nézzük meg én meg engedtem a szelíd erőszaknak.

Nem bántam meg. Ez egy sokrétű, izgalmas mese, ami rendkívül egyénien ötvözi az ősi tanmesék és mitológiák világát a modern korral. Érzelmek, egyedi jellemek, izgalmas kalandok, lebilincselő fejlődéstörténet, komoly erkölcsi tanulság. 

Lesz még anime a blogon, azt hiszem.

A nagy dobás (február 7.)

A pénzügyekre ugyanúgy igaz a klasszikus mondás, mint a történelemre: aki nem tanul belőle, az újra átéli. Legutóbb 2008-ban éltük át újra, ezt meséli el a film. Tartok tőle, hogy nem fogunk belőle tanulni.

Mentőexpedíció (The Martian) (?)

Nem tudom, humán beállítottsággal mennyire izgalmas vagy érdekes a Marsi filmváltozata, mérnökként kifejezetten élveztem. Végre egy film, ahol nem lövöldöző-káromkodó piás rendőrök, sármos szuperkémek vagy éppen dagadó izomzatú félmeztelen félistenek a hősök, hanem mérnökök és tudósok, illetve a tudás és a logikus gondolkodás. Lehet, hogy ez tulajdonképpen egy NASA propagandafilm a tervezett-vágyott Mars expedíció népszerűsítésére, de nem bánom, mert a cél nemes és Hollywood ennyivel tartozik a tudománynak a sok agyatlan zombi-vámpír-szellem-szuperhős limonádé fejében...

A visszatérő (február 20.)

Látványos, profi munka. Lassú léptű, de magával ragadó filmeposz. Az Oscarok megérdemeltek, legfeljebb azon lehet morfondírozni, hogy a másik főszereplő miért nem kapott Oscart. Nem, nem Hardyra gondolok (bár persze ő is nagyon jó), hanem a Természetre, pontosabban a Vadonra, azaz a Még Nem Leigázott Természetre. Persze Neki nem lehet Oscart adni.

Bár tulajdonképp az operatőri Oscar Neki szól, ha úgy vesszük.

A dzsungel könyve (The Jungle Book)  (április 23.)

Látványos, profi munka. A gyerkőcök élvezték, nagyrészt én is.

Saul fia (mikoris?)

Ez egy kötelező penzum. Mint film, szerintem nem teljesen mentes a szokásos magyar betegségektől, legalábbis én egyenetlennek, döcögőnek éreztem a történetet. Ugyanakkor az általam ismert filmtörténet legsokkolóbb nyitójelenete adta meg a film alaphangulatát és ugyan az első pár perc szintjét nem tudta folyamatosan fenntartani a rendező, azért alkalmanként sikerült visszatérnie: a Saul fia nézői sokkoló, fájdalmas szembesülésre kényszerülnek az emberi természet "sötét oldalával", illetve annak elképzelhetetlen mélységével. És bár a film kifejezetten nem a magyarok bűneiről vagy felelősségéről szól, mégis különösen fontos (lenne) ez a film számunkra is, hogy megértsük, a saját szenvedéseink, a minket ért vélt vagy valós sérelmek nem mentenek fel semmi alól, a folyamatos mártírszerep helyett szembe kell(ene) néznünk hibáinkkal és bűneinkkel.

Eddie a Sas (május 7.)

Óda a kisemberhez, aki átlépi a saját árnyékát, legyőzi félelmeit és eléri az álmát. Kliséhegyek, ráadásként a kliséalkoholista, lecsúszott Hugh Jackmannel, akit magával ragad a kisember lelkesedése, naná. De valahogy mégis működik, egyrészt ugye ez tényleg megtörtént, ahogy arra a megfelelő korú nézők mind emlékezhetnek, másrészt végülis mindenkiben ott bujkál egy Eddie, legalábbis elméletileg. Mellesleg a csavaros eszével Eddie visz sztoriba egy kis magyaros ügyeskedést is, azzal, ahogy rájön, hogyan kell egy a britek által teljesen elhanyagolt sportágat kiválasztva olimpiai részvételhez jutnia. Gondolom, nem véletlen, hogy azóta egyetlen "Eddie-vel" sem találkoztunk, a Zilletékesek nyilván tanultak az esetből és gondosan lezárták a kiskaput. Eddie-hez meg jó képet vágtak.

Rendes fickók (jünius 20.)

A cinikus retro krimik népszerűek mostanság, ez egy nézhető darab, ami leginkább a minőségi színészválasztásnak, az elfogadható forgatókönyvnek és a helyenként remek gageknek köszönhető. Mondjuk a Russel Crowe csúnyán elhízott, gondolom van valami Crowe-Depardieu párbaj ezen a téren, de azért a francia még nyerő. Meg persze színésznek is jobb, szerintem...