Miután több színházi előadás is szerepel a listában, ezért ez most nem mozi, hanem kultúrnapló lesz.

A világ legrosszabb embere (január 23.)

Fiatal csaj útkeresése. Olyasmi életérzés film ez mint nálunk a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, csak persze Norvégia nem Magyarország, így "magyaros" ízek helyett inkább egy nyugati-skandináv hangulatot és problémákat kapunk, ami őszintén szólva nem fogott meg nagyon. Illetve egyáltalán nem. 

Belfast (március 5.)

Kenneth Branagh megint nagyot alkotott. Az északír válság kezdetét mutatja be gyerekszemmel, illetve persze a gyerek családjának szemszögéből is. Tipikus kisemberek, akik lassan fogják fel, ahogy az addigi békés életük és környezetük erőszakba fordul át. Nem akarnak részt venni a konfliktusban, nem akarnak állást foglalni, egyszerűen csak szeretnének békében élni. Fájdalmas folyamat során ismerik fel, hogy nem lesz maradásuk a hazájukban. Egyszerű, szikár történet, egészen kiváló színészi játékkal.

Kulcskeresők (március 14.)

Örkény darab a Karinthyban. Nem Örkény főműve, de kellemes, élvezhető.

Vezess helyettem (március 27.)

Két megnyomorított lélek, akikben semmi közös nincs. Összehozza őket egy ideiglenes munkakapcsolat, amiből lassan, nehezen, a japán merevséget és visszafogottságot leküzdve a végén kijön valami, ami mindkettőjüknek segít elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlent. Ilyet történetet láttunk már sokszor, de ez összességében a jobbak közül való: valahogy úgy tud lassú, "unalmas" jeleneteken keresztül csordogálni a történet, hogy közben mégis lebilincseli a nézőt és minden apróság hozzátesz valamit a szereplők megismeréséhez illetve a történet kibontakozásához.

Kilakoltatás (március?)

Magyar viszonylatban olyan nézhető darab, de összességében inkább csalódott vagyok. Próbál egyensúlyozni a komoly társadalmi dráma és a szatíra között, szerintem nem igazán sikerül dönteni a kettő között. Pár jól eltalált pillanat próbál megmenteni egy összességében csapkodó, a végére súlytalanná váló történetet. Ebben több is lehetett volna.

A kellékes (április 1.)

Kern jutalomjáték a Pesti Színházban. A darab erősen közepes, közhelyes tiszteletadás a színházi világ háttérben maradó kisembereinek.

Párhuzamos anyák (április 9.)

Almodóvar zseniális, immáron sokadszor. Szokás szerint egy extrém történet, extrém érzelmi és szexuális életű szereplőkkel, de valahogy mégis úgy bemutatva az életüket, hogy tulajdonképpen el is feledkezünk ezekről az extremitásokról (mert nem ez a lényeg, üzeni a nagy spanyol mágus), egyszerűen csak együttérzünk a szenvedőkkel és szurkolunk a boldogságukért.

Bergman szigete (április 17.)

Bergman, a huszadik század nagy skandináv filmrendezője, aki nyomasztóbbnál nyomasztóbb filmekben tárgyalta ki saját és a kor nyugati emberének lelki nyomorát, kezelhetetlen félelmeit, kapcsolatainak tönkremenetelét. Bevallom őszintén, én kicsit késve és kicsit féloldalasan ismertem meg Bergmant. A Fanny és Alexander nagy kedvencem, ugyanakkor az egy kifejezetten életvidám film az életmű egészéhez (illetve az általam ismert részéhez) képest. Nem vitatva Bergman zsenijét, számomra mindig túl nyomasztó és idegen maradt.

Ilyen előzményekkel ültem be a Bergmant valamilyen formában megidéző történetre és kicsit aggódtam, hogy mit fogok kapni. Nos, bergmani nyomasztást szerencsére nem. Összességében egy fura mix ez a film. Van benne egy Bergmant ugyan tisztelő de azért távolságtartó és a kultuszát kifigurázó  vonal. Továbbá van benne egy Bergmant idéző téma, két ember kapcsolatának válságáról, mindezt ráadásul két verzióban is, egy csendesebb és egy viharosabb változatban. Végül pedig van egy alkotással, az alkotás folyamatával, az alkotói válsággal kapcsolatos szál. Az egész úgy bergmanos, hogy közben azért szerencsére nem az: a XXI. század embere nem kér Bergman démonaiból, még akkor se, ha egyébként az általa felvetett problémák ugyanúgy léteznek és ugyanúgy megoldatlanok. Valahogy mégis könnyebben tudunk együttélni ezekkel a problémákkal, mint Bergman tette. Szerencsére.

Legendás állatok és megfigyelésük: Dumbledore titkai (április 24.)

Hm, mi is történt itt? Ja igen, váratlan fordulat, a jó varázslók győztek, Dumbledore túljárt Grindelwald eszén. Amúgy látszik, hogy Hollywood beállt a rókabőrlenyúzó, pénzgeneráló üzemmódba, szóval gondolom előbb-utóbb folytköv.

Downton Abbey: Egy új korszak (május 7.)

Hm, mi is történt itt? Hát, kb. a szokásos. Előkelő brit urak előkelő társalgást folytatnak a szalonban, vagy a parkban, vagy bárhol. Méltóságteljes komornyikok folytatnak csak egy icipicit kevésbé előkelő társalgást a szolgauniverzum mindenféle egyéb tagjaival a kastély alsó/hátsó fertályaiban. Összességében mindenki nagyon előkelő, nagyon kötelességtudó és persze nagyon szerethető. Tulajdonképp ez is egy ugyanolyan brit álomvilág (franchise, ha úgy tetszik), mint mondjuk Harry Potter. Én kedvelem ezt a világot, ezért azt is megbocsátom, hogy tulajdonképpen semmi érdemi nem történik az egész filmben. 

Minden, mindenhol, mindenkor (május 25.)

Fura, zseniális, nagyon lökött film, amely a multiverzum koncepciót egy családi melodrámával vegyíti. Kapunk rengeteg gaget, rengeteg váratlan fordulatot, rengeteg filmes utalást, néhány frenetikusan egyedi karaktert, a végén egy kicsit kiszámítható, kicsit didaktikus mondanivalót. Bár a végére kicsit leül a film, azért így is egy egyedi, izgalmas, élményt kapunk, bőven ajánlott!

Nemek és igenek (május 27.)

Jogászpárok felbomlóban, vagy mégse. Hol a határ a szex és az erőszak között? És mi van, amikor hirtelen saját magunkat találjuk olyan helyzetben, amilyenekben ügyvédként vagy ügyészként szoktunk távolságtartó módon eljárni? Valami ilyesmiről szól ez a darab, aminek talán az a legnagyobb baja, hogy kb. ugyanúgy nem néz szembe a felvetett kérdések komolyságával, mint a szereplői...

A játszma (június 12.)

Nem állítom, hogy a világ legtökéletesebb zsánerfilmje (kémfilmről beszélünk nagyjából), de magyar viszonylatban összességében elégedettek lehetünk vele: egész pofás forgatókönyv, egész korrekt színészi játék, egész korrekt rendezés és fényképezés. Ajánlott. (Majd valamikor meg kell nézni az elődfilmet is, mert az kimaradt...)

Még egy kört mindenkinek (június 29.)

Thomas Winterberg és Mads Mikkelsen összeáll, hogy szembesítse a skandinávokat az alkoholizmussal. Kicsit tartottam tőle, hogy didaktikus lesz. Kicsit az is lett, talán. Mégis "szerettem", már amennyire ez a szó helyénvaló  egy ilyen elkeserítő és alapvetően negatív történet esetében. Talán azért, ahogyan hullámzik a film a  reménytelenség, az életközepi válság nihilizmusa, alkoholba menekülés örvénye között egyfelől és kitörési kisérletek, a remény megcsillanása között másfelől. Kemény leckét kapunk, ajánlom mindenkinek.

Na, akkor pótoljuk be 2019-et is.

A jelöltek:

• 2019/1
• 2019/2

Összesen 10 film, magyar nincs is köztük, szóval egyetlen díjazottunk lesz. Sok komoly jelölt nem lesz, az első félévben az Életem értelmei (francia kisrealizmus) és a Fájdalom és dicsőség gyakorolt komolyabb hatást rám, a második félév kommerszebb terméséből pedig a Yesterday emelhető ki.

Namármost ezekből egyiket se fogom választani.

Jó filmek, szó se róla, de átolvasva a két fenti posztott, rájöttem, hogy képmutatás lenne ezeket választani, amikor valójában az utolsó Star Wars film volt az, ami kapcsán igazából volt lényegi mondanivalóm. Na persze ez nem valami világmegváltó mondanivaló volt, inkább csak a "tényleg olyan szörnyű volt?" kérdésre adott nemleges válaszomat fejtettem ki, de igazából arra jöttem rá, hogy ha egy filmsorozat ilyen mértékben részévé válik egy (illetve több) nemzedéknek, beleértve ebbe elsősorban saját magamat is, illetve ha bármikor a tévét kapcsolgatva véletlenül az egyik csatornán valamelyik Star Wars filmbe botlok, akkor nagy valószínűséggel le is ragadok előtte, hogy huszonharmadszor is megnézzem a jól ismert jeleneteket, akkor szerintem a sorozatot lezáró alkotás megérdemli azt a bizonyos Promontor díjat.

Szóval 2019 Promontor díját a Skywalker kora kapja:

Olvasom minap a Zindexen az interjút Baán Lászlóval. Nagyrészt a frisch Bosch kiállításról szól, de azért szót ejt a Liget projektről is.

Ez utóbbival kapcsolatos remek kijelentéseit röviden méltatnám is.

Kezdeném az alábbi érveléstechnikai gyöngyszemmel:

• Először megállapítja, hogy az országos választások eredménye természetesen a fővárosra is érvényes, tehát az nem számít, hogy helyben az ellenzék nyert, az országos győztes programja Budapesten is érvényes. Aminek része a Liget projekt, tehát teljesen jogos, hogy az megépül.
• Aztán folytatja azzal, hogy amikor Karácsony Gergely főpolgármester lett, akkor ugyan programjának része volt a Liget projekt leállítása, de ez nem bizonyítja, hogy a fővárosiak a Liget projekt ellen lennének, hiszen az csak egy apró része volt Karácsony programjának, amit csak összességében szavaztak meg, semmi nem bizonyítja, hogy a minden szavazója egyben ellenezné a Liget projektet is. Tehát semmiképp sem jogos a Liget projekt leállítását követelni.

Namármost Baán László valószínűleg nem annyira hülye, hogy ne venné észre, hogy a két érve gyönyörűen cáfolja egymást, tehát csak arra tudok gondolni, hogy a két érv egymás mellé állításával a hallgatóságát nézi hülyének.

A másik remek kijelentés az Új Nemzeti Galériára vonatkozik, ami természetesen a Liget projekt "kulcseleme", ha megépül, akkor a "családi városlátogatások, hosszú hétvégék nemzetközi turisztikai piacán tartósan az elsőrangú vonzerők közé kerülhet az új városligeti kulturális negyed" és "az általa idevonzott többletturizmus állami bevételeiből 15-20 éven belül nemzetgazdasági szinten vissza is térítheti a ráfordított összegeket".

Na persze. Tehát van már két művészeti múzeumunk a Hősök terén, köztük az interjú nagyobbik felében a Bosch kiállítás kapcsán egyébként jogosan agyondicsért Szépművészeti, van két új egyéb tematikájú múzeumunk (Zene Háza és Népművészeti), de mindez hiába, a harmadik művészeti múzeum is kell, mert az a kulcselem és csakis az biztosíthatja "a ráfordított összegek visszatérítését".

Ezt sokszor hallottuk már Baán Lászlótól és én már el is mondtam egyszer, miért oltári nagy baromság. De ha Baán Lászlónak szabad sulykolnia (hisz ha elég sokszor mondja, még a végén igazzá válik), akkor szabadjon nekem is sulykolnom a cáfolatot:

"...az alaptétel hamis: Baán László szerint ugyanis az újonnan felépítendő Múzeumi Negyed majd turisták pluszmillióit fogja Budapestre hozni és ilyenformán minden befektetett forint bőségesen meg fog térülni, hiszen Budapest Párizshoz vagy Bécshez hasonló múzeumi szuperközpont lesz.

Na ez az, amiben nem hiszek és amit semmilyen reális számítás nem támaszt alá. A valóságban igen kevés olyan múzeum van a világban, amely többmillió külföldi turistát vonzana és ezek többsége a benne található világhírű tárgyak okán képes erre, azaz a turistamilliók olyasmiket akarnak látni, mint a Mona Lisa, a Milói Vénusz vagy a Rosetta-kő. Ilyenünk nekünk nincs, ergó hiába húzunk fel egy pofás múzeumi negyedet akárhol, arra nem fognak turistamilliók idejönni. Arról meg nem tudok, hogy a Mona Lisa Pestre jönne.

...

A Nemzeti Galéria jelenleg a várban van, a Budavári Palotában. Szerintem jó helyen. Ha pl. a franciáknak és az oroszoknak megfelel egy volt palota múzeumként, akkor talán nekünk is megteszi. Totál felesleges pénzkidobás elköltözteni. A palotán lehetne javítani, a hatvanas-hetvenes évek felújításának eredményeképp kialakult belsőre ráférne az átalakítás... de ez nem indokolja a múzeum elköltöztetését.

Ráadásul egy létező gyűjtemény áthelyezéséről nehezen hihető, hogy új turistákat vonzana a városba."

Fontos kiemelni a "semmilyen reális számítás" kitételt. Erre szokták azt válaszolni, hogy de igen, irattak erről egy tanulmányt. Igen, tudom, én is láttam annak idején. Hasraütéses becslések halmaza, amit megrendelésre írtak jó pénzért, bárminemű felelősségvállalás nélkül. Javasolnám, hogy ugyanezt a kérdést tegyék fel úgy, hogy ha a benne leírtak nem valósulnának meg, akkor a szerző ezért pénzügyi felelősséggel tartozzon. Mindjárt egészen más tartalma lenne annak a tanulmánynak.

Szóval nem kedves Baán László, az Új Nemzeti Galéria nagyon rossz ötlet, ideje lenne elfelejteni!

2021 második féléve valamivel aktívabb volt, mint az első. Illetve ahogy a dátumokat elnézem, ez inkább a negyedik negyedév...

Feleségem története (október 9.)

Enyedi nagyon jó rendező, aki nagyon szép filmeket csinál. Olyanokat, amiben a képek, a színek, a mozdulatok, a gesztusok festményszerű hangulatot teremtve támogatják a film történetét.  Az így kialakított erős hangulat pedig mindig fontos eleme filmjeinek, amelyeknek megértéséhez fontos ennek a hangulatnak és a történetnek az összhangja.
Ugyanakkor ahhoz, hogy egy ilyen film igazán megérintse a nézőt, kell valami közös hullámhossz. Ez konkrétan teljesen hiányzott belőlem ebben az esetben, ez a történet engem tökéletesen hidegen hagyott. Hiába a szép képek, a hiába a remek színészi játék, egyszerűen nem érdekelt Störr és Lizzy összegyűjtött szenvedéseinek története.

Dűne (október 25.)

Denis Villeneuve nagyon jó rendező, aki Enyedihez hasonlóan nagyon erős összhangot teremt a film története, a képek, a színek, a tempó és a színészi játék között. Akkor is, amikor a kortárs témához nyúl (Sicario, Felperzselt föld) és akkor is, amikor sci-fit rendez. A Dűne nem igérkezett könnyű falatnak és tartottam is tőle, hogy neki is beletörik majd a bicskája, de szerencsére tévedtem. Egyrészt jól jöttek Villeneuve erősségei, a látványvilág, az atmoszférateremtés. Másrészt sikerült megtalálni a kellő tempót: a Dűne egy nagy, epikus történet, amelynek a kibontásához nem elég egy mozifilmnyi idő, még akkor se ha az az átlagosnál hosszabb. Így nagyon helyesen ez a film a Dűne a történetnek csak az első fele, pár év múlva jön a folytatás. Néhány karakter így is elnagyoltabb lett a kelleténél, de a főbb szereplők, elsősorban pedig a főhős megkapja a kellő figyelmet. Szóval egy újab nagy sci-fi klasszikus kapott végre méltó filmes adaptációt. Várom a folytatást.

No time to die (november 1.)

Halottak napján ilyen címmel filmet nézni, van ebben valami fricska. Egyébként Bond behúz, lelő, leleplez, megment. És közben sokan meghalnak, szerencsére többnyire a gonoszak, akik meg is érdemlik.

Szenvedélyes szomszédok (november 19.)

Fel tud-e dobni egy kihülőfélben levő kapcsolatot egy váratlan, váratlanul őszinte és intim témákba betolakodó beszélgetés az addig ismeretlen szomszédokkal? Ki tudja. Viszont az erről szóló, spanyolos szenvedéllyel és iróniával fűszerezett film attól még élvezetes.

Öt Karinthy és Én (november 21.)

A kakukktojás, lévén ez nem mozi, hanem színházlátogatás volt. Nem színdarab, hanem a két előadó, Karinthy Vera és Bornai Tibor beszélgetős, versmondós, éneklős, sztorizgatós esteje, amelyben ismert és kevésbé ismert családi anekdotákkal kötik össze az előadott Karinthyak által szerzett vagy Karinthyakat megidéző szövegeket. A formátumból következően hullámzó, de összességében érdekes este volt.

West Side Story (december 19.)

Egy ekkora klasszikusnál mindig az a fő kérdés, képes-e az új feldolgozás kilépni a nagy előd árnyékából. Nos, a válasz az, hogy félig-meddig. Spielberg igazi profi, beleteszi a filmjeibe a munkát, a látványt, a jó színészeket. Ez most is így volt. Viszont nála azért mindig kérdés, hogy képes-e azt a szükséges extra szikrát is beletenni, amiből egy igazán nagy klasszikus születhet. Szerintem ezúttal nem sikerült. Szóval hiába tökéletes szinte minden, hiába sikerült egy-két szerepben, jelenetben még túl is szárnyalni az eredeti filmet, valahogy összességében én nem éreztem azt, hogy ez a film bármiben is több vagy akár más lett volna, mint az 1961-es eredeti.

Mese a barátságról (december 29.)

Tipikus first-world problem: hogyan birkózzunk meg saját középszerűségünkkel, miközben szembesülünk mások (főleg barátaink) váratlan sikerével. Ez akár érdektelen is lehetne, de szerencsére a legjobb beszélgetős francia filmek hagyománya itt is érvényesül és egy kifejezetten élvezhető, egyszerre vicces és elgondolkodtató filmet kapunk, ahol a szereplők jól megmutatják fenti kérdésre adott tipikus válaszokat.

Mint tudjuk, nem jött össze.

Nagy csalódás, hgy kiesett a magyar férfi kézilabda válogatott a hazai rendezésű Eb-n a csoportkörben, bár többekkel szemben én azért óvatosabban vélekedtem az esélyeinkről már a meccsek előtt is, szóval talán kevésbé vagyok megdöbbenve az eredményen, mint sokan mások akár az ismerőseim közüll is. 

Persze azért a kiesés így is nagyon fáj szurkolóként és az élmény még túl keserű ahhoz, hogy képes legyek róla objekíven írni, talán majd az év végén.

Addig is mit csinál a frusztrált szurkoló? Hát dühében kipécézi a sportsajtó trehányságait. Amiből volt bőségesen.

Kezdjük a Nemzeti Sport esélylatolgatásával az Izland elleni meccs előtt. Ezt a hatosfal posztjában láttam, rögtön jól fel is húztam magam rajta, íme itt van:

Ténleg olyan nehéz egy négycsapatos csoportban a lehetséges körbeveréseket illetve továbbjutási lehetőségeket pontosan összegezni?

• Nos, úgy tűnik igen, nehéz. Mert különben biztos nem írt volna olyan hülyeségeket a tisztelt szerző, hogy akkor mindenképp 2 pontot viszünk, ha "legalább 6 góllal verjük Izlandot"? Mert akkor tudta volna, hogy holland-izlandi-magyar holtverseny esetén Hollandia mindenképp továbbjut, tehát mindegy, hogy mellettük a selejtezőcsoport hanyadik helyét szerezzük meg, az ellenük elért eredményt visszük tovább. 
• Továbbá nem maradt volna ki az, hogy akkor is kiesünk, ha döntetlent játszunk Izlanddal és a hollandok nem kapnak ki Portugáliától, dehát kicsire nem adunk.

De nézzük tovább a cikkeket. Kiestünk, és az "okos" újságíró rögtön közli is, hogy emiatt nem leszünk kiemeltek a a következő vb-re kvalifikáló európai play-off meccseken.

Hogy ezt honnan vette, azt nem tudom, mert a helyzet az, hogy a kiesés ellenére is kiemeltek leszünk. Igaz, hogy éppen csak, az eggyel mögöttünk végző szlovének már nem lesznek kiemeltek. De amit az újságíró leír, az nem csak azért szegénységi bizonyítvány, mert elszámolta a poszíciókat eggyel, hanem azért is, mert eleve önellentmondás: az a csapat, amelyik nem vesz részt az első fordulóban, az defníció szerint kiemelt lesz a másodikban.

De az erőben támadt zavar azóta se akar helyebillenni. Ebben az értékelő cikkben azt jól írja, hogy a második fordulóban kapcsolódunk be a selejtezőkbe, de azt már rosszul, hogy mikor, és a szöveg alapján vélhetőleg azt se tudja, hogy a második forduló az egyben az utolsó is:

Pedig lenne forrás, amiből kiderül a valós helyzet, pl. itt meg itt, csak el kéne olvasni.

Ami ugye egy sportújságírónak munkaköri kötelessége lenne.

Tehát gyengébbek kedvéért, a magyar válogatott kiemeltként csak a vb play-off második, egyben utolsó, áprilisi körében játszik majd  egy nem kiemelt, tehát elvileg gyengébb ellenféllel szemben. Persze azért szurkoljunk, hogy a sorsolásnál ne Szlovéniát vagy Portugáliát húzzuk...

Szubjektív sörlista, rövid kommentárral:

Bronzérem: Soproni Porter

Ez egy szomorú bronz, ugyanis a Soproni Portert kinyírta a Heineken Hungária. Valamikor május tájékán még betáraztam pár dobozzal, ezek mostanában járnak le, így az utóbbi évtized legjobb magyar nagyüzemi söre sajnos már csak emlék marad.

Annak viszont nagyon is jó.

Sűrű, sötétbarna teste és tartós, párnás habja van. Kellemes, tejcsokis, kakaós  aroma, enyhe vaníliás beütéssel. Később némi piros gyümölcsös illatok is előkerülnek.

A hab krémes, keserű, enyhén pörkölt ízzel, árnyalatnyi fanyarsággal. Maga a sör egy kellemes, tejcsokoládés, enyhén pörkölt alapíz mellett némi kenyerességet és időnként kellemes gyümölcsös (meggy, szilva) felhangokat hoz. Az utóízben a domináns, de enyhe csoki mellett picinyke kenyeres savanykásság érezhető. Mérsékelt szénsavasság, lágy, krémes, enyhén vizes kortyérzet teszi teljessé az élményt.

Összességében egy nagyon kellemes, harmonikus porter. Nagy kár, hogy csak volt.

Ezüstérem: Grabanc IPA

Tavaly a bronzérmen gondolkoztam sokat, idén az ezüstön. A bronzot egyértelműen a Soproni Porternek szántam, afféle különdíjként a magyar nagyüzemi sörfőzésnek, amelytől általában nem várunk sokat, de mint a példa mutatja, képesek lennének ők jó söröket is csinálni. Az arany is nagyjából egyértelmű volt, az ezüstre viszont nem volt igazán emlékezetes jelöltem.

Jó söröket kóstoltam a fesztiválidényben, de valahogy egyik se emelkedett ki annyira, hogy most az év vége felé emlékeztem volna rá. Emellett remek darabokat tesztelgettem otthon is esténként, de itt se volt egyértelmű, melyiket is kellene választanom. Végül a Ratebeer-es értékeléseimhez fordultam, ami persze kicsit igazságtalan. Egyrészt mert nem minden elfogyasztott sörről írok értékelést, másrészt mert így végül az elért pontok alapján választottam, ami így utólag visszanézve kicsit esetleges, mert mondjuk nem biztos, hogy egy januárban 4,3 pontot elért sör tényleg jobb, mint egy júniusban 4,2 pontra értékelt darab. De mindegy, ez van.

Végül 3 jelölt maradt, mindhárom 43 pontot ért el (50-ből). Két belga mellett egy magyar kézműves. Az Achel 8 Bruin egy remek trappista, a St. Bernardus Prior 8 pedig egy "majdnem" trappista apátsági sör, szintén egy kifinomult komplex darab. De nem őket választottam, hanem a Grabancot.

A Grabanc egy legenda, a magyar sörforradalom és a letűnt Főzdefesztek zászlóshajója. Ami ugyanakkor nem egy állandó sör, hanem egy ún. gerillasör.

Mi az a gerillasör?

A gerillasört gerilla sörfőző főzi. Neki nincs saját sörfőzdéje, viszont van jó receptje, amiben hisz. Ezzel a recepttel bekopog egy sörfőzdéhez, ahol némi egyezkedés után megengedik neki, hogy vendégfőzőként megfőzze a sörét. Sok gerillasör van, amit egyszer lefőznek, megisznak, aztán feledésbe merül. A sikeresebbeket azonban a gerilla sörfőző időnként újra megfőzi. Lehet, hogy ugyanannál a főzdénél, de lehet, hogy egy másiknál. Mivel alapvetően egy "szerzői sörröl" van szó, itt nem a főzde a lényeges, bár a főzde technológiai korlátai illetve képességei igényelhetnek módosításokat a recepten és befolyásolhatják a végeredményt is.

A Grabanc története során leginkább egy sokarcú fesztiválsör volt. Az első, "klasszikus" Grabanc egy IPA volt. Illetve a későbbi Grabancok is mind IPÁk voltak, ha jól emlékszem, de időnként kaptak valamilyen csavart, volt pl. búzás, gyümölcsös, kis ízelítőt adva a nemzetközi trendekből, amelyek az IPA cimke alatt folyamatosan újabb és újabb altípusokat hoztak létre.

A 2021-es Grabanc viszont nem fesztiválra készült, hanem "csak úgy". Illetve nem egészen, mert ez egy évfordulós sör volt, tíz éve készült az első Grabanc, ennek emlékére pedig nagyjából az eredeti recept szerinti nosztalgiafőzetet kaptunk.

Na de nézzük, milyet. Ködös, sötét narancsszínű test, piszkosfehér, tartós hab. Mérsékelt gyümölcsös aroma, leginkább grapefruit. Mellette erős élesztő, gyanta és kenyeres savanykásság. Klasszikus IPÁs keserédes íz, érezhető malátás alap némi gyümölccsel, mézzel, de egyre inkább eluralkodik a grapefruitos, kissé fűszeres, üdítő keserűség, ami aztán az utóízt is dominálja. Mérsékelten szénsavas sör selymes kortyérzettel, amit érezhető alkoholmelegség kisér. Talán a kedvenc komlóim (különösen a Csacade) teszik, talán a markáns vad keserűség mellett is időnként előbújó malátás alap, de szerintem ez egy nagyon harmonikus, jól eltalált sör, minden kortyát imádtam!

Aranyérem: Postřižinské Francinův ležák

OK, szóval volt két otthon elfogyasztott dobozos sör, hol van egy igazi csapolt egy hangulatos kocsmából? Nos, az aranyat azért egy ilyen sör kapja, annak ellenére, hogy idén kevesebb jelölt volt. Eleve csak hazai élményekből tudtam válogatni, ugyan egyszer voltunk külföldön is, de Bled nem a sörröl szólt.

Szóval nézzük, hol ittam a legjobb csapolt sört az évben? Itt azért megint meg kell említenem két végül alulmaradt versenyzőt. Egyrészt a Kisblazsejben a remek Primator Stoutot, másrészt a Háček kiváló Svijany választékát, különös tekintettel a Máz/Rytíř párosra.

De a nyertes ezúttal egy másik klasszikus, a Francin. (Aki nem tudná, kiről kapta a nevét a sör, az nézze meg a Sörgyári Capriccio-t, kötelező darab!) A Francin több helyen is elérhető a városban, de az én kedvencem a Hrabal Söröző, ahol utolérhetetlenül krémes habbal érkezik az asztalra a korsó. Ennek oka egyébként tudtomal az, hogy ők a szokásos tisztán széndioxidos csapolás helyett részben nitrogént használnak.

Csapolási módszerek

Ha már nitrogénes csapolás, nézzük meg milyen csapolási módszerek ismeretesek jelenleg a nagyvlágban! A lista nem feltétlenül teljes, szakértő javításokat szívesen fogadok:

• Széndioxidos: a "klasszikus" módszer, pontosabban a legelterjedtebb, legalábbis Magyarországon és általában is a világban. Jellemzője, hogy mivel a széndioxid a sörben feloldódik és szénsav lesz belőle, ez a módszer mindenképp növeli a sör szénsavtartalmát. Ennek mértéke persze függ a technológiai fegyelemtől is, jó csapolás esetében elfogadható szinten marad. A lager sörtől pedig a közízlés amúgy is viszonylag erőteljes szénsavasságot vár el, bár persze ez egyénfüggő, én pl. még lágerek esetén se rajongok a túlzottan szénasavas sörökért.
• Nitrogénes: ez a briteknél elterjedt módszer, előnye az istenien krémes, selymes hab és a sokkal kevésbé "buborékos", lágyabb, krémesebb test. Magyarországon általában a Guinness-t (és a Kilkenny-t) csapolják így.
• Széndioxidos-nitrogénes keverék: Csehországban és Szlovákiában viszonylag gyakran előforduló módszer, tippem szerint a Hrabal is ezt használja. Ötvözi a két módszer előnyeit, láger sörökhöz talán jobban passzol, mint a tisztán nitrogénes.
• Sűrített levegős: ez szintén Csehország szokásos, de terjedőfélben van máshol is, a tankos söröket is így csapolják. Szintén lágyabb, krémesebb testhez vezet, mert csak a sörben amúgy természetesen is meglévő szénsavadagot kapjuk meg így.
• Pumpás: Ez megint csak egy brit módszer, a hagyományos sörpumpa, ami elég régi találmány és manapság a real ale mozgalom hatására reneszánszát éli a szigetországban.
• Gravitációs: Végül egy harmadik brit módszer, amit egyébként Oxfordban láttam is egyszer. Főleg fesztiválokon vagy kézműves vendégsörök esetén használják. A sörcsap a itt a hordó aljára kerül és a sör "magától" folyik bele a pohárba.

A Francin egyébként visszafogottan komlózott sör, mérsékelt keserűséggel, a komló inkább csak egyfajta fűszerességgel enyhíti az egyébként nem túl sűrű malátás testet. Ez egy igazi, könnyed, mégis ízgazdag sör, krémes habbal, selymes testtel, a legjobb cseh hagyományok szerint. Már csak egy jó hermelin vagy matjes kell mellé!

Összességében nem volt ez rossz év, de azért remélem, jövőre lesz alkalmam külföldön is jókat sörözni.

Egyébként, mivelhogy ez az év utolsó posztja:

 

Boldog Új Évet Kívánok!

 

A járvány ellenére is eseménydús évünk volt sportilag. Érdekesség, hogy magyar csapatok három világversenyen is kulcsmeccset játszottak a németekkel az idén, mindhárom meccs szerepel is az alábbi válogatásban. Emellett csak egy "kakukktojás" fért be, egy olaszok elleni hokirangadó.

Na lássunk is neki:

Magyarország - Németország 29-28 (férfi kézilabda  vb, 2021. január 19.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

Az év elején jött a szokásos férfi kézilabda világverseny, ezúttal egy vb. A magyar csapatnak az első komoly megmérettetése a német válogatott elleni meccs volt. Addigra már két "futottak még" csapat elleni győzelemmel az biztossá vált, hogy a csoportból továbbjutunk, a német meccset emiatt inkább a középdöntő első erőpróbájának lehetett tekinteni, mivel az itt szerzett pontok már oda is számítottak. Ráadásul a középdöntős ellenfelek (két verhető mellett egy klasszis csapat) ismeretében nem volt kizárható, hogy lényegében a középdöntőből való továbbjutásunkat eldöntő mérkőzés előtt állunk.

Bár Németország a kézilabdázás egyik hagyományos fellegvára és a válogatottnak van viszonylag friss Eb aranyérme 2016-ból, azért Németország még teljes kerettel sem számított éremesélyesnek, én inkább amolyan negyeddöntős csapatnak tartottam. Viszont több kulcsjátékos a járványhelyzet miatt lemondta a vb-részvételt, így a mi fiatal csapatunk számára reális - bár nehéz - célkitűzés lehetett a németek kitúrása ebből a negyeddöntős pozícióból.

A meccs aztán egy szurkolói örömünnep volt, már ha az "örömünnep" alatt egy izgalmas, körömrágós, de a végén az utolsó pillanatban a mi javunkra eldőlő mérkőzést értünk.

Amiből egyébként több fontos következtetést is le lehetett vonni. Egyrészt, nagy pozitívum volt, hogy a csapatnak megint volt tartása egy kemény ellenféllel szemben, ha kellett, képes volt hátrányből is visszajönni. Az is kiderült, amit persze tulajdonképpen tudtunk, hogy van pár klasszisunk, akik képesek vállukra venni a csapatot: Lékai, Bánhidi, Mikler és Máthé voltak a nap hősei. Fontos volt, hogy a védelmünk is masszívabb lett, egyre kevesebb gyengébb periódussal. Másrészt az is látszott, hogy elég féloldalas a csapat: a széleken alig jelentettünk veszélyt és a második sorunk azért gyengébb az elsőnél.

Ezzel együtt is nagy sikert ért el a csapat és mivel utána a középdöntőben is hozta a hozható meccseket, végül el is érte a célul kitűzött negyeddöntőt.

Németország - Magyarország 2-2 (labdarúgó Eb csoportmérkőzés, 2021. június 23.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

A magyar válogatott vitathatatlanul szépen szerepelt az Eb-n, a regnáló és az előző világbajnok elleni döntetlenek bravúros eredmények.

Ugyanakkor aki ismer, az talán nem fog meglepődni, hogy némi illúziórombolással kezdem: valójában mindhárom csoportmeccsünkön pontosan olyan eredmény született, ami az éppen aktuális ellenfelünk stratégiai céljának megfelelt. Az első fordulóban a portugáloknak fontos volt, hogy a két nehezebb meccsük előtt megszerezzék a három pontot. Utána viszont mind a franciák, mind a németek azzal a tudattal léptek ellenünk pályára, hogy lényegében egy pont elég nekik a továbbjutáshoz. Ezt meg is szerezték, mi pedig kiestünk. Az ellenfeleink aktuális erejét pedig nem annyira a korábbi címeik jelzik, hanem az a tény, hogy a továbbjutásuk utáni következő akadályt már egyikük sem vette sikerrel, mindegyikük elvérzett a nyolcaddöntőben.

Ez azonban szurkolóként teljesen mellékes volt aznap este. A németek elleni mérkőzés ugyanis egy szurkolói örömünnep volt, már ha az "örömünnep" alatt egy izgalmas, körömrágós, de a végén a sokkal esélyesebb ellenfél javára eldőlő mérkőzést értünk, amely után a természetes csalódottságot joggal enyhíti az a tudat, hogy esélytelenként is hatalmas csatára késztettük világklasszisokkal felálló ellenfelünket. Az a fajta sportteljesítmény volt ez, amelyre a "vesztesként" is joggal lehetünk büszkék, sőt, talán nekünk több okunk volt a büszkeségre, mint az ellenfelünknek.

Magyarország - Olaszország 2-1 (jégkorong, olimpiai selejtező, 2021. augusztus 29.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

A magyar válogatott az olimpiai selejtezősorozat utolsó körében lépett pályára augusztusban Rigában. Már az is önmagában szép eredmény volt, hogy eljutottunk idáig, utoljára három olimpiával ezelőtt jártunk ilyen "magasan". Itt viszont reálisan nem volt esélyünk, a franciák és különösen a lettek simán elintéztek minket. Az utolsó fordulóban aztán a csoport harmadik helyéért játszottunk a szintén két vereséggel álló olaszokkal.

Az ő legyőzésük nem volt lehetetlen feladat: bár elöttünk állnak a világranglistán, az utóbbi időben le szoktuk őket győzni, ahogy annak a legutóbbi tétmeccsünkön magam is tanúja voltam. Ezúttal is hasonló meccsnek lehettem szemtanúja: két csalódott, de azért bizonyítani akaró csapat brusztolós csatáját láthattuk, ahol mi egy picit jobban összpontosítottunk, vagy talán picit nekünk pattant jobban a korong, ez mindegy is, a végén szoros meccsen legyőztük az olaszokat, sorozatban immár harmadjára.

Szép eredmény volt ez ettől az egyébként magát kereső, nem igazán sziporkázó magyar csapattól.

Magyarország - Németország 24-25 (női kézilabda  vb, 2021. december 6.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

A magyar női kézilabda válogatott szinte pontosan ugyanazt a feladványt kapta decemberben, mint a férfi válogatott januárban: olyan csoportdöntőt vívott a németekkel, amely egyben azt is eldöntötte, bejutunk-e a negyeddöntőbe. Nos, ahogy a régi sláger mondja, az egyiknek sikerült, a másiknak nem: a férfiak egy körömrágós meccsen egy góllal győztek, a nők egy körömrágós meccsen egy góllal vesztettek.

Ez látszólag minimális különbség, de a játék képe alapján valójában a nők elég messze álltak a győzelemtől. Ennek részben lehetett az oka a csapatépítés állapota (a férfiaknál már a második évét nyomta a szakvezetés, míg a nőknél Golovin az olimpia után kapott csak megbízást), nekem inkább az egyéni teljesítmények féloldalassága tűnt fel. Volt, akit sérülés hátráltatott, volt aki erőnléti gondokkal küzdött (azaz mondjuk 15 percig jól játszott, de aztán elfáradt és onnantól túl sokat  hibázott) és olyan is, aki egy pillanatra se tudta megmutatni, hogy itt lenne a helye. Szóval túl sok volt a gyenge egyéni teljesítmény, ezt a pár húzóember és az csapatban azért időnként (legalábbis ezen a meccsen) megmutatkozó mentális tartás nem tudta kompenzálni.

Ehhez képest a szoros vereség tulajdonképpen elfogadható eredmény volt, őszintén szólva ettől a fiatal és több kulcsemberét elvesztő csapattól ez egy reális teljesítmény volt, még akkor is, ha szurkolóként reménykedtem a németek esetleges legyőzésében. (A dolog azért bosszantott egy picit, mert egyébként szerencsés volt a sorsolásunk, a negyeddöntőben egy legyőzhető ellenfél várt volna ránk, így a legjobb négy közé jutás se lett volna lehetetlen eredmény ezúttal.)

Mi lesz jövőre?

Hát, nyilván sok izgalmas meccs feltéve, hogy az omikron vagy ki tudja melyik új variáns nem durvul be. Alább az első félév izgalmasabb versenysorozatait sorolom fel, a második félvet egyelőre hagyjuk...

Férfi kézilabda Eb januárban: Két igéretes világverseny után egy hazai Eb. Ilyenkor szokott megnőni a szurkolói elvárás, a középdöntő az "alap", de a vérmesebbek már érmekről álmodnak, hiszen mikor, ha nem most, hazai pályán, szurkolói támogatással. Én mondjuk kicsit féltem ettől a csapatot, az Eb nehezebb műfaj a vb-nél, nem nagyon vannak "pihentető" meccsek mondjuk Dél Alaszka ellen. Már a csoportból se lesz könnyű a továbbjutás, Portugália és Izland nem legyőzhetetlenek, de vért fogunk ellenük izzadni (Portugália mostanában nagyon jó, két éve az Eb-n simán vertek minket...), ha pedig továbbjutunk, a középdöntőcsoportban valószínűleg a dán-szlovén-horvát-francia négyes vár majd ránk, bitang kemény meccsek!

Különböző hokibajnokságok: Tavaly erdélyi döntő volt az Erste Ligában, idén a fene tudja, a Fradi és az UTE sem teljesen reménytelen, de az erdélyi csapatokat nem szabad lebecsülni. Én egy vegyes döntőnek szurkolok, mondjuk egy Fradi-Csíkszereda elklasszikónak. A Fehérvár frenetikusan kezdett az Ebelben, aztán a novemberi válogatott szünet után megtorpant, jelenleg nem fogadnék nagy összegben a rájátszásra.

Férfi hoki vb áprilisban Ljubljanában. Ezt már írtam kétszer is, ehhez képest a járvány mindkétszer keresztbe tett. De azért megismétlem, hogy nincsenek feljutási elvárásaim: Romániát kell vernünk a bentmaradásért, emellett a koreaiak legyőzése lehet esetleg teljesíthető, de egyáltalán nem könnyű cél. A szlovén-osztrák-francia trió ellen már akkor elégedett lennék, ha szoros meccseket játszanánk velük...

Kézilabda klubcsapatok: Vajon visszahódítja a Győr BL-t és bejut végre a Fradi a négyes döntőbe? A Győr ősszel hengerelt. A négyes döntőt szerintem simán hozza és ott is esélyes lesz, de egy-egy meccsen bármi lehet, szóval majd meglátjuk. A Fradi is jól szerepelt ősszel, de bennük továbbra sem látom a Final Four potenciált, a negyeddöntő se lenne rossz eredmény tőlük. De persze örülnék, ha tévednék. Ugyanez férfi vonalon: vajon bejut a Veszprém vagy a Szeged a kölni négyes döntőbe? Talán. A keret mindkét csapatnál elég erős, de a mezőny félelmetes (PSG, Barca, Kiel, Kielce, Montpellier stb.) A magam részéről a Szegednek drukkolok, ott kicsit jelentősebb a magyar részvétel a csapatban és ezúttal talán erősebbek is az átalakulóban lévő Veszprémnél.

Végezetül jó szurkolást kívánok mindenkinek 2022-ben is!

"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki nyolc éve. Aztán megosztottam a további évek tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a kilencedik évről szól.

"Tartalomjegyzék"

1. Menetteljesítmény, azaz mennyit bicikliztem egy év alatt.
2. Merre tekertem?
3. Endomondo sirató

Na, akkor kezdjünk is bele.

Mennyit bicikliztem?

Itt a válasz: a 2020-21-es szezon eredménye 6843 km:

A tavalyi 6101 km után több mint 700 km növekedés.

Nehéz pontosan megmondani, minek köszönhető ez, mindenesetre itt van néhány tényező:

• Egyrészt enyhe telünk volt, mindössze 3 napot hagytam ki januárban hóesés miatt. Tavaly ezzel szemben volt egy két-három hetes kiesés, amikor korcsolyapályává változott a város.
• Másrészt egyre rendszeresebben bringáztam hétvégén is. Továbbra sem komoly túrákról van szó, hanem nagyjából egy-két órás "egészségügyi" tekerésekről, de ez egyre kihagyhatatlanabb szokásom. Tavasztól ráadásul újra megnyitották hétvégenként a pesti alsó rakpartot, ahol aztán egyre hosszabb "köröket" mentem: eredetileg  a Margit hídnál volt a forduló, aztán később már rendszeresen eltekertem az Árpád hídig, illetve a Duna Arénáig.

 A jövő évre nézvést nincs növekedési célkitűzés, talán nem is lenne reális.

Merre tekertem?

Budapesten a szokásos útvonalak mellett pár távolabbi alkalmi célpont (Kispesten, Óbudán) említhető, amelyek webes vásárlásokhoz illetve ügyintézésekhez köthetőek.

(A teljes szezon budapesti heatmap-je)

Budapesten kívül családilag nem bringáztunk, mind a "szokásos" Velencei-tavi, mind a tervezett Tisza-tavi túra elmaradt sajna. Ezzel szemben két utunk alkalmával is tettem rövidebb egyéni köröket a szálláson talált bringával, így kerültem meg a Bledi-tavat, illetve tekeregtem Keszthely és Szigliget között néhányszor.

A jövő évi tervek változatlanok, ez elmaradt tókerüléseket kéne abszolválni...

Endomondo sirató

"Az Endomondo nyugdíjba megy", kapom az email-t tavaly novemberben. A fenébe, mi ez? Elolvasom, mint kiderül, az Endomondo az Under Armour nevű cég tulajdona, nekik meg van másik hasonló alkalmazásuk, a MapMyRide, térjek át arra. Az összegyűlt régi edzéseimet is átvihetem és a MapMyRide amúgy is tud egy csomó mindent, amit az Edomondo nem tudott, szuper lesz, higgyem el.

Hát, nem repesek az örömtől. Ha el is hiszem, hogy a MapMyRide jobb lesz, akkor is bajlódnom kell majd vele, letölteni az alkalmazást, regisztrálni, átvinni az eddigi edzéseimet és útvonalaimat, megszokni az új felhasználói felületet, hát kellett ez nekem? Persze sokat nem vethetek az szemükre, ingyenesen használtam egy programot, ők meg nem akartak két hasonló funkciójú alkalmazást karbantartani, ezt a békát le kell nyelni. És amúgy van két hónapom az áttérésre, addig még használhatom a megszokott programomat.

Azért  emlékezvén a pár évvel ezelőtti Sports Tracker/Endomondo váltásra, elkezdek véleményeket olvasgatni a MapMyRide-ról, elég vegyesek. Egy panasz rendszeresen előjön: a MapMyRide nem exportálja rendesen az edzéseket, azaz nem (vagy csak nehezen) lehet átvinni őket más alkalmazásokba. Nos, ezen némileg elgondolkozom: ha ez tényleg így van, akkor az kizáró ok lesz, mert nem akarom egy olyan alkalmazásban tárolni az edzéseimet, amelyből aztán nem, vagy csak vért izzadva tudom esetleg pár év múlva átvinni egy másik programba.

Így aztán hamar megszületik az elhatározás, hogy az Endomondo leváltását egy tesztidőszak fogja megelőzni és több alkalmazást is versenyeztetni fogok. Némi webes keresés után az alábbi három alkalmazás letöltése mellett döntöttem:

• Strava (ezen már a Sports Tracker/Endomondo váltás idején is gondolkoztam)
• MapMyRide (mégiscsak ez a "hivatalos" javaslat, hátha nem olyan bonyolult az az export)
• Sports Tracker (ha már régen ezt használtam, főleg, hogy mint kiderült, még az accountom se veszett el...)

Nagyjából három hétig mindhárom alkalmazást használtam (illetve persze negyedikként az Endomondót is, hiszen még működött), Hol az egyikkel, hol a másikkal vettem föl az aktuális bringázásaimat, kipróbáltam az export-import funkciókat, meg persze nézegettem, hogy a szimpla útvonalrögzítés mellett miegyebet tudnak.

Az eredmény elég vegyes volt:

• Nagy veszteség volt, hogy az Endomondo útvonalkezelését egyik új alkalmazás se támogatta rendesen. A MapMyRide-nak ugyan volt ilyene, de az Endomondo migrálás során az Endomondo útvonalai elvesztek, az összes régi útvonalat kézzel kellett volna hozzáadnom, ami irgalmatlan munka lett volna. Egyébként nekikezdtem, de elég hamar feladtam, több ezer edzést kellett volna feldolgoznom és több mint száz útvonalvariációt kellett volna újra létrehoznom egy bonyolult és nem túl felhasználóbarát kezelőfelületen... A Sports Trackernek pedig ugyan van egy automatikus implicit útvonalfunkciója (ha megnézek egy edzést, automatikusan kilistázza, hogy ugyanazon az útvonalon hányszor mentem végig és milyen időeredményeim voltak), csak éppen az útvonalbeazonosítás nem működik jól: egyrészt nem talál meg minden alkalmat, másrészt idönként kölönböző útvonalakat is tévesen begyűjt.
• A MapMyRide esetében valóban problémás az export. Egy konkrét napi edzést .tcx formátumban lehet kimenteni, ezt viszont a többi program nem tudja importálni, mert .gpx formátumban várja az adatokat. (Persze tud a MapMyRide .gpx formátumú exportot, de csak az útvonalakra. Viszont egy útvonalhoz nem tartozik időadat...) Ez nem megoldhatatlan probléma, kell egy tcx-gpx konverter, de azért nem repestem az örömtől, hogy akkor egy ilyet is keresnem kéne.
• Általános probléma a tömeges exportálásnak, mint funkciónak a hiánya. Ez persze nem meglepő, tömeges exportra akkor lehet szükség, ha valaki úgy dönt, hogy áttér egy másik alkalmazás használatára, érthető, hogy ezt senki sem akarja kényelmessé tenni. Csak hát az Endomondo példája azt mutatja, hogy ez mégiscsak egy fontos funkció lenne, mert nem csak én dönthetek a váltás mellett, hanem az alkalmazás támogatása is megszűnhet.

A fentiek mellett az volt a benyomásom, hogy bár egyik új jelölt sem tökéletes, ugyanakkor a célnak mindegyik megfelelne. Összességében a Strava tűnt a legszegényesebbnek (ez az ingyenes változatra vonatkozik persze!), a MapMyRide meg a Sports Tracker kb. hasonló szinten áll, persze mindegyik másban jobb.

Viszont a sok webes keresés során elég hamar eljutottam odáig, hogy léteznek olyan programok is, amelyek automatikusan szinkronizálják a fenti alkalmazások adatait. A Tapiriik volt az első ilyen, de aztán jött szembe a többi is: Google Fit, FitnessSyncer, stb. Adódott a gondolat, hogy akkor ezeket is tesztelgessem, hiszen egy ilyen program használata megoldhatja a tömeges export problémáját. Ebből az újabb tesztelgetőkampányból aztán nem lett semmi, ugyanis elég hamar kiderült, hogy a Sports Tracker mostohagyerek, valahogy senki nem foglalkozott vele. Egy kivétellel: a SyncMyTrack listáján szerepelt.

Ez persze egy fizetős alkalmazás, de némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy egyszeri 999Ft-ot hajlandó leszek fizetni érte, ha beválik. És mivel ingyen is letölthető volt a próbaverzió, amivel max 40 alkalom erejéig ki lehetett próbálni, ezért belevágtam. A dolog működött, így nagyjából egy héttel később letöltöttem a fizetős verziót is.

A végeredmény tehát:

• Le van töltve a Sports Tracker, a MapMyRide és a SyncMyTrack.
• A SyncMyTrack segítségével a 2012-es indulástól kezdve minden felvett bringázást szinkronizáltam a Sports Tracker és a MapMyRide között.
• A felvételre napi szinten általában a Sport Trackert használom, aztán a SyncMyTrack-kel töltöm át a MapMyRide-ba.
• Statisztikák tanulmányozására a MapMyRide webes felületét használom inkább, az picit jobb.

Ez a rendszer kb. egy éve viszonylag olajozottan működik. Csak nehogy valaki megint megszüntesse a programját, mert akkor kezdhetek megint keresgélni és már eléggé unom...

Zárszóként balesetmentes közlekedést kívánok mindenkinek!

Újraindult a Bubi.

A blog kb. 11 hűséges olvasója emlékezhet az eredeti Bubi idején publikált hármas posztsorozatra (Mire jó a Bubi? Kellett ez nekünk? Bevezetés, javaslatok, tapasztalatok), amiben elég alaposan körbejártam a Bubi ügyét. Aztán visszatértem még a témára két éve a Bubi hanyatlásáról elmélkedő cikkhullám kapcsán is.

Hagyományos téma tehát számomra a Bubi, így aztán nem lehet nagyon meglepő, hogy az újraindulás kapcsán is írok róla. Íme:

Első benyomások

Kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytam: akkor azt mondtam, a Bubi hanyatlását sok tényező együttes hatása okozta, ezért nem lesz könnyű a bajokat orvosolni, "valószínűleg egy komplex megoldás húzná csak ki a Bubit a csávából".

Nézzük, megtalálta-e ezt a komplex megoldást a régi problémákra az új Bubi:

• "Nehezek, lassúak a bringák", írtam a régi Bubiról. Nos, az új Bubi még mindig nem versenybringa, de városi használatra teljesen jó. Ezt először közvetve tapasztaltam, amikor meglepve észleltem, hogy Bubival közlekedő embertársaimat egyáltalán nem olyan könnyű megelőzni, mint régen. Aztán magam is kipróbáltam a bringát és egész fürgének találtam, nagyjából hozza a saját bringám (tipikus városi fajta, széles és magas kormány, nehéz acélváz, vastag gumik) sebességét. És most már  egy tíz perces, kényelmes tempójú úttól nem izzadok halálra. Az ülés kellően magasra is beállítható, a telefontartó is remek. A bringa pipa.
• "Körülményes a használat" illetve "Elavult a rendszer": Nos, a gyakorlati használhatóság nagyon sokat javult. Nem kell személyes megjelenés, lehet weben vagy mobilon regisztrálni, egy bankkártya kell hozzá mindössze, ahogy az hasonló fizetős szolgáltatásoknál megszokott. A mobilapp kifejezetten jó, a felvétel kb. két kattintás, a leadást is pillanatok alatt észleli (Régebben perceket is kellett várni, amíg a rendszer lekönyvelte a visszaadást.) Dokkolóállomások továbbra is vannak és tapasztalatom szerint a használók döntő többsége még a bringák kerekét is az állványokba csúsztatja, holott ez igazából már nem szükséges. De azért én is így teszek, rend a lelke mindennek. ;-) Ugyanakkor az elvárás, hogy az állomás közvetlen közelében legyen a bringa leadáskor. (Ezügyben kicsit ellentmondásos volt a helyzet, mert a Bubi honlap egyértelműen leírta, hogy az állomáson kell leadni a bringát, ellenkező esetben a begyűjtésért 5000 Ft elszállítási díjat számolnak fel, azonban a gyakorlatban ezt nem tették és lehetett látni időnként "elhagyott" Bubit a városban. Mindazonáltal nemrég egyértelművé tette a BKK, hogy az engedékenységnek vége, a rossz helyen leadott bringákért fizetni kell.) Ezt igazából nem is bánom, sőt: lehet, hogy kényelmesebb lenne bárhol otthagyni, de lokálpatriótaként nagyon nem szeretnék a Limehoz hasonló "Bubi-káoszt" látni a városban.
• Tarifarendszer: a régi Bubi tarifarendszere elég drága volt. Én legalábbis annak találtam és csak egy "kiskapu" miatt voltam rendszeres használója: mivel egyszerre négyen is lehetett használni, ezért pár munkatársammal közösen vettünk éves bérletet, amelynek költsége így megoszlott. Az új Bubi olcsóbb, illetve a tarifarendszer egyszerűbb is. Van éves bérlet 5000 forintért (régen 12000 volt...), van havi bérlet 500 forintért, illetve lehet bérlet nélkül is használni, akkor 20Ft/perc a taksa. Nekem a havi bérlet jött be: éves szinten még nem látom előre, hogy mennyit fogom használni, de a havi bérlet már akkor megéri, ha két alkalommal kiváltok vele egy buszjegyet, márpedig erre a típusú használatra az én praxisomban gyakran van példa: egy munka utáni esti sörözés esetén a Bubi pont két buszjegyet vált ki.
• Kerékpárosbarát város: Ez mindig is vesszőparipám volt: minek Bubi, ha a tapasztalatlan, becsábítani kívánt bringásjelölteket egy bringások számára nem vonzó környezet várja, amely elrettenti őket a további bringahasználattól. Nos, Budapest továbbra sem Amszterdam vagy Koppenhága, még csak nem is Helsinki, de azért a helyzet sokat javult az elmúlt években. Ha a Bubi által lefedett területet, azaz a tágabb értelemben vett belvárost vizsgáljuk, akkor a hálózat már egész használható. A fejlődés tagadhatatlan, az alkalmankénti megtorpanások ellenére is.

Ami nem tetszik

Két bosszantó apróság gyűlt össze eddig a hibalistámon, lássuk ezeket fontossági sorrendben:

• A térkép nem teljesen megbízható. Mármint az a funkció, ami az állomások telítettségét jelzi. Már többször előfordult, hogy az állomáson nem találtam kerékpárt, holott a rendszer szerint volt ott. És itt nem csak arról van szó, hogy közben elvitték, hanem pl olyan esetekről is, hogy ott volt a bringa, de amikor ki akartam venni, foglaltnak jelezte. Ezután pedig a rendszer is frissült és az addig jelzett bringa hirtelen "eltűnt" az állomásról.
• A havi bérlet automatikusan megújul, azaz egy hónap után újra megterhelik a kártyát és egy újabb hónapra használhatom a rendszert. Sag schon, mi ezzel a baj, sok hasonló szolgáltatás működik így? Nos, ha rendszeresen akarnám használni a Bubit, akkor éves bérletet vennék rá, hiszen az gazdaságosabb. Havi bérletet pont azért veszek, mert nem vagyok benne biztos, hogy mikor akarom legközelebb használni. (Eddig kétszer vettem bérletet, az első lejárta után elég hosszú idő eltelt a másodikig...) Természetesen le lehet mondani a megújítást, de ezt minden alkalommal külön meg kell tenni. Macerás. Sokkal vevőbarátabb lenne, ha alapértelmezésben egy alkalomra szólna a havibérlet megvétele, legfeljebb külön ki lehetne jelölni, ha valaki automatikus hosszabbítást kér.

Az mindenesetre pár hónap után is látható, hogy az új Bubi előnyeit mások is hasonlóan ítélik meg, aminek következményeképp a használat az "egekbe szökött". Legalábbis ezt mondja a BKK és erről cikkezik a sajtó is. És tulajdonképpen ezt érzékelem én is a mindennapokban: a korábbihoz képest sokkal több mozgó Bubit látni és sokkal kevesebb álló Bubit a dokkolókban (erről még lesz szó). A leginkább azon lepődtem meg, hogy még  Woltos (vagy Netpincéres?) futárokat is lehet időnként Bubin látni...

Családi bubizás, kreatív, de szabálytalan...

Nézzük meg pontosan, mit is jelent ez az "egekbe szökött" használat? Nos, az első két hónapban a BKK híre szerint egy bringát átlagosan naponta 5 alkalommal használtak (kb. 6000 napi használat, 1200 bringára). Egy augusztusi facebook poszt alapján kiszámolható, hogy ezt azóta egy picit még feljebb is csúszott (5,4 használat-nap). Ez olyan szempontból tényleg nagyon jó eredmény, hogy a régi Bubi még alkalmanként se nagyon közelítette ezt meg, tartósan meg pláne nem. De a napi 5 alkalom például a sokkal régebbi és népszerűnek, sikeresnek mondott londoni közbringarendszer eredményét is felülmúlja, ők évek óta napi 4 alkalom/bringa értéken állnak a nyári hónapokban.

Mennyibe kerül a Bubi?

Szóval akkor minden szép és jó, nem? Hát, ezzel a kijelentéssel még várjunk. Volt nekem jó pár lényeges kifogásom még az eredeti Bubival kapcsolatban. 2014-ben elég alaposan körbejártam azt is, hogyan teljesít a Bubi a közösségi közlekedés hagyományos részével szemben. Akkori számításaim röviden összefoglalva az alábbi végkövetkeztetést hozták: biciklinként napi 4 úttal számolva a Bubi utaskilométerben számolva kb. kétszer olyan drága (53 Ft/km), mint a BKK egésze (26 Ft/km). Ez persze csak egy becslés volt, ami az első generációs Bubi esetében egy elképesztően optimista és hibás becslésnek bizonyult, hiszen a valóség ennél sokkal rosszabbul alakult. A Bubi még a napi 1 utat se érte el átlagosan, következésképpen egy utaskilométer költsége tragikusan magas volt.

Nézzük meg, most hogyan alakulnak ugyanezek az utaskilométer költségek.

A BKK egészére nézve egy G7 cikkben találtam releváns adatokat. Eszerint:

1. A BKK teljes utaskilométer teljesítménye 2018-ban 6360 millió km ( azaz 6,36 milliárd km) volt.
2. A BKK költségvetése 2018-ban 194,47 milliard Ft volt.
3. Azaz egy utaskilométer ára a BKK-nál kb. 31 forint volt.

Becsüljük meg a Bubi utaskilométer költségét is:

1. 4 út /bicaj/nap (tudom, most 5 felett van, de télen csökkenni fog, ez még így is egy optimista becslés!),
2. Számoljunk 15 perc/út átlagos időtartammal (a fentebb említett facebook poszt szerint: 8.100.480 perc / 540.032 alkalom), azaz 60 perc/bicaj/napnyi út 
3. Számoljunk 12 km/óra bubisebességgel, ez ~12 km/bicaj/nap
   • Megjegyzem, hogy a fentebb említett facebook poszt alapján csak napi 8 km jönne ki (1.080.064 km / 540.032 alkalom, azaz 2 km/út), azaz , de szerintem ők az állomások közti távolsággal számolnak, ami rövidebb a ténylegesen megtett útnál, hiszen a Bubi sajna nem tud légvonalban közlekedni...
4. 1200 bicikli, 365 nap =>  5.256.000 utaskm/év/Bubi
5. A Bubi éves díja a 337,92 millió Ft (a Szolgáltatási Szerződés szerint, amely innen tölthető le), ezek szerint a Bubi egy utaskilométert kb. 64 forintból hoz majd ki.

Azaz az új Bubi a sikeressége ellenére is még mindig kb. 2x drágábban hoz majd ki egy utaskilométert, mint a fővárosi tömegközlekedés egésze.

Ez eddig nem hangzik túl jól. Persze az is kérdés, hogy ezt ki fizeti ki. Ezt egyelőre nem lehet pontosan tudni.

• A Mol továbbra is támogatja a Bubit, de a pontos összeg nem ismert, én legalábbis nem találtam róla információt. Az első generációs Bubit évi 120 millióval támogatták, felteszem, hogy némileg emelkedhetett az összeg, számoljunk saccperkábé 140 millióval.
• A jegybevételről három hónap után nehéz nyilatkozni, mindenesetre azt lehet tudni, hogy 54.096 felhasználó regisztrált a Bubi alkalmazásba, feltehetőleg ők minimum egyszer ki is próbálták. Ha a felük éves bérletet vett (5000 Ft), a másik felük alkalmilag használja (mondjuk 3 alkalommal vesz havi bérletet, azaz befizet 1500 forintot), akkor eddig befolyhatott nagyjából 175 millió forint. Ha feltesszük, hogy lesznek még új felhasználók, mondjuk az első év hátralevő részében össszesen 10 ezren (teljesen jogos azt feltételezni, hogy a kezdeti nagy roham után már kevesebb új felhasználót csábít be a rendszer, főleg télen...), hasonló bevételi megosztásban, akkor bejöhet még éves szinten további 32,5 millió forint.
• (Azt persze látni kell, hogy ami bevétel a Bubi oldalán, az részben kiesés a BKK jegybevételeinél. Az egészen biztos, hogy én az eddig megvett két havibérletem 1000 forintos összegénél többet spóroltam azzal, hogy kevesebb buszjegyet vettem és ezzel nyilván nem vagyok egyedül. Erre egyébként már 2014-ben is rámutattam, szóval ez nem újdonság. Viszont azóta annyiban változott a helyzet, hogy a városban más mikromobilitási eszközök is elterjedtek (Lime, Donkey Republic, stb.), tehát ez a fajta elszívó hatás mindenképpen jelentkezik. Akkor viszont lehet a Bubira nem mint elszívó, hanem mint "visszaszívó" eszközre tekinteni, azaz a Bubi létezése az egyébként is elszivárgó bevételek egy részét visszahozza.)

A fentiek alapján nem teljesen légbőlkapott feltételezés, hogy ezúttal a jegybevétel (207,5 millió?) és a Mol támogatás (140 millió?) fedezheti a Bubi költségét és talán nem szükséges azt közpénzból kiegészíteni. Ez persze egyelőre csak becslés, remélhetőleg a tényleges eredményekről beszámol majd a sajtó.

Kis kitérő a sajtóról

Amely nem teljesít túl jól. 2014-ben még szinte minden lényeges Bubi adatot össze lehetett szedni újságcikkekből, a mostani újraindulásról azonban lényegében csak a nem túl adatgazdag BKK közleményeket ismételgetve tudósítottak. Ezért nem tudom pl. azt, hogy a MOL mennyit fizet a Bubi névhasználatáért. A Bubi költségeiről se írtak semmit, azt is csak azért tudom, mert a szerződés elérhető az Elektronikus Közbeszerzési Rendszer honlapján.

Mindenesetre ha ez így lesz, akkor a legfontosabb eredeti fenntartásom okafogyottá válik majd és végre elmondható lesz, hogy a Bubi az nem csak egy értelmetlen közpénzzabáló presztizsberuházás, hanem egy önfenntartó szolgáltatás.

Hogyan tovább?

Persze azt nem szabad elfelejteni, hogy a Bubi 2.0 még csak pár hónapos. A kezdet jó, de ez önmagában még nem garancia a sikeres folytatásra. Gyakran előfordul, hogy egy jól induló szolgáltatás idővel kifullad és elveszti a népszerűségét. A tartós sikert nem könnyű elérni. 

Azt nem állítom, hogy én tudom a sikeres folytatás titkát, de két dolog azért motoszkál a fejemben ezzel kapcsolatban.

1: Hiányjelenségek

Gyanítom, hogy a jelenlegi bringaszám mellett a napi használat már közel van az elérhető maximumhoz.

Ez furának hangozhat, hiszen a napi 5 kölcsönzés az egy és negyed órányi használatot jelent csak, miért ne lehetne azt még növelni? Nos, leginkább azért, mert az igény nem egyenletes és már most is gyakran előfordul, hogy egy-egy állomás, vagy akár egy egész környék több állomása üresen áll, nincs ott egy bringa sem. (Erről a jelenségről egyébként írtam már 2014-ben is, de aztán a Bubi 1.0 általános sikertelensége miatt ez a gyakorlatban nem nagyon fordult elő.)

6 szomszédos állomás is üresen áll, bizony ez elég gyakran előfordul...

Ha ez rendszeres, akkor a felhasználók egy része elfordul a Bubitól és más megoldás után néz. A végén persze beáll egy egyensúly, amelyben a megmaradó felhasználók tolerálják az időnkénti hiányt, de erről az egyensúlyi szintről nehéz lesz felfelé elmozdulni. (Elméletileg lehetne növelni a bringák mozgatására vonatkozó szolgáltatási színvonalat, csakhogy ez drága mulatság, nem hinném, hogy megérné az árát.)

2: Több bringa?

Lehet persze növelni a bringák számát. Ha több bringa van, akkor később alakulnak ki a helyi hiányok, az előbb említett egyensúly magasabb felhasználószám mellett fog kialakulni. A szolgáltatási szerződésben ráadásul szerepel egy opció, amely szerint még 360 kerékpárt "lehívhat" a BKK. Ez anyagilag meglehetősen kedvező, ugyanis egy ilyen opciós kerékpár havi díja mindössze 1500 forint, azaz ha mind a 360 kerékpárt lehívná a BKK, akkor az éves díj mindössze 6,48 millió forinttal növekedne, azaz az egy kerékpárra eső fajlagos költség jelentősen csökkenne, miközben a kényelmesen kiszolgálható felhasználók száma vélhetőleg lineárisan növekedhetne.

A BKK egyébként a kezdeti népszerűség láttán már tett némi bizonytalan igéretet ennek a 360 kerékpárnak a lehívására. Ez üdvözlendő, de én azért óvatos duhajként árgus szemekkel figyelném, hogy a nyári növekedés folytatódik-e összel: nem biztos, hogy érdemes az extra bringákat a téli szezon elejére megrendelni.

Konklúzió

Bevallom öszintén, a Bubi 2.0 kezdeti sikere meglepett, de sose legyen nagyobb bajom. Szurkolok, hogy a népszerűsége kitartson!

Régen volt mozis poszt, ami a körülmények ismeretében gondolom nem meglepő.

Na de majd most: miután országunk és pártunk hősies győzelmet aratott a harmadik hullám felett, májusban a mozik is megnyitottak. Hogy ősszel mi lesz, azt meg majd meglátjuk nemsokára. Éppen ezért nagy örömmel használtam ki a rég várt és ki tudja meddig tartó lehetőséget, így következik most egy rövidke beszámoló az első félév (azaz valójában annak utolsó két hónapja) három mozilátogatásáról.

David Copperfield rendkívüli élete (május 8.)

Fura film ez, több szempontból is. A Copperfield David egy Dickens regény, amit ráadásul valamikor kiskamasz koromban még olvastam is. Megmondom őszintén, alig emlékszem belőle valamire. Ráadásul nem is Dickens legnépszerűbb regénye, így (szemben mondjuk a Twist Olivérrel vagy a Karácsonyi Történettel) korábbi filmemlékem sincs róla. Mindenesetre Dickens-t ismerve egy korhű, realista, komoly, kicsit moralizáló filmet vártam.
Na ez az, amit nem kaptam meg. Egyrészt szembetalálkoztam a colour-blind castinggal, amiről eddig csak felületesen hallottam.

Aki nem tudná, a "színvak szereposztás" azt jelenti, hogy egy adott történet szerepeit a színészek a karakterek nemzetiségétől, testalkatától, bőrszínétől, vagy akár nemétől függetlenül kapják meg. Tehát elvileg akár egy japán férfi színész is eljátszhatná Erzsébet királynő szerepét. Ez elég vad elgondolásnak hangzik, de ha belegondolunk, hogy pl. az ókorban és a középkorban a női szerepeket is férfiak játszották, akkor tulajdonképp minden csak megszokás kérdése. Változnak az idők, változnak a szokások.

A fent belinkelt wikipédia szócikk elég sok filmet felsorol, amely ilyen szereposztással készült, az ottani lista szerint már a hatvanas években is voltak ilyen filmek. Persze sok listázott film esetében ez a fajta szereposztás egyáltalán nem feltűnő. Az, hogy a Remény Rabjaiban az egyik karaktert egy fekete színész játsza el, pedig a film alapjául szolgáló regényben egy ír szerepel, az egyáltalán nem kirívó egy XX. századi börtöntörténetben. De egy Marvel képregényfilmben sem érzem különösebben lényegesnek, hogy egy asgardi (azaz eredetileg nyilván szőke viking) karakter szerepét egy fekete színész kapja meg: nem tökmindegy, hogy egy fantáziavilágban ezer más dolog mellett ebben is eltérnek az alapul szolgáló mondáktól?

Persze vannak ennél radikálisabb példák is. Mostanában a Netflixes Bridgerton kavart némi vihart, ahol egy kora XIX. századi angol történetet pakoltak tele fekete színészekkel. Mivel mindez többé kevésbé egybeesett a BLM mozgalom vetette friss hullámokkal, ezért az egész pikáns politikai felhangokat is kapott, azaz sokan poltikai hozzáállásuk alapján alkottak véleményt, függetlenül attól, hogy maga a sorozat jól sikerült-e, illetve, hogy egyáltalán látták-e.

Nahát a Copperfield Davidban ezt az elvet elég következetesen alkalmazták. A főszerepet egy indiai (Dev Patel, a gettómilliomos) kapta, emellett fekete és távol-keleti színészek is jelentős szerepekben játszanak, mindezt egy XIX. századi angliai történetben, ahol értelemszerűen ezek a szereplők a valóságban mind fehérek voltak. Hm, hát ehhez hozzá kellett szokni.

De nem csak ehhez. A film tele van fura, hóbortos alakokkal, abszurd jelenetekkel. Valahogy a XIX. század nyomorúságainak (adóságok súlyát nem bíró, nyomorgó családok, gyerekmunka, kegyetlen bentlakásos iskolák stb.) kifigurázott, humoros változatát látjuk. A szereplők pedig a maguk együgyű, fura módján ellenállnak a kegyetlen valóságnak, egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Ennek persze nyilván megvan a maga szándékos üzenete (azaz a flim a maga egyedi, vicces stílusában nagyon is moralizál), valami olyasmi, hogy a boldogságunkat, vagy akár csak elégedettségünket megtalálhatjuk sanyarú körülmények között is, mert az elsősorban belülről fakad.

Összességében azt kell mondjam, hogy a végeredmény meglehetősen tetszett. Ha van példa arra, hogy a colour-blind casting helyénvaló egy olyan történetben, ahol egyébként totálisan ellentmond a történeti hűségnek, akkor egy ilyen, stílusában egyedi, kissé bolondos, némileg polgárpukkasztó film éppen ilyen példa.

Történetek a végtelenről (május 18.)

Roy Andersson zseni. Imádom a filmjeit, az egyedi, utánozhatatlan stílusát, a festményszerű jeleneteit (ld. még Edward Hoppert), a hétköznapiba rejett szürreális, abszurd helyzeteit, amelyekkel egy pillanat alatt bemutatja az emberi szenvedés és nyomorúság mélységeit. Híres trilógiájának (Dalok a második emeletről, Te, aki élsz, A galamb...) mindhárom filmje csodálatos, magával ragadó, elgondolkodtató alkotás.

Éppen ezért nem is volt kérdés, hogy a legújabb filmjére is beülök. Csalódtam is benne, annak rendje és módja szerint. A korábbiakhoz képest ugyanis meglehetősen vérszegényre sikeredett Andersson legújabb darabja. Az bizonyos fokig érthető, hogy ha valaki egy ilyen egyedi stílushoz következetesen ragaszkodik, akkor egy idő után ismételni fogja önmagát. Ez már a trilógiájára is jellemző volt, ott is volt olyan érzésem, hogy a későbbi darabok gyengébbek voltak a korábbiaknál, de ott a "gyengülés" mérsékelt volt, végső soron a trilógia későbbi darabjai is kiváltották bennem azt a katarzist, amit a legelső kiváltott.

Nehéz megfogalmazni, mi hiányzott ezúttal. Talán az a fajta intellektuális erő, lendület, gondolati ív, illetve szenvedély, ami az egyébként összefüggő történetet soha nem alkotó jeleneteket összefűzte. Persze bizonyos alapgondolatok most is visszaköszöntek, de valahogy sokkal sekélyesebb, didaktikusabb volt az egész. Kicsit olyan volt, mintha a trilógiából kmaradt zsengéket fércelte volna össze egy filmmé.

Persze az is lehet, hogy nekem volt rossz napom. Eddig mindegyik Andersson film jobban tetszett másodjára (na jó, a Dalok kivétel, mert az már elsőre is annyira tetszett, hogy azt nem lehetett másodjára se felülmúlni), lehet, hogy ezzel is így járok. De azért az a második alkalom odébb lesz még...

 Nomádok földje (június 20.)

Bezár a kisváros létének egyetlen fenntartója, a gyár. Az élete nagyobb részét ott ledolgozó, férjét nemrég elvesztő idősödő nőnek is mennie kell, de nincs hova. Ezzel a világon bárhol előforduló alaphelyzettel kezdődik ez a film, a folytatás viszont tipikusan amerikai, persze nem a hollywoodi értelemben.

A konvencionális Hollywood az ilyen alaphelyzetből olyan filmet forgatna, amelyben az állhatatos főhős elmegy ennek a csodálatos országnak egy másik csücskébe, lehetőleg jó messzire az előzőtől, ahol mindenféle bonyodalmakat leküzdve a film végére sikeresen újrateremti az egzisztenciáját. Természetesen az obligát romantikus szál se hiányozhat, idővel új társát is megleli. A talpraesett amerikai kisember hétköznapi diadala című optimista tanmesét látták.

A Nomádok földje nem ilyen. A mi főhősünk vesz egy lepukkant lakókocsit és útnak ered, de nem igazán érkezik meg sehova. Illetve megérkezik a hozzá hasonlóak, az ún. nomádok közé, akik az országban alkalmi munkákat keresve kóborolnak és a városokon kívüli ideiglenes lakókocsitelepeken gyűlnek össze. Szegény, mindennapos anyagi gondoktól szenvedő - bár nem teljesen nincstelen - társadalmi réteg ez, amely egyébként a fentebb említett amerikai talpraesettségnek sincs híján és teljesen boldogtalannak se lehet őket mondani a film alapján. A vándorlás szabadságérzetet ad, az esténként tábortűz mellett  együtt énekelő, beszélgető emberek egy szolidáris, már-már idilli közösség képét mutatják. Ráadásul ahogy némelyik főszereplő történetéből kiderül, a visszatérés se lehetetlen, legalábbis akad olyan, akit a család visszavárna, visszafogadna, ha akarná.

Szóval akkor itt minden rendben, szabad emberek szabad akaratukból választottak egy életmódot, amely minden nehézsége ellenére rengeteg szépséget rejt? Hm. Nem igazán. Vitathatatlan, hogy amerikai nomádnak lenni  jobb, mint mondjuk budapesti hajléktalannak, de itt mégiscsak a társadalom elveszett, cserbenhagyott legalsó szeletét látjuk, akik az anyagi gondjaik mellett megannyi személyes kudarc és trauma is sújt. A szabadságuk inkább illúzió, mint valóság és szó sincs arról, hogy ők választották volna. (Illetve lehet, hogy ezt választották, de a választék nem volt túl széles...) Persze az élet mindenhol kínál örömöket és ezeket ők igyekeznek megtalálni, de összességében az útjuk lefelé tart és egyre kilátástalanabb.

A csodás magyar oltásregisztrációs rendszerről sokan írtak már, most én is csatlakozom a sorhoz.

Mi kell ahhoz, hogy ma egy magyar állampolgár koronavírus elleni oltást kaphasson? Szemben az év eleji állapottal, ma már vakcina van dögivel, tehát azt gondolná a naív ember, akit még nem oltottak be, hogy gyorsan hozzájuthat az oltáshoz, ha esetleg csak most döntene úgy, hogy mégiscsak kéri.

Mondjuk nagy tolongás nincs, aki a felnőttek közül akart oltást, az már megkapta. Igazából a poszt apropója az, hogy van egy a 12-15 éves korosztályba tartozó gyermek a családban (továbbiakban A Gyermek), aki számára csak nemrég nyílt meg az oltás lehetősége. Miután szerintünk az oltás az általában is egy jó és fontos dolog, a koronavírus esetében meg különösen az, ezért a család többi tagja már "régen" beoltatta magát. Nem meglepő tehát, hogy a családi kupaktanács kb. 17 másodperc alatt eldöntötte, hogy márpedig A Gyermeket is elküldjük (illetve elvisszük) oltásra.

Oltásprocessz 2021 nyarán

Tehát mi kell ahhoz 2021 nyarán, hogy oltáshoz jusson A Gyermek? (Vagy bárki, ugyebár...)

1: Regisztráció

Erről sokat írtak. Aki a minimális számítástechnikai ismeretekkel rendelkezik, vérmérséklete szerint dühöng vagy röhög a regiszrációs honlap megvalósításának gyermeteg hibáin. Pl. azon, hogy a fő azonosító nem a TAJ szám, hanem egy email cím, vagy pl. azon, hogy arra nem voltak képesek, hogy a megadott email címre visszaigazolást küldjenek a regisztráció beérkezéséről. (Azazhogy fogadták az adatokat és elkezdték feldolgozni őket.) Szóval az ember beleregiszrál a nagy magyar állami adminisztrációs semmibe és reménykedik, hogy nem veszik el az egész.

2: Regisztráció Sikerességét Ellenőrző Honlap

Az esetek többségében azért a regisztráció sikeres. A magyar adminisztráció csikorgó fogaskerekei mozgásba lendülnek és az egészségbiztosítási rendszerbe bekerül az a tény, hogy A Gyermek szeretne oltást kapni. Erről a tényről "természetesen" ugyanúgy nem küldenek emailt, mint ahogy a regisztráció befogadásáról sem küldtek. Ehelyett lehet ellátogatni a Regisztráció Sikerességét Ellenőrző Honlapra, ahol a megfelelő adatok (TAJ szám + születési dátum) bepötyögése után választ kapunk arra, hogy a magyar egészségügy szerint kért-e A Gyermek oltást. Ha a válasz igen, akkor boldogok vagyunk. Ha nem, akkor belekerülünk egy végtelen ciklusba, amelyben vérmérséklettől függő gyakorisággal kérdezgetjük újra és újra a Regisztráció Sikerességét Ellenőrző Honlapot, hogy most akkor mi van. Ha szerencsénk van, akkor pár nap után pozitív válasz érkezik, mehetünk tovább. Ha nincs szerencsénk, akkor valami félrement, lehet próbálkozni újra a regisztrációval. (Amihez új email cím kell és persze az se kizárható, hogy a végén két regisztrációnk lesz két email címmel, ugyanarra a TAJ számra...)

3: Időpontfoglalás

Ha a regisztráció sikeres volt, innentől már egyenes út vezet  az oltáshoz. Az időpontfoglaló honlap ugyanis egész  elfogadhatóra sikeredett, talán azért, mert szemben az első két honlappal, amit teljesen ad hoc módon, a semmiből programoztak le lóhalálában, aztán meg úgy hagyták, ez már része a nagy állami honlaprendszernek (azon belül is az eeszt-nek), ami ugyan még mindig nem az informatika csúcsa, de már a használható kategóriába tartozik. Meg lehet adni kívánt dátumokat, lehet választani hozzánk közel eső oltópontot, végül pedig egy konkrét időpontot. És az egészről még visszaigazolást is kapunk, ki lehet nyomtatni, illetve emailben is elküldik. Józan ész rulz, hurrá!

4: Oltás

Az oltás maga flottul megy, nagy tömeg nincs, megvan az egész kevesebb, mint egy óra alatt, beleértve ebbe az oltás utáni biztonsági üldögélést is. Megkapjuk az időpontot a második oltásra is, lehet bevésni azt is a naptárba.

Szóval A Gyermek megkapta az Oltást, mi akkor mi a gond?

Hát leginkább az, hogy az egész értelmetlenül túl van bonyolítva. Hogyan lehetne ezt jobban csinálni?

Elsősorban fel kellene ismerni, hogy a regisztráció ma már teljesen felesleges. Vakcina van bőven. Mi lenne, ha az oltópontra bárki besétálhatna, amikor kedve tartja és egy rövid ellenőrzés után (TAJ szám, igazolványok) már kapná is az oltást? Nem lenne sokkal egyszerűbb?

Természetesen előfordulhatna, hogy valahol hosszabb sor alakul ki, ennek kezelésére az időpontfoglalót meg lehetne tartani, az amúgy is az egyetlen normálisan sikerült eleme az oltásokhoz készített informatikai rendszernek. Persze az időpontfoglalás nem lenne kötelező, de egyrészt valamivel csökkentené a váratlanul kialakuló sorok esélyét, másrészt mentesítené a sorállás alól azokat, akik vették maguknak a fáradságot az időpontfoglaláshoz. (Vegyük észre, hogy ez pont ugyanaz a rendszer, ami az okmányirodákban van: ha foglalsz időpontot, biztosan gyorsan végzel, de azért odamehetsz időpont nélkül is.)

Ezzel a rendszer két legrosszabb elemét ki lehetne iktatni és fel lehetne gyorsítani az oltáshoz jutást.

Ráadásul a rendszer egyszerűsítése révén több esély lenne az eddig még nem beoltott felnőtteket is rávenni az oltásra, Nem mindenki megrögzött oltásellenes ugyanis, egy jelentős részüket csak nem igazán érdekli ez az egész. Öket nem lenne lehetetlen rávenni az oltásra, viszont sokan nem túl képzett emberek, kétkezi melósok, cigányok, stb. akik garantáltan bele se kezdenének a fent leírt négylépcsős regisztrációs rémálomba. (Persze ahhoz, hogy ezeket a meggyőzhető oltatlanokat tényleg elérjük, a rendszer egyszerűsítésénél több kell, de erre is vannak máshol a világban átvehető próbálkozások, pl. valamiféle jutalom, legyen az vakcinalottó, ingyensör, ingyencsoki, vásárlási utalvány - ahogy pl. a véradóknak is jár, stb.)

U.I. (2021. július 14.): Sajnos be kell ismernem, hogy a gondolat egyáltalán nem zseniális, mások is rájöttek már. Éppen befejeztem a poszt szövegét, amikor ezt hallottam az Infó Rádióban: 

Már regisztráció nélkül is oltanak Szlovákiában

Mi lenne, ha példát vennénk az atyafiakról?

Olvasom minap a Zindexen Gerő András cikkét a Galvani hídról.

Röviden méltatnám is:

Annyit még hozzáfűznék, hogy Éljen Gerő, a hídverő!

Régen volt videós poszt, kezdjük egy ilyennel az évet. A helyszín ezuttal Buda, az Etele tér:

Sok kommentárt nem igényel a dolog: sikerült úgy megszervezni a lefilmezett zebra lámpaciklusát, hogy az előtérben lévő zebraszakaszon a másfél perces lámpaciklus során egy teljes percen keresztül mindkét érintett fél (azaz a gyalogosok és az ott áthajtani kívánó járművek) egyidőben kap pirosat.

A járművek esetében ez érthető, hiszen közben más járművek a kereszteződésben nyilván zöldet kapnak.

De miért nem lehet közben a gyalogosoknak zöld?

(A járókelőn bejelentettem, remélhetőleg idővel átprogramozzák a lámpát...)

Frissítés (2021. február 10.)

Örömmel jelenthetem, hogy a Budapest Közút már ki is javította a lámpaprogramot, ahogy azt ma délután magam is tapasztaltam. Köszönet a gyors intézkedésért!

Szubjektív sörlista, rövid kommentárral:

Bronzérem: Keserű Méz

Ezen sokat gondolkoztam.

Az év két legjobb söre egyértelmű volt számomra, a sorrenddel együtt. De melyik legyen a harmadik? Bár idén sok sörfesztivál elmaradt, azért volt néhány, amit megtartottak ezeken jó hangulatban remek söröket ittam. Pl. kétszer is volt cseh sörfesztivál a Westend tetőteraszán és nyáron Keszthelyen is belefutottunk egybe. Végül a Corvin Sétányon megtartott szeptemberi Szezonzárón kóstolt egyik sört ítéltem meg úgy utólag, hogy az volt a legemlékezetesebb "fesztiválsöröm".

Ráadásul nem is valami újdonságról van szó, hanem egy igazi klasszikusról, a Fóti Keserű Mézről, a sörforradalom veteránjáról. Mostanában boltokban kevésbé látom, nem is volt már otthon nálam palackban talán két-három éve (elvileg kapható itt-ott, tehát a Gyenge-Bart jogvita nem nyírta ki egyelőre) és fesztiválokra se mindig viszik a fótiak, de most volt és kihasználtam az alkalmat. És bizony nagyon jól esett az egyszerre malátás és markánsan komlós, jól eltalált harmonikus íz, a magyar hoplagerek őse, amit amúgy én amolyan imperial pilsnernek mondanék inkább az európai komlózás és a kicsit markánsabb, kekszes, mézes test miatt.

Akárhogy is, azon a szeptemberi délutánon a Corvin Sétányon igen jól esett!

Ezüstérem: Rampušák (szüretlen)

Az idei nyarunk nem teljesen úgy alakult, ahogy azt eredetileg terveztük, a járvány mellett egy gazdasági totálkár és egy elhúzódó autószállítás is nehezítette az utazásainkat. Viszont ez a két tényező együtt adta az ötletet, hogy vonatozzunk el Prágába családilag. Ez nem sörtúra volt, szorgalmasan végigjártuk a város nevezetességeit (már amennyi három napba belefér) és csak az esti vacsora mellé jutott nekem némi folyékony kenyér. A környék legtöbb sörözőjében pilzenit csapoltak, de az utolsó este találtunk egy kocsmát (U Kohouta), ahol mindenféle kis főzdének a sörei is elérhetőek voltak. 

A képen a kedvencem, a Pivovar Dobruška főzete, a Rampušák névre hallgató 12-es szüretlen nedű. Négy hónap távlatából nehéz pontos sörkritikát adni, de nem is ez a lényeg: ez egy viszonylag kiegyensúlyozott, harmonikus cseh lager, friss kenyeres, malátás test felesel a fűszeres komlóval, minden kortya mennyei élvezet, mindig picit más, de közben ugyanannyira frissítő és csábító, csak az a baj vele, hogy olyan gyorsan lecsúszik...

Aranyérem: Sibeeria Podzim 2020 (Black NEIPA)

A Hetedik Lépcső két sörbarát részhalmaz metszetét célozza meg: a cseh sörök rajongóit és a mindenféle újmódi forradalmi sörök kedvelőit. Mivel ebbe a metszetbe többé-kevésbé én is beletartozom, viszonylag folyamatosan követem a csaplistájuk változásait. Október vége felé érkezett hozzájuk a Sibeeria főzdétől egy Black IPA, ami nálam kedvenc típus, így viszonylag hamar benéztem hozzájuk, hogy megkóstoljam. Aztán a következő napokban benéztem még vagy háromszor, annyira ízlett.

Ez egyébként egy abszolút sörforradalomkompatibilis alkotás, polgárpukkasztó módon felrúg minden eddigi konvenciót, gátlástalanul kombinál sörtípusokat és vadul "túladagol" mindent. Az ilyesmiből gyakran valami fura ihatatlan lötty kerekedik, de én pont azért szeretem a cseheket, mert az ottani kis főzdék még az ilyen kisérletezgetős típusokhoz is biztos kézzel nyúlnak. Nem mindig persze, de elég gyakran. Ebben az esetben ez így történt, szenzációs sör kerekedett ebből az egyébként DDH Black NEIPA besorolású keverékből.

Na de mi is az a DDH Black NEIPA pontosan?

• IPA: OK, ez alap, ha már a Borsodi is gyárt ilyet, akkor ezt nyilván mindenki tudja, hogy erősen komlózott, gyümölcsös illatú és ízű felsőerjesztésű világos (esetleg félbarna) sörről beszélünk.
• NE IPA: New England IPA, egy manapság divatos IPA változat, ami az alap IPÁknál kevésbé keserű, még sokkal gyümölcsösebb és a teste olyan sűrű opálos, mintha egy rostos gyümölcslét innánk. Ez egyébként tudtommal a hidegkomlózás mellékhatása, ami a NE IPA esetében lényegben kötelezően alkalmazott módszer.
• Black IPA: Szintén egy IPA alfaj, ami elsősorban színében tér el a többi IPÁtól, nevezetesen ez barna illetve fekete. Ízben csak mérsékelten "barnák" ezek a sörök, itt is a gyümölcsös illatok és ízek dominálnak.
• DDH: Ez a Double Dry Hoped kifejezés rövidítése, ami azt jelenti, hogy duplán hidegkomlózott. Egyesek szerint minden NE IPA eleve ilyen (kellene legyen), szóval lehet, hogy csak egy marketingfogás ezt külön odaírni...

Szóval összességében két IPA alfaj kombinációjával állunk szemben.

Ez mind OK, de milyen a sör?

Mennyei! Egészen remekül összehangolták a felsőerjesztésű barnasörök csokis, karamelles testét a déligyümölcsök intenzív illataival és ízeivel. Minden korty kicsit más, hol a csoki picit erősebb, hol egy kis mandarin bújik elő, harmadjára grapefruit, negyedjére megint csoki, és így tovább, Úgy bomlik ki a sör a kortyolgatások során, mint egy Bach concerto. Mindeközben a hab imádnivalóan krémes, a korty selymes, az utóíz kellemesen keserű és tartós.

Szóval ez a sör kérem egy csoda!

Sose legyen rosszabb évem!

Egyébként, mivelhogy ez az év utolsó posztja:

Boldog Új Évet Kívánok!

 

Nem volt túl jó évünk. Járvány, karantén, stb. Így aztán összességében az általam kedvelt csapatsportágakban se volt túl jó évünk, bajnokságok, világversenyek maradtak el. Úgyhogy ez most egy viszonylag rövid lista lesz.

Az év elején persze még csak Kínában dúlt a vírus, így a férfi kézilabda Eb-t megtartották:

Magyarország - Izland 24-18 (férfi kézilabda  Eb, 2020. január 15.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

Egy bravúros menetelés csúcspontja volt ez a meccs. A magyar férfi kézilabda válogatott új szövetségi kapitánnyal, sok újonccal, minimális elvárásokkal indult el az Eb-n. Simán benne volt a pakliban, hogy három vereséggel kizúgunk a csoportunkból, ahogy azt egyébként az előző Eb-n tettük. Ehhez képest először megvertük az oroszokat (1 góllal, idegtépő hajrában, biztosnak tűnő előnyt leadva, de az mindegy...), majd döntetlent játszottunk Dániával.

Régebben ez már elég is lett volna a továbbjutáshoz, mert a hagyományos Eb rendszerben csak egy csapat esett ki, de ezen az Eb-n a létszámbővítés miatt két csapatot  is kiszórtak csoportonként. Így aztán Izland ellen minimum egy döntetlen kellett a továbbjutáshoz: egy vereséggel kiestünk volna. Márpedig hiába a dánok elleni bravúrdöntetlen, az esélyesek itt se mi voltunk. Izland ugyan már túl van a csúcson kézilabdában, azért a mi nevenincs csapatunk ellen ők voltak a favoritok. Ez az első félidőben nagyjából be is bizonyosodott, ha nem is szereztek behozhatatlan előnyt, azért magabiztosan vezettek a szünetben.

A csoda a második félidőben következett be. Ez egy kétfázisú csoda volt, az első fázis amolyan csodácska volt, kb. 15 perc alatt kiegyenlítettünk, így a meccs utolsó negyedórájának 17-17-es állásról futottunk neki. Az igazi csoda ezután következett, ugyanis abban az utolsó 15 percben 8-1-re legyőztük Izlandot, így a végére magabiztos győzelmet arattunk.

Ha a magyar csapat múltját nézzük, ezek az eredmények nem példa nélküliek. Vertük már meg az oroszokat és Izlandot is, Dánia ellen is voltak bravúros csatáink. Ugyanakkor a mostani csapat a korábbiaknál jóval "vékonyabb" volt, több nagy "öreg" vonult vissza, sérültjeink is voltak, helyettük részben fiatalok, részben a hazai bajnokság "névtelenjei" szerepeltek a csapatban. A nevek alapján nagyon sima zakóktól tartottam. Ehhez képest egy remekül teljesítő, jól összerakott csapatot láttam, stabil védekezéssel, néha akadozó, de azért igéretes támadásokkal, ráadásul egy olyan csapatot, amelyiknek volt mentális tartása, vissza tudott jönni hátrányból és vissza tudta venni az előnyt, amikor az ellenfél utolérte. Szóval nagyon jó élmény volt látni ezt a három meccset!

Ezzel ráadásul a középdöntőben rögtön két ponttal indultunk, a vérmesebb szurkolók már az olimpiai selejtező eléréséről álmodoztak. Ebből aztán nem lett semmi, egy bravúrgyőzelmet ugyan még aratott a csapat, mellette azonban három sima vereség után ráadásul még a négypontos csapatok egymás elleni mérlegéből is mi jöttünk ki a legrosszabbul, így a bravúros kezdés "csak" 9. helyet ért.

Ilyenkor szokták mondani, hogy erre az Eb-re lehet építeni, ezt a csapatot pedig fel lehet építeni úgy, hogy elérje az elődök szintjét, kijusson olimpiára, elcsípjen jó helyezéseket világversenyeken. Én erre öreg rókaként csak annyit mondok, hogy szép is lenne, szurkolóként ezekre várok, ugyanakkor erre semmi garancia nincs. Egy jól sikerült világversenyre simán jöhet egy gyengébb és azt sem tudhatjuk, hogy nem ez az Eb volt valójában egy kiugró eredmény ettől a generációtól. Én mindenesetre már akkor elégedett leszek, ha a mostanihoz hasonló bravúrok továbra is benne lesznek a csapatban...

A többit majd meglátjuk. Mondjuk most januárban, a vb-n...

Nagy Britannia - Magyarország 1-4 (jégkorong, olimpiai selejtező, 2020. február 9.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

Tavaly azt írtam, az olimpiai selejtező szerintem fontosabb, mint a vb, mert innen sokkal reálisabb lehetőség továbbjutni, mint a vb-ről. A racionális szempont mellett volt persze érzelmi is, rögtön kettő is. Egyrészt, az utolsó két olimpiai selejtezőnket fájdalmas kudarcokkal zártuk (a hollandok és a lengyelek ellen), másrészt a britekkel is volt elszámolnivalónk. Szóval szurkolóként nagyon is vártam a "csorbaköszörülést".

A fentiek fényében érthetően nem lelkesedtem, amikor kiderült, hogy az északon játszó legjobbjaink (Galló és Sebők) nem jönnek, azaz picit tartalékosan fogunk kiállni. Ugyanakkor a továbbjutást továbbra is teljesíthető feladatnak éreztem. Bár a britek a világranglistán is előttünk álltak és 2019-ben még azt a bravúrt is összehozták, hogy bent maradtak az A csoportban, azért egyáltalán nem tűntek verhetetlen csapatnak. Hajtós, gyors, klasszikus kanadai stílusban játszó csapat, mentálisan nagyon erősek, de kiismerhetőek és technikailag sem kiemelkedőek. Szerintem mi egyénileg valamivel jobbak vagyunk, ha sikerül a játékot jól összerakni és főleg ha sikerül mentálisan is összerakni magunkat, akkor a britek verhetőek.

Persze ami elvileg teljesíthető, az attól még a gyakorlatban nem könnyű és nem természetes, szóval igencsak izgatottan ültem le a képernyő elé, hogy lássam, mire jutunk a hazai pályán játszó, magabiztos britekkel szemben.

Amit láttam, az visszaigazolta a várakozásaimat. A britek hajtottak, nagy iramot diktáltak, de mi veszélyesebbek voltunk. Ez már a hullámzó, gólnélküli első harmadban is így volt, de a góljainkra várni kellett a második harmadig. Hátrányba kerülve a britek elkezdtek még jobban nyomni, be is szorultunk, de itt is az látszott, hogy a "mennyiség nem megy át minőségbe", azaz hiába lőnek sokat, fegyelmezett védekezéssel és jó kapusteljesítménnyel ezek blokkolhatók, foghatók. Közben pedig  mindig ott volt a veszély a kontráinkban...

Persze mindez nem jelent semmit, a britek már korábban is megmutatták, hogy nagy küzdők és a hokijuk jellegéből következően azért bármikor betuszkolhatnak egy gólt. Ami egy mentálisan gyengébb vagy éppen elbizakodott csapatot megroppanthat. Ahogy ez megtörtént velünk két éve, aztán megtörtént tavaly az A csoportban a franciákkal is.

A gólt most is betuszkolták a harmadik harmad elején, de a magyar csapat ezúttal nem ismételte meg a korábbi hibát: álltuk a rohamokat, a brit gólnak nem lett folytatása, mi viszont két remek gólt is berámoltunk válaszként és magabiztosan nyertünk.

Ami láthatólag nagyon fájt a briteknek, akik két szenzációs év sikereit szerették volna megkoronázni hazai pályán. Látszott ez a játékosokon is és leszűrhető volt a máskor végtelenül sportszerű edzőjük nyilatkozatából is. Nem tudom, mikor játszunk legközelebb a britekkel, de a két legutóbbi meccsünk után azt gondolom, hosszú ideig lesz megfelelő "kémia" mindkét oldalról a két csapat jövőbeli meccsein...

Magyarország - Izland 2-1 (labdarúgó Eb pótselejtező, 2020. november 12.)

(Itt a link, ha nem látszana a beágyazott videó...)

Na, akkor ugorhatunk is egy jó nagyot. A tavaszi sportszezon nagyját elvitte a korona. Tulajdonképpen az őszi szezont sem mondhatjuk zavartalannak, hogy finoman fogalmazzak, de az UEFA végső soron elég jól kidolgozta a zártkapus meccsek módszertanát, így mind a klubcsapatok, mind a válogatottak lejátszhatták a nemzetközi meccseiket. Minket ezúttal a válogatott érdekel, amely némileg váratlan, de annál örömtelibb menetelést hajtott végre. És hát természetesen ebből a legfontosabb meccs került be ide, az Izland elleni pótselejtező.

Amire pár perc késéssel érkeztem a képernyő elé, így le is maradtam Gulácsi kapuspályafutásának (remélhetőleg) legnagyobb potyájáról. Aminek következtében pont az történt, amit szerettünk volna elkerülni: Izland játszhatta azt, amit a legjobban szeretett és tudott, nevezetesen a mindent megfojtó védekezésből induló villámgyors kontrákat.

Persze ugyanez megtörtént már velünk négy éve az Eb-n, akkor egyenítettünk a végén. Na de fogunk-e most is? Hát, ami a szenvedést illeti, az ugyanúgy megvolt. Labdabirtoklásban jók voltunk, minden másban meg rosszak. A kapu elé nem nagyon jutottunk el, se a passzaink, se a cseleink nem ültek, átlövéseink sem igen voltak. Hajtott a csapat becsülettel, de hiányzott az a kreativitás, ami a rutinos izlandi védelem feltöréséhez kellett volna. Az izlandiak mindent olvastak: mindenbe beleléptek, mindent blokkoltak. Közeledett a meccs vége és nem bírtunk velük, látszólag egyre magabiztosabban tartották az eredményt, sőt a végefelé még egy ordító helyzetük is volt, szerencsére kimaradt. Nem rajtunk múlt.

De azért valahogy a nyomást egyre növeltük és a végén csak nekünk pattant az a labda! Loic Nego gólja a 88. percben meglehetős mázlival született, de szerencsére nincs olyan szabály, amely szerint a mázlis gólok érvénytelenek lennének.

Maradt még pár perc és Izland hirtelen megmutatta, hogy támadni is tud, most ők szorítottak be minket és volt is pár veszélyes helyzetük. Egyébként ebben kisértetiesen hasonlított a mostani meccs a 2016-osra, a végén az egyenltésünk után akkor is nekik volt hatalmas utolsó perces helyzetük, ami majdnem bement. De nem ment be, mert egy blokkoló védőről mellépattant. Most is blokkolt egy védőnk, de róla nem kipattant, hanem egy másik védőhöz, aztán előrevágtuk Szoboszlainak. A többi meg focitörténelem: a válogatott újra kijutott az Eb-re, egymás után másodszor!

Azt hiszem már sokszor értekeztem a szerencse szerepéről, tehát lehet, hogy ismételni fogom magam. Rutinosan magyarázzák meg a sportújságírók és egyéb szakértők, hogy miért volt törvényszerű egy adott meccs eredménye, miért mi győztünk és nem ők (vagy fordítva) és miért nem szerencse volt mindez. Mégha el is ismerik, hogy a szerencse közrejátszott, akkor is hozzáteszik, hogy "jó csapatnak van szerencséje", azaz igazából mégse szerencse volt az, hanem a jó csapat megérdemelt diadala.

A magam részéről megérdemeltnek tartom a magyar csapat diadalát Izland ellen, ugyanakkor egyáltalán nem gondolom azt, hogy ennek "így kellett" történnie. A fenéket. Lehetett volna ez a meccs egy sima 2-0 Izlandnak, ha azt a bizonyos ajtó-ablak helyzetet bevágja az izlandi csatár a 87. percben. Vagy lehetett volna 2-1 Izlandnak, ha azt a lövést Szoboszlai gólja előtt nem blokkoljuk, hanem valahogy besurran a lábak között a kapunkba. Vagy lehetett volna hosszabbítás egy idegtépő tizenegyespárbajjal a végén. Ez mind benne volt. És ha a végén Izland jut tovább, az se lett volna érdemtelen. Ez egy kiélezett play-off meccs volt két hasonló erősségű csapat között, aminek az eldöntésében szerintem igenis szerepe volt a szerencsének.

Ez nem jelenti azt, hogy a "megmagyarázóknak" ne lenne igazsága abban, hogy mi kellett a győzelemhez, meg hogy a "jó csapatnak van szerencséje". Csank János csapatának pl. esélye se volt "szerencsésnek" lenni Jugoszlávia ellen '97-ben, mert az nem volt egy jó csapat.

Marci Rossi válogatottja viszont jó csapat. Igazából egész jó csapat volt már tavaly is, hiába lett csak negyedik az Eb-selejtező csoportjában. Nem sokon múlt az, ha megvertük volna Szlovákiát itthon, akkor minden bizonnyal továbbjutottunk volna. Így is csak két ponttal maradtunk le a továbbjutó Wales mögött és eggyel a harmadik Szlovákia mögött. (Nem mellesleg ez lett az egyetlen selejtező csoport, ahonnan végül négy csapat is kijutott az Eb-re, ami azért utólag is igazolja az akkori eredmények értékét.)

És abban is sok igazság van, hogy idén őszre összességében nagyon összerakta a csapatot Rossi. Nekem a törökök elleni meccsek tetszettek a legjobban, de még a gyengébb alkalmainkon is látszott, hogy az egyébként messze nem világklasszisokból álló (Szoboszlai még nem az) csapatunk tudja, mit akar játszani és van tartása is. Mindezt ráadásul nem csak egy-egy meccsre "felszívva magunkat", az ment régebben is, hanem az egész őszi szezonban folyamatosan, összesen 8 tétmeccsen.

Mennyit ér egy Nemzetek Ligája szereplés?

Tudom, a Nemzetek Ligája sokak szerint kevésbé tétmeccs, mint mondjuk az Eb- vagy vb-selejtezők. Abban van igazság, hogy vannak csapatok, amelyek kevésbé veszik komolyan. Ugyanakkor szerintem a mi példánk is mutatta, hogy nagyonis valós tétje lehet egy jó NL szereplésnek, főleg a B és C ligákban, ahol egy jó NL szereplés könnyen Eb vagy vb play-off helyet érhet. A mi mostani csoportgyőzelmünk pl. könnyen két play-off helyet is érhet: a vb kapcsán erről sokat írt a sportsajtó, de a következő Eb play-off-jába A-ligás "pofozógépként" is bejuthatunk, ld. Izland esetét. Ezt a lehetőséget pedig egyre inkább fel fogják ismerni azok a csapatok is, amelyek most még kevésbé vették komolyan ezt a sorozatot...

Aztán persze az nagy kérdés, hogy mi lesz tavasszal és nyáron, képes lesz-e a Rossi csapat hasonló menetelést bemutatni. A magam részéről vannak kételyeim, a vb-selejtező csoportunk szerintem túl erős lesz, én elégedett leszek, ha biztos harmadikként zárunk, legyőzve Albániát és esetleg pontot csenve a lengyel-angol duótól. Az Eb-t meg szimplán jutalomjátéknak kell tekinteni, minden gólnak, szoros meccsnek örülni kell, kb. úgy, mint a Fradi BL csoportszereplésének. 

Mi lesz jövőre?

Hát, elvileg nyilván sok izgalmas meccs és esemény. Vagy sok elhalasztott és lefújt meccs és esemény, ha eldurvul a járvány. Nézzünk egy szubjektív és hiányos listát:

Férfi kézilabda vb januárban: Egy igéretes Eb után egy fenetudjamilyen vb. Fene tudja milyen, hiszen a koronavírus bármelyik csapatnak betehet. Ezzel persze úgy se lehet kalkulálni, szóval maradok a hagyományos latolgatásnál. A csoportból továbbjutni kötelező, a két nem európai csapatot a mi fiatal társaságunknak is illik tönkreverni. A németek elleni csoportdöntő normál esetben sima német győzelmet ígérne, de a németek nagyon tartalékosak, szóval ki tudja. Mondjuk szerintem tartalékosan is egyértelműen ők az esélyesek. A középdöntő csoportban egy verhetetlen csapat (a spanyolok) mellé két erős jön (brazil-lengyel-tunéziai trióból kettő), nehéz menet lesz. Innen két csapat jut a kieséses szakaszba (négy középdöntő csoport lesz, azaz 8 csapat jut a kieséses szakaszba), hát igen nagy bravúr lenne megcsípni azt a negyeddöntőt.

Női kézilabda olimpiai kvalifikációs torna márciusban Győrben: Kína, Szerbia, Oroszország az ellenfelek, ebben a sorrendben. A kulcsmeccs Szerbia ellen várható. A kimenetel bizonytalan, több okból is. A "személyi állomány" képes lenne legyőzni a szerbeket, de mint csapat, már két világversenyen produkáltunk csapnivaló teljesítményt és egyelőre nem látom, mitől lennénk jobbak márciusra. Ugyanakkor várhatólag egy meccs dönt, azon meg ugye bármi lehet...

Különböző hokibajnokságok: Fehérvár meccsek az Ebelben: vajon bejutunk a rájátszásba? Most nagyon jól megy a csapat, arra tippelnék, meglesz az. Szlovák extraliga, Miskolc részvétellel: a Jegesmedvék eddig igen haloványak, nem fogadnék a rájátszásra... Erste Liga: eddig nem nagyon figyeltem az idei évad meccseit, de azt tippelném, hogy a Fradi és a Csíkszereda mellé bejött trónkövetelőnek a szlovák bajnokságból visszatérő MAC...

Női hoki vb áprilisban Kanadában. Női hokiban évek jövünk föl, mint a talajvíz. A nagy célt (az egyiket, legalábbis) tavaly érte el a csapat, amikor története során először feljutott az A csoportba. Ami aztán idén tavasszal elmaradt. 2021-ben viszont megtartják, ráadásul, ha jól értem, ki se lehet esni, mert az alsóbb dívíziókban nem lesz vb, emiatt senki se juthat fel. Ha ez így marad, akkor a nők két A csoportos vb-t "kapnak" a koronavírustól, azt hiszem, ők a ritka haszonélvezői a helyzetnek.

Férfi hoki olimpiai selejtező augusztusban Lettországban, csoda lenne kijutni az olimpiára. A papírforma a negyedik hely, de az olaszok azért elcsíphetők. A franciák legyőzése hatalmas bravúr lenne, Lettország legyőzése meg szerintem kizárt. De attól ez még egy jó kis torna lesz!

Persze komoly események kimaradtak a fenti listából, pl. nyáron lennének a nagy durranások, foci Eb és olimpia, de vajon lesznek-e? Hát, remélem...

Végezetül jó szurkolást kívánok mindenkinek 2021-ben is!