Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.
Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.
Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.
(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)
Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben született első gyermekem, azaz értelemszerűen nem a nagy világjárások éve volt ez.
Villámlátogatás Ausztriában, a történelmi határ mentén fekvő Bruck városában. Kedves óváros, helyenként középkori falmaradványok, barokk templom a főtéren, tipikus kelet-ausztriai idill.
Ezúttal is sikerült két szabad délutánt/estét Helsinkiben töltenem.
Az első este a Corona bárba mentünk a barátaimmal billiárdozni.
A második este először Török Peti fotókiállítását néztem meg a Magyar Kulturális Központban, azután pedig moziba mentem (három hónap óta először): bár eredetileg a Sibelius című finn filmre fentem a fogam, sajna a feliratos verziót egy masik moziban vetítették így végül jobb híján Karib tenger kalózait néztem meg. (A Sibelius azóta se láttam. Kár...)
Többször is jártam Helsinkiben az utóbbi időben, de legtöbbször olyan rövid időre, hogy szinte semmilyen szabadidőm nem volt. Ezúttal másképp alakult, két szabad délutánom is volt.
Az elsőn (29-én) eredetileg úgy terveztem, kilátogatok Suomenlinnára (és megkóstolom a Suomenlinna Panimo finom, helyben főzött sörét is), ez a rossz idő (6 fok, felhők, szél, szemerkélő eső) miatt elmaradt. Talán legközelebb... (Azóta se volt legközelebb. Pedig nagyon kiváncsi lennék, hogyan hatott Helsinkire a sörforradalom...)
A második délután viszont ragaszkodtam terveimhez és világbajnokihokimeccset (Szlovákia-Németország) néztem meg a Hartwall Arénában, 7500, főként finn, német és szlovák nézővel együtt, remek hangulatban. A szlovákok nyertek 3-1-re.
Hosszú hétvége Egerben, könnyed sétákkal a kora tavaszi napsütésben. Kihagyhatatlan a vár és a vármúzeum, a Gárdonyi-ház, a kilátás a minaretből, és persze egy alapos séta a belvárosban. A szállásunk a Korona Hotel volt, egy kellemes magánszálloda, kedves személyzettel, elfogadható árakkal és elfogadható, de messze nem tökéletes színvonallal. A kifogásaim olyasmikre vonatkoznak, hogy pl. az idegenforgalmi adóról csak a számla kiállításakor szóltak, illetve a szauna minibárjában több hónapja lejárt sört tartottak. Megjegyzem, ilyesmik minden magyar szállodában előfordulnak, a slendriánság sajnos része nemzeti karakterünknek. Na mindegy, illik kellemesebb emlékkel zárni a beszámolót: a szállodához tartozik még az István pince, ahol egy apró kiállítás mellett borkostolásra is nyílik lehetőség: az Egervintől és Vincze Béla boraiból tartanak, én az utóbbiakból kóstoltam néhányat és a '99-es Cabernet Sauvignon ízlett különösen, mindenkinek ajánlom. (Pikáns. Egy letűnt cég és egy - ha jól értem, vitatható módon - megtépázott hírnevű borász...)
Három rohanós nap, rövid, intenzív városnézésekkel. Persze sok minden kimaradt így, de miután a jobb kezemmel a bal vállam fölött sikerült egy pénzérmét a Trevi kútba hajítanom, most már ugyebár biztos, hogy egy nap visszatérek és bepótolom a lemaradást... ;-) Addig is, egy rövid lista néhány nevezetességről, amit már most sikerült megnéznem:
Közkivánatra itt van az archív mozinapló rovat következő darabja, az izgalmas 2004-es év listája.
Érdekes visszaolvasni a régi véleményeket és szembesíteni a maiakkal. Már amelyiknél van mai, mert mondjuk a Skagerrak vagy a Nézz balra, ott egy svéd ma már totál nem mond semmit, egyetlen képkockát se tudnék felidézni belőlük. A halivúdi filmeket persze nyomták a tévék, azokból a jobbakat többször láttam. Így pl. az Azkaban számomra a legjobb HP darabbá "nemesült" az évek során. A magyar oldalon a Kontroll járt be hasonló utat, tagadhatatlan egyenetlenségeivel együtt is klasszikus alkotássá sorolódott.
Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.
Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)
Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.
(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)
Egy újabb Dogma film. Talán az eddigi leggyengébb. A legkevésbé eredeti film, amelynek szinte mindegyik kockája visszaköszön korábbi filmekből (pl. Naken) és azt sem igazán tudta eldönteni a rendező, hogy vígjátékot vagy drámát csináljon, így aztán egy korcs sikeredett csak, még akkor is, ha szeretetreméltó korcs.
A magyar "bridzsetdzsonsz". Kellemes vígjáték, néhol remek poénokkal, máshol találó - de azért könnyed - társadalomkritikával. Remek közönségfilm, jobb az eredetinél.
Egy valaha neves színész jutalomjátéka (egy valaha neves napon megtekintve...;-). A történet kedves, bár nem túl eredeti, egy fiatal fiú és idős fűszeres barátságáról. A mai iszlám fundamentalista időkben mindenesetre nagyon idillinek tőnik az, hogy a fiú zsidó és a fűszeres muzulmán volta nem akadálya a barátságnak, sőt. A film azt mutatja be, hogy a muszlim nem feltétlenül jelent az elvakult gyűlöletet és hogy a muszlimban jelen van egy békés, belső harmóniára törekvő irányzat, amelytől néhanapján a nyugati világ is tanulhatna (ilyen szempontból érdekes egybeesés, hogy az előző - koreai - film is egy nyugatitól eltérő életszemléletet mutat be).
Ez az a film, aminek az értelmezéséhez nem ártana a buddhizmus mélyebb ismerete, továbbá elegendő idő, hogy elgondolkozzam rajta, amit persze a felgyorsult európai életritmus nemigen tesz lehetővé. Pedig a film azt mutatja be, lehet, máshogy is élni... A mélyebb megértés hiánya ellenére is azt tudom mondani, igazán csodálatos filmmel van dolgunk amelynek képi világa és parabolisztikus története is nagyon jól kitalált. Az élet tiszteletére nevelő történet az emberi élet körforgásáról és az életszakaszok során a bölcsebbé váláshoz vezető útról.
Valamikor a 80-as években láttam egy kanadai francia filmet, a címe Az amerikai birodalom hanyatlása, volt. A történetre már alig emlékszem, ránézésre amolyan Eric Rohmer féle beszélgetős mozi volt egy baráti társaság gyűlt össze egy tóparti házban és a (főleg szexuális) kalandjaikról, érzéseikről, gondolataikról beszélgettek, franciás könnyedséggel, de ugyanakkor filozofálgatva is. A cím érdekes ellentétben állt a film idilli hangulatával, amelyet a néha komolyra forduló beszélgetések tartalma magyarázott csak meg, bár őszintén szólva nem emlékszem, hogy igazán sikerült volna megfejtenem a rejtélyes címet, ha igen akkor azt mostanra már elfelejtettem. Ennek ellenére úgy maradt meg bennem ez a film, mint az egyik nagy moziélményem. Így aztán nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy A barbárok inváziója ennek a korábbi filmnek a "folytatása". A történet sokkal kevésbbé idilli: az egyik főszereplő halálos beteg és a Londonból hazatérő tőzsdeügynök fia megpróbálja utolsó hónapjait szebbé tenni. Ebben egyrészt segítségére vannak a beteg barátai (az előző film főszereplői) és a fiú rengeteg penze, amelyet rámenősen arra használ fel, hogy a magyarhoz nagyon hasonlóan lerobbant állapotban levő kanadai egészségügy elszomorító és embertelen szolgáltatási szintjénél jobb körülméyeket teremtsen. A film kevésbbé beszélgetős, mint a korábbi történet és sokkal direktebben mutat be egy hanyatló, értékválsággal küzdő társadalmat, amelyet a pénz ural. A szemlélet merőben meglepő egy a "birodalom" központjának tőszomszédságában készült filmtől, már-már közép-európai szemmel mutatva be az elhanyagolt állami szektor nyomorúságát.
Egy 1975-ös thriller újrafeldolgozása szatírává alakítva. Remek remake, mondhatnám, de sajna inkább csak közepes. Elég jó színészi alakítások (legalábbis női fronton) és az amerikai életforma (vagy inkább az egymás mellett élő életformák) mérsékelten gúnyos kifigurázása jellemzi a pozitív oldalon. Sajnos a sztori igazából semmitmondó, a happy-end nevetséges és több technikai baki is becsúszott.
Az első rész mindig jobb, mondják a galivúdi receptgyár ismerői, ami az esetek többségében igaz is. Szerintem ezúttal is, bár szerencsére ettől még élvezhető a darab. A történet ugyan gyengébb, döcögősebb, a paródiaelemek így is nagyon jók.
A Moszkva tér rendezőjének új filmje, ha lehet, még jobb is, mint az előző. Ezúttal a rendszerváltozás utáni időszak hangulatát mutatja be a film, három pincérfiú történetén keresztül. A történet egyszerű és nem túl eseménydús, de ezúttal ezt nem érzem gondnak, a film lényege éppen a nagy történések hiánya, a nagyjából kilátástalan, kiszolgáltatott alkalmazotti lét bemutatása. Bár nem tökéletes alkotás, a Szezon remek film, amelynek a hangulata megfogja a nézőt. Még a végén életre kel a magyar film...
A Mifune rendezőjének új filmje, ezuttal nem Dogma (úgy tűnik abból Dogtegnap lett, kipukkant lufi...;-), viszont a dán színek mellé egy kis brit (skót) hangulat is keveredett. Bár a sztori igen egyenetlen, kiszámítható, de gyakran irreális fordulatokkal és a stílus is összevissza (az eleje egy Mike Leigh vagy Ken Loach stílusú szociodrámának indul, hogy aztán némi bakugrásokon keresztül egy fordulatos vígjáték keveredjen belőle), ennek ellenére jól szórakoztunk rajta. A Mifune azért sokkal jobb volt...
Gyenge történet (sajna), de remek rajzok! A film igazi értékei a rengeteg egyéni megoldás, szellemes képi ötlet, a remek zene és a képi világ sajátos, kissé sötét de ugyanakkor szeretere méltó hangulata.
Két amerikai Tokióban. Otthon észre se vennék egymást, de itt, egy érthetetlen és idegen világban, érzékenyebbé válva belső hasonlóságukra egymásba gabalyodnak. Ez persze nem egy szokásos szerelmi történet, a felek tudják, hogy a kapcsolatuknak nincs jövője és a film nem is elsősorban erről szól, hanem talán arról az elveszettségről, amit egy idegen országban érezhetünk és arról, hogyan segíthet ez az elveszettség abban, hogy egy kicsit jobban tisztába jöjjünk önmagunkkal.
Tim Burton nagyon elgondolkodtató, nagyon egyéni és mégis nagyon amerikai (jó értelemben!) filmet készített. Egy nagyotmondó és igen színes képzelőerejű apa és a realista fiú konfliktusáról szóló történet, amelyben a fiú lassan rádöbben, hogy az apa képzelt világa talán valódibb, mint gondolta. Ez a megkapó fantáziájú film kifordítja az amerikai filmek szokásos kötelezően optimista (mondhatni voluntarista) üzenetét: nem azt mondja, hogy ha erősen akarjuk, minden álmunkat valóra válthatjuk, hanem azt, hogy még a megvalósíthatatlan álmaink is inkább mi vagyunk, mint az álomtalan valóságunk.
Monumentális történet az amerikai polgárháború idejéből. Jó szereplők, látványos operatőri munka, sokkoló csatajelenetek, "a'la Hollywood 2000". A történet nem túl eredeti (az Odüsszeia mintáját követi elég felismerhető módon), bár jobb az átlagnál és eredetibb is, a fent említett "másolás" ellenére is.. A rendezés persze szintén profi. Mindenképp az ajánlott kategóriába tartozik.
Csodálatos film! Egyszerű de mégis rejtélyes és mélyértelmű történet egy apa és két fia tragikus útjáról valahol Oroszországban (a "valahol" egyébként Viborg azaz Viipuri) a Ladoga tó partján. Remek operatőri munka és remek színészek!
Nagy reményekkel vártam a Valami Amerika rendezőjének új filmjét, sajnos csalódnom kellett. Lazán csatolt jeleneteket láttam, összefüggő történet nélkül, amelyeknek az összes szerepe abban merült ki, hogy egy közepes szinvonalú gegparádé ("l'gag pour l'gag", mondhatnánk) aláfestését adják. Na jó, néhány jobb poén is volt, tehát azért nézhető volt a darab.
Romantikusnak és szellemesnek kellene lennie ennek a filmnek, ehelyett inkabb középszerű és kiszámítható. A Nicholson elég jó, Diane Keaton nagyon jó, ez nagyjából elviszi a filmet, amit ennek ellenére sem ajanlanék jó szívvel.
Profi mozi, nagy történet. Bár a film néhány helyen eltér a könyvtől, ez nem okoz alapvető gondot, a történet szelleme megörződik. A látvány pedig lenyűgöző, méltán söpörte be a film a technikai Oscarokat.
Jöjjön a második féléves mozitermés, főlegi rágógumimoziözönnel. Mindössze néhány igényesebb darab fért bele, kicsit jobban oda kell figyelnem a választásaimra...
Luc Besson rokokós látványvilágú sci-fije. Mármint másodszor, mert ugye volt már egy ilyen, az Ötödik Elem. Bár lehet, az még csak barokkos látványvilágú volt. Egyébként az Ötödik Elem érzésem szerint sokkal jobb volt, azóta kb. klasszikussá nemesült, de persze majd az idő megmondja, mi lesz a Valeriannal. Ugyanakkor a stílusjegyek itt is hasonlók, pazar és kicsit humoros látványvilág, továbbá kacifántos, de azért intellektuálisan nem túl bonyolult kihívó sztori, amelynek fontos eleme (lenne) a főszereplők közötti kémia. Ezügyben van hiányérzetem, elég haloványan teljesített ez a páros, erősen elmaradva az Ötödik Elem párosától. Főleg a srác volt kiábrándító. Kinézetre amolyan L. di Caprio 2. lenne, gondolom ez volt a kiválasztás háttérszempontja, csak sajnos a kinézet mellé nem igazán társult színészi tehetség, legalábbis nekem nem jött be. A másik negatívum az alapsztori, amivel leginkább az a bajom, hogy ezt az Avatarban már láttam és ott se nagyon jött be, hogy finoman fogalmazzak, lévén túl didaktikus és nem kicsit hiteltelen.
Mindezek ellenére egy kellemes nyári mozinak elment, a gyengeségeket az egyedi, érezhetően franciás látványvilág és gagkészlet nálam kompenzálta.
Ez egy egész jó darabja az aktuális halivúdi kalózfrencsájznak, majdnem olyan jó, mint az első darab. Van egy újabb szerelmespár (akik között a kémia is működik, szemben a fentebb említett Valeriannal), vannak morc kalózok, dagadó vitorlák, vicces Dzsonidepp, a szokásos zavaros kalózmítosz, szóval kapunk egy könnyed nyári koktélt, kb, jól eltalált arányokkal.
Aki Kaurismäki nagy kedvencem, most is hozza a szokásos színvonalat, szótlan finnek, enyhén börleszkes stílus, flegma humor, viszont mögötte ott van az emberi sorsok és nyomorúságok iránt érzett mély megértés. Ami - nyilván nem véletlenül - némi aktuális felhangot is kap, mert Kaurismäki ezt kiterjeszti mindenféle jöttment sötétebb bőrű migráncsra is. Minő pimaszság, ahelyett hogy az európai civilizációt védené ezektől a barbároktól...
Nem volt ez rossz film. Talán nem érte el a nagy Mészáros Márta filmek katarzisát, kicsit olyan történelmi képeskönyv jellege volt, de egy tisztességesen megcsinált és eljátszott történet volt, múltunk, sorsaink egy újabb darabjának tisztességes, empatikus bemutatása.
Egy legenda folytatásának mindig nehéz a dolga. Mármint művészileg, mert persze pénzügyileg nehéz bukni vele, a rajongók úgyis megnézik. A Szárnyas fejvadász folytatása sok szempontból felér az eredetihez, jó rendezőt választottak, jó színészeket. A képi világ is hozza a szintet. A nagy kérdés, hogy a történet felér-e az eredetivel. Szerintem nem. Sajnos, ha másodszor mondjuk ugyanazt, azzal csak epigonok vagyunk. Persze olvastam véleményeket, hogy itt azért nem ugyanazt mondja a film, hanem továbbgondolja a korábbiakat, de ezzel sajna nem értek egyet. Ettől még érdemes megnézni, döntse el mindenki maga, hoz-e újat a film, vagy "csak" egy jó ismétlés.
Ez egy nagyon aranyos tanmese a család és a karrier összeegyeztetéséről, a tehetség kibontakoztatásáról. Nem mellesleg remek bevezető a mexikói halottak napjának kultúrájába. Jó értelemben vett családi mozi.
Na, ez is megvolt. Szerintem a jobb Csillagok Háborúja darabok közül való, én legalábbis nem éreztem vele semmilyen komoly problémát. Mondjuk talán azért, mert nem érzem nagyon szükségét, hogy a sztori vagy a karakterek mélységéről írjak doktorit, lévén szerintem ez egy látványos csihipuhi műfaj, ahol vannak jók és vannak rosszak, vannak csavarok (vagy nincsenek), vannak izgalmas űrcsaták, lézerkardpárbajok, vicces jelenetek, cukiságok, amikből gumi vagy plüssfigurákat fognak árulni a boltok. Szóval kicsit mindig távolságtartóan figyelem az olyan vitákat, hogy mondjuk az öreg Luke Skywalker jelleme összhangban van-e a fiataléval, vagy hogy a mostani rész fejleményei méltóak-e a jedi rend magasztos eszméihez. Szerintem az alapsztori rendben, látványvilág pipa, fordulatok, csavarok rendben, a karakterek alapvetően elfogadhatóan szimpatikusak vagy éppen gonoszak. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden kritikátlanul tetszik, a gagek egy része nekem sok volt, a porgok, Maz Kanata bejelentkezése vagy éppen a Kylo Ren és Hux egy-egy összezördülése nálam se aratott tetszést, de szerintem összességében rendben voltak a dolgok. Annyira legalábbis rendben, amennyire a korábbi részekben és ez elég egy jó rágógumi mozihoz...
Az.összbenyomás vegyes. Tulajdonképpen sok meccset láttam, de olyat, ami nagy benyomást tett volna rám, nem nagyon... Ráadásul olyan nagyon nem is volt jó évünk csapatsportokban, talán a kosarasokat lehet kivételként említeni. (A női kosarasainktól ezúton kérek elnézést, nagyon szépen szerpeltek az Eb-n, de sajna egy meccsüket sem láttam, így nem kerültek bele a listába, csak a férfiak...)
A magyar válogatott híresen rapszódikus, egyszer kikap Belarusztól (vagy mondjuk Ausztriától), máskor meg felszívja magát és elkalapál egy nagyágyút. Az előjelek amúgyis emlékeztettek a 2012-es londoni olimpiára, ahol a válogatott nem túl ambíciózus és nem túl épületes játékkal csoportnegyedikként jutott a negyeddöntőbe, ahol a másik csoport győztese várta. Mit tesz isten, ugyanaz a Gudmundur Gudmundsson volt akkor az ellenfél szövetségi kapitánya, mint most. És mit tesz Isten, megint kivertük a csapatát, igaz, akkor Izlandot, most meg Dániát küldtük haza.
Ha a papírformát nézzük, a mostani győzelem nagyobb fegyvertény volt. A dánok nyertek Eb-t és megnyerték a legutóbbi olimpiát, továbbá szinte "automatikus" résztvevői az elődöntőknek bármely világversenyen, tagjai a "négy nagynak" (francia, spanyol, horvát, dán), akiket a szakértők mindig esélyesnek tartank a végső sikerre. (Mondjuk mostanában ez lazult kissé, jönnek föl megint a németek, nagyon jók a norvégok, titkos esélyesnek számíthatnak a szlovénok, de ez most mindegy...). A Londonban megvert izlandi csapat ugyan szintén nagyon jó volt, de nem ennyire.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az olimpia és az olimpia utáni első vb fontossága azért nem egészen ugyanaz. Ebben a sportágban (is) azért sokan hajlamosak "olimpiai ciklusokban" gondolkodni és ebből a szempontból ez a vb ugye az első esemény volt, amolyan "majd meglátjuk" alapon állnak sokan hozzá. A dánok ráadásul friss olimpiai bajnokként érkeztek, ez valószínűleg kissé jóllakottá tette őket, nehéz ilyenkor a következő versenyre is ugyanúgy felpörögni.
Nem is igen sikerült nekik. Szerintem azt gondolták, a magyarokkal félgőzzel is elbánnak. Nos, félgőzzel nem bántak el velünk, egész gőz meg nem volt bennük. Mi viszont az addig nyújtottakhoz képest igencsak felszívtuk magunkat, végig jól, összeszedetten játszottunk. Még a money time-ból is jobban jöttük ki, pedig az azért bőven benne volt a meccsben, hogy az egyébként elég öreguras tempóban játszó dánok a végén csak behúzzák: hiába vezettünk szinte végig, az utolsó perceknek egy dán rohamnak köszönhetően egyenlő állásról vágtunk neki. De ezúttal mi lőttük a gólokat a végén!
Szóval jó kis meccs volt, még akkor is, ha - szemben azzal a bizonyos olimpiai negyeddöntővel - itt nem annyira mi nyertünk, mint inkább a dánok vesztettek. Ami abból is látszott, hogy ennél tovább már mi se jutottunk: a következő körben a minket komolyan vevő és egyáltalán nem félgőzzel játszó norvégok simán elintéztek minket.
Azt hiszem, az év meccse volt ez a szegedi kézilabdacsapatnál.
Ugyan "csak" egy BL csoportmeccs volt, meglehetősen sok múlt rajta. A BL-ben a csoportbeli helyezés meghatározza nyolcad és negyeddöntők sorsolását. Ezzel a győzelemmel pedig a Szeged nagyjából bebiztosított magának egy viszonylag kényelmes nyolcaddöntőt. Vereség esetén valószínűleg a német Kiel jött volna szembe, míg a győzelemmel a sokkal gyengébb dán Silkeborgot lehetett megkapni.
Idegenben egy Bundesliga csapattal szemben még egy Veszprém se lenne egyértelmű esélyes, a Szeged még kevésbé. Már csak azért se, mert a szegedi csoportmeccsen is csak egy döntetlenre sikerült jutni a német oroszlánokkal. Szóval a papírforma Löwen győzelmet igért. Azonban előzetes esélyek ide vagy oda, ezen az estén kb egy csapat volt a pályán, a Szeged, amely végig vezetve, parádés iskolajátékkal vert egy Bundesliga topcsapatot. Nem is akármelyiket, a Löwen később megnyerte az azévi bajnokságot!
Tulajdonképp az egész nem is lett volna izgalmas, ha az ember nem ismeri a két csapat renoméját. Akkor ugyanis csak az egyértelmű fölény látszott volna. Így viszont végig az a kérdés motoszkált bennem, hogy lehet-e ezt a szenzációs játékot végig bírni, megtörténhet-e a csoda, győzhet-e a Szeged. És a válaszra azért várni kellett kb. 55 percet. A Szeged bírta és simán nyert. Jutalomként pedig egy extra kört kapott a kieséses szakaszban.
Két katartikus vb után következett a kijevi divízió 1 vb. Krakkóban feljutottunk, Szentpéterváron helytálltunk, mi más lehet az elvárás, mint az újbóli feljutás, mondaná a laikus drukker.
Promontor azonban szemilaikus drukker, azaz némi fogalmam már van a sportági erőviszonyokról; így aztán realista énem egyáltalán nem "várta el" a feljutást. Bivalyerős mezőny várt ránk Kijevben, ráadásul egy megygyengült csapattal érkeztünk. Egyrészt voltak fontos hiányzók, Banham visszavonult, Sofront eltiltották, Sebők finn bajnoki döntőt játszott. Másrészt a jelentős kontingenst adó fehérvári hokicsapatnak harmatgyenge Ebel szezonja volt, formán kívül játszottak és láthatólag probléma volt a csapategységgel is.
A szövetségi kapitánynak viszonylag hosszú felkészülés állt rendelkezésére, hogy kezelje a problémákat. A hiányzó vezéregyéniségek miatt láthatólag egy egységes, fiatal, hajtós csapatot próbált összehozni. Ez tulajdonképp sikerült neki és az első meccsen, az ukránok ellen végülis győzni tudtunk. Ez annak ellenére sem volt "sima" ügy, hogy Ukrajna éppcsak feljutott az eggyel lejjebbi divízióból. Egyrészt hazai pályán játszottak, másrészt a hokisaik jók, technikai tudásuk alapján ebben a divízióban van a helyük, Ezt be is bizonyították, igencsak megnehezítvén a dolgunkat.
Dehát ez így volt Krakkóban is, minden meccs nehéz volt, mégis feljutottunk. Kijevben viszont jöttek az osztrákok. Akik előttünk vannak a világranglistán, akiknek előttünk jár a bajnokságuk és számunkra egyelőre elképzelhetetlenül mély a merítésük.. Az Ebel persze részben a több pénz miatt erősebb, televásárolják a csapataikat légiósokkal, de csak részben. Az Ebelből ugyanis még így is simán kitelne mondjuk 3 olyan osztrák válogatott, amelyikkel igencsak meggyűlne a bajunk.
Kijevbe csak egyet hoztak, de azzal is meggyűlt a bajunk, annak ellenére, hogy tulajdonképp nem lehettem elégedetlen azzal, amit láttam. A fiatal, hajtós, rakkolós csapatunk ugyanis helyenként igazán impozánsan lejátszotta az osztrákokat a pályáról, legalábbis az első két harmadban. Szurkolói énem mélyen igazságtalannak tartotta, hogy két harmad után nem vezettünk, bár szemiszakértő énem pontosan tudta, hogy az eredmény nem hazudik és azt is, hogy a neheze még csak most jön. Jött is. A harmadik harmadban ugyanis az osztrákok tudták fokozni az iramot és viszonylag könnyedén szereztek két gólt. Utána meg jött az, ami a fiatal, rakkolós, de vezéregyéniség nélküli csapatok tipikus baja: hiába rohansz, hiába hajtasz, nincs benned annyi, hogy hátrányból visszagyere egy erős, rutinos ellenféllel szemben.
Szóval kikaptunk. Nem volt ez egy szégyenteljes vereség egyáltalán, tisztességgel hajtott a csapat, helyenként már egyenrangú ellenfele volt az esélyesebb osztrákoknak. Valószínűleg pont ezért fájt annyira a vereség. Ráadásul ott volt a nagy kérdés: hogy lesz képes ez a csapat kevesebb, mint 24 óra alatt kiheverni a vereséget, mind mentálisan, mind fizikálisan. Merthogy várt ránk a következő forduló, a villámgyors, fürge koreaiakkal.
A választ persze hamar megudtuk és nem örültünk neki. De ez már egy másik meccs volt...
Az év, amikor mindkét magyar kézilabdacsapat megverte a Barcelonát a BL-ben. És az év, amikor ennek egyik csapatnál sem tudtak ennek igazán önfeledten örülni.
A Veszprémnek ugyanis a BL bronzmeccsen sikerült mindez. Ami ugye azt jelenti, hogy előtte el kellett veszteni az elődöntőt. Innentől kezdve pedig olyan nagyon jól már nem végződhetett az a bizonyos kölni F4 hétvége. A bronzmeccs tipikus kérdése mindig az, melyik csapat képes inkább felülemelkedni az elvesztett elődöntőn és megtalálni a motivációt egy bronzérem elérésében. Ezúttal a Veszprém volt ez a csapat.
A Szeged összel, egy csoportmeccsen (itt a teljes video) futott össsze a katalán topcsapattal. Tekintettel arra, hogy kb. évtizedenként egyszer szoktak győzni ellenük, az eredmény - és persze a mutatott játék - megsüvegelendő. Csak éppen a szegedi őszi szezon kakukktojásáról beszélünk, amit előtte és utána produkált a Tiszta-parti csapat, az bizony siralmas volt.
A magyar férfi kosárlabda válogatott igen ritka vendég a kontiensbajnokságokon. Legutóbb 1999-ben jutottunk ki, de már az is nagy szenzáció volt, mert előtte meg 1969-ben. A '99-es kijutás csúcsszereplője egyébként az első és azóta is egyetlen magyar NBA játékos, Dávid Kornél, továbbá említésre méltó még Gulyás Róbert, aki szép európai karriert futott be. Az a csapat ezzel együtt is csak epizódszerepet játszott az Eb-n, bár tisztességesen harcoltak, szoros meccseket játszva, mindhárom találkozójukat elvesztve búcsúztak a csoportkörben.
Idén kicsit másképp festett a dolog, amiben persze benne volt az is, hogy míg '99-ben 16 csapatos volt a torna, most 24 csapat szerepelt. Aztán azzal se jártunk rosszul, hogy a csoportkörben a házigazda románokkal kerültünk egy csoportba, lévén Románia az Eb leggyengébb résztvevője volt, az egyetlen olyan rendező ország, amely magától nem jutott volna be a selejtezőkből. (Ez a bekerülés egyébként nem sorsolás, hanem némi sportdiplomácia eredménye volt, minden rendező választhatott maga mellé egy válogatottat, a románok pedig engedtek a magyar szövetség lobbizásának és minket választottak, valószínúleg az így megnövekvő jegybevétel reményében...)
Tehát máris volt egy legyőzhető csoportellenfél, már csak egy második kellett, hogy a hatcsapatos csoport négy továbbjutójába beleférjünk. Ezek pedig a szakmai konszenzus alapján a csehek voltak. Ők ugyan velünk szemben viszonylag picit gyakrabban voltak az utóbbi idően Eb résztvevők, ráadásul 2015-ben a 7. helyen végeztek, de az inkább egy egyszeri kiugrás volt. Ezúttal gyengébb csapattal jöttek: bár egy NBA-s irányítót fel tudtak mutatni, húzóemberek hiányoztak. Reális célként lehetett kitűzni a legyőzésüket.
Persze egy dolog, hogy ki "legyőzhető" és egy másik, hogy sikerül-e valóban legyőzni. Erre a harmadik csoportmeccsen derülhetett fény. Az elsőn szoros vereséget szenvedtünk Horvátországtól, a harmadik harmadban még vezettünk, a végén persze az esélyesebb horvátok rákapcsoltak és behúzták a meccset. Papírforma, de tisztes helytállás. A másodikon Montenegro nagyon simán vert minket, ez azért megmutatta, hol a helyünk. De a lényeg a csehek ellen jött.
Tulajdonképp sima meccs volt, rajt-cél győzelem. Az első negyedet nagyon simán nyertük, onnantól pedig szépen tartottuk a különbséget. Persze volt hullámzás, többször közelebb jöttek, ilyenkor lehetett körmöt rágni, de aztán valaki mindig megrázta magát (leggyakrabban Hanga, aki mára komoly klasszissá nőtte ki magát, a nagy kérdés, meglesz-e személyében a második magyar NBA játékos) és meglett a vágyott bravúrgyőzelem.
Innentől kezdve már csak a papírformát kellett hozni a románok legyőzésével, hogy meglegyen az áhított továbbjutás. Nos, a papírformát hoztuk és én egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy a románok elleni diadal kerüljön be ide az év meccsei közé. Elvégre egy román csapatot saját pályáján (plánesőt Kolozsváron) legyőzni szurkolói szemmel speciális élmény. De aztán győzőtt a sportszakmai racionalitás: ennek az Eb-nek a magyar csúcsteljesítménye a csehek elleni meccs volt, annak van itt a helye.
Azt azért látni kell, hogy ez az Eb-nek egy "alsóházi" afférja volt. A tornát két sima vereséggel zártuk, a spanyolok és a szerbek pont annyit adtak ki ellenünk, amennyi egy tisztes, de szerény tudású csapat legyőzéséhez kell egy hosszú tornán. Nekünk a reális célunk a közeljövőre nézve az lehet, hogy túllépjünk a '99-es nemzedék egyszeri Eb részvételén és legközelebb is kijussunk az Eb-re. Erre van reális esély, de garancia nincs. Azaz lehet izgulni majd a selejtezőkön...
Franciaország-Magyarország 29-26 (női kézilabda vb nyolcaddöntő, 2017. december 10.)
Valahol szomorú meccs volt ez. Nem önmagában azért, mert kikaptunk. Hanem inkább azért, mert tulajdonképp semmi rosszat nem lehetett elmondani a csapatra: küzdött, hajtott, kihozta magából azt, amit tud. Csak sajna ennyit tud.
Ami azért szomorú, mert olyan valaha klasszis vagy annak gondolt játékosokra kell ezt mondani, mint Görbicz, Szucsánszky vagy éppen Zácsik. Na jó, Szucsánszky de facto sérülten játszott, ez jogos "kifogás", bár akkor meg felmerül a kérdés, hogy miért nem volt helyette jobb. Görbicz már levezet, neki megbocsátunk az epizódszerepért. Zácsik nagy veszteség, belőle régebben sokkal szebb karriert néztem ki. A többiek (Háfra, Klivinyi, stb.) teljesítménye tulajdonképpen kiegészítő emberként akár elfogadhatónak is minősíthető, csak hát régebben még a kiegésztő csapattagok is el-el kapták néha a fonalat. Igazából persze mindenkinek "megbocsátunk", hiszen ahogy mondtam, hajtott, küzdött ez a csapat. Voltak jó teljesítmények is amúgy, jó volt Bíró Blanka a kapuban, továbbá jók voltak a szélsőink.
A rezignáltság összességében inkább a női szakág hanyatlásának szól. Ma sajnos az a helyzet, hogy egy francia-magyar meccsen sima 1-es a papírforma és kb. a csoda kategória lett volna, ha mi nyerünk. És felesleges mentegetni a csajokat azzal, hogy a vb lebonyolítás lutri és ha a nyolcaddöntőben egy igyengébb csapat jön szembe, akkor lehet, hogy továbbjutunk. Ugyanis a csoportmeccsek pont arról szólnak, hogy előrébb kell végezni, hogy gyengébb csapat jöjjön szembe. Mi viszont két vereséggel kezdve eleve csak a csoportharmadik helyért voltunk versenyben, ami viszont a másik ág ismeretében nem sok jót igért. Szóval ebben a csapatban ez volt benne, egy 9-16. helyezés.
Rasmussen értékelés
Kim Rasmussen második világversenyét abszolválta a válogatott élén. A tavalyi Eb-n 12. majd idén 15. lett a csapat. Ilyen eredmények pár éve még nagy kudarcnak minősültek. Mátéfi és Németh András ehhez hasonló eredményekbe keményen belebukott, Rasmussen ezzel szemben maradhat. Felmerül a kérdés, miért. Nem csak bennem amúgy, Idézném Fradista Utazó véleményét, miszerint "aki nem tudja szállítani (a csodát - a szerk.) azt felesleges is megváltóként kezelni. Arra, mondhatjuk így is, igazából nincs szükségünk. Rasmussen nem tudott semmi olyat hozzátenni a válogatotthoz, ami indokolná az ő szükségességét.".
Nos, én ezzel a véleménnyel vitatkoznék. Nézzük az érveimet pontokba szedve:
Ami pár éve még fájdalmas meglepetésnek számított, az mára papírforma. Némi késéssel a sportág vezetői is észrevették, hogy a magyar női kézilabda visszaesett. Éremesélyesek nem vagyunk, Igazából a nemzetközi középmezőnybe tartozva mutatunk rövidtávon ingadozó, középtávon hanyatló teljesítményt.
Igazából Mátéfi és Németh sem önmagában egy gyenge eredménybe bukott bele, hanem az olimpiai részvétel elbukásába. Rasmussen egyelőre nem tart ott, számára jövőre jön el az első komoly vizsga ezzel kapcsolatban. Eddig nem hozta azt, amit reméltünk tőle, de ennek nincs is olyan nagy jelentősége. A szövetség megtette a tétjeit, erre az olimpiai ciklusra nézvést Rasmussenre. A kérdés az, nyernénk-e most bármit a leváltásával, a ciklus felénél?
Ha az eddigi eredményeit nézzük, akkor egyfelől persze csalódás, hisz két gyenge világversenyen vagyunk túl, másfelől viszont némi javulás azért talán látható. Tavaly kikaptunk a nálunk gyengébbnek sorolt csehektől. idén legalább azokat megvertük, akiket "kellett". Ez persze a jövőre nézve semmire se garancia, de azt azért Rasmussen korábbi pályafutásából tudjuk, hogy képes lehet gyengébb csapatokól kihozni kiugró eredményt, ld. akár válogatott szinten a lengyeleket vagy klubszinten a Bukarestet.
És persze a fő kérdés az, ki lenne az, akit a helyébe hoznánk? Külföldről nála olyan sokkal jobbat, aki a "garantálná" azt a csodát, amit ő "esetleg" hoz, biztos nem találunk. Továbbá annak a valakinek előlről kell kezdenie az ismerkedést a magyar játékosállománnyal. Akkor nézzünk olyat, aki a hazai bajnokságban dolgozik? Ambros Martin foglalt, Elek Gábor nem vállalja (és nem is gondolom jobbnak Rasmussennél), a többi csapatunk edzőit annyira nem ismerem, de ha arra gondolok, hogy idén hogy kizúgtak a csapataink a kupákból, akkor azt sem hiszem, hogy lenne jobb hazai jelölt. Hacsak nem hozzuk vissza Hajdú Jánost, aki némileg meglepő módon az utóbbi időszak legjobb eredményeit hozta a magyar szövetségi kapitányok közül. Beugróként sikeresen abszolvált fontos rangadókat (negyeddöntős győzelem Románia ellen a pekingi olimpián és nyolcaddöntős siker Spanyolország ellen a négy évvel ezelőtti vébén). Nála jobban egyedül a megboldogult Karl Erik Bøhn szerepelt, az egyetlen világversenyén elért bronzéremmel. De hát gyanítom, se Fradista Utazó, se a nálam szakértőbb kézilabdás közönség nem Hajdú Jánost szeretné Rasmussen helyén látni.
Na, akkor ennyit a Rasmussen-kérdésről.
Mi lesz jövőre?
Hát, nyilván sok izgalmas meccs és esemény.
Férfi kézilada Eb januárban, Lubomir Vranjes debütálása. Nincs konkrét elvárásom, a csoportokat és az ágrajzot elnézve bravúr lenne, ha beférnénk a legjobb nyolcba A 9-10. hely inkább reális, de persze azért is meg kell küzdeni...
Fehérvár meccsek az Ebelben: vajon bejutunk a rájtszásba? Tippem szerint nem, de az új edzővel azért növekedtek az esélyek...
Magyar hokibajnokság: megállítja valaki a Miskolcot? Szerintem nem.
Férfi hoki vb áprilisban, itt Budapesten. Új szövkap (más hokikulturális háttérrel), nagyjából új nemzedék, amelybe vezéregyéniségek kerestetnek. Nincs nagy elvárásom, szerintem az 5. hely felett bármilyen eredmény siker. Ha a papírformát nézem, akkor a briteket kell verni a bentmaradásért az utolsó meccsnapon. Ha optimista vagyok, akkor egy jól sikerült csapatépítéssel esetleg elkapható Lengyelország és/vagy Olaszország. Kazahsztán és Szlovénia szerintem túl nagy falat.
Kézilabda klubcsapatok: Vajon nyer megint a Győr BL-t és bejut végre a Fradi a négyes döntőbe? Szerintem egyik sem, de lehet drukkolni. Ugyanez férfi vonalon: vajon bejut megint a Veszprém a kölni négyes döntőbe? Talán. És vajon lesz Fradi/Szeged bajnoki cím? Nem hiszem.
Női kézilabda Eb decemberben, a kijutás tuti, a többi lutri.
Végezetül jó szurkolást kívánok mindenkinek 2018-ban is!
Ünnepi poszt következik: 100 éves a független Finnország.
Először is nézzük, mit is ünneplünk. Következzen Promontor Rövid és Velős Összefoglalója a Finn Történelemről.
A finn törzsek legjobb tudásunk szerint i.e. 2000 körül érkeztek a mai Finnország területére. Vagy nem.
Az írott finn történelem kb. akkor kezdődik, amikor a svédek meghódítják Finnországot. Ez egyébként nyilván egy hosszabb folyamat volt, de nagyjából a XII-XIII. századtól kezdve Finnország a Svéd Királyság keleti tartományaként üzemelt.
A helyi elit ekkor a főleg a tengerparti városokban letelepedő svédekből állt, a finn többség szegény, elmaradott és alárendelt volt, a felemelkedés útja számukra sokáig csak a svéddé váláson keresztül vezethetett.
A terület keleti része, a mai Karélia gyakran cserélt gazdát, az oroszok és a svédek rendszeresen háborúztak érte.
A XIX. század elejére az oroszok annyira megerősődtek (erről a lengyelek tudnának mesélni), hogy a 1809-ben, a sokadik svéd-orosz háborúban végleg elfoglalták Finnroszágot. A helyi (svéd) rendek a porvooi országgyűlésen hűséget esküdtek Oroszországnak és megalakult a Finn Nagyhercegség, amelynek mindenkori uralkodója az orosz cár volt, de amely kb. száz éves fennállása folyamán több-kevesebb gazdasági (pl. önálló valuta) és politikai autonómiát (pl. saját parlament) élvezett az Orosz Birodalmon belül.
A XIX. század során a finnek nemzeti öntudatra ébredtek és emancipálódtak, kb. ugyanúgy, ahogy mi magyarok és minden más európai nép. Megszületett a finn nemzet. Már csak az volt a kérdés, lesz-e alkalma elszakadni Oroszországtól.
Lett. Az önállóságot a világháború és az Orosz Birodalom összeomlása hozta el. Az 1917. novemberi orosz forradalom után nem egészen egy hónappal, december 6-án, azaz pont ma száz éve a finn parlament kikiáltotta Finnország függetlenségét.
Ezt a Lenin vezette bolsevik kormány korábbi igéreteinek megfelelően hamarosan el is ismerte. Azt nem tudni, eredetileg mennyire gondolták komolyan az elismerést, de mire a több évig tartó orosz polgárháború végetért, a kivérzett szovjet állam nem volt abban a helyzeten, hogy visszavonja beleegyezését. Azaz Finnország független állammá vált.
A finn állam első évtizedei elég viharosak voltak. Lezavartak egy véres polgárháborút, aztán a nehezen konszolidálódó országot telibe találta a 2. világháború, azon belül is Sztálin elvtárs azon törekvése, hogy az elkóborolt finn báránykát visszaterelje a birodalmi akolba. Ezt végül némi - de abszolút megérdemelt - szerencsével megúszták.
Így aztán 1945 után a kontinens boldogabbik oldalára kerültek és az adódó lehetőséget jól kihasználták: a hatvanas évektől kezdve gazdaságuk rohamtempóban fejlődött, a kilencvenes évek elejére lényegében elérték a skandináv országok szintjét, ami egy olyan országban, amely sokáig kb. ugyanolyan reménytelen irigységgel tekintett gazdag nyugati szomszédjára, Svédországra, mint mi Ausztriára, nem kis teljesítmény. (Mert ugye hol vagyunk mi attól, hogy olyan gazdagok legyünk, mint Ausztria).
A gazdaság ráadásul csak egyik eleme a finn sikersztorinak: stabil, demokratikus politikai rendszer, társadalmi szolidaritás és felelősségtudat, irigylésre méltó jóléti rendszer, alacsony korrupció, élvonalbeli oktatási rendszer jellemzik az országot az utóbbi 3-4 évtizedben.
A szovjet birodalom összeomlása egyfelől okozott egy pár éves gazdasági válságot, másfelől viszont tágította Finnország külpolitikai mozgásterét. Finnország 1995-ben csatlakozott az EU-hoz, és az eurót is az első hullámban bevezető országok közé tartozott. A finn gazdaság komoly befektetőként jelent meg a balti államokban, elsősorban a nyelvrokon Észtországban. Ugyanakkor Finnország - bár a kérdés azóta is folyamatosan felvetődik - nem lépett be a NATO-ba, viszont továbbra is igen komolyan veszi a hadseregét, ritka európai példaként fenntartja a sorozás intézményét.
Az általános sikersztorit árnyalja az utóbbi néhány év gazdasági válsága, amely tartósnak mutatkozik és ami miatt komoly viták vannak a jóléti rendszer és a munkaerőpiac átalakításáról, de például hozzájárult a hagyományos politikai pártok gyengüléséhez és a "szokásos" európai szélsőségek politikai megjelenéséhez is. (Bár azt hiszem, bármikor lecseréném a Jobbikot az Igaz Finnekre...)
Naszóval, ennyit a finn történelemről.
Nézzük inkább meg, mit adott-ad Finnország a világnak, miért érdemes őket dicsérni-ünnepelni. Következzen Promontor Nagy Finn Közhelygyűjteménye Enciklopédiája:
Tájak, városok:
Helsinki, a főváros nem rossz hely. A látnivalók persze nem érnek fel Párizs vagy Róma kincseivel, de az érdeklődő turista talál látnivalót. És hát ott van a tenger, meg a szigetek...
Keleten vár a tóvidék: fenyők, sziklák, tólabirintus, evezés!
Északon vár Lappföld. Rénszarvasok és szúnyogok. Télen északi fény, hó és jég. Nyáron éjféli nap, ősszel ruska, azaz a természet őszi színorgiája.
Szintén még északon kicsit kommercializálódott látnivaló Lappföld déli peremén az Északi Sarkkör (Napapiiri) Látogatóközpont, amelynek legnevezetesebb lakója a Télapó (Joulupukki). Ez Rovaniemitől északra található, inkább a gyerekeknek érdekes látnivaló.
Finnországban azonban talán az a legjobb, hogy nagy és ritkán lakott, rengeteg tóval, erdővel. Keressünk egy távoli tavat, partján egy faházzal (mökki) és töltsünk el ott pár napot (Ehhez nem kell finn ismeretség, rengeteg mökkit lehet kibérelni...). Szaunázzunk, utána fürödjünk a tóban, rakjunk tábortüzet, süssünk kolbászt és sörözzünk, beszélgessünk, bámuljuk a lenyugvó napot éjféltájban.
Kultúra:
Imádom Mika Waltarit, a világ egyik legjobb történelmi regényírója. A leghíresebb regénye a Szinuhe, ami szerintem is jó, de én pl. jobban szeretem a Mikael sorozatot vagy a Turms, a hallhatatlant.
Waltari klasszikus, Sofi Oksanen kortárs és persze egészen más tészta. Női szerző, női témákkal. Pontosabban a témák univerzálisak, a látásmód női. Vagy a fene tudja. Mindenesetre nagyon jó.
Ha már irodalom, itt kell megemlítenem Antti Tuuri nyilván nem véletlenül most kiadott egényét, a Téli Háborút. Kedvenc téma, már rajta van a könyv a karácsonyi kivánságlistámon.
KedvelemAki Kaurismakit, aki jelezte, hogy létezik finn filmművészet. Mellesleg a finn humort is feltette a térképre.
Zenében kezdjük a felsorolást Sibeliussal, bár olyan nagyon nekem nem kedvencem, igaz, én kevés zeneszerzőt értékelek, aki Bach után született.
Az Apocalyptica, sem kedvencem, viszont jó átvezetés a komolyzenéből a heavy metalba, ami a finn néplélekhez igen közel álló műfaj, ahogy az amúgy nálam nevezetesebb személyeknek is feltűnt már.
Ezzel együtt a metal zenei korszakomon már elég régen túl vagyok, így nagyjából még egy finn metalzenekarnak sikerült átlépni az ingerküszöbömet, a Lordinak. Ők voltak azok, akik megtörték a finneket sújtó Nagy Eurovíziós Átkot és megnyerték a 2006-os Eurovíziós dalversenyt. Ráadásul nem is akárhogy: ahelyett, hogy beadták volna a derekukat és valami szokásos nyálas konzervdallal neveztek volna, beküldtek egy karakán metalnótát. A fricskának sikere volt, a népeknek bejött, a finnek megtörték az átkot.
Amit viszont nagyon szeretek, az a világzene. Ennek pedig kedvenc finn képviselője a Värttinä. Daloskedvű vidám finn csajok, remek zenékkel.
Szintén világzene a Hedningarna. Ők azonban svédek, mit keresnek itt akkor? Nos, kicsit azért finnek is, legalábbis a legjobb éveik szerintem azok voltak, amikor két finn énekesnővel bővültek. A vad, kemény, lendületes instrumentális viking zenét ekkor kicsit meglágyította, dallamosabbá és izgalmasabbá tette a finn női énekhang. Tökéletes párosítás volt!
Sport:
Mint ismeretes, Finnország északon van, nagy a hideg, sok a hó. Ennek megfelelően a finnek hagyományosan jók a téli sportokban, de azért egy általában egészséges, sportos nemzetről lévén szó, vannak eredményeik más sportágakban is. Ez utóbbi abban a számomra némileg meglepő tényben is megnyilvánul, hogy a nyári olimpiákon több érmet gyűjtöttek, mint a télieken.
A nemzet csapatsportja természetesen a jéghoki. Ebben sokáig csak másodhegedűsök voltak a nagyok (kanadaiak, oroszok, csehek, svédek) mögött, de aztán a `90-es években előretörtek, nyertek vb-ket, játszottak olimpiai döntőt. Ma már bárki ellen lehetnek győzelmi reményeik, ha jó napjuk van. Promontor kedvencei, vb-n, olimpián mindig nekik szurkolok.
A sífutás szintén nemzeti sport, tömegsport és élsport is egyben. Helsinki nagyobb parkjaiban telente szinte minden ösvény sífutópályává alakul és általában tele is vannak. Öregek és fiatalok, felnőttek és gyerekek járnak ide rendszeresen. Ha befagy a tenger, azon keresztül is vezetnek sífutónyomok. Bár ma már nem tömeges, de Helsinkiben volt olyan kollégám, aki a szomszédos Espooból a tenger jegén síelve járt télen munkába (nyáron meg evezett, de ez mellékszál). A profi sportban is jók, számos vb és olimpiai érmük van, bár pár éve egy nagy doppingbotrány söpört végig náluk, nem tudom, azóta visszatértek-e az elitbe. Egyébként a finnek elismertségét jelzi, hogy az újmódi, korcsolyázó stílus feltalálását gyakran tulajdonítják egy finn sifutónak, Pauli Siitonennek, de az igazság az, hogy egyrészt voltak korábbi példák, másrészt Siitonen egy vegyes technikát használt, nem a ma ismert korcsolyázó technikát.
A másik nagy finn síléces sportág a síugrás. Itt Matti Nykänen "a" megemlítendő nagy finn, sokak szerint a világ valaha volt legjobb síugrója. Nyert négy olimpiai aranyat, meg egy csomó más versenyt is. (Viszont mára a bulvárlapok botrányhősévé változott, italozás, asszonyverés van a rovásán, utóbbiért még börtönre is ítélték.)
De hagyjuk el a téli sportok világát. Nem vagyok egy nagy autóverseny rajongó, de finn poszt nem létezhet Keke Rosberg, Mika Häkkinen, Kimi Räikkönen vagy éppen Ari Vatanen, Tommi Mäkinen, Markus Grönholm említése nélkül. Na, hát most már meg vannak említve. Ugorjunk.
Manapság már nem annyira menők a finn futók, de vannak nagy klasszikusaik, Paavo Nurmi a 20-as, Lasse Virén a 70-es évek nagy hosszútávfutósztárja volt.
A világ futballrajongói nem sokat köszönhetnek a konzisztensen eredménytelen finn focinak, de mi magyarok hálásak lehetünk, mert így legalább van egy válogatott, amelyet viszonylag következetesen el tudunk páholni, mégha néha mulatságos körülmények között is. Ugyanakkor azért ne nézzük le őket, mindezek ellenére pl. nekik van BL győztes labdarúgójuk, szemben velünk. Méghozzá kettő is...
Újabban egyébként más csapatsportágakban is érnek el meglepő sikereket. Ráadásul ezek tartósnak is tűnnek. Az európai férfi röplabda szcénába pl. egy 2007-es negyedik hellyel robbantak be és ugyan azóta nem értek el ilyen jó helyezést, viszont rendszeres Eb-vb résztvevők, amiről mi nem is ámodhatunk. Férfi kosárlabdában is meglepően jók, 2011 óta rendszeres Eb résztvevők, 2014-ben a vb-re is kijutottak. Éljátékosuk, Lauri Markkanen még csak húsz éves, de már az NBA-ben játszik.
A végére "kis színesnek" a pesäpallo-t hagytam, ez egy különbejáratú finn sport.
Gasztronómia:
...
Hát igen, a finn gasztronómia még a 93 ezer négyzetméteren világhírű magyar konyhánál is kevesebbet adott a világnak, legalábbis az én szubjektív megítélésem szerint. Pontosabban adni adott ezt-azt, csak a világ nem nagyon kért belőle.
Na jó, hagyjuk a trollkodást, fussunk neki mégegyszer, vannak itt érdekes és jó dolgok. (Ezek egy része persze nem annyira finn, mint inkább északi specialitás, dehát a gulyásról is tudjuk, hogy eszik-készítik azt másfelé is...)
Gasztronómia:
Runeberg torta: Sűrű, mandulás muffinszerű tésztatornyocska, a tetején kis málnalekvárral. Állítólag Runebergnek, a XIX.századi híres finn (izé, finnországi svéd) költőnek a kedvence volt. Manapság idénytortaként üzemel, január elejétől február elejéig, Runeberg születésnapjáig lehet kapni, utána eltűnik a boltokból és cukrászdákból egy évre. Sajna. (Bónusz találós kérdés: vajon ki írta a finn himnuszt és milyen nyelven...)
Karjalanpiirakka, azaz karéliai pirog. A karéliai eredetű, rozsos tésztából készült, rizses, esetleg krumplis pirog minden közértben kapható Finnországban, de a menzákon vagy éppen a hotelek büféreggelijein is mindennapos kenyérhelyettesítő tétel. Önmagában elég semleges, enyhén sós ízű. Felmelegítve, főtt tojássárgájával megkenve viszont kifejezetten finom!
Salmiakki, azaz szalmiáksóval (ammónium-kloriddal) ízesített gumicukor. Most mentegethetném a finneket azzal, hogy a skandinávok is szeretik, de az igazság az, hogy a finnek salmiakki-imádata felülmúlhatatlan. És persze érthetetlen is, a salmiakki igazán szörnyű, nekem konkrétan hányingerem van tőle. Ezek az őrült finnek meg nem elégszenek meg a szalmiákos gumicukorral, létezik ilyen ízesítéssel pl. csoki vagy éppen vodka is. Beteges.
Lakka, azaz mocsári hamvas szeder. Finnország az erdei bogyók országa. Ezeknek a bogyóknak egy része nálunk is ismert, a különbség legfeljebb az, hogy Finnországban ezek nyár közepére-végére érnek csak be. Viszont rengeteg van, az erdők tele vannak velük, a bogyószezon komoly, sajtóban tárgyalt esemény, a piacokon/boltokban megjelenő primőr bogyókat izgatottan várják a helyiek. A lakka a finn bogyók koronázatlan királya, legalábbis a hozzám hasonló délről jött idegen számára, ugyanis ilyen bogyó nálunk nincs. A lakka sárga vagy sárgásbarna színű, azaz tulajdonképpen ő az erdei bogyók szőke királynője. Én egyébként leginkább lekvár (lakkahillo) formájában fogyasztottam, Aki ki akarja próbálni itthon, az Ikeában próbálkozhat, bár a finn verziók szerintem jobbak.
Leipäjuusto, a foltos sajt: ez egy natúr, édeskés, kicsit vizes sajt, amit állítólag leginkább kávéhoz fogyasztanak, de lehet erdei gyümölcsök mellé kisérőnek. Nekem se a kávé, se az édességként fogyasztott sajtok nem kedvenceim, így csak egyszer-kétszer kóstoltam, de magában, illetve kenyérrel nem egy nagy eresztés. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a finneknek igaza van, ez kávé és bogyók mellé dukál.
Mämmi, ez egy húsvéti édesség, Nagyon ronda. Ami az ízét illeti, egyszer megkóstoltam, ez elég is volt, élvezhetőség tekintetében besoroltam a salmiakki mellé. Ezzel az véleményemel nem vagyok egyedül...
Hernekeitto, ez egy nagyon sűrű, majdnem főzelékszerű borsóleves. Nem rossz. Tipikus régi szegények eledele, sűrű, tápláló. Ma is alapvető menzakaja, szokás szerint csütörtök a napja.
Térjünk át az italokra: a finn sörivó nemzet (is). Amikor arrafelé éltem, sörforradalomnak még híre hamva se volt, így csak a helyi nagyüzemi sörökkel tudtam megismerkedni. A Lapin Kulta és társai nem nagyon nyűgöztek le, olyan semmilyen egyenlagerek voltak, Mondjuk esti vagy tóparti szaunázáshoz így is jól csúsztak. Ha meg minőségibb söröket akartam inni, akkor a szerencsére elterjedt brit és cseh importsöröket fogyasztottam, ezek kocsmákban és boltokban is elérhetőek voltak.
Viszont mindenképp megemlítendő a hagyományos finn házisör. Ebből igazából kettő is létezik, a Kalja és a Sahti. A kalja az egy igen könnyű sörfajta, 1-2%-os alkoholtartalommal, régen szinte víz helyett, üdítőként itták. Menzákon ma is széles körben elterjedt, a mi munkahelyi étkezdénkben is volt, én is ittam néhanapján. A Sahti viszont egy erős házisör, bevallom, ilyet még nem kóstoltam. (Pedig egyszer még egy itthoni főzde is lefőzött egy adagot...)
Nem vagyok egy rövidital fogyasztó, ezen belül pedig vodkát talán ha egyszer ittam életemben, de italfronton mindenképp megemlítendő a Finlandia vodka. Ez egyébként a Koskenkorva vodka export változata, Speciálisabbak a különböző bogyólikőrök, azon belül is Lakkalikööri, ami nem meglepő módon a fent már említett Lakkából készül.
Azt hiszem, kb. ennyi.
Végszóként csak annyit:
Ezúton kívánok Finnországnak és a finneknek további sikeres évszázadokat!
Na, hát ha volt 2003-as mozilista, akkor legyen 2003-as Promontor-díj is.
Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.
Csodálatos film, igazi csemege! Finnország alulnézetből. Ballada egy férfiról, akit huligánok fejbevernek, elveszti az emlékezetét és a semmiből kell újrakezdenie életét. A film két mondanivalót is tartogat nézője számára, mindkettő jellegzetesen finn. Az egyik az, hogy akármilyen alul is van valaki, kemény munkával és kis szerencsével felküzdheti magát. Ahogy a női főszereplő (az Üdvhadseregnél dolgozó levesosztó lány) mondja, itt a Földön nem számíthatunk Isten közreműködésére, így magunknak kell sorsunkat a kezünkbe venni. Ez persze lehetne egy halivúdi rágógumimozi témája is, de Kaurismaki hitelesen tudja előadni a sztorit. A másik mondanivaló pedig a többségi, gazdag társadalom kritikája és szimpátia az elesettek iránt, ami meg akár egy kommunista propaganda film is lehetne, de megint hitelessé teszi a filmen átsütő együttérzés és az előadásmód. Apropó, előadásmód: a szokásos balladai tömörségű párbeszédek, és a fanyar fapofa humor, amely már a korábbi Kaurismäki filmek jellemzője volt, itt is megtalálható.
Jancsó negyedik "Kapa és Pepe" filmje, meglepő és talán kissé szégyenletes, hogy az előző hármat nem láttam. Talán majd ezután. A film stílusa nem ismeretlen, a tavalyi szenzációs Legkisebb film a legnagyobb magyarról ugyanezt a szemtelen, polgárpukkasztó, de talán a poénok kavalkádjában kissé elvesző stílust képviseli. Még a témaválasztás is hasonló, mindkét film a magyarságtudatról és a történelemfelfogásról szól, alaposan odamondogatva a sajnos nem is olyan kevés magyarkodó nacionalistának. Jancsó filmje sötétebb, a humor feketébb és a téma súlyosabb. Jancsó filmjének javára szól, hogy a filmes eszközöket (képi világ, beállítások, stb.) profibban használja, mint fiatalabb kollégái. Ugyanakkor a stílus a rövidebb alkotásoknak kedvez, a másfél órás időtartamot érzésem szerint nem tudja teljesen kitölteni Jancsó, sok az üresjárat, az önmagáért való ökörködés. Így is mindenképp egy remek, elgondolkodtató egyéni alkotást látunk, nem mellékesen remek zenei betétekkel (a Bëlga magyar hip-hopja egyszerűen frenetikus, és persze Lovasiék sem rosszak!). Jancsó szelleme még nyolcvan körül is figyelemre méltóan friss és nyitott.
Mike Leigh legújabb remeke! Csóró, lerobbant családok reménytelen életekkel, akik csak akkor tudják elviselni az életet, ha van valaki, akit szerethetnek és aki szereti őket.
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.
Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)
Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.
(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)
Naszóval, akkor közkivánatra itt van az archív mozinapló rovat első darabja, az izgalmas 2003-as év listája, 19 filmmel:
Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben született első gyermekem, az év második felében emiatt érthető módon drasztikusan lecsökkent a mozilátogatásaink száma, ahogy az elég jól követhető a dátumokon:
Ritka vendég az indiai film a magyar mozikban, meg kell becsülni. Ez egy jól sikerült példány, az átlagos történetet jócskán feldobja a remek színészi játék, a remek operatőri munka és a film szeretnivaló atmoszférája.
Egy szabad helsinki este beugrottam a Tennispalatsiba. Három hónap mozielvonás után valószínűleg bármilyen filmet élveztem volna, így élveztem ezt is, annak ellenére, hogy csak egy átlagos hollywood-i rágógumimoziról van szó, bár éppenséggel nem a legrosszabbról: látványos kosztümös kalandfilm, átlagosan kiszámítható történettel, a manapság kötelező cinikus felhangokkal, átlagosan kiszámítható színészi játékkal, az átlagosnal bárgyúbb heppienddel. Mivel egy időre elmúlt a heti rendszeres mozizás ideje, hosszabb távon igényesebben kellene megválasztanom, mit nézek meg.
A dialógusok nevetségesek, a színészi játék gyenge, a sztori közepes, a film mégis élvezhető, ha valaki szereti a látványos harci jeleneteket és filmtrükköket.
Sophie Marceau nem csak gyönyörű és tehetséges színész, de ambíciózus is, így megpróbálkozott a filmrendezéssel is. A történet önéletrajzi ihletésű, a saját válásának történetét dolgozta fel, bár kitalált személyeket szerepeltetve. Talán egy kissé túl hosszúra nyúlt a történet, de azért így is egy rokonszenves, "élvezhető" film kerekedett ki, ami persze nem csak a rendezésnek, hanem a remek színészi játéknak is köszönhető. Főleg azoknak ajánlott, akik szeretik a magánéleti, érzelmi problémák filmes bemutatását.
Mike Leigh legújabb remeke! Csóró, lerobbant családok reménytelen életekkel, akik csak akkor tudják elviselni az életet, ha van valaki, akit szerethetnek és aki szereti őket.
Hiába látványos néhány harci jelenet, a film így is bűn rossz, amiről leginkább az elkeserítően gyenge sztori tehet. Senkit ne vezessen félre a szereplőlistán található néhány nagy név (Roth, Deneuve, Rea): erre a filmre ők se lehetnek túl büszkék...
Az Orbán korszak másik sokat támadott "filmje", a 647 millióba kerülő operafilm talán nem nyújt igazán katartikus élményt és nem vonul be a filmtörténet klasszikusai közé, de azért szép és látványos film kerekedett belőle, érdemes megnézni. A film készítői jól megérezték, hogy mit lehet kihozni a Bánk bánból: a történetet és a zenét hűen követő, "alázatos", híres énekeseinket kiemelő és a látványra koncentráló mozi született, amit húsz év múlva is bátran müsorára tűzhetnek a tévék vagy kikölcsönözhetnek az operarajongók.
Csodálatos életrajzi mozi Frida Kahlo mexikói szürrealista festőnőről, a szintén mexikói Salma Hayek emlékezetes alakításában. Kahlo életének két döntő eseménye az őt nyomorékká tevő fiatalon elszenvedett buszbaleset és a találkozása későbbi férjével, Diego Riverával, a híres festővel (Rivera leginkább a befejezetlen falfestményéről híres, amelyet a Rockefeller Center előcsarnokába tervezett, de Rockefeller leromboltatta, mert Rivera nem akarta Lenint kisatirozni a képről; az esetet többszöt filmre vitték lásd pl. az itthon is bemutatott Cradle Will Rock című filmet!). Ezek az események formálták szürrealista festményeit, amelyekből - szemben Dali semleges, dekorativ képeivel - süt a szenvedély és a szenvedés. A mozi remekül közvetíti Kahlo képi világát, amelyeket néha animációs betétekben használ fel. Hiába, Julie Taymor már a Titus rendezőjeként bizonyította képzelőerejét.
Jancsó negyedik "Kapa és Pepe" filmje, meglepő és talán kissé szégyenletes, hogy az előző hármat nem láttam. Talán majd ezután. A film stílusa nem ismeretlen, a tavalyi szenzációs Legkisebb film a legnagyobb magyarról ugyanezt a szemtelen, polgárpukkasztó, de talán a poénok kavalkádjában kissé elvesző stílust képviseli. Még a témaválasztás is hasonló, mindkét film a magyarságtudatról és a történelemfelfogásról szól, alaposan odamondogatva a sajnos nem is olyan kevés magyarkodó nacionalistának. Jancsó szelleme még nyolcvan körül is figyelemre méltóan friss és nyitott.
Ezt ugyebár meg kellett nézni. Megérte, még akkor is, ha a film nem képes Tolkien világának és a történetnek minden gazdagságát visszaadni, a három órás hosszúság ellenére sem. Talán ezért is éreztem kicsit feszesnek a tempót. Így is magával ragadó, látványos, nagy történetet láttunk. Valószínűleg nem most láttam utoljára, mint ahogy az első részt is már megnéztem újra, a kezdeti fanyalgásom ellenére...
Nézhető komédia a magyar média szép új világáról. Néhány frenetikus alakítás (pl. Darvas Iván, Mácsai Pál) és remek jelenet (pl. reggeli interjú, kakasviadal) miatt mindenképp érdemes megnézni, de a gyengébbre sikerült forgatókönyv (a magyar filmek szokásos átka) sajna kissé lerontja a hatást.
Szinte soha nem fordul elő, hogy kimegyek a moziból, most megtörtént! Tavaly az orosz filmhét egy remek, Gogolt és Bulgakovot idéző szatírával lepett meg, ez a mostani film viszont bűn rossz! A rendező Urazbajev a filmhét "díszvendége" volt és korábbi filmjeit a "legendás", "frenetikus" jelzőkkel illették a beharangozó cikkek, ennek alapján választottam az egyik legújabb filmjét. A Női logika egy orosz Miss Marple nyomozásának története: a jó alapötletből remek krimit és remek szatírát lehetett volna rittyenteni. Ehelyett a Kisváros és a brazil szappanoperák amúgy siralmas szinvonalát is jócskán alulmúló TV-játékot láttunk, fantáziátlan sztorit fantáziátlan alakításokkal, sematikus jelenetekkel: könyörgök, valaki égesse el a kópiát! A szervezőkre is alaposan megorroltam (nem mintha ez bármit jelentene), mert azért ilyen ócskaságot nem szabadna bemutatni: mi sem vinnénk ki mondjuk a Barátok közt-öt egy külföldi magyar filmhétre, reprezentálni a honi kultúrát, legalábbis remélem...
Csodálatos film, igazi csemege! Finnország alulnézetből. Ballada egy férfiról, akit huligánok fejbevernek, elveszti az emlékezetét és a semmiből kell újrakezdenie életét. A szokásos balladai tömörségű párbeszédek és a fanyar fapofa humor, amely már a korábbi Kaurismäki filmek jellemzője volt, itt is megtalálható.
Klasszikus kosztümös kalandfilm ármánnyal, szerelemmel, lovaglással, vívással, gyönyörű ír tájakkal és csinos, cserfes leányzókkal. A szerelem természetesen győz, a gonoszok meglakolnak. Bár a történet túlságosan is kiszámítható, azért ez a film így is kellemes kikapcsolódás!
Jöjjön néhány elmaradhatatlan statisztika (ezeket az elmúlt két hét során gyűjtottem, tehát a mai évfordulós napon némelyik már nem aktuális, de az eltérés nem jelentős):
508 bejegyzés: átlagosan 7,19 naponként jelent meg egy posztom. Ha a korábbi évfordulós bejegyzéseim adataival vetem össze az átlagot, akkor a "hanyatlás" jól látszik. 500 nap után volt 112 bejegyzésem (4,46 naponta egy), öt év után pedig 376 (4,85 naponta egy). Ezekhez képest a hétnapos átlag nem tűnik olyan nagy csökkenésnek, de az igazság az, hogy a számokat rősen kozmetikázza a villámposzt intézménye, ami ugye igazából fél- vagy negyedposzt. Ha megnézzük mondjuk az utolsó két évet (39 poszt, azaz 18,7 naponként 1 poszt), akkor látszik, hogy nem hajt már a régi lendülettel az "írhatnék".
31 index címlapos bejegyzés (legalábbis tudtommal), azaz évente 3. A "leghíresebb évem" 2012 volt, amikor 8 posztom is címlapos lett, igaz, ezekből egyet még 2010-ben írtam. Ezzel szemben három címlapmentes évem volt, 2007 (ez mondjuk nem meglepő, az első évem volt, novemberi indulással) 2013 és 2015. Az idei egyébként nem rossz év, eddig ötször lettem "híres".
További 2 olyan bejegyzésről tudok, ami az index2-n jelent "csak" meg, de ilyenből elvileg lehetett több is, mert ezek kevésbé észrevehetőek,
245462 lapletöltés (a blog.hu szerint), ez cirka 67,2-es napi átlag. Az átlag persze csalóka, hiszen a letöltések legnagyobb részét a címlapos bejegyzések adják. A "nyugalmas napok átlaga inkább 10-20 letöltés körül van.
Az egyes posztok népszerűségére vonatkozóan a blog.hu csak 2013 novemberétől, azaz kb. 4 éve szolgáltat adatokat, nem meglepő ezek után, hogy az oldalletöltések száma szerinti TOP 10 poszt listában 9 2013 után írt poszt szerepel,mindegyik címlapos volt. Az viszont meglep, hogy az egyetlen korábbi TOP 10 poszt nem volt címlapos. Mindenesetre a 2013 utáni legnépszerűbb poszt 16055 oldalletöltést gyűjtött, a második helyezett pedig 11317-et.
A "valaha volt legerősebb nap" viszont a blog.hu szerint 2012 július 7. volt 14622 letöltéssel, ez az aznap megjelent Nyárihomár című poszt érdeme.
Eddig 2543 komment született a bejegyzéseimhez, ebben persze benne vannak a sajátjaim is. Ezek túlnyomó többsége a címlapos posztokhoz érkezett, nem meglepő módon. Bejegyzésenkénti kommenttoplista nincs a blog.hu-n, példaként ideírok pár kommentszámot azokról a bejegyzésekről, amiknek a "kommentviharaira" emlékszem: 270, 266, 182, 106, 92, 82, 75, 75,
31-en trackbackelték saját posztjukat az enyémhez. Ezzel az eszközzel amúgy én is szoktam élni, de ezen esetek számáról nem ad összesített statisztikát a blog.hu, ahhoz meg túl lusta vagyok, hogy ezeket "kézzel" összeszámoljam. Mindenesetre 31-nél biztos többször trackackeltem.
A leggyakoribb címkék: villámposzt (141), budapest (92), utazás (91), sport (89), sör (76), magyarország (71), homár (71), kézilabda (69).
Na, statisztikából ennyi elég is, jöhet az "tízévértékelő":
Igazából olyasmiken gondolkoztam, hogy mit lehet elmondani erről a tízéves blogról és arra jutottam, hogy könnyebb elmondani, hogy milyen a blog, ha elmondom, hogy milyen nem:
Nem online napló. Nincsenek rendszeres beszámolók arról, mi történik velem, a családommal, mikor találkozom a barátaimmal, miről beszélgettem ebéd közben a kollégáimmal. A személyes életem eseményei illetve az engem körülvevő emberek szinte soha nem jelennek meg itt..
Nem "holisztikus, azaz mindenről mindent megmondó véleményblog". Nincsenek rendszeres beszámolók az aktuális világmegváltó gondolataimról (hogyan lehetne megoldani mondjuk a cigánykérdést), mindennapos etikai problémáimról (gonosz vagyok-e, ha agyoncsapom azt a poloskát ottan). Természetesen vannak véleményposztjaim, amikor egy-egy engem időlegesen vagy éppen rendszeresen foglalkoztató témáról kifejtem a véleményem, itt a hangsúly azon van, hogy ez nem történik meg rendszeresen és az alkalmanként megjelenő ilyen jellegű posztok messze nem adnak teljes képet őrült vagy éppen unalmas agymenéseim teljes skálájáról.
Nem tematikus blog. Na, ez már nem olyan egyértelmű. Merthogy tulajdonképp.vannak visszatérő témáim. A kezdetektől rendszeresen írok utazásokról, filmekről, sportról vagy éppen fogyasztóvédelmi szempontból érdekes viszontagságaimról. Régebben sokat írtam kézilabdáról, újabban sokat írok sörökről és a városi bringázásról. Ezek mind lehetnének tematikus blogok. Párszor el is gondolkodtam azon, hogy egy-egy témát kiszakítok ebből a blogból és csinálok egy igazi tematikus blogot neki. De ettől eddig mindig visszariadtam, egyrészt féltve a megcsonkított eredeti blogot ("Csonka Promontor blog nem blog...") másrészt visszariadva egy tematikus blog rendes megírásának feladatától.
Nem politikai blog. Nem mondom, hogy politika érintőlegesen se fordul elő, merthogy de. Ezek azonban vagy helyi ügyek, vagy olyan felkapott témák, amikből a konkrét politikai nézeteim illetve beállítottságom nem feltétlenül derül ki. Viszont egyértelműen nincs országos pártpolitikai jólmegmondomság, se pro, se kontra, se a távolságtartó zseniális politikai elemző pozíciójából. Ami nem jelenti azt, hogy nincs véleményem, nagyonis van. De azt hiszem, továbbra is megtartom magamnak, meg a személyes környezetemnek.
Na de akkor mégis milyen blog ez?
Definíció
A Promontor blog amolyan vegyesfelvágott. Néhány tematikus negyedblog plusz a resztli egyvelege. A resztli pedig egy alkalmankénti, korlátozott témakörű, csapongó, kaotikus véleményblog.
Na, ezzel megvagyunk.
Következő témakör: milyen lesz a következő tíz év?
Először is, a fene tudja, hogy lesz-e. Volt már, hogy azt gondoltam, abba kéne hagyni. A Nagy Témáimat kiírtam magamból, a tematikus negyedblogok egy idő után önismétlésekké unalmasodnak. Egy menekülési útvonal lehetne, ha kiterjeszteném a blogot azokra a területekre, amik jelenleg tabuk, pld. fent: napló, politika, stb. Ezt viszont nem akarom. Tehát a blog befejezése benne van a pakliban. Nem én lennék az első, szerintem a blogoszféra tíz évvel ezelőtti blogjainak a többsége már nincs meg. (Elég, ha csak az Őket olvasom oldaldoboz listájára vetünk egy pillantást:legalább a felüket már nem olvasom, merthogy már régen nem írnak semmit...)
Ugyanakkor most éppen azt gondolom, hogy folytatom azért a dolgot, nagyjából változatlan témakörökkel. Ha ismétlés, hát ismétlés, én már csak ilyen vagyok, szeretem ismételni magam. Lehet, sőt szinte biztos, hogy a posztritkulási trend folytatódik majd, de annak egyelőre nincs itt az ideje, hogy hivatalosan bezárjam a blogot.
Valamivel belterjesebb leszek, ugyanis jelenleg a legfontosabb "újító" ötletem a múltbafordulás. Komolyan gondolkodom azon, hogy a blogot megelőző honlapom tartalmát átemelem ide. Ez viszont tíz évnél régebbi filmkritikák és utazási beszámolók felelevenítését jelenti, hát gondolom egy kívülállónak ez dögunalom lesz. Dehát ez van, elsősorban a magam kedvére csinálom ezt az egészet, bocs.
Vannak még hülye ötleteim, például egy posztsorozat a pólóimról, Persze a lényeg nem a póló, hanem az, hol jutottam hozzájuk, szóval ez is amolyan múltidézős-utazós posztsorozat lenne.
Szóval valami lesz, valameddig.
Néhány apróság a végére:
Nem lesz Facebook verzió. Tudom, ezzel nagyon ódivatú leszek, ráadásul lemaradok a nagy, világot, átívelő like-özön lehetőségéről, de igazából nem hiszem hogy sokat vesztek a dologgal. A saját profilomon meg szoktam osztani a posztjaim, tehát az ismerőseim nagyjából láthatják, ha írok valamit. Azt meg nem hiszem, hogy egy dedikált PromontorBlog Facebook profil ennél tágabb kört lenne képes tartósan elérni. Amúgy se használnám másra, mint a blog.hu-s posztok megosztására. A facebook-only posztokkal leginkább az a bajom, hogy a Facebook egy zárt világ a világban, pontosabban egy internet az internetben. Csakhogy ez a belső internet kizár mindent, ami a külső internetben múködik. Csak egy példa: a keresés; na az a Facebookban nem megy. Azaz ha kiposztoltam valamit huszonhárom hónapja, akkor azt egyetlen módon tudom megtalálni: ha végigscrollozom a profilom 23 havi termését. Remek megoldás. De persze az amúgy nem egy világmegváltó blog.hu-s platform (statisztikák, tagek, oldaldobozok, stb.) helyett se kapunk semmit.
Nem nagyon lesz blog.hu-s facelift. Legalábbis azt hiszem. Mindig is utáltam, amikor a tévék, újságok, egyéb médiákok vagy éppen nagyvállalatok pár évente arculatot, logót, szlogent cserélnek Ez tipikus pótcselekvés, tessék arra koncentrálni, ami a dolguk, azaz a termékek, hírek, műsorok minősége, stb. Szóval engem ez a fajta öncélú változtatgatás csak felbosszant. (Az meg különösen minősíített eset, amikor ezt egy amúgy totál szarul működő közintézmény teszi közpénzből, bár ez mellékszál.). Szóval nálam ilyen nem lesz. Amúgyis, a fejléc szerintem egész jó, sablont tutira nem cserélek, ez a semleges, puritán háttér pont jól kiemeli, hogy a szöveg a lényeg. Egynémely oldaldoboz tartalma meg lassan kezd ugyan nagyon archívvá válni, de inkább műemléki védettség alá helyezem, elvégre a blog fényes múltját örző kordokumentumokról van szó. Na jó, csak vicceltem, lehet egyszerűen csak lusta vagyok mégegyszer ilyesmikkel pepecselni.
Krakkóval szemben kevésbé fedezték fel a turisták, leginkább még az elveszett keleti végeket vizitáló német turisták láthatóak itt-ott (vö. Kolozsváron barangoló magyar turisták). Nem mintha nem lenne tele Krakkóval egyenértékű csodás látnivalóval, a piactér semmivel se rosszabb, a Posztócsarnokot speciel szerintem "lenyomja" a szintén reneszánsz és szintén csodaszép városháza, a templomok számában se marad alul. Viszont a háborús pusztítás miatt egy kicsit vegyesebb az építészeti kép, a belvárosban egynémely foghíjakat itt is különböző stílusú és minőségű XX. századi épületekkel töltötték ki. Ezen lehetne fanyalogni éppen, de lehet pozitívan is fogadni: így Wroclaw kicsit kevésbé "rezervátum" vagy "skanzen" jellegű, mint Krakkó, jobban tettenérhető a mai Lengyelország hangulata.
Jöjjenek a konkrétumok.
A főtér
Van egy csodálatos főtér, ilyen házakkal:
Ez az a fajta monumentális főtér egyébként, aminek a közepén egy teljes blokk ház áll:
Aztán ott van még a városháza is, egy késő gótikus csoda, reneszánsz beütésekkel:
Na erről azért elmondom, hogy komoly magyar vonatkozása is van. Az épületet 1299-től kezdve több lépcsőben majd' 250 évig építették és az egyik jelentős bővítésre éppen Mátyás király sziléziai uralma alatt került sor, aminek következtében az emeleti nagyteremben több helyen láthatóak Magyarország illetve a Hunyadi család címerei díszítőelemként. (A magyar uralom amúgy csak apró adalék a város - és a régió - igen eseménygazdag történetében, amelyet váltakozó lengyel, cseh, német és osztrák uralom illetve befolyás jellemez.)
A templomok
Templom is van sok.
A vöröstéglás északi gótika kedvelői tobzódhatnak az élményekben. Egyrészt van belőlük pár a tulajdonképpeni középkori városközpontban, másrészt van pár az Ostrow Tumskin, azaz a Dóm Szigeten. Utóbbi ma már nem sziget, az Odera vonatkozó mellékágát feltöltötték. Eredetileg, a X. században ez volt a város központja, később aztán a település az Odera déli partján fejlődött tövább, míg a Dóm sziget 1315-ben egyházi fennhatóság alá került. Tekintettel arra, hogy Wroclaw érsekség volt, a sziget szerepe fontos maradt és a hajdani gazdagságról több impozáns templom és egyházi palota árulkodik.
De nézzünk egy rövidke tételes felsorolást. A legjelentősebb talán a katedrális, amelynek egyébként magyar vonatkozása is van, itt van eltemetve a magyar származású Thurzó János, aki Wroclaw érseke volt 1506-20 között. De van itt egy sziámitemplom is, a Szent Kereszt és Szent Bertalan templom(ok), ez egy kétemeletes, furán egybeépített ikertemplom, amelynek a két emelete külön bejárattal rendelkezik és mindegyik önálló templomnak számít. Itt van a város legrégebbi temploma, a Szent Márton templom is. Visszatérve az óvárosba, a főtér melletti Szent Erzsébet templom illetve a Mária Magdaléna templom érdemel említést, mi az előbbinek a tornyába is felmentünk, érdemes!
Racławicei körkép
Itt van aztán a Feszty körkép lengyel megfelelője, a Racławicei körkép.
A racławicei csatát ábrázolja, ez kb. a magyar Pákozd megfelelője, egy elbukott felkelés első, győztes csatája, ami később jelképpé vált, annak ellenére, hogy alapjában véve csak egy kisebb méretű csetepaté volt. Akárhogy is, az itteni győzelem után a Kościuszko vezette felkelés lángra kapott és az oroszoknak további fél évébe és véres csaták sorozatába került a leverése.
A körkép története legalább annyira érdekes, mint a csatáé. Eredetileg az akkor osztrák uralom alatt álló lengyel területen, Lvovban (azaz Lembergben) állították ki a csata százéves évfordulójára, azaz pont egy időben a mi Feszty-körképünkkel. Későbbi sorsa is sokban hasonlít magyar társáéra. Eleinte évente több tízezren látogatták, egyfajta nemzeti emlékhelyként funkcionált. A II. világháború után viszont el kellett menekíteni a szovjet kézre került Lvovból, ekkor került Wroclawba. Restaurálására azonban kényes politikai háttere miatt csak a 80-as években kerülhetett sor.
Mára egy népszerű, jól karbantartott, érdekesen prezentált látványossággá változott. Érdemes weben előre lefoglalni a jegyeket, mert aki csak beesik a helyszínre, gyakran már nem kap a következő vezetésre jegyet. A vezetés maga egyébként többnyelvű, a kiosztott fejhallgatón kell beállítani az elérhető 16 nyelv valamelyikét, amelyek közt a magyar nem szerepel. A szöveg alapos, 30 perces vezetés során a mű keletkezésének történetét, további sorsát és természetesen a kép minden jelenetét és ezáltal a csata lefolyását is részletesen elmagyarázzák.
Az előtérre is érdemes rászánni egy félórát, itt is érdekes kiegészítő anyagok vannak a Kościuszko felkelésről illetve a körkép történetéről.
A törpék
Az ötlet zseniális.
Monumentális főtér, gótikus templomok, csipkéstetejű tornyos városháza máshol is van. Európa, mint tudjuk, szinte kimeríthetetlen készletekkel rendelkezik hasonló szépségekből. Kell valami specialitás. Szerencsésebb városoknak van Eiffel tornyuk, Sagrada Familiájuk, Ermitázsuk, csatornáik nyivákoló gondolásokkal; ezekkel nehéz vetélkedni. Törpéi viszont csak Wroclawnak vannak.
Wroclaw törpéi (egy kivétellel) 20-30 centis kis vidám szobrocskák, amelyek a városban szinte mindenütt megtalálhatók. Tulajdonképp szem előtt vannak,de azért a nem beavatott vendég tekintete gyakran elsiklik felettük. Egy-két kivétellel ugyanis nem piedesztálra állított, a környezetből vizuálisan kiemelt szobrokról van szó, hanem a természetes "életterükben" mindennapi életüket élő kópékról. Hevernek a fűben, ülnek az ablakpárkányon, de leginkább a járdán, a falak tövében bújnak meg. Illetve nem bújkálnak, éppenhogy öntudatosan élik független életüket, végzik dolgukat.
Nem tudom, egy felkészületlen turistának mennyi időbe telik észrevennie őket, én felkészült voltam, így viszonylag hamar megpillantottam az első kis kópét.
Ugyanakkor a gyerkőcöknek nem árultam el, mire számíthatnak, nekik meglepetés volt. Mindössze annyit mondtam, lesz számukra Wroclawban egy meglepetés, ami nagyon fog nekik tetszeni, de nekik kell megtalálni. Ez remek taktika volt, mert kifejezetten izgatta őket a rejtély: megérkezésünkig és utána is egyfolytában faggattak, hogy mégis mit is kell keresniük. Mivel tartottam a szám, nem találták meg egykönnyen a törpéket, beletelt két-három óra is az érkezésünk estéjén, mire a kisebbik diadalittas felkiáltással odaszaladt egy törpéhez és közben reménykedve kérdezte, hogy ugye ezt kerestük.
Ezután végig kimondatlan feladatuknak érezték, hogy barangolásaink során minél több törpét felfedezzenek. A kedvesebb-viccesebb példányokkal persze csoportképeket is kellett csinálnunk. Mindenestre a törpéknek hála, Wroclawban se az unalmas templomlátogatásokra nem panaszkodtak, és a szokásos vidámparkot-állatkertet követelő lázongások is elhalasztódtak.
Wroclaw törpéi ma már elsősorban a városkép turisztikai célú elemei, de azért egy történeti hagyományt is megtestesítenek. Nem ősi hagyományt, de mégiscsak hagyományt, amire Wroclaw joggal büszke.
A wroclawi Narancs Alternatíva (Pomarańczowa Alternatywa) egy politikai ellenálló szervezet és egy alternatív művészeti csoport különös egyvelege volt. Gyűléseik így aztán egyszerre voltak nonkonformista, alternatív művészeti happeningek és politikai események. Előszeretettel próbálták abszurd eszközöket bevetve kinevettetni az elnyomó politikai hatalmat. A törpéket is ebből a célból találták ki. A `81-ben bevezetett rendkívüli állapot (illetve igazából hadiállapot, de ez mellékszál) idején dúlt a harc a falakért. A tiltakozó falragaszokat, graffitikat a hatalom emberei (titkos és egyenruhás rendőrök, pártkatonák) lefestették, ezzel próbálván "eltörölni" ezeket, illetve megakadályozni, hogy az emberek tudomást szerezzenek a hivatalostól eltérő véleményekről, ellenzéki tevékenységéről. A Narancs Alternatíva viszont válaszként nem az eredeti szlogeneket festette vissza, hanem a lefestett hirdetményeket törpékkel jelölték meg. Ahogy a szervezet "ideológusa" megfogalmazta a törpék dialektikáját: "A Tézis az ellenállók felirata, az Antitézis a lemázolt felirat foltja, a Szintézis a Törpe."
A mozgalom hamar túllépte Wroclaw határait, a törpék is megjelentek más városok falain, sőt, le is jöttek a falakról, törpefelvonulás formájában. A lengyelek rákaptak a humoros, polgárpukkasztó ellenállás formáira, amelyek valami olyasmit is bizonyítottak, hogy a szabadság bennünk van (már ha van rá igényünk).
Aztán persze a kommunizmus elbukott, a törpék eltűntek az utcákról, a Narancs Alternatíva vezéralakjai meg elkezdték helyüket keresni az "unalmas demokráciában".
Mígnem Wroclaw 2001-ben egy emlékművet állított, a mozgalom happeningjeinek egyik leggyakoribb színhelyén. Az emlékmű egy törpeszobor volt, ő lett aztán a Papa Krasnal, azaz magyarul - viccesen - hívhatjuk Törpapának, minden wroclawi törpe ősatyja. (Ő egyébként a fentebb említett kivétel, aki nagyobb a szokásos 25 cm körüli törpeméretnél.)
Papa Krasnal
Eleinte nem úgy tűnt, hogy lesznek leszármazottai. Bár 2003-ban két törpe vonatkozású emléktáblát is avattak (képzeletbeli törpemúzeumot illetve törpe ásatásokat hirdetve), az első törpeutódokra 2005-ig kellett várni. Ezek még szintén a város megbízásából készültek, de ezután már beindult a törpegyár és hamarosan magánintézmények is rákaptak a dolog ízére: az első magántörpét 2007-ben egy étterem állíttatta. Ezután igazi demográfiai robbanás történt: 2008-ra 100, 2014-re 300 törpe lepte el Wroclaw utcáit.
A törpék tehát egy jelentős számú, megbecsült "kisebbsége" Wroclawnak. Életük egybefonódik a városéval, tevékenységük az élet minden területére kiterjed. Emellett gyakran reflektálnak valamilyen módon a közelben található emberi intézményekre. Lássunk még néhány példát a végére:
A wroclawi Nemzeti Zenefórum előtti téren egy törpezenekar is zenél
Ahol bank van, ott a törpék is bankolnak
A zenebolt előtt pedig egy muzikális törpe játszik a harsonáján
Ami kimaradt
Bár négy éjszakát is töltöttünk, Wroclawban, ez nem volt mindenre elég, már csak azért sem, mert egy napot kirándulással töltöttünk (Książ, Kościół Pokoju: talán majd ezekről is lesz poszt egyszer). Szóval itt a hiánylista:
"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki bő öt éve. Aztán megosztottam az első,második és harmadik év tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a két legutóbbi évről szól. Pontosan posztsorozat, mert három részre daraboltam, ez a harmadik (Itt az első és a második.)
Szóval: Biciklihelyzet Budapesten
Mostanában dívik az a nézet, hogy Budapesten romlik a bringázás helyzete. A következőket szokták leginkább emlegetni:
Bringás cikkek és posztok alatt megy a troll invázió, a bicikliellenes uszítás.
Nem állítom, hogy a fentiekben nincs igazság, ugyanakkor a nagy panaszáradatot és az eredményként kialakuló apokaliptikus képet tiplkus magyaros túlzásnak érzem. Nézzük részletesen:
1) Vitézy valóban biciklibarát volt, Tarlós meg valóban bicikliellenes. Legalábbis szavakban. De eközben Vitézy idejében a nagy garral beharangozott bringás fejlesztések igencsak lassan haladtak és bizony néha igencsak béna kompromisszumokkal valósultak meg. Ezzel szemben ugye Tarlós a nyilatkozatok szintjén elvileg mindent visszacsinálna, közben meg mégiscsak egy csomó fejlesztés azért csak-csak megvalósul (a legfrissebb példa a Bartók bringasáv). Szóval összekeverjük a politikusi szájtépést (igen, Vitézy is politizált, legalábbis politikusként építette az imidzsét), meg a háttérben zajló valódi folyamatokat.
2) Nem mintha túlzottan elégedett lennék a háttérben zajló valódi folyamatokkal, az én ízlésem szerint több, radikálisabb lépés kellene Budapest közlekedésének átalakítására, az egyre elviselhetetlenebb autós közlekedés visszaszorítására. Ennek egyébként a biciklis fejlesztések messze nem a legfontosabb elemei lennének. De ennek ellenére tagadhatatlan, hogy ha lassan is, van egy átalakulási folyamat, amelynek eredményeképp biciklizni évről évre valamivel jobb a városban. Nem kell ezzel maradéktalanul elégedettnek lenni, lehet joggal kritizálni a folyamat lassúságát, féloldalasságát és hibáit, de a folyamatot letagadni hülyeség.
Ezzel együtt, ha már a kritika szóba került, van ezért egy trend (illetve trendecske, amiből nagyon remélem, hogy nem lesz igazi trend), ami igencsak dühít. Nevezetesen az, hogy hallottam újabban páresetről, ahol megfordították a biciklis átvezetések természetes elsőbbségi rendjét.
Kezdjük az elejétől: a főútvonal mellett haladó kerékpárutak esetében a szokásos kialakítás az, hogy mind a főútvonalról lekanyarodó, mind a mellékutcákról érkező jármúvekkel szemben a kerékpáros átvezetés kap elsőbbséget. Ez a kialakítási rend felel meg a Kresz alapelveinek: 1) védi az egyenesen haladó forgalmat a kanyarodóval szemben és 2) a főútvonal forgalmát az alárendelt utakkal szemben.
Na, ezt a szokásos kialakítást fordították meg az utóbbi egy évben néhány helyen. A hivatkozási alap általában a balesetveszély és a kerékpárosok biztonságának védelme volt. Ezek a helyek azért nem voltak biztonságosak a közútkezelő szerint, mert a gépjárművek nem adták meg mindig a kerékpárosok elsőbbségét. Lefordítom: az adott hely azért veszélyes, mert a közlekedők egy csoportja tojik a szabályokra és ezáltal veszélyezteti a közlekedők egy másik csoportját. Mi a megoldás? Hát természetesen az, hogy elvesszük a veszélyeztetett csoport kedvezményét és odaadjuk annak a csoportnak, amelyből a veszélyeztetők kikerülnek. A veszélyeztetettek meg köszönjék meg, mert az ő biztonságuk érdekében történt. Remek üzenet azoknak, akik tojnak a szabályokra, csak így tovább, a végén megjutalmazunk!
Nos, azt hiszem látszik, hogy ennél hazugabb, pimaszabb, álszentebb érvet nehezen tudok elképzelni.
Természetesen az ilyen megoldásoktól semmi nem lesz biztonságosabb, mert a közlekedők a megszokott, jól kalkulálható alapelvek helyett követhetetlen és következetlen szabályozást kapnak, ami a szabálytisztelőket összezavarja, a kevésbé szabálytisztelőknek (mindkét oldalon) meg muníciót ad az önigazoláshoz további szabálysértésekhez.
Sokféle módszer lenne az ilyen helyek valódi biztonságának olyasféle megteremtésére, amely nem a védendő felelt bünteti, kezdve az előre deklarált bekamerázással, fekvőrendőrökkel, közlekedési lámpa felszerelésével, a rendszeres és fokozott rendőri jelenlétről nem is beszélve. Csak valamiért ezek nem jutnak eszébe a Zilletékes Elvtársaknak.
3) Ennek megfelelően a gyakran hivatkozott Copenhagenize Indexes helyezésünk romlásának a magam részéről nem tulajdonítok semmilyen jelentőséget.
A hivatkozott index ugyanis egy eléggé szubjektív lista, nem igazán átlátható kritériumokkal. Pontosabban van egy listájuk a 14 kritériumról, amit vizsgálnak, de ha azokat kicsit is komolyan vennék, akkor Budapest soha nem került volna fel a top 20-ba. Egyébként pedig se a szempontok súlyozásáról, se az egyes városoknak adott pontokrólsemmilyen infót nem közölnek. Szóval mi csak higgyük el nekik, hogy ők nagyon okosak, profik és az biztos úgy van. Az én benyomásom az, hogy a valóságban a ranglista első és legfontosabb célja a Copenhgenize Design Company reklámozása. Ezért azokat a szempontokat súlyozzák túl, amelyek a biciklis kampányokról szólnak, méghozzá azért, mert ilyen módon azok a városok kerülhetnek fel a listára, amelyek a cég már meglevő vagy potenciális ügyfelei.
4) Végezetül a morál. Nézzük mit írtam négy éve erről.
Egyfelől azt, hogy "a közlekedők túlnyomó többsége teljesen normális, gyakran előzékeny, figyel a többi közlekedőre, beleértve ebbe a bringásokat is. Nem kalandtúra a pesti bicajozás, aki ésszel közlekedik, annak nem lesz baja."
Másfelől meg azt, hogy "azért ne ringassuk magunkat illúziókba. ...van egy markáns kisebbség, amelyik annak ellenére közlekedik az utakon, hogy erre teljességgel alkalmatlan. ... Sokféle vadbarommal lehet találkozni, kezdve a közveszélyes, agresszív idegbetegektől a csak szimplán bunkókig, illetve a szimplán hülyékig."
Ez nagyjából most is így van.
Benyomásom szerint a helyzet egy fikarcnyit sem javult, a hülyék és az agresszív barmok nem tűntek el és nem lettek kevesebben. Szubjektíve ezt egyébként visszaesésnek élem meg, de ez természetes jelenség, az ember ösztönösen "elvárja", hogy javuljanak a dolgok és ha ez nem történik meg, azt hajlamos a helyzet romlásaként érzékelni.
Viszont realistán szemlélve a dolgokat, ezen a stagnáláson nem szabad csodálkozni. Az emberek viselkedése nagyon nehezen, lassan változtatható meg, Teljesen irreális azt várni, hogy pár év alatt észlelhető változás álljon be. Ilyesfajta drasztikus változást csak erőteljes külső kényszer hatására várhatnánk, ami jelen esetben rendőri fellépést jelentene. Ilyen fellépést azonban szerintem hiába várunk, Magyarországon maximum alkalmi kampányokkal próbálnak közlekedési szabálytalanságokat visszaszorítani, ezek azonban olyan ritkák, hogy zéró visszatartó erejük van. Folyamatos rendőri jelenlétre és minden (azaz nem csak a technikai eszközökkel könnyen detektálható) szabálysértésre kiterjedő gyakori, azaz valós "lebukásveszélyt" jelentő szankcionálásra lenne szükség. Szép lenne, csak ennek semi esélyét sem látom.
Szerintem marad a jelenlegi állapot, ezzel kell együttélni. Nem lehetetlen, ahogy az én példám is mutatja.
"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki bő öt éve. Aztán megosztottam az első,második és harmadik év tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a két legutóbbi évről szól. Pontosan posztsorozat, mert három részre daraboltam, ez a második. (Az első arról szólt, mennyit és merre bicikliztem az ötödik évben...)
Csapjunk bele: szerelések
Két év alatt történt egy és más, volt defektem, felnicsere, külsőcsere. Business as usual. Amivel viszont a legtöbb ideig kínlódtam, az a fékrendszer cseréje volt, erről szól ez a poszt.
A bringámat eredetileg Cantilever-fékkel szerelték, amivel igazából sose voltam elégedett, a fékhatás gyenge volt, a fékút hosszú, főleg ha a fékpofák már kicsit kopottak voltak, márpedig a kopás nagyon hamar bekövetkezett. Szóval amikor eldőlt, hogy egy ideig még nem veszek új bringát, akkor azt is eldöntöttem, hogy lehetőség szerint lecserélem a fékrendszert V-fékre. Arról a feleségem új bringájának kipróbálásakor meggyőződtem, hogy a V-fék sokkal jobban fog, igazából ez a próba adta a végső lökést.
Szóval az elhatároztást tett követte, irány az 1. számú szerelő. Viszem be neki a bringát. Megnézi, mondja OK, de most nem tudja megcsinálni, kb. egy hét, mire sorra kerül. Mondom nemigen hagynám nála egy hétre a bringát, beszéljük meg a részleteket (pl. hogy mennyibe fog kerülni), meg azt, hogy mikor tudja úgy elvállalni, hogy rögtön megcsinálja, Meg is állapodtunk, mondott egy árat (emlékeim szerint bőven 10 ezer felett), megbeszéltük a leadás napját, azzal, hogy másnapra megcsinálja.
Eljön a nap, viszem be a bringát. Ránéz, hümmög, előveszi a centijét, aztán közli, hogy nincs neki elég hosszú V-fékje. Merthogy az abroncs vastag, a sárhányó is, nem fog az új fék elférni. Ezt nehezen akartam elhinni, a kedvemért a katalógusait is átnézte, de végül csak arra lyukadt ki, hogy ez nem fog menni.
Ezzel a manőverrel az 1. számú szerelő sikeresen átkerült, a "na ezt is elkerülöm nagyívben, ha van rá mód" kategóriába. Nem azért, mert nem vállalta el, hanem azért, mert azt a nyamvadt centit az első vizitemkor kellett volna előkapni. Ott volt a kerékpár az orra előtt. Én meg nagyon nem szeretem, ha lustaságból vagy hanyagságból lopják az időmet.
A probléma, azaz a V-fékek hossza, ettől még valósnak bizonyult. Utánanéztem néhány webshopban, a dolog tényleg minimum neccesnek tűnt, a leghosszabb V fék fékkarja 11 cm-es volt, az én bringámra meg úgy tűnt, pár milliméterrel hosszabb kellett (volna). Na jó, nem sokkal, de mégis. Ugyanezt mondta a 2. sz. szerelő is egyébként, ő is méricskélt, odapróbált pár készleten lévő V-féket, lapozgatott katalógust, majd kimondta az itéletet: erre nem lehet V-féket tenni.
Azért megpróbálkoztam még a 3. sz. szervízzel is, ez egy Csepel márkaszervíz volt. Mondtam nekik a sztorit, ők is előkapták a centijüket, mérnek, hümmögnek. Hosszabb V-fék nem létezik, de szerintük ez még pont felfér, kicsit ráfekszik majd sárhányóra, de az nem gond, használható lesz. Ha gondolom, ők elvállalják. Legyen, mondom, beszéljük meg az árat, meg a határidőt. Hát, holnap estére meg tudják csinálni, az ár meg attól függ, milyen fék és fékkarkészletet választok, van olcsó, közepes, meg drága, mutatja is őket. Kérdem, nem túl silány-e az olcsó, mondja, hogy nyilván a drága jobb minőségű, de nyugodtan választhatom az olcsót, ehhez a bringához passzol és nem lesz vele semmi baj. Az ár meg kb. 8000 forint lesz összesen. (Újabb rossz pont az 1. sz. szerelőnek, aki majdnem dupla árért akarta volna megcsinálni.)
Szóval hepiend, másnap este megkaptam az bringát az új fékekkel és elégedetten nyugtáztam, hogy végre van fékem, ami rendesen fog. Kapcsolatunk azóta is harmonikus, elégedetten, gond nélkül használom. Még az időnként esedékes utánállítás és csere is valamivel könnyebben megy, mint a Cantival.
Illetve nem is, volt egy epizódunk, amiről majdnem elfeledkeztem, pedig ez is tanulságos volt. Pár hónap használat után egyszer csak elkezdett beragadni az első fék. Azaz behúztam a féket, és amikor kiengedtem, úgy maradt. Nem teljesen, tehát haladni tudtam, de féloldalasan állt, súrlódott is néha. Kézzel ki tudtam húzni, de a következő fékezésnél megint úgy maradt. Elég idegesítő volt, vittem is a szerelőhöz. A 2. számúhoz, merthogy ő volt közel. Ő meg szépen megmagyarázta, hogy felfekszik a fék a sárhányóra, meg ez egy olcsó darab, gyenge a rugója, ő ezt nem tudja megcsinálni. OK, mondom, fair enough, nem az ő munkája, végülis tisztességes hozzáállás, hogy nem vállal olyasmit, amit a szakmai lelkiismerete nem enged.
Persze ettől a probléma nem oldódott meg, a 3. számú szerelő meg kicsit távolabb volt, gondoltam egy kis internetes kutakodást megér a dolog. Gyorsan találok is huszonhat videót meg harminchárom rajzos leírást arról, mit kell tudni a V fékek felszereléséről és beállításáról. Ami ebből számomra érdekes volt, az a rugóerősség beállítása, amihez mindössze egy csavarhúzóra volt szükség. Nosza, irány a garázs, nézzük azt a beállító csavart, hm, eléggé ki van csavarodva, nem úgy, mint a hátsó féknél. Akkor állítgassunk rajta egy kicsit. Jé, most jó. Elengedéskor rögtön visszaugrik. Nahát, csak ennyi volt?
Nos igen, ennyi volt. Azt nem tudom, miért állítódott el, de többet nem tett ilyet és boldog házasságban élünk azóta is.
A 2. sz. szerelőről azóta sem tudom eldönteni, hogy szakmailag nézte be a dolgot, vagy valamiért szándékosan meg akart vezetni. Akárhogy is, sikeresen benavigálta magát az 1. sz. szerelő mellé.
Na, akkor ezt kiveséztem. Legközelebb idei bringásnaplóm utolsó darabja következik, az alábbi témában:
"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki bő öt éve. Aztán megosztottam az első,második és harmadik év tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a két legutóbbi évről szól. Pontosan posztsorozat, mert három részre daraboltam, ez az első.
Mennyit bicikliztem?
Itt a válasz:
A 2015-16-os szezon eredménye 3254 km:
A 2016-17-esé pedig: 5413 km.
Nos, itt ugye van egy ugrás. A tavalyi kb. 3200 km nagyjából megfelel az előző évinek. Egy picit kevesebb, egy százassal nagyjából, amit adatbogarász énem alkalomadtán biztosan kielemezne, de nem nagyon van rá alkalma mostanában. Viszont az idei 5400 km egy elég jelentős növekedés. Ugyan adatbogarász énemet továbbra se engedem korlátlanul elszabadulni, de azért kicsit felületes, becsülgetős alapon összeszedtem pár tényezőt, ami ehhez hozzájárult:
Átköltözött a munkahelyem egy új irodaházba. Ez az átlagos munkába menő útvonalamat megnövelte. Hogy pontosan mennyivel, azt azért nehéz megbecsülni, mert mind a régi, mind az új helyre több útvonal is létezik, választott hídtól és pár főbb útvonaltól függően. Az új hely megközelítését nehezítik a környékbeli építkezések, több utca le van/volt zárva, ezek miatt az első félévben elég sokat kellett kerülni, az utóbbi időben picit javult a helyzet. Jelenleg a leghosszabb út a két helyre kb ugyanolyan hosszú, viszont a rövidebb utak a régi irodaházhoz rövidebbek voltak. Összességében saccperkábé a költözés hatása napi 1-2 km extra lehet, azaz kb. 250-500 km extra.
Edzéskitérő a pályaudvar felé: egyre gyakrabban kerülök a Kelenföldi Pályaudvar felé. Ezt az útvonalat a tavalyi sasadi csomópont átadása kapcsán fedeztem fel. Bár akkor azt gondoltam, hogy ritkán fogom használni, mostanában egyre gyakrabban kerülök arra munkába menet-jövet. A kerékpározás nálam 2-in-1 tevékenység, azaz egyszerre közlekedés és testedzés és az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a rövidebb útvonalakon a testedzés rész már nem elegendő: egyszerűen hiányzott a tekerés. A nyáron ez odáig fajult, hogy szinte már az a kivétel, ha nem arra megyek. Aztán az, hogy ez fennmarad-e az őszi-téli szezonban, az még kérdés, majd meglátjuk. Mindenesetre ez a kerülő 1,8 km alkalmanként, szerintem 200 alkalommal nyugodtan számolhatunk, azaz ez olyan 400 km növekmény lehetett.
Rendszeres kórházlátogatások Észak-Pesten: egy közeli családtagunk majd' egy évig kórházban volt, rendszeresen látogattam. Eleinte tömegközlekedtem, de aztán meguntam a dolgot és fokozatosan bringára váltottam. (Egyrészt rohadtul rühelltem az átszállójegy intézményét: ugyan a második szakasz csak két - illetve egy másik útvonalon négy - rövidke megálló volt, mégis a pesti nosztalgia-tarifarendszerben ez egy teljes második útnak számít, illetve az átszállójegy nevű nagyvonalú ajánlattal kemény 12% kedvezményt ad a BKK, hát köszönöm szépen. Budapest, tömegközlekedési tarifarendszer, 2016. Másrészt összességében ez az átszállásos, sokgyaloglásos móka összességében rengeteg időt elvett, egy félórás látogatás az oda-vissza út miatt két és felet is elvitt.) Az első próbálkozásom az volt, hogy az átszállásos szakaszt Bubival próbáltam kiváltani: ez lecsökkentette a jegyköltséget, de időben nem jelentett megtakarítást. Biciklis útvonalnövekedést se nagyon, mert ilyenkor viszont időspórolás céljából tipikusan a legrövidebb otthon-iroda útvonalakat választottam... Így egy idő után (tavaly szeptemberben, azaz pont az ötödik velocipedus évem elején) végül elszántam magam, hogy ezeket a látogatásokat is teljes egészében biciklivel abszolváljam. Ráklikkeltem a merretekerjek.hu-ra, megterveztem az utat és nekiindultam. Bár volt pár forgalmas rész, amitől eleinte tartottam, hamar belerázódtam, így ezen időszak második felében már csak az alkalmankénti orvosi konzultációkra mentem tömegközlekedésel (elvégre az orvoshoz nem akartam izzadtan, a fapados bringás szerelésemben beállítani.) Ezek a tipikusan munka utáni látogatások elég nagy kitérőt jelentettek, kb. 13-14 kilométer töbletet a direkt hazaúthoz képest. Ez az időszak tartott kb. fél évig, átlagosan heti két biciklis kórházlátogatás, ami összesen lehetett mondjuk 45-50 alkalom, azaz ez az epizód önmagában nagyjából 650 kilométer plusszteljesítményt jelenthetett.
Családi bringázások: A család "elbringásítása" lassú, fellendülésekkel és visszesésekkel tarkított folyamat, de azért halad előre. Gyakoribbak lettek a közeli cukrászdalátogató bringázások, illetve volt egy-két nekilendülésünk, eljutottunk párszor Budaörsre, végre a Kopaszi gátra is, illetve egyszer a Velencei tavat is körbebringáztuk (majdnem, ugyanis Velencénél száltunk le a vonatról és hazafele Gárdonynál száltunk fel). Hogy ez a tavalyi évhez képest mennyi extra volt, azt nem tudom., saccperkábé 200 kilométer lehetett.
Egyebek: A fentiek együtt még mindig nem adják ki teljesen a növekményt. A maradékot az általánosságan kiterjedtebb kerékpározási szokásaimmal tudom magyarázni. Ma már bátrabban állok meg és lakatolom le a bringámat a városban, így aztán szinte minden munka utáni vagy közbeni beszerzésemet kerékpárral intézem, Egy-egy speciálisabb dologért egész meszire elbringázom (Brit Tea Lelőhely, Belga Sör Lelőhely, Sajtos Rúd Lelőhely, Westend, Savoya Park, stb.).
Az látszik, hogy a növekmény egy része tartós marad, tehát a negyedik év 3000+ kilométeres teljesítményén túlléptem, mostantól a 4000+ km lesz az alap. 5000 km fölé viszont egyelőre nem várom magamat tartósan, hiszen az idei "forgalom" egy része (a kórházlátogatós) megszűnt.
Na, akkor ezt kiveséztem. Folytatása következik, az alábbi témákban:
Újabb gyöngyszem a kicsit sem szenzációhajhász és kicsit sem amnéziás magyar sportsajtóból.
Magyar-spanyol kosármeccs az Eb-n, spanyolok egy tét nélküli meccsen nyernek 23 ponttal. Hogyan jelenik ez meg a Zindex címlapján?
"Az eddigi legszorosabb meccsét játszotta a címvédő a magyar válogatott ellen."
A cikkből kiderül az is, miért is volt egy 23 pontos vereség "szoros":
"ilyen szoros meccset még senkivel nem játszott eddig Spanyolország"
"A negyedik negyedet is jól kezdte a válogatott, 9-2-re is vezetett a spanyolok ellen, illetve öt pontra is feljött, ilyen szoros meccset még senkivel nem játszott eddig Spanyolország."
Namostakkor helyezzük mindezt kontextusba:
A " 9-2-re is vezetett a spanyolok ellen" az annyit jelent, hogy volt egy rövid szakasz a negyedik negyedben, amikor mi kilenc pontot dobtunk, az egyébként meg vezető és kicsit kiengedő spanyolok csak 2-t. A spanyol vezetés persze megmaradt, hiszen ekkor legközelebb ötpontnyira sikerült csökkenteni a hátrányt. És hogy ezt mennyire nem kell túlértékelni, a spanyolok ekkor rákapcsoltak egy kicsit és a végére így lett 23 pont az ötből.
És hogy ez a tét nélküli meccs mennyire nem a "legszorosabb" meccsük volt a spanyoloknak, azt egy két nappal ezelőtti cikkből vett idézetekkel illusztrálnám. Konkrétan a csoportelsőségről döntő spanyol-horvát meccsről írta a Nemzeti Sport, hogy "Négy perccel a mérkőzés vége előtt 63–62-re még a horvátoknál volt az előny," De a legvége is izgalmas volt: "...29 másodperc volt már csak hátra, és még mindig csupán egy ponttal (70–69) mentek a spanyolok, azonban a hajrá büntetőpárbajából sokkal jobban jöttek ki, és végül 79–73-ra győztek." Na, ez nekem kicsit szorosabbnak tűnik, mint a mi 23 pontos vereségünk.
Félreértések kedvéért, a kritika nem a szépen küzdő kosarasainknak szól, hanem a Zújságírónak. Aki azért emlékezhetne egy két nappal ezelőtti meccsre. Vagy ha nem emlékszik, akkor ellenőrizhetné, hogy stimmel-e, amit ír...
Nagyurak és vezérek: Avar leletek a Kiskunságból. Aranyművességben jók voltak, az látszik. Rémlik még némi magyarázó anyag az avar kor alkorszakairól, aminek valami olyasmi volt a lényege, hogy a betelepülés utáni első időszak volt az avar aranyművesség fénykora, utána viszont jelentős hanyatlás következett be, nem csak a leletek gazdagságában, hanem a megmunkálás múvészi minőségében is.
Kecskeméti Művésztelep: Igen, ilyen is volt. Illetve van is, még mindig. Bár pl. Nagybánya vagy éppen Szentendre nem érdemtelenül nevesebb központ, azért a kiállított anyag szerint a Kecskeméti Művésztelep se volt rossz. Plusz van kis történelmi ismertető a telep létrehozásáról, amiben leginkább az az érdekes és tiszteletre méltó mai szemmel, ahogy egy feltörekvő, gazdagodó város a presztizsét egy művészteleppel kívánja megteremteni.
Voltak még kortárs művek is, némelyik kifejezetten tetszett.
Ez egy magángyűjtemény, kb. egy kis üzemcsarnok vagy autószalon méretű kiállítóteremben összegyűjtve. Semmi rendkívüli, de azért van pár érdekesség, főleg 60-70-es évekbeli sportosabb olasz és német márkák, mellékszálként néhány korábbi darab illetve a szocialista korszak pár ikonikus darabja, Wartburg, Zsiguli, ilyenek. Egy órát még a nem rajongóknak is megér.
Remek kiállítás, időrendben végigvisz Czóbel életrajzán, az egyes korszakokat a benne festett képekkel bőven illusztrálva. Érdekes, mert jók a festmények és érdekes, izgalmas a festő életútja is.
Na, ezt a csodát az utolsó pillanatban csíptük el teljesen véletlenül.
Sose hallottam Kerekes Gáborról, épp ezért teljesen véletlenül akadtunk bele a Szentendrei Képtárban aznap záró kiállításába. A jegypénztárban külön figyelmeztetett minket a hölgy, hogy ez nem egy szokványos festménykiállítás lesz, ha valami "hagyományos szentendrés" stílusú kiállításra vágyunk, akkor csalódni fogunk, ez egy kortárs, modern dolog. Ő persze jóakaratúlag mondta ezt, megóvandó minket az esetleges csalódástól, de mivel aznap már láttunk egy "hagyományos szentendrés" kiállítást, tulajdonképp örültünk is valami másnak.
Pláne amikor megláttam, miről van szó. Kerekes Gábor újságkivágásokból készít kollázsokat. De nem ám öt képből rak össze egy hatodikat, hanem mondjuk ötszázból. Vagy éppen ötezerből. Hatalmas munka van egy-egy alkotásában, évekig tart, mire összeállít egyet-egyet. Az ennek megfelelően elképesztően részletgazdag képei képei fura elképzelt világokat ábrázolnak, egyfajta képzőművészeti scifi-antiutópia kombinációról van szó, túlzsúfolt, túlnépesedett felhőkarcoló és léghajóvárosokkal, amik egyszerre magukkal ragadóak és nyomasztóak.
Akár órákig is elbámulgattam volna őket és várom nagyon a következő kiállítását!
Egy másik remek kiállítás, amit szinte az utolsó pillanatban csíptünk el, volt is tömeg, meg hosszú sor is a pénztárnál, még szerencse, hogy mi tiszteletjeggyel érkeztünk, így azt a sort kihagyhattuk. Kedvenceim az ilyen sokrétű, áttekintő kiállítások, márpedig ez több szempontból is többdimenziós volt:
2-in-1 tárlat volt, egyszerre kaptunk egy nagy adag színvonalas festményt, meg egy informatív történeti áttekintést arról a társadalmi környezetről, amelyben készültek.
Ráadásul ez egy összmonarchikus kiállítás, ahol megismerhettük a kor cseh, lengyel, horvát osztrák, stb. leghíresebb alkotóit is.
Azt is nagyon jól közvetítette a kiállítás, ahogy a művészeti stílusok a klasszikus (akadémista) irányból eleinte csak lassan, később egyre gyorsabban elkezdenek elmozdulni. Ez a művészeti útkeresés jól tükrözte a társadalmi változásokat is.
Pulában is jártunk bizony, de ez nem utibeszámoló, hanem csak egy kiállításnapló, abba pedig csak a Történelmi és Tengerészeti Múzeum megtekintése fér bele. A múzeumot egyébként a város központi dombján álló régi erődben rendezték be, a kiállítások mellett érdemes a falakon végigsétálni, remek a kilátás. De nézzük, milyen kiállításokat láttunk:
SLOBODA NARODU! Antifašizam u Istri, azaz Szabadságot a népnek! Antifasizmus Isztrián. Ez egy történelmi kiállítás, amely nagyjából a Monarchia bukásától az ötvenes évekiig mutatja be Isztria történelmét. Nem volt túl békés időszak, a vegyes lakosságú Isztriáért lakói, a főleg tengerparti, városi olaszok és a főleg falusi délszlávok vetélkedtek, nem békés eszközökkel. Sokat megtudhattunk az olasz fasizmus területfoglalási törekvéseiről, illetve a délszláv ellenállásról, ami a már a két világháború között sem csak politikai eszközökkel zajlott. A második világháborúban aztán itt is komoly partizánhadsereg alakult ki, amely először az olaszok, majd a bevonuló németek ellen harcolt, több-kevesebb sikerrel. A háború végén aztán jött Tito és Jugoszlávia. Bár az anyag természetesen horvát szemszögből mutatja be a korszakot, nem mondanám teljesen elfogultnak vagy hamisnak, a térség etnkai állapotait és annak változásait például elég jól követi. Bár kiváncsi lennék, olasz szemmel mi az értékelése a híres Tito szlogennek (Tuđe nećemo, svoje ne damo, azaz az "övék nem kell, a mienket nem adjuk"), dehát a történelem már csak ilyen. Akárhogy is, érdekes anyag, gondos háromnyelvű (horvát, olasz, angol) feliratozással. Találtam róla egy videót is...
K. K. ISTRIANER STAATSBAHN: ez egy időszaki kiállítás (volt) az isztriai vasútvonal építéséről, rengeteg korabeli fotóval, menetrendekkel, a "projekt" történetével. Érdekes volt.
Stara Meta – Novo Odstojanje: ez is egy időszaki kiállítás (volt). Monarcia korabeli lövészegyletek táblái voltak kiállítva, lehetett böngészni a régi szláv )cirill és latibnbetűs), magyar és német nyelvű táblákat, meg a lövészegyletekkel kapcsolatos illusztrációkat, fényképeket.
A fehérvári romkert megint legalább két szempontból érdekes. Egyrészt a középkori Magyarország egyik legfontosabb helyszínén járunk, királyaink koronázási és temetkezési helyén. Másrészt pedig arról tudhatunk meg sokat, hogyan tárták fel és tették nemzeti emlékhellyé az elpusztult, elfeledett helyet a XIX. századtól kezdve. Ez utóbbi folyamatnak a legérdekesebb állomása a két vh. közötti építkezés, amely sok szempontból a szegedi Dóm tér kialakításához hasonló sztori és egyébként építészetileg is nagy a hasonlóság.
56 Miskolc: 56-ról szóló alapos, érdekes kiállítás, ami persze az események elő- és utótörténetét is bemutatja. Részletes írott anyag, rengeteg fénykép, korabeli plakát és újságcikk, videó, csak legyen hozzá elég idő és türelem.
Szemere Bertalan: Ezen sajna csak átfutottunk, pedig ez is érdekes volt. Így kb. annyi maradt meg, hogy Szemere Bertalan Borsodban született, sokáig élt és dolgozott Miskolcon. Egyébiránt ő volt a forradalom utolsó miniszterelnöke, ő ásta el a koronát is menekülés közben. Később a száműzetés viszontagságai miatt elmebajos lett, Széchenyihez hasonlóan ő is elmegyógyintézetben végezte.
Olvasom a vadiúj irodaházunk építőjének (amely egyébként vélhetőleg a magyar építőipar élvonalába tartozik, mind a színvonalat, mind a megbízhatóságot tekintve) honlapján a cégvezér nyilatkozatát.
Azt mondja többek között, hogy reméli, hogy munkájuk minősége felülmúlja partnereik várakozását. Az irodaházunk egyébként a híradások szerint nemcsak egy a első osztályú irodaház, hanem egy igazi környesetbarát csoda, motorizált külsőárnyékoló-rendszerrel, elektromosautó-töltővel, zöld tetővel, kerékpártárolóval, öltözővel, zuhanyzóval, illetve energiatakarékos gépészeti rendszerrel. Mindezen csodák eredményeképpp kapott az épület BREEAM minősítést, bármit is jelentsen ez. (Egyébként valami olyasmit jelent, hogy az épület jelenlegi tudásunk szerint környezetbarát és megfelel a fenntarthatóság szempontjainak.)
Nem áll szándékoman kétségbe vonni az épület érdemeit, a biciklis infrát (tároló, öltöző, zuhanyzó) pl. nagy örömmel használom minden nap. Ugyanakkor lehet, hogy én vagyok maximalista, de az épület minősége nem múlja felül várakozásaimat. Nem a tervekkel és a beépített szolgáltatásokkal, technológiákkal van bajom, hanem a beépített hétköznapi "alaptechnológiák" minőségével.
Itt van pl. a víz. A víz láthatóan gondot okoz. Például esik a levegőből, rá az épületre. Vagy éppen jön a csövekből, hála a Fővárosi Vízművek áldásos tevékenységének. És aztán nem átall beszivárogni ide-oda.
Például az álmennyezet paneljaira:
Vagy például az előcsarnokba:
Szóval a modern, minőségi és környezetbarát irodaház alapfelszerelése a vödör, amely felfogja a szabadon, környezetbarát módon átengedett vizet.
De nem csak az érkező vízzel akadnak gondok. Itt van pl. a vízelvezetés kérdése.
Két zuhanyzó van az épületben. Az egyik a teremgarázsban, a -1. szinten. Ez lenne hivatott a kerékpárosok zuhanyozási igényeit kielégíteni. Lenne, mondom, mert egyelőre nem üzemel. Ugyanis lefolyót sajnos nem sikerült elhelyezni benne. Na jó, ez így nagyon durva lenne, pontosítok. A zuhanytálcáknak van lefolyója, de a padlóra már nem jutott. Miután a zuhanyzó nyitott, a felhasznált víz egy része a padlóra jut, ahonnan emiatt nincs hova folynia.
Így aztán egyelőre ez a zuhanyzó nem üzemel. A megoldás egyébként nem lefolyó létesítése lesz a padlózaton, ezt nyilván túl nagy munkának ítélte az épületfenntartó, hanem zárt zuhanykabinok felszerelése, így talán minimalizálható a kifolyó víz mennyisége. Hát, reméljük. Még néhány hét és meglátjuk.
Ugyanakkor van egy másik zuhanyzónk is, ez a hetedik emeleten foglal helyet, a konditerem részeként, egyelőre ezt használják a bringások is. Itt van lefolyó a padlózatba építve is, hurrá!
Na de akkor miért áll mégis folyamatosan a víz a padlón?
Hát igen, a vízszintezés nem sikerült a legjobban. A lefolyó "vízgyújtő területe" kb. a helyiség egynegyedét fedi csak le. A maradék háromnegyed pedig "lefolyástalan", ahol szépen tócsába gyűlik a víz. Így sikerült, hát istenem.
Amúgy, ha már itt vagyunk a zuhanyzóban, így néznek ki jelenleg a pár hónapos zuhanytálcák:
Azok a fekete maszatok nem pixelhibák a fényképezőgépemen: ott lepattogzott a zománc. (Már ha az zománc. Régen az ilyen zuhanytálcákat zománcozták. Ha netán ma már valami más bevonatot használnak, akkor majd a hozzáértők kijavítanak. Addig is maradok a zománc megnevezésnél...) Ugyanis a zuhanytálcák nincsenek alátámasztva. Amikor valaki belelép, kicsit behorpad, panaszos, pattogó fémhangon felsikoltva. Amikor kilépünk, akkor megkönnyebülten "visszahorpad". Ezt az állandó oda vissza horpadgatást sajna a zománcréteg nem bírta mindenütt. Nem lehet minden tökéletes. Végülis pár hónapos zuhanytálcákról van szó, nem tarthat a védőborítás örökké.
Na, kb. ennyi. Ez amúgy nem az épület teljes hibalistája, hanem csak az én egyéni, vízközpontú gyűjtésem. Kollégákkal beszélgetve látom, hogy másoknak is van hasonló gyűjteménye. Tehát a "csak ennyi hibát találtál egy ekkora épületben" jellegű megjegyzéseket kérem mellőzni.
Igazából ezek számomra, mezei alkalmazottként csak "vicces" epizódok. Nem az én bajom, majd a cég felelős munkatársai szépen letárgyalják az épületfenntartóval a javításokat.
Viszont ha kinézek az ablakon, látom ugyanennek a cégnek az épülő társasházát, benne vagy 250+ lakással. Nem igazán irigylem a 250+ leendő lakástulajdonost. Már csak azért se, mert nekik magánemberként sokkal kisebb érdekérvényesítő képességük lesz, mint egy nagy iodaházat teljes egészében kibérlő nagy cégnek. Ha nekünk hetekig, hónapokig kell várni egy-egy javításra, vajon nekik mennyit kell majd?
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a 
Magyarország-Dánia 27-25
Franciaország-Magyarország 29-26 (női kézilabda vb nyolcaddöntő, 2017. december 10.)
Szóval a modern, minőségi és környezetbarát irodaház alapfelszerelése a vödör, amely felfogja a szabadon, környezetbarát módon átengedett vizet. 
Hát igen, a vízszintezés nem sikerült a legjobban. A lefolyó "vízgyújtő területe" kb. a helyiség egynegyedét fedi csak le. A maradék háromnegyed pedig "lefolyástalan", ahol szépen tócsába gyűlik a víz. Így sikerült, hát istenem.
Azok a fekete maszatok nem pixelhibák a fényképezőgépemen: ott lepattogzott a zománc. (Már ha az zománc. Régen az ilyen zuhanytálcákat zománcozták. Ha netán ma már valami más bevonatot használnak, akkor majd a hozzáértők kijavítanak. Addig is maradok a zománc megnevezésnél...) Ugyanis a zuhanytálcák nincsenek alátámasztva. Amikor valaki belelép, kicsit behorpad, panaszos, pattogó fémhangon felsikoltva. Amikor kilépünk, akkor megkönnyebülten "visszahorpad". Ezt az állandó oda vissza horpadgatást sajna a zománcréteg nem bírta mindenütt. Nem lehet minden tökéletes. Végülis pár hónapos zuhanytálcákról van szó, nem tarthat a védőborítás örökké.