Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2006-os év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben már egész nagy volt a kölyök, így viszonylag rutinszerűen lehetett a nagymamáknál leadni egy-egy estére-délutánra. Ehhez képest a 21 film, amit teljesítettünk, tulajdonképp nem is olyan sok. 

Az ember gyermeke (november 20.)

Valami nem stimmel. Még nem tudjuk, mi fogja a vesztünket okozni, a felmelegedés, vagy a harmadik világháború (vagy leginkább a kettő együtt), de az biztos, valami nagy baj készülődik. Legalábbis ez sokak félelme, és ez kifejeződik a rengeteg világvége filmben is, ami mostanában kijön Hollywood műhelyeiből. Ez is egy ilyen film, a jobbik fajtából, Alfonso Cuaron rendezésében. Itt az alapsztori abból a kissé misztikus feltételezésből indul ki, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem születne több gyerek. Hát, ez valami olyasmi társadalmi szinten, mint amikor valakivel közlik, hogy rákos és van hátra öt éve: még élhetsz valamennyit, de a halál árnyéka rajtad van. Ti emberek, még leélhetitek a saját életeteket, de gyerekeitek már nem lesznek. Nem egy kellemes tudat, bele is roppan a társadalom, de ez már a film sztorija. Nagy Britannia még tartja magát, a világ többi része összeomlott. Persze a brit demokrácia már a múlté, egyfajta katonai diktatúra tart rendet, illetve tart fenn egy folyamatos rendkívüli állapotot, hogy megbírkózzon a menekültek áradatával, a terroristákkal és a gazdasági összeomlással. Ez idáig elég sematikusan hangzik, de a film nem az. Valahogy sikerül egy nagyon érdekes és aggasztó látomásban elegyíteni azt, ami ma van, azzal, amivé mindez válhat. Apropó Cuaron: egyike a Hollywoodban nemrég befutott mexikói kontingensnek. Én valamikor a 90-es években láttam tőle a Sólo con tu pareja című filmet (a magyar címe valami olyasmi volt, hogy "Rettegés az AIDS idején", de ebben nem vagyok biztos. Abban sem, hogy rendes moziforgalmazásban láttam-e, vagy valamilyen filmfesztivál/filmhét kapcsán, valószínűleg az utóbbi), ami egy szellemes és frenetikus vígjáték volt, még Mexikóban. Manapság már Hollywoodban filmez, a legismertebb filmje valószínűleg a Harry Potter és az azkabani fogoly, nem mellesleg az eddigi legjobb Harry Potter, szvsz.

Hétköznapi menyország (november 18.)

Hétköznapi történet egy visszavonuló karmesterről, aki egy kis faluban találja meg a nyugalmat és a boldogságot. Tipikus skandináv mozi, hétköznapi és kevésbé hétköznapi emberek problémáiról, a boldogság és a harmónia kereséséről.

Szabadság, Szerelem (november 15.)

'56 a'la Hollywood. Ami persze nem baj, kellenek ilyen "könnyű" filmek is '56-ról. Végülis látványos, jól megcsinált film, neves szereplőkkel, akik korrektül jtszanak. Ezt a filmet lehet majd két-három évente vetíteni a tévében, iskolai osztályoknak bemutatni (az eseménytörténet is jól követhető benne). Ráadásul van benne egy egészséges adag patetizmus is, ami bizony ránk fér: ez a film azt üzeni, legyünk büszkék '56-ra, ami egy kis nemzet bátorságának és szabadságvágyának a jelképe. Így látta a világ '56-ot és elsősorban lássuk így mi is. A részleteket, a hibákat, az árnyaltabb értékelést hagyjuk máskorra.

Az ördög Pradát visel (november 11.)

Élvezhető vígjáték a "hogyan csinál a megszeppent, fiatal csitri karriert" fajtából. Meryl Streep nagyon kell a sikerhez, de azért a többiek is elfogadhatóak.

Sírugrók (november 1.)

Szlovéniáról valahogy mindenkinek az jut eszébe, hogy egy problémamentes, jómódú kis ország délnyugaton, amelyik könnyedén szabadult meg nemcsak a délszláv káosz, hanem a kelet-európai gazdasági nyomorúság nyűgétől is. És ez persze igaz is. De azért ez a film mégiscsak valahogy olyan Underground-os emlékeket ébreszt bennem: mintha a szlovének sem lennének teljesen mentesek az elragadó, de egyben ön- és közveszélyes délszláv temperamentumtól.

Da Vinci Kód (szeptember 18.)

Nem olvastam a könyvet, úgyhogy nem tudom megitélni, hogy jól sikerült-e az adaptáció. Önmagában viszont nem egy nagy durranás. Persze Tom Hanks meg Audrey Tautou hozza a kötelezőt, de attól ez még csak egy átlagos holywoodi kalandfilm.

Magyar szépség (augusztus 24.)

Az amerikai szépség magyar parafrázisa, ami persze elég sokat elmond mind a filmkészítés, mind a társadalmak különbségeiről. Kezdve a filmkészítéssel, a magyar filmek típushibája a gyenge, döcögős, következetlen forgatókönyv, ami sajna erre a filmre is igaz, még annak ellenére is, hogy persze sok mindent az amerikai eredetiből vettek át. A gyenge forgatókönyvön a jeles szereplőgárda és a helyenként sziporkázó rendezés sem segít. Ezzel együtt azért nem egy teljesen reménytelen film ez, sokat megmutat a magyar "középosztálybeli" valóságból. Már az is egy remek ötlet, ahogy a kezdeti képsorokban az új lakópark a nagy lakótelep tövében épül, jelképezvén, hogy a kitörés a dzsumbujból bizony igencsak viszonylagos. Aztán a film erősen gunyoros, kicsit groteszk stílusa is nagyon találó, valahol azt jelezvén, hogy itthoni állapotaink az amerikai ideál karikatúrái csak: minden igyekezet, törekvés ellenére valahol minden felemás, lerobbant változata csak a nyugati mintának.

A karib tenger kalózai 2. - A Holtak Kincse (július 20.)

Bár eredetileg kicsit fanyalogva írtam az első részről, utólag meg kell állapítsam, hogy nagyon jó kis darab volt, igazi kosztümös-kardozós-stb. csemege. Legalább kétszer végigélveztem tévében is, ami nálam nagy szó. Most fanyaloghatnék a második részről is, mert a sztori továbbra is eléggé zavaros, de valószínűleg ugyanúgy járnék, mint az első résszel: a remek gegek, a látványos csatázós, vívós, stb. jelenetek ezt a filmet is hosszú távon menthetetlenül - és talán nem is érdemtelenül - klasszikussá avatják majd. A kalózos filmek Csillagok háborújává, vagy valami hasonlóvá.

Kebab Connection (július 16.)

Német válasz a Bazi nagy görög lagzira. Talán még jobb is, mint az eredeti. A "szokásos" multikulti poénok mellett rengeteg filmparódia található benne, főleg kungfu filmekről, de még a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenete is új értelmezést nyer.

A velencei kalmár (június 24.)

Újabb látványos Sekszpír adaptáció. Elég felejthető.

Tutira kamuzunk (június 11.)

Kellemes komédia francia zsidókról és persze nem csak zsidókról. A tehetség és a szerelem mindent legyőz, ugye.

Az eltakarítónő (június 9.)

Kellemes fekete komédia, bár kicsit kiszámítható.

Az igazság fogságában (május 18.)

Amikor itthon bemutatták, akkor a tartalmi ismertetők illetve a kritikák alapján úgy döntöttem, hogy kihagyom, mert - bár dicsérték a filmet és Atom Egoyan színvonalas rendező - nem igazán fogott meg a téma. Aztán Helsinkiben volt egy szabad délelőttöm, beestem a legközelebbi moziba és éppen ezt vetítették, így megnéztem. Nem bántam meg. Az ötvenes évek Amerikája a tömegmédia korának kezdete, ugyanakkor a társadalom a mainál - vagy legalábbis a hatvanas évekhez képest - még sokkal konzervatívabb (a felszínen mindenképp). A film két korabeli szupersztár története, egy humorista duó két tagjáé, akik karrierjük csúcsán állnak és "jó dolgukban" nem tudják már, mit csináljanak: dorbézolnak, csajoznak, kábítószereznek, titokban összeverik a nekik nem tetsző nézőket, elcsábítanak feleségeket, bármi belefér, következmények nélkül. A médiának szüksége van rájuk és az üzlet érdekében minden elsimítanak. Aztán egyszer egy lányt holtan találnak a szállodai szobájukban és bár ezt is eltussolják, ezúttal átlépnek egy határt és a saját lelkiismeretük már nem hagyja őket nyugodni: a duó röviddel ezután felbomlik és bár egyénileg is sikeresek maradnak, karrierjük lassan leszálló ágba kerül. Bár az eredeti megérzésemet is korrektnek tartom, azért valamennyire mégis megfogott a film. Jók a szereplők, jó a rendezés, markáns a hangulat és végülis mond is valami izgalmasat és időtlent a média hatásáról, a sztárokról, még akkor is, ha - számomra kevésbé izgalmasan - a sztárokra koncentrál.

Match Point (május 13.)

Ezúttal nem a szokásos Woody Allen-es bohóckodás zajlik, hanem egy Balzac-os karriertörténet és Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődésének modern, némi cinizmussal átitatott (pl. a bűnhődés elmarad) keverékét láthatjuk. Egyébként a film remek, és nekem mint erősen plebejus beállítottságú nézőnek különösen tetszik a felső tízezret bíráló vonulata a filmnek, amely egyébként már előfordult Woody Allennél (ld. Small time crooks): bár a modern tömegdemokráciában már az elkülönülés már nem annyira teljes, azért azt még mindig megnézik, kit engednek be a köreikbe. Az időnkénti vérfrissítés persze elengedhetetlen, de a befogadásnak számos feltétele van, többek között az azonosulás és engedelmesség képessége.

Jégkorszak 2. (április 15.)

Az első részt imádtuk. Ez most egy icipicit gyengébb, de azért így is jót szórakoztunk.

Nagypályások (április 5.)

"Régi idők focija" orosz változatban. Nem hiszem, hogy a rendező ismerte Sándor Pál klasszikusát, bár a történet alapja nagyon hasonlít. Minden más viszont különbözik: a Nagypályások egy sötét és kegyetlen mozi egy sötét és kegyetlen világról. A foci itt a barátságot és egy jobb világba való hitet szimbolizálja (vagy talán a menekülést a valódiból) egy vad és széteső Oroszországban, közvetlenül a világháború és a forradalom előestéjén. Nemcsak a világ, a mozi is kegyetlen, némely jelenete vér nélkül is kifejezetten brutális.

Casanova (március 14.)

Kellemes szórakozás. Az alapsztori és a főszereplők is elég jók, de igazából a mellékszereplők és a remek poénok viszik a hátukon a filmet.

Rokonok (február 24.)

Korrekt megfilmesítése egy nagy műnek. Szabó évtizednyi szünet után először forgat magyar filmet. A film méltó az eseményhez: egy időtlen alkotás a korrupt elitekről. Biztos nem Szabó legjobb filmje ez (pl. a Szembesítés sokkal jobb) de jól beleilleszkedik Szabó nagy témájába, az egyén és a hatalom viszonyának, az egyén korrumpálásának, megalkuvásainak bemutatásába. Külön fűszerezi a hatást Szabó saját életrajzának nemrég napvilágra került sötét foltja: Szabó az ötvenes évek végén kényszerből, illetve emberi gyengeségből besúgó lett. Életművének több darabjának valószínűleg ihletője lett ez, s bár Szabó, mint ember talán kisebb lett ezáltal a szememben, az mindenképp érdekes, hogyan válik egy emberi gyengeség a rendezői nagyság forrásává.

Zhatura (február 13.)

Pontosabban Jumanji 2. Sablonos, kiszámítható, de látványos. Végülis nézhető.

Rashevsky tangó (január 14.)

Élvezhető filmecske egy belgiumi zsidó családról. A nem túl eredeti történet a zsidó identitáskeresés (vagy megörzés) különböző útjait mutatja be a családtagokon keresztül. A nem túl eredeti végkövetkeztetés valami olyasmi, hogy a különbözöségeik ellenére ők azért mégiscsak egyek, mégiscsak zsidók. A nem túl eredeti és meglehetősen kiszámítható történetet a kedves, gyarlóságaikkal együtt is szerethető karakterek teszik elviselhetővé.

Szent Lajos király hídja (január 7.)

Impozáns szereplőgárda és híres regény, mi kell még egy nagy filmhez? Talán egy jó rendező, de az sajnos hiányzott, így aztán a film viszonylagos csalódást kelt. Néhány nagy pillanat (pl. Kathy Bates vagy Harvey Keitel némelyik jelenete) emlékezetes marad, de az egész valahogy nem állt össze. Persze még így is jobb a film a hollywood-i átlagnál. És persze el kellene olvasni a könyvet is.

Elég múzeumintenzív félévünk volt, ezért gondoltam, ne csak a mozikról legyen lista:

Nemzeti Galéria (február 10.)

Két időszaki kiállítást néztünk meg, mindkettő remek volt:

• Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállítása lényegében egy életműkiállítás, Korniss legjobb fényképeit mutatja be több évtizedes távlatban. A hatvanas évek mára eltűnt falusi életmódját, a hetvenes-nyolcvanas évek ingázó munkáslétét, végül a kilencvenes évek Erdélyből érkező, Budapesten munkát vállaló asszonyait bemutató fotósorozatok hatalmas élményt jelentettek számomra. Korniss elképesztő módon tud emberi sorsokat, régi és új életmódok  együttélését és ellentétét kifejezni. Mondanám, hogy ezt látni kell, de persze a kiállítás már bezárt. Nincs más hátra, figyelni kell, mikor lesz újabb Korniss tárlat valahol...
• A Keretek között a hatvanas évek szocialista művészetét, illetve művészetpolitikáját mutatja be. Azt a bizonyos "három T-t", azaz a Támogatott, Tűrt és Tiltott művészetet. Ez is nagyon érdekes volt, történelemlecke a művészeteken keresztül. Persze ez is már bezárt, szóval ajánlani nem tudom...

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (egy februári hétvége)

Itt az állandó kiállítások (kereskedelem története, vendéglátás története, reklámtáblák) mellett két időszaki kiállítást láttunk:

• Volt egy magyar sörtörténeti kiállítás, ami a szokásos infókon (hogy készül a sör, mi a maláta, a komló, stb.) adott egy kis áttekintést a magyar sörfőzés történetéről. Volt benne makett egy XVIII. századi kis vidéki főzdéről, aztán jött a nagy XIX. századi ipari forradalom, Dreherrel, Haggenmacherrel, onnantól ismerős volt a dolog. Persze érdekes volt a sok relikvia, régi palackok, cimkék, plakátok...
• Volt egy kiállítás az Ibuszról, sok plakáttal, ez is érdekes volt, összevetni a 30-as és a 60-70-es évek turizmusát...

Sztálin halála (március 15.)

Meglepő, hogy egy amerikai film képes jókat mondani Oroszországról, ezúttal sikerült. Mindezt egy frenetikus fekete komédia keretében, amely egyébként a humora révén távoli unokatestvére a Tanúnak is.

Fekete Párduc (március 18.)

A kisebbik lányom kedvéért mentem el megnézni ezt a filmet. Szerintem ez jó bizonyíték arra, hogy az apák mi mindent meg nem tesznek a lányukért. 

József és a színes szélesvásznú álomkabát (Madách Színház, március 19.)

József napon Józsefről, stílusos, nem? Amúgy színes, szélesvásznú. Zene is van, slágergyanús. Katarzis, na az nincs. 

Savaria Múzeum (március 29.)

Zárás előtt érkeztünk, így kicsit rohanós lett a vizit, amiért nagy kár, mert amúgy remek kis múzeum ez. A helytörténeti állandó kiállítás Szombathely őskori és római kori történelmét mutatja be, emellett egy antropológiai vándorkiállítást láttunk (hogyan lehet egy csontdarabkából kitalálni, hogy nézett ki valaki 2000 éve, milyen betegségei voltak, meg ilyesmik...).

Felsenmuseum Bernstein (március 31.)

Aprócska falu, aprócska múzeum. Magánmúzeum egyébként és tulajdonképp nem is annyira apró. Bányamúzeum, ásványgyűjtemény és életműkiállítás egyben. A bányamúzeum a környék mára már nagyrészt bezárt bányáinak állít emléket és részben a földalatti, régi tárnákban alakították ki. Bernstein (magyarul Borostyánkő) faluban nemesszerpentint, másnéven borostyánkövet bányásztak elsősorban, így ennek (az igazi borostyánnal nem összetévesztendő, de ahhoz hasonló kinézetű) ásványnak állít emléket a múzeum, amelynek alapítója Otto Potsch, egy helyi kőfaragó, szobrász, amolyan igazi régivágású ügyeskezű "népi" művészember: a múzeum legutolsó része az ő élettörténetét és műveit - elsősorban nemesszerpentinből faragott szobrait - mutatja be.

A falu felett két perces séta a bernsteini vár, ami sajna nem megtekinthető (szállodaként üzemel), de azért érdemes kívülről vetni rá egy pillantást.

Lajkó az űrben (március 31.)

Egy újabb fekete komédia az átkosról, nem is rossz. Ezúttal a szovjet űrkutatás hőskorának titkos történetével ismerkedhetünk meg. Virág elvtárs imádná.

Nádasdy Múzeum (április 1.)

Éppen egy húsvéti családi programra estünk be, így aztán a szokásos belépő helyett csak egy pár száz forintos gyerekbelépőt kellett kiperkálni. De az eredeti belépő is megérte volna, ez is egy gazdag múzeum érdekes kiállításokkal. Persze szép az épület maga is, a sárvári vár, egy gyönyörű díszteremmel, gazdag berendezéssel. Nem kis meglepetéssel szereztem tudomást arról, hogy a vár egy időben a bajor Wittelsbach uralkodócsalád tulajdonában állt és műtárgyaik egy része (étkészletek, porcelánok) a vár állandó gyűjteményét gazdagítja. De van itt térképgyűjtemény, üvegkiállítás és huszárkiállítás, bár az utóbbit egy kicsit elfogultnak éreztem.

3 óriásplakát Ebbing határában (április 2.)

Ezt a nagyobbik lányom nézte ki magának, de nekem is nagyon tetszett. Az amerikai filmek azon igen értékes vonulatába tartozik, amelyek úgy maradnak galivúdiak és kapnak Oszkárt, hogy közben a Valahol Amerikában kisvárosi kisemberéről mondanak valami nagyon érdekeset, szívhezszólót és elgondolkodtatót. 

Hatvan, kastélymúzeum (május 1.)

Kiruccanás egy múzeum kedvéért. Nem mintha nagy rajongója lennék a vadászatnak, de egyszer egy ilyen témájú múzeumot is meg lehet nézni. Meg persze a vadászat végülis az állatvilágról is szól, az meg a gyerkőcöket kifejezetten érdekli, szóval nem igérkezett ez rossz programnak. Ha eltekintek attól az apróságtól, hogy hiába próbálkoztunk az Erzsébet kártyámmal (holott a pénztáros szerint elfogadják) és attól a komolyan zavaró és rohadtul idegesítő tényezőtől, hogy a Kárpát-medence vadait bemutató kiállítás termeit agyonhűtötték és majdnem megfagytunk (azaz érdemes jó meleg pulóverekkel, továbbá huzatérzékenyeknek sállal és sapkával felszerelkezve meglátogatni a létesítményt!), tulajdonképp jó kis múzeum volt ez. Pontosabban nem is kicsi, a vadászat témakörét tényleg alaposan körbejárják a kiállítások. Mondjuk nekem a vadászat mellett irodalmi és történelmi okokból is érdekes Széchenyi Zsigmond emlékszoba tetszett leginkább, illetve a kastély történetét bemutató termek.

Kutyák szigete (május 5.)

Wes Anderson, na. Egyébként a japán környezet és a bábfilmes formavilág kifejezetten passzol a wesandersonos stílushoz.

Orosz nap, Albertfalvi Közösségi Ház (május 12.)

A feleségem fedezte fel ezt a kerületi rendezvényt. Bevallom, engem az orosz süteménykóstolóval győzőtt meg, de a helyszínen a program se volt rossz, kaptunk pl. Csehov jeleneteket orosz amatőr színtársulattól oroszul, orosz népdalokat, filmrészleteket orosz némafilmkből, gyerekkórust, festmény és képkiállítást. Az orosz pirog a lengyellel szemben alulmaradt (remélem ezt Putyin nem hallja meg), de a Napoleon torta kárpótolt.

Solo: Egy Star Wars-történet (június 3.)

Nekem továbbra sincs nagy bajom a sztarvórsz frencsájz új korszakával, szerintem ez egy abszolút fogyasztható darab volt. Speciel jobbnak is tartom, mint az Utolsó Jedit, vagy akár a Rúzsvan-t, a fordulatok kb. ültek, a hangulat és a látvány megvolt. Szóval számomra rejtély, miért pont ennél a filmnél jött el a bukás. Illetve rejtélynek nem rejtély, ha sokat nyomsz valamit, előbb-utóbb ráunnak, de érzésem szerint itt nem a filmmel volt baj, hanem az időzítéssel.

Body kiállítás (június 6.)

Az ötlet maga remek és azt kell mondjam, a megvalósítás is. Kb. két óra tömény, de érdekfeszítő biológia. Bele lehet feledkezni a preparátumokba, de közben kapunk elég információt is, mind áttekintő tudást, mind apró, de érdekes infó morzsákat. A tömeg se volt túl nagy, bár lehet, hogy az utolsó hetekben ez változni fog.

Szörnyek és szerelmek (június 19.)

Fantasy köntösbe öltöztetett Dekameron, avagy tanmese az emberi vágyakról és gyarlóságokról. (A film stílusában és történetében erősen idézi a Dekameront, ezt eredetileg az alkotók ütletének tartottam, de mint utólag kiderült számomra, létezik egy XVII. századi irodalmi alapanyag, ami ugyan ezáltal jóval későbbi, mint az említett Dekameron, de stílusában és tartalmában sok hasonlóságot mutat vele, szóval a rendező csak újrafelfedezte  azt.) A stílusa és a látványvilág nagyon passzol a történethez, de összességében úgy éreztem, hogy a szélsőséges, de egyszerű, sablonos, kiszámítható történetek miatt a film végeredményben unalmas.

Ezt a posztot megigértem, márpedig az igéretet illik megtartani, ugyebár.

Szóval kijött ugye a Dreher az első felsőerjesztésű sörével, amely a Dreher Pale Ale nevet kapta a keresztségben. Ugyan én nem vagyok tömegfogyasztója a magyar nagyüzemi söröknek, de ha kijön valami újdonság, akkor egy-egy esélyt szoktam neki adni. Ez az esély tehát a Dreher Pale Ale-nek is kijár.

De ha már nagyüzem és pale ale, akkor adódott az ötlet: nézzük meg, hogy teljesít a magyar nagyüzem másokhoz képest. Lehetett volna magyar kisüzemekhez hasonlítani, elég sok kisüzemi APA lelhető fel mindenfelé, némelyik lassan már rendszeres vendég a közértekben is. Ez a fajta verseny azonban kicsit olyan almát a körtével jellegű verseny lenne, a kisüzemiek sokkal drágábbak, ráadásul a felsőerjesztésű sörök világa nekik hazai pálya. 

Igy aztán nagy örömmel szereztem be a tavaszi kirándulásunk alkalmával két osztrák nagyüzemi Pale Ale sört, mondván, hogy akkor csináljunk K. und K. sörvetélkedőt, annak is van hagyománya a blogon és talán egy fokkal méltányosabbak a versenyfeltételek a műfajban kezdő Dreherrel szemben.

Szóval, a versenynek hivatalosan három résztvevője van, a Dreher Pale Ale, a Stiegl Colombus Ale és a Zipfer Pale Ale. Versenyen kívül azért nem álltam meg, hogy hozzá ne kóstoljak egy kisüzemi APA-t is, ez lett a Monyótól az American Beauty, ha már ennek a receptjével trollkodták meg a Nagy Testvért...

Sörteszt know-how

A módszertant már a sokszor leírtam, aki nem olvasta, annak kedvéért idemásolom a szöveget, akinek ismerős, az ugorhat a keretes anyag végére.

Pontozás:

A sörök pontozására a nagy sörportálok (RateBeer, BeerAdvocate) rendszerét alkalmazom, eszerint a söröket öt kategória szerint pontozom, rááadásul kategóriánként eltérő skálán: illat (0-10), megjelenés (0-5), íz (0-10), kortyérzet (0-5), összbenyomás (0-20). A kategóriák jelentéséről kicsit bővebben itt  (meg itt, itt és itt) található bővebb infó. Az összpontszám az öt kategóriapont összege (elvileg maximum 50 pont), tízzel elosztva: így egy iskolai osztályzatra hajazó végeredményt kapunk.

Az így kapott pontszám persze egyszerre jellemzi a sört és azt, aki a sört értékeli. Ahhoz, hogy ebből a kettős jellemzésből a sörre nézvést is megtudjunk valamit, ahhoz valamennyire ismerni kell a pontozó pontozási szokásait: mit jelent egy 4.1-es vagy egy 2.7-es pontszám? Nos, nálam valami ilyesmit:

• 4 feletti pontszámot csak egészen kiváló söröknek adok, olyanoknak, amiket - ha módom van rá - bármikor szívesen újrakóstolok. Ezek meghatározó sörélmények, illetve kedvencek.
• 3-4 közötti pontszám általában kellemes, korrekt söröknek jutnak, amik ugyan nem annyira emlékezetesek, de azért fogyaszthatóak és bármikor szívesen újrafogyasztom őket, ha szembejönnek.
• 2-3 pont között már problémásabbak a sörök, ezek azok, amelyeket maximum egy újabb - ellenőrző - kóstolás kedvéért szerzek be megint, de egyébiránt inkább kerülöm őket. Na jó. ha éppen nincs más, akkor azért megihatóak éppen, ezekben a sörökben is van értékelhető élmény, de az összkép már inkább negatív.
• 2 alatt silány, rossz, vagy legjobb esetben is "olyan semmilyen" sörök vannak. Ez a feketelista, ezeket tessék kerülni.

A RateBeer-en is szoktam pontozgatni néha az eddig (lapzárta 2018 május végén) leadott  206 értékelésből (ebből 181 részletes, 25 "tick") 22 volt 4-es felett, 5 volt 2-es alatt, 59 pedig 2-3 között. A maradék, tehát majdnem az értékelt sörök 60 %-a pedig 3 és 4 közötti nedű. Szóval viszonylag pozitívan állok a sörökhöz, de ebben talán az is benne van, hogy ha ízlik egy sör, azt szívesebben pontozom, mint ha nem ízlik.

Disclaimer 1: Csapolt vs. palackozott

Ez a teszt palackozott sörökről szól. Tekintettel arra, hogy a tesztelt osztrák sörök beszerzése még palackban is problémás, csapoltan meg végképp lehetetlen (na jó, egy kivétellel), ezt gondolom ezúttal nem kell magyarázni.

Disclaimer 2: Összehasonlíthatóság

A posztot nemrég kezdtem írni. Az itthon beszerezhető Dreher Pale Ale-t kétszer is kóstoltam, az első után csak jegyzeteltem, a szöveg a második kóstolás után született, de próbáltam átlagolni a két kóstolást. Az osztrák cuccokból viszont csak egy palackom volt. Összességében a tesztek pár nap időkülönbséggel zajlottak. Ha egyidőben kóstoltam volna a söröket, szerintem ugyanez a sorrend született volna.

Típusbesorolás

Na de akkor mit is fogunk inni?

Pale Ale, ez áll az üvegeken. Azaz felsőerjesztésű világos sör. Az, hogy amerikai (APA, azaz American Pale Ale) lenne, azt egyik üvegen sem állítja a gyártója. Ugyanakkor mindegyikben tipikus amerikai komlót használnak, tehát felvetődik a kérdés, hogy miért ne tekintsük ezeket APA söröknek. Már csak azért is, mert az APA az egy viszonylag jól meghatározott típus, a pale ale viszont olyan tág határokat hagy, hogy max. egy gyüjtőnév lehet.

Persze az APA besorolás ellen is lehetne éppen érveket találni. Az APA esetében nem csak a komlónak, hanem a többi összetevőnek (maláta, élesztő) is illene amerikainak lenni, a magam részéről pedig erősen kétlem, hogy mondjuk a Dreher amerikai malátát hozna be a Dreher Pale Ale kedvéért. Ugyanakkor APÁt főznek mindenütt a világban, szerintem sok kézműves APA is készül(het) helyi malátából. Az igazság az, hogy a tipikus APA élményt alapvetően a markáns, gyümölcsös, citrusos, gyantás amerikai komlók adják. Amilyenek ezekben a sörökben is vannak.

Szóval a magam részéről ezt egy APA tesztnek tekintem. Ez viszont elég magasra teszi a mércét, az APA a sörforradalom egyik jellegzetes típusa, ami már elég régóta előbújt a nagy testvér IPA árnyékából. Ennek megfelelően elég sok remek példányát ittam az utóbbi években, magyart és külföldit egyaránt és ennek megfelelőek az elvárásaim.Vajon meg tudnak-e ezeknek felelni ezek a nagyüzemi példányok?

Tesztek

Nézzük akkor a versenyzőket részletesen, a tesztek sorrendjében:

Az osztrák csapat

Stiegl Colombus 1492 Pale Ale

Az ismerkedést múltkor megejtettem, itt csak idézném magamat:

A Stiegl sörök egy részét pár éve egy osztrák nyaralás alkalmával végigkóstoltam, finoman fogalmazva sem voltak túl meggyőzőek, így a Columbustól Pale Ale-től sem várok valami világmegváltó felfedezést, a nagymellényű marketingszövegük pedig kifejezetten égő. De azért a sört ne ítéljük el látatlanban, egy próbát megér.

Na, akkor nézzük azt a próbát:

Világos narancs tiszta test, kis hab, mondjuk viszonylag tartós, nagy folyamatosan gyöngyöző bubikkal. Mérsékelt citrusos aroma, amibe ráadásul élesztő és valami savanyú is keveredik. Nem túl harmonikus egyveleg. A test könnyű, vékony, vizes, mérsékelten szénsavas. A mérsékelten gyümölcsös alapízt itt is elrontja valami savanykásság. Mérsékelten kesernyés utóíz, kicsit száraz, gyógyszeres.

Összességében csalódást kelt, szinte semmi komplexitás nincs benne, friss ivósörnek meg a markánsan jelenlévő savanyú íz és illatkomponensek teszik alkalmatlanná.

Pontozás: 2,4 (Illat: 5/10; Megjelenés: 3/5; Íz: 5/10; Kortyérzet: 3/5; Összbenyomás: 8/20)

Zipfer Meisterwerke Pale Ale

Ismerkedésként ismét idézet a múltkori posztból:

Marketingnagyszájúságban a  Zipfer Pale Ale sem marad alul, annyi kezdeti előnyük van nálam, hogy az ők legalább megadták sörükben használt komlótípust* és mivel Zipfer söröket még nem kóstoltam, nincs meg a "na, képesek voltak a sok **ar után egy iható löttyöt összekotyvasztani" hendikep.

Nézzük akkor, hogy teljesít a második osztrák versenyző:

Opálos narancsszínű test. Piszkosfehér hab, szép krémes állagú. Mérsékelt gyümölcsös, gyantás illatok. Meg egy kis édeskés kenyérillat mellé. Az ize keserédes, enyhén gyümölcsös beütéssel és érezhető alkoholmelegséggel. Mérsékelt, de tartós keserű utóíz. Mérsékelt szénsavasság, kicsit szúrós, kellemetlen. Azért összességében ez egy elfogadhatóan összerakott sör, kisebb hibákkal. Bár volt egy "na már megint egy APA" érzésem, azért ez egy élvezhető darab volt.

Pontozás: 3,4 (Illat: 7/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 7/10; Kortyérzet: 3/5; Összbenyomás: 13/20)

Dreher Pale Ale

Nézzük, mit mond magáról a Dreher Pale Ale? 

Egyrészt definiálja a Pale Ale típust: "A Pale Ale egy brit eredetű, ale típusú sörfajta, aminek a színe az arany és a vöröses réz között mozog. Közepesen testes sör, amit kellemes, malátás aroma és íz jellemez, valamint kiegyensúlyozott keserűség, ennek köszönhetően könnyen iható."

Másrészt meg be van vetve a hidegkomlózás, háromféle komlóval, közülük kettő (Chinook, Citra) igazi amcsi nagyágyú, markánsan keserűek egyfelől, intenzív déligyümölcsös, gyantás illatbombák másfelől.

Szóval ebből akár egy tényleg jó APA is kijöhet.

Első próba, dobozból: Mérsékelt illat, enyhén érezhető trópusi gyümölcsös, enyhén mézes, élesztős aromák. Hab kesernyés-savanykás. Test lagersárga. Íz édeskés, enyhén gyümölcsös, talán szőllős. Kis savanykás fanyarság. Markáns keserű utóíz, gyógyszeres, száraz. Erős szénsavasság, szúrós, nem túl kellemes kortyérzet. Böfögtet. Se a nyári frissítő jelleg, se az ale-es gyümölcsösség nem nagyon jön át. Nem túl kellemes kompozíció, utóíz túlsúlyos. Igazából, ha elfelejtek beleszagolni és nem ismerem a cimkét, lagernek nézném... 

Második próba, palackból. Ezúttal kicsit hidegebben kóstoltam, a hideg mindig segít elfedni a hibákat, adjunk ennyi segítséget a haza versenyzőnek. (Persze a komplexitás se jön ki egy igazán jó sörből, de azt már az első kóstolás után tudtam, hogy ezzel most nem vesztek sokat.) Tiszta, sárga test. Piszkosfehér, mérsékelten tartós hab. Semleges aroma, pici citrusosság és egy kis élesztő kiérezhető. Beleharapok a habba, alig érezhető savanykás íze van. A teste elsősorban könnyű. Enyhe gyümölcsös malátásság, jé, ilyet a Dreher nem szokott, ezt értékelem. Nem egy komplex csoda, de elmegy. Mérsékelten keserű utóíz, sajnos itt azért előjön az a kellemetlen gyógyszeres hatás, ami annyira sajátja a magyar nagyüzemi söröknek. Mérsékelt vagy talán annál erősebb szénsavasság a szájban, ráadásul másodjára is böfögtet. 

Ami pozitívum: elfogadható darab mérsékelt gyümölcsös aromákkal és ízekkel. Ami negatívum: ez nem APA, sokkal inkább egy átlagos eurolager (tudom, ez ale, csak hát nem nagyon érezni...), feldobva egy icipici amerikai komlóadaggal.

Pontozás: 2,7 (Illat: 6/10; Megjelenés: 3/5; Íz: 6/10; Kortyérzet: 2/5; Összbenyomás: 10/20)

Konklúzió

Nézzük először is az összesített sorrendet:

1. Zipfer, 3,4
2. Dreher, 2,7
3. Stiegl, 2,5

Nézzük akkor a szöveges értékelést pontokba szedve:

• A Zipfer egyértelmű nyertes, hoz egy alapvetően korrekt, bár nem túl izgalmas APA élményt. 
• A Dreher és a Stiegl mindketten elég gyenge darabok, igazából csak "nyomokban" emlékeztetnek egy rendes APÁra, a Dreher annyiban jobb, hogy talán kevésbé van szétesve.
• Ajánlani mindhárom sört csak komoly korlátozással tudom. A Zipfer elmegy, de Ausztriában van azért nála érdekesebb és jobb sör (pl. a múltkori zsákmányból a Gösserek is jobbak, de legalább egyedibbek voltak). A Dreher elmegy "menekülősörnek", ha olyan étterembe vet a sors, ahol Drehereket lehet csak inni, bár akkor már az Urquell és a Dreher Bak is jobb választás. A Stieglt meg jobb elfelejteni.

Versenyen kívül: American Beauty

Bár már több Monyo sört kóstoltam, bevallom őszintén, az American Beauty eddig kimaradt. De ha már ez is kőbányai és a főzde volt olyan bátor, hogy megszólítsa a Drehert, akkor gondoltam, kóstoljuk meg ezt is. Vajon jogos-e az önbizalom, lemossa-e a kézműves (oppardon, kraft) főzet a nagyüzemit? Mondjuk ha azt nézem, hogy az American Beauty kb. háromszor drágább, akkor el is várom, hogy lemossa.

Sárga, kicsit ködös test, a szokottnál kicsit sápadtabb, világosabb. Nagy fehér hab, elég hamar eltűnik. Egy harapásra van időm, a kesernyés-savanykás íz nem kedvencem. Aroma fronton intenzív  gyümölcsös, gyantás, virágos illatok jönnek, sokat igérő, komplex élmény. A sör maga friss, gyümölcsös ízű, mérsékelten keserű, de nagyon száraz, keserű utóízzel. Van benne egy savanykás, sós, savas ízkomponens, amit nemigen tudok mire vélni és nemigen tetszik. Közepesnél kicsit erősebb szénsavasság. Van ebben a sörben valami száraz, enyhén savanykás, "fehérboros", "pezsgős" jelleg, amit nem nagyon kedvelek. Ez valószínűleg nem hiba, hanem koncepció, bizonyos belga sörökben tapasztaltam hasonlókat, csak szerintem ez a jelleg egy APA esetében nem jön be. Legalábbis nekem nem.

Pontozás: 2,9 (Illat: 8/10; Megjelenés: 3/5; Íz: 5/10; Kortyérzet: 3/5; Összbenyomás: 10/20)

A versenyen kívüli tesztnek két tanulsága van.

Egyrészt, az American Beauty egyszerűen más súlycsoport. Az illlatorgia jelezte, hogy szemben a hipergazdaságos nagyüzemi sörökkel, itt nem spóroltak az anyaggal. Pont ezért nem akartam "hivatalosan" összevetni a két sört. Nem ugyanaz az ár, de nem is ugyanaz az osztály.

Másrészt az is látszik, hogy egy kézműves (oppardon, kraft) főzet nemcsak nagyon jó lehet egy nagyüzemihez képest. Lehet az nagyon rossz is. Akár azért, mert valamit elszúrnak, akár azért, mert a serfőző mester koncepciója nem jön be az egyszeri fogyasztónak, mint ahogy az ezúttal történt. Ez egy ilyen műfaj, nem óvatoskodnak a duhajok...

Akárhogy is, itt a végső összegzés:

A Dreher Pale Ale nagyüzemi fronton ugyan előrelépésnek tekinthető, de nem túl nagynak. Itthon a Soproni IPA pipálja le, Ausztriában a Zipfer Pale Ale-je jelent magasabb minőséget. Az, hogy a Stiegl-t lepipálja, az inkább az osztrákok szégyene, mint a Dreher büszkesége.

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy utinapló 14 évvel ezelőttről.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy az előző évben született első gyermekem, azaz értelemszerűen nem a nagy világjárások éve volt ez.

Farnborough (november 23-24)

Hivatalos úton voltam a London melletti Farnboroughban, amely kétévenkénti repülősójáról híres, de egyébként egy nem túl érdekes hely. A White Residence névre hallgató szállás (ahol lassan törzsvendégnek számítok) egy kellemes - vörös téglás családi házas - környéken egy kellemes BB jellegű magánház, kb. 15 percnyi sétára a vasútállomástól. Amúgy csak két estém volt szabad:

• Az elsőn egy helyi kolléga invitálását elfogadva a római eredetű (Venta Belgarum) Winchester városában vacsoráztunk, a kellemes Wykeham Arms pubban, később pedig a Royal Oak-ban is meglocsoltuk kiszáradt torkunkat. Bár már sötétben érkeztünk a városba és csak egy kb. húsz perces sétára futotta (a látnivalók között volt Nagy Alfréd szobra, a katedrális és a Római Fal a folyóparton) az esti, kissé kihalt Winchester is igen impozáns volt, megérne később egy alaposabb látogatást!
• A második éjszakán Londonban tettem egy háromórás rövidke sétát, amibe persze nem fért túl sok: A Waterloo állomásról indulva először a London Eye-t látogattam meg, ami egy nagy óriáskerék a Parlamenttől nem messze, jó kilátással. Ezután átsétáltam a Trafalgar Square-re, majd a Covent Garden és a Soho forgalmas utcáiban bolyongtam, térkép nélkül pillanatok alatt eltévedve. Már visszafelé tartva betértem a The Wellington pubba, ahol egy pint sör mellett megnéztem a PSV-Arsenal meccs első félidejének végét, majd visszatértem a vasútállomásra, ahonnan egy még egy egyórás vonatút várt hazáig.

A brit vasutak egyébként elég megbízhatatlanok, három esetből kétszer is kb. tíz percet késtek, mégpedig rögtön az indulásnál.

Hajdúszoboszló (október 16-20)

Kellemes fürdőváros Szoboszló, a rengeteg német fürdővendég által elköltött pénz jótékonyan hat a városképre is, amelyet kádárkori kocka-szocreál stílusú, de jól karbantartott hotelek, kellemes sétálóutcák és parkok jellemeznek. Mi a Hotel Béke vendégei voltunk, amelynek egy nagyobb külső és egy kisebb belső uszodája van továbbá több termálvizes medencéje. Alapvetően jól éreztük magunkat, bár azt nem értem, a vacsoránál miért kellett lasszóval vadászni az italos pincérre, egy alkalommal egyáltalán nem sikerült italt rendelnünk. Debrecenbe is többször átruccantunk. A Déri Múzeumban nemhagyhattuk ki az ideiglenesen hazánkban állomásozó Munkácsy-trilógiát, még akkor se, ha általában nem vagyok az akadémista festők nagy híve (hajrá impresszionisták!). A Nagytemplom szintén kihagyhatatlan, bár nyilván nemfogom egy napon emlegetni mondjuk a Sagrada Familiával. A belvárosi sétákon kívül még a Nagyerdőre is jutott egy kis időnk, amit különösen Eszter élvezett. Fogyasztottunk is, egyrészt cukrásztermékeket a Gara és Mandula cukrászdákban (helyi érdekesség, hogy a somlói galuskát sajátos módon nem csokiöntettel, hanem csokipudinggal készítik; érdemes kipróbálni, bár szerintem az öntettel jobb), másrészt néhány remek akciós könyvet a Tóth Könyvkereskedésben, bár itt sérelmeztem, hogy a kasszánál nagyon sokat kellett várnunk, nem a nagy sor, hanem a lassú kiszolgálás miatt.

Rohrmoos (augusztus 8-13)

Rohrmoos egy kis falu az Enns völgyében (az Óperencián is túl) egy Schladming nevű kisváros felett a hegyoldalban. Lélegzetelállító a kilátás a Dachstein vonulat déli oldalára, amit a szobánk ablakából is élvezhettünk. A szállásunk egyébként egy Abelhof névre hallgató parasztgazdaságban volt, ahol Eszter lányom először látott igazi lovat, nyulat, tehenet és egyéb állatokat. Alapvetően a költözésünket akartuk kipihenni, így nem voltunk túl aktívak, de azért Scladmingban többször sétáltunk, felmásztunk egy tengerszemhez (Riesachsee, Untertal), felautóztunk a közeli Planai hegy csúcsára és még egy lovaskocsikázáson (Kutschenfahrt) is részt vettünk.

Szentendrei Néprajzi Múzeum (június 17.)

Rövid látogatás a Szentendrei Néprajzi Múzeumban (a Skanzenban). Bár már harminhét éves a múzeum, még mindig bővítik, néhány évente egy-egy újabb tájegységet hozzáadva a kínálathoz. Eszter lányomnak leginkább a kecskék tetszettek, meg a hintát is élvezte.

Alsópáhok (január 25-30)

Öt szép napot reméltünk eltölteni az alsópáhoki Kolping Hotelben. Ezalatt kirándulásokat terveztünk többek közt Keszthelyre, Hévízre és Szigligetre. Bár Keszthelyre valóban eljutottunk (még a Festetics Kastélyban is voltunk egy vezetésen), terveink nagy részét keresztülhúzta egy csúnya vírusfertőzés, amely itt kezdődőtt és még hetekig ágynak döntött. A Kolping hotel egyébként bababarát szálláshely és az alapvető elvárásainknak valóban megfelelt, de azért távol állt a tökéletestől. Az emeleti szobánk például nem volt lépcsőmentesen megközelíthető, nem volt a szobában hajszárító (a recepción lehetett kérni, de előfordult, hogy már mindegyik ki volt adva), kevés volt a tárolóhely három személyre, több tájékoztató felirat hiányos volt. Még tőbb hasonló kifogásunk volt: egy magát mostanában négycsillagossá minősítő szállodához méltatlan hiányosságok ezek, ráadásul túl nagy számban.

Emlegettem már a balti portert. Meg azt is, hogy jó pár palackkal hoztam Lengyelországból. Na, hát akkor sörbírálati gyakorlásként most szépen mindegyiket kiértékelem.

Ez persze megint kevéssé praktikus posztjaim egyike lesz, merthogy balti porterhez igen nehéz hozzájutni kis honunkban. Ráadásul ha valaki netán hozzá is jut egyhez, akkor is célszerűbb ezeket nehéz, ízgazdag, alapvetően édes söröket inkább hideg téli estéken kóstolgatni, ehhez képest én meg leadom a posztot a nyár közepén. De hát így jött ki a lépés. Talán annyi praktikum lesz a dologban, hogy aki nyáron megy Lengyelországba, azt emlékeztetem arra, hogy érdemes ilyen söröket beszerezni és hazahozni.

Meginni meg jó lesz télen is, eláll az. Annyira eláll, hogy az utolsó lengyel palackot most tavasszal ittam meg, azaz két évvel a beszerzés után. (Bár ez talán túlzás volt: ugyan még a lejárati idő előtt volt és persze még iható volt, azért már kicsit megfáradt. De a korábban fogyasztott tételek tökéletesek voltak...)

A tesztelt sörsor persze nem csak a lengyelországi beszerzésből állt. Egyrészt volt szintén két éve ősszel egy V4 sörfesztivál az Aréna Plázában (kár, hogy nem lett folytatása), onnan is volt egy-két üveg lengyel porter. Másrészt két versenyző beszerezhető itthon is, bár sajna elég körülményesen és nem is mindig.

Sörteszt know-how

Jó pár dolgot már a múltkor leírtam, aki nem olvasta, annak kedvéért idemásolom a szöveget, akinek ismerős, az ugorhat a keretes anyag végére.

Pontozás:

A sörök pontozására a nagy sörportálok (RateBeer, BeerAdvocate) rendszerét alkalmazom, eszerint a söröket öt kategória szerint pontozom, rááadásul kategóriánként eltérő skálán: illat (0-10), megjelenés (0-5), íz (0-10), kortyérzet (0-5), összbenyomás (0-20). A kategóriák jelentéséről kicsit bővebben itt  (meg itt, itt és itt) található bővebb infó. Az összpontszám az öt kategóriapont összege (elvileg maximum 50 pont), tízzel elosztva: így egy iskolai osztályzatra hajazó végeredményt kapunk.

Az így kapott pontszám persze egyszerre jellemzi a sört és azt, aki a sört értékeli. Ahhoz, hogy ebből a kettős jellemzésből a sörre nézvést is megtudjunk valamit, ahhoz valamennyire ismerni kell a pontozó pontozási szokásait: mit jelent egy 4.1-es vagy egy 2.7-es pontszám? Nos, nálam valami ilyesmit:

• 4 feletti pontszámot csak egészen kiváló söröknek adok, olyanoknak, amiket - ha módom van rá - bármikor szívesen újrakóstolok. Ezek meghatározó sörélmények, illetve kedvencek.
• 3-4 közötti pontszám általában kellemes, korrekt söröknek jutnak, amik ugyan nem annyira emlékezetesek, de azért fogyaszthatóak és bármikor szívesen újrafogyasztom őket, ha szembejönnek.
• 2-3 pont között már problémásabbak a sörök, ezek azok, amelyeket maximum egy újabb - ellenőrző - kóstolás kedvéért szerzek be megint, de egyébiránt inkább kerülöm őket. Na jó. ha éppen nincs más, akkor azért megihatóak éppen, ezekben a sörökben is van értékelhető élmény, de az összkép már inkább negatív.
• 2 alatt silány, rossz, vagy legjobb esetben is "olyan semmilyen" sörök vannak. Ez a feketelista, ezeket tessék kerülni.

A RateBeer-en is szoktam pontozgatni néha az eddig (lapzárta 2018 május végén) leadott  206 értékelésből (ebből 181 részletes, 25 "tick") 22 volt 4-es felett, 5 volt 2-es alatt, 59 pedig 2-3 között. A maradék, tehát majdnem az értékelt sörök 60 %-a pedig 3 és 4 közötti nedű. Szóval viszonylag pozitívan állok a sörökhöz, de ebben talán az is benne van, hogy ha ízlik egy sör, azt szívesebben pontozom, mint ha nem ízlik.

Disclaimer 1: Csapolt vs. palackozott

Ez a teszt palackozott sörökről szól. Tekintettel arra, hogy a tesztelt sörök beszerzése még palackban is problémás, csapoltan meg végképp lehetetlen (na jó, egy kivétellel), ezt gondolom ezúttal nem kell magyarázni.

Disclaimer 2: Összehasolíthatóság

A posztot jó régen, kb. a két éve kezdtem írni. Az itthon beszerezhető két sört kétszer is kóstoltam, az első után csak jegyzeteltem, a szöveg a második kóstolás után született, de próbáltam átlagolni a két kóstolást. A többiből viszont csak egy palackom volt. Összességében a tesztek elég nagy időkülönbséggel zajlottak. A pontozás elvileg biztosítja az eredmények összehasonlíthatóságát, de gyanítom, a valóságban ez nem feltétlenül van így. Ha egyidőben kóstolnám a söröket, elképzelhető, hogy némileg más sorrend születne. Ugyanakkor nagy eltérés a pontszámokban szerintem nem lenne.

Tesztek

A tesztelt kontingens egy része

Na, akkor csapjunk a lovak közé:

Okocim Porter

Az egyik lengyel nagyüzemi versenyző (Carlsberg tulajdon). Az Okocim márkanév ugye Magyarországon sem teljesen ismeretlen, főleg az idősebbek emlékezhetnek rá még a "KGST időkből", amikor a krónikus hazai sörhiányt enyhítendő lengyel sörök is megjelentek az ABC-k polcain. Persze ezek normál lagerek voltak, balti portert most iszom tőlük először, nézzük hogy teljesít.

Fekete test, barna hab, krémes, selymes állaggal, van időm beleharapni (mármint a habba, merthogy jó tartós), tiszta fekete csoki. Kakaós, csokis illat. A sör maga is folyékony étcsokira emlékeztet. Érezhető alkoholmelegség, selymes kortyérzet, mérsékelt szénsavasság. Az utóíz tartós, kellemes, keserédes. Lehetne picit komplexebb, kicsit túl domináns az étcsoki, de desszertsörnek nagyon jó.

Pontozás: 3,7 (Illat: 7/10; Megjelenés: 5/5; Íz: 7/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 14/20)

Witnicki Porter Lubuskie

Ezt emlékeim szerint a V4 sörfesztiválon szereztem be. A Browar Witnica egy közepes lengyel sörgyár, ennél többet nemigen tudok róla. De nézzük a sört:

Sötétbarna, majdnem fekete test, némi rubin beütéssel. Meleg, sárgásbarna hab. Mérsékelt, de komplex aroma, némi kakaó, némi bogyós gyümölcs, talán cseresznye, némi medvecukor. A hab selymes, krémes állagú, ízre elsőre édes, aztán marad némi enyhe keserű utóíz, kellemes. Maga a sör elsőre meglepően vízes, de aztán az utóízben már érezni az alkoholt is. Egyébként édes alapíz, némi pörkölt malátával a háttérben. Némi komplexitás felfedezhető, kis csoki, erdei gyümölcs, karamell, de azért nem túl sok. Selymes, de vizes kortyérzet. Jó kezdet, laposodó vég.

Pontozás: 3,5 (Illat: 7/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 7/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 13/20)

Cornelius Porter

Ez megint egy közepes főzde és ha agyonlőnek se emlékszem, hogy a lengyel utunkról hoztam vagy a V4-en zsákmányoltam. De mindegy is.

0,4 literes palack, egye fene, egy erős balti porterből végülis ennyi elég. Fekete test, drapp hab, csak sajna gyorsan eltűnik. A szénsavasság is minimális. Igen, ez a sör maradt idénre, és valószínűleg nem kellett volna ennyit várni a kinyitásával. Az illata ennek ellenére vonzó fekete csoki, erdei bogyós gyümölcsök érződnek, ha kissé mérsékelten is. Az íz is komplex,van csoki, dió, és a már említett gyümölcsök. És persze likőrös alkoholmelegség. Az utóizben mérsékelt pörkölt keserűség. Szóval kicsit fáradt volt már ez a sör, de így is élvezhető volt. Kiváncsi lennék, milyen ereje teljében...

Pontozás: 3,2 (Illat: 8/10; Megjelenés: 2/5; Íz: 7/10; Kortyérzet: 2/5; Összbenyomás: 13/20)

Saku Porter

Észt versenyző, Lengyelországból beszerezve.

Az észt sörökkel kb. úgy vagyok, mint a finnekkel. Valamikor régesrég, amikor kint voltam Finnországban, elég sokat ittam őket. A Saku alapsörét, az Originaalt pl. rendszeresen betáraztam a tallinni kiruccanásaimon. Nem volt rossz, de ha arra gondolok, hogy azóta hányfajta új sört hozott forgalomba a Saku (és más észt főzdék), akkor bizony sajnálom, hogy nekem csak az Originaal jutott. Így nagy örömmel emeltem le a krakkói élelmiszerbolt polcáról az ott található két-három Saku palackot, köztük ezt a portert.

De elég a nosztalgiázásból, nézzük magát a sört. Először is jegyezzük meg, hogy az alkoholtartalma "csak" 6,9%, ez porterszinten kifejezetten mérsékelt. Kérdés, hozza-e az elvárt baltiporteres ízgazdagságot egy ilyen "híg" nedű:

Gyönyörű, sűrű, majdnem teljesen fekete test. Selymes, sűrű, vastag kávébarna hab. Nem túl tartós, de épp van időm kicsit beleharapni. Édeskés alap, keveredve egy csipetnyi rozskenyeres savanyúsággal és pörkölt dióval. Aztán gyorsan eltűnik, ideje rétérni a sörre magára. Hasonló élmény ez is: édeskés alapíz, de mindenféle érdekességgel a háttérben. pörkölt magvak, dió, mandula, néhol még piros gyümölcsök is előjönnek. Máskor meg kakaós, tejcsokis ízek. A kenyeres savanykásság viszont itt nincs meg. Selymes, csábító kortyérzet, kifejezetten mérsékeltszénsavasség, a végén az édes utóízt egy árnyalatnyi keserűség kiséri. Nagyon jól eltalált, harmonikus desszertsör.

Pontozás: 3,8 (Illat: 7/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 8/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 15/20)

Grand Imperial Porter (Pivowar Amber)

Na, akkor térjünk át az itthon is beszerezhető versenyzőkre.

Van a Bartók Béla úton egy lengyel izé, a Gdansk. Izé, azaz nehezen meghatározható műfajú hely. Egyfelől lengyel könyvesbolt. Lengyel könyvek lengyelül, ez egy rétegpiac, aminek nem igazán vagyok célközönsége, lévén nem beszélek lengyelül. De egyben kávézó is, ahol ugyan korlátozott mértékben, de a lengyel gasztronómia is megtapasztalható. Néhanapján van napi menü, lengyel levesekkel és pierogival. Van lengyel sör is időnként, palackozott. Remek hely lenne, beugrani néha egy zurekre vagy pierogira, mellé egy lengyel sörre. Lenne, ha kiismerhető lenne a nyitvatartása, illetve ha nem lenne mindig tele, amikor épp nyitva van. (Mondjuk az, hogy tele van, jelzi, hogy nem csak lenne, hanem ténylegesen is jó hely, csak irigykedem, hogy én nem férek be...) Ezzel együtt az étlapon szereplő sörök között található egy porter, a Grand Imperial. Nincs mindig készleten, érdemes telefonon egyeztetni, hogy van-e, meg hogy mikor vannak nyitva, de az egyetlen Magyarországon beszerezhető lengyel balti porter megéri az erőfeszítéseket.

Illetve nézzük, megéri-e valóban.

Majdnem fekete test, sűrű, krémes kávébarna hab, Elég tartós, így van időm belekóstolni, krémes tejeskávés íz. Illatra csoki, kakaó, dió. Enyhe földesség. A sör maga erősen édes, tejcsokis. Még az utóízben is alig találni keserűséget, ami van, az is inkább pörköltes, mint komlós. Minimális likörös alkohol is kiérződik, ha megerőltetem magam. Selymes, minimálisan szénsavas kortyérzet. Érdemes csokival vagy valamilyen édes sütivel, keksszel fogyasztani, akkor jobban kijön a benne rejlő minimális keserűség...

Pontozás: 3,5 (Illat: 7/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 7/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 13/20)

Pardubicky Porter

Ez a másik itthon kapható Balti Porter, Igaz, ez cseh gyártású és hála a több cseh sörökre specializálódott kisboltnak, több helyen is kapható, itt most a Bohémia Sörszalonnak csapok egy kis reklámot, illetve megjegyzem, hogy a Bohémia Sörözőben csapon is szokott lenni. Így aztán nem meglepő, hogy ezt a sört a már kóstoltam is régebben, van is róla ratebeer-es tesztem (ld. itt, 3.5 pontos) még 2012-ből. Most viszont újrakóstoltam.

Gyönyörű kávébarna hab, krémes. Ízre kakaó, plusz egy kis földes savanykás-kesernyés beütés. A sör maga egyrészt hozza a szokásos krémes, csokis, karamellás, kakaós porterízt, (amivel rögtön be is kell ismernem, hogy 2012-es megallapátásom, miszerint ez egy duplabak lenne, téves voltát: nagyonis porter ez) másrészt viszont van benne egy enyhe kesernyésség és némi földes, kenyeres jelleg, ami egyrészt kicsit eltér az eddig kóstolt "porter mainstreamtől", másrészt jót tesz a stílusnak, ad neki egy érdekes komplexitást, továbbá ki is egyensúlyozza egy picit. Ez jót tesz neki, mai fejjel pár ponttal feljebb értékelném, illetve értékelem is, ld. alább. De előtte még megjegyzem, hogy a kortyérzet viszont visszatér az eddig tapasztaltakhoz porterfronton: nagyon selymes, nagyon lágy, enyhén szénsavas sör ez.

Pontozás: 3,7 (Illat: 7/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 7/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 15/20)

A hiányzók

Van három fontos hiányzó:

• Az egyik a Zywiec Porter. A Zywiec egy lengyel nagyüzemi márka, régebben (leginkább az antivilágban) eléggé ismert volt Magyarországon is, a népviseletben táncoló párra a söröscimkén jól emlékezhetnek az idősebbek. Manapság Heineken tulajdon és egész pöpec söröket is forgalmaznak, van pl. saisonjuk, APÁjuk, ezek se rosszak. De most a Zywiec Porter a téma: ebből ugyan vettem Lengyelországban, de még kint meg is ittam, jegyzetek persze nuku. Aztán meg elfelejtettem az utolsó napokban újat venni. Ez nagy hiba volt, mert amúgy emlékeim szerint remek darab volt, így utólag azt gondolom, talán jobb is, mint bármelyik, amelyiket hazahoztam.
• A másik a Baltika Porter. A Baltika egy orosz sörgyár (Carlsberg tulajdonban, amúgy), először még a '90-es években találkoztam a söreikkel alkalmi szentpétervári hivatalos útjaimon. A Baltika márka jellegzetessége a számozás, mindegyik típusnak van egy száma is, pl. a 4-es egy bécsi ászok, a 8-as egy búza. Aztán felfedeztem az itthoni Arbat bolthálózatot és náluk beszerezhető volt szinte a teljes Baltika választék. Nem emlékszem, hogy a "szinte" régebben is igaz volt-e, ma viszont sajna az: az egyetlen Baltika sör, amit az Arbat boltjaiban nem látni, az a 6-os, a Baltika Porter. Ha belegondolok, tulajdonképp nem emlékszem arra,mikor ittam Baltika Portert először, arra se, hogy mikor utoljára, akár az is lehet, hogy az Arbatnál sose volt és máshol, valahol külföldön akadtam össze vele. De az biztos, hogy halványodó emlékeim szerint nagyon jóféle sör volt.
• A harmadik a Gipsy Porter. Ez egy cseh kézműves főzde, a Kocour terméke. Ennek a bírálata egyébként szerepel a rate beer-en és emlékszem is, hol szereztem be: a Pivohalléban. Szóval elvileg van esély rá, hogy itthon beleakadjon valaki, de mivel kakukktojásnak már van egy másik cseh balti porter az alábbi listán, végül úgy döntöttem, ezt a portert kihagyom...

Konklúzió

Nézzük először is az összesített sorrendet:

1. Saku Porter, 3,8
2. Pardubicky Porter, 3,7
3. Okicim Porter, 3,7
4. Grand Imperial Porter, 3,5
5. Witnicki Porter Lubuskie, 3,5
6. Cornelius Porter, 3,2

Nézzük akkor a szöveges értékelést pontokba szedve:

• A mezőny igen sűrű, mindegyik porter alapvetően finom, korrekt sör volt, nagyjából hibátlanok is. Bármelyiket érdemes megvenni és meginni.
• Utólag kicsit elgondolkodtam, nem érdemelt volna-e némelyik több pontot. Lehet, hogy igen. Visszaemlékezve, a Saku például igazán remek darab, lehet, hogy benézhetett volna négyes fölé az a pontozás.
• Valószínűleg három tényezőre vezethető vissza, hogy ez nem történt meg. Először is, nehezen adok négyessel kezdődő osztályzatot, ezek közé csak nagyon "katartikus" sörélménnyel vagy egy gyakran fogyasztott nagy kedvenccel lehet bekerülni, Ezen amúgy változtatni kellene, mert így felülről kicsit nyomottak az osztályzataim, feljebb kéne vinni a "katarzishatárt".
• Másrészt, bármennyire is nagy sörök ezek a balti porterek, nem a kedvenc stílusom. Pontosabban megkedveltem őket: arra jók, hogy évente egy-két-három alkalommal egy desszert mellé vagy utána megigyon egyet az ember, de azért ha egy random időpontban elém tennének 10 különféle stílusú sört, hogy válasszam ki, melyikhez lenne éppen kedvem, balti portert igen ritkán választanék.Ez persze megint egy szubjektív szempont, amit nem szabadna a pontozásnál figyelembe venni, ezen is "dolgoznom" kell még.
• A harmadik ok meg a "Zywiec Porter árnya" lehetett. Az annyira jó volt, hogy ha pontoztam volna, valószínűleg nyeri a "versenyt". Így viszont könnyen lehet, hogy ösztönösen is neki tartottam fenn azt a bizonyos négyessel kezdődő osztályzatot.

Akárhogy is, itt az összegzés:

A balti porter egy erős, édeskés, komplex, szopogatós barnasör. Aki szereti az ilyeneket vagy éppen csak nyitott egy új sörfajtára, annak nagyon ajánlott.

A beszerzéshez pedig irány Lengyelország!

Holnap kezdődik végre.

Nem, nem a huszonegyedik, hanem a tizenegyedik. Ugyanis a cseh sörfesztiválra gondolok...

Természetesen megint nekiálltam, hogy összerakjam a cseh sörfesztiválra a szokásos táblázatomat.

A sör- illetve főzdelista hiányosságait sokszor emlegettem, a helyzet nem vátozott. Illetve annyiban igen, hogy a fesztivál honlapja (csehsornapok.hu) megszűnt, csak a facebook oldal maradt. Mondjuk tavaly ilyentájban (értsd: egy héttel a kezdés előtt) már voltak rendszeres facebook posztok az érkező főzdékről, idén ilyenek nincsenek. Ehelyett van egy főzdelista. Az ebben található főzdéket rendeztem prioritási sorrendbe. Persze valószínűsíthető, hogy lesznek hiányzók és lesznek meglepetések, ahogy mindig. Majd a rendezvény alatt próbálom frissíteni a táblázatot...

Így aztán a táblázat a tavalyi elvekre épül:

• Nincs külön sor az egyes söröknek, csak a főzdéknek. Az egyes sörökre a Megjegyzés oszlopban utalok alkalomadtán.
• Előre raktam és zölddel jelöltem a mindenképp kipróbálandó , idén debütáló főzdéket. 
• Utána következnek sárgával a már ismert, de Magyarországon nem rendszeresen elérhető, illetve a nagy kedvenc főzdék: Ezekre akkor kerítek sort, ha a zöld kategória már kimerült. Itt lesznek azok a főzdék is, amelyek tavaly már debütáltak, érdemes lehet ezekről a tavalyi posztom kommentjeit végigolvasni... (Idén valahogy úgy alakult, hogy itt csak kis kézműves főzdék szerepelnek...)
• A végére maradtak - pirossal jelölve - azok a főzdék/gyárak, amelyek vagy nem kedvencek, vagy nagyon könnyen elérhetők itthon. (Idén valahogy úgy alakult, hogy ide került be az összes közepes és nagy sörgyár...)
• Ezúttal linkszegény lesz a táblázat, akit érdekel egy adott főzde vagy annak itthoni elérhetősége, annak egyrészt Google a barátja, másrészt rákereshet a korábbi segédletes posztjaimban. Kivételt képeznek a "zöld" főzdék, ezekre van link, már ha találtam...

A forrás egyelőre a fesztivál facebook oldala. Érdemes emellett figyelni a Hrabal Söröző facebook oldalát, a sörök egy részét, köztük az újdonságokat is ők hozzák, ezekről pedig részletesen szoktak posztolni. Illetve tavaly posztoltak, remélhetőleg idén is fognak...

Jöjjön tehát a táblázat:

Na, kb. ennyi.

Illetve még egy gyors lista az "illusztris hiányzókról", akiket nagyon sajnálok:

• Purkmistr
• Dalešice
• Krakonoš (Trutnov)

Frissítések:

A fesztivál során gyűjtött tapasztalatokat kommentekben gyűjtöm.

Közkivánatra itt van az archív mozinapló rovat következő darabja, az izgalmas 2005-ös év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben sikerült egész sok filmet (31) megnéznünk. A lányomat egyre többet lehetett a nagymamákra bízni, így ezek a mozik a szülői kikapcsolódás fő alkalmaivá váltak.

Kőkemény család (december 29.)

Az obligát karácsonyi családi mozi, egy kis szerelem, egy kis szeretet, egy kis komédia, egy kis tragédia, egy kis szeretet, politikai korrektség, egy kis szeretet, és persze egy kis szeretet, ha még nem mondtam volna. Kicsit lapos, de nézhető. A magyar cím a szokásos értelmetlen, félrevezető jópofáskodó magyar címferdítés, a kitalálóját jól pofán kéne vágni...

Harry Potter és a Tűz Serlege (december 10.)

A látvány a szokásos de a történet szerintem laposra sikeredett. Túl hosszú is a film, és sok az összefüggéstelen, zavaros elem, illetve a megmagyarázatlan és logikátlan fordulat.

Grimm (november 26.)

A Grimmben nincs meg a korábbi "nagy" Gilliam filmek intellektuális ereje és talán a látványvilága sem olyan egyedi és erőteljes, de azért egy átlag fantasy filmnél jóval színvonalasabb darab. Mindenképp megéri a mozijegy árát...

Fej vagy írás (november 11.)

A Sztárom a párom magyar vátozata: a híres nő (esetünkben egy szupermodel) és a szerény névtelen férfi (esetünkben egy műegyetemista) románca. A halivúdi eredeti sokkal jobb, a magyar változat elképesztően gyenge, a sztori szinte nem is létezik, a színészi játék feledhető.

2046 (október 29.)

Egy igazi művészfilm, amely egy életérzésről szól és amelyben a film látványvilága, színei, beállításai tökéletes harmóniában vannak ezzel a hangulattal. Sajnos nem voltam ráhangolódva erre a hangulatra, így nem fogott meg a film. Magyarul untam, de ez szerintem inkább az én hibám, mint a filmé: jobban fel kellett volna készülnöm rá.

Éjszakai őrség / Nócsnoj dozor (október 24.)

A birodalom visszavág. Az oroszok a hidegháború elvesztése után hazai pályán hívták ki az amcsikat: közönségfilmet készítettek. A halivúdi dominancia megtöréséig még hosszú az út, de az Éjszakai Őrség ezzel együtt is figyelemre méltó. Minden elem adott hogy egy újabb kultuszfilmmel gazdagodjon a fantasyk népes rajongótábora. Egyedi képi világ, gyors ritmusú és meglepő fordulatokat tartogató sztori, remek szereplők jellemzik. Trilógiáról lévén szó, a folytatás is adott, már várom is. Az amcsik persze tudják mit kell tenniük a hegemóniájuk megőrzéséhez: egyszerűen megvették a filmet, így aztán azt nemzetközileg a 20th Century Fox forgalmazza.

Hervadó virágok (október 15.)

Lassú léptű, látszólag unalmas mozi, se izgalom, se ézelmek. Aztán egy idő után érdekessé válik a történet, ahogy a már nem teljesen fiatal néző szembesül azzal, hogy a szintén nem teljesen fiatal szereplők milyen különböző életutakat járnak be. A főszereplő egy gazdag, öregedő agglegény, aki már nem is akar családot. Aztán egyszer csak kap egy névtelen levelet, amelyben arról értesíti egykorvolt barátnője, hogy van egy majdnem felnőtt fia. Némi habozás után útra kel, hogy felkeresse a szóbajöhető barátnőket és megtalálja a fiát. Ahogy sorban látogatást tesz a volt barátnőknél, szembesül azzal, milyen különböző módon félresiklott életutakat jártak be és ahogy legtöbbjükön látja a boldogtalanságot, lassan rájön,hogy a saját élete is félresiklott. Ahogy járja tovább az útját, egyre inkább meg akarja találni a fiát, mintha a vele való találkozás helyrehozhatna egy elrontott életet. Legalábbis ez az én értelmezésem, bár a szikár történet elég rejtélyes ahhoz, hogy másképp is lehessen interpretálni.

Kész cirkusz (szeptember 17.)

Újabb magyar változata a mostanában népszerű fanyar humorú akciófilmnek, amelyben a pancserek sikeresen szállnak szembe a profikkal, akiken így jót nevethetünk (mint pl. Guy Ritchie-től a Lock, Stock & Two Smoking Barrels). Nem rossz próbálkozás végül is, jól keveri a műfaj általános szabályait a helyi ízekkel.

Lélektől lélekig (szeptember 13.)

Egy korrektül rendezett és játszott film, amely a XIX. századi "felsőbbrendű" Angliát mutatja be. Arrogáns brit tudósok az afrikai busmanokat tartják a majmok és az ember közti kapocsnak. Elméletük bizonyítására foglyul ejtenek két busmant, akit állatnak tartanak és annak is kezelnek, amíg néhányan közülük rá nem jönnek, hogy ők is emberek. A történet éppen a "felsőbbrendű" európaiak embertelenségét és alig leplezett barbarizmusát bizonyítja.

The Island (szeptember 3.)

Egy újabb sci-fi köntösbe bujtatott akciófilm. A mélyenszántó sztori ezúttal a tudatlanságban tartott klónók kezerű sorsát mutatja be egy anti-utópisztikus világban. Szerencsére akad egy hős, akinek feltűnik, hogy valami itt nem kóser, először megszökik, magával véve a helyi bombázót, majd egy még hősibb gesztussal visszatér, hogy lerombolja a börtönvilágot. Mit tesz isten, sikerül is neki. Hoppá, most lelőttem a poént, bocs. Az intellektuálisan nem túl megterhelő sztorit a korrekt akciók és Scarlett Johansson csábos mosolya teszik elviselhetővé.

Sky Kapitány és a holnap világa (augusztus 30.)

Szándékoltan a negyvenes évek képregényeinek stílusát idéző film, amelyet a modern számítógépes filmtrükkök turbóznak fel, kissé fura keveréket alkotva így. Ez az érdekes keverék teszi élvezetessé a filmet, mert a sztori amúgy elég kiszámítható.

Deus ex machina (augusztus 20.)

Dalok a második emeletről palesztín változatban. Egy társadalom mindennapi őrületét mutatja be sokkolóan szürreális jelenetekben. Nem terrorista merényletek, hanem mindennapi agressziók jelennek meg a filmben, pl. ahogy valaki áthajítja a szemetét a szomszéd kertjébe, vagy ahogy másvalaki akkora lyukat ás az út közepére, hogy az arra járó autók garantáltan defektet kapjanak. Később a film kicsit talán ellaposodik, de a Ramallah és Jeruzsálem közti ellenőrzőpont, vagy a "palesztin nindzsa" és a zsidó milicisták szürreális jelenete így is emlékezetes marad.

Még egy csók (augusztus 2.)

Bár alapvetően jó a film, mégis csalódott vagyok, mert Ken Loach korábbi filmjei (például a kedvencem, a Raining Stones) sokkal erőteljesebbek. Ez a film "csak" egy a sok jó brit film közül, amelyek a mai brit életet mutatják be, de semmi több.

Mint egy angyal (július 27.)

Agnes Jaoui előző filmjét (Le gout des autres / Ízlés dolga) az év legjobbhai közé választottam, így nyílvánvaló volt, hogy az új filmjét is meg kell néznem. Nem csalódtam, az új mű ugyanolyan izgalmas és magával ragadó, mint az elődje. A rendezőnő fő témája, úgy látszik, annak bemutatása, mennyire hajlamosak az emberek vágyálmokat kergetni a magánéletükben, és milyen nehezen jönnek rá, hogy könnyedén megtalálnák a boldogságukat, ha a környezetükben lévő embereket nem megbántanák, hanem tisztelnék, szeretnék és bíznának bennük.

Tangó és tulipán (júlus 25.)

Egy nagyon kedves, magával ragadó film: egyszerű történet egy ötvenes háziasszonyról, aki egy társasutazáson lemarad a buszról és családjától elszakadva Velencében köt ki, ahol kissé fura és hóbortos, de nagyon szeretnivaló emberek között megtalálja önmagát és a boldogságot. Közhelyesen hangzik, de remek szereplők lehelnek életet a karakterekbe és hihetővé teszik az otimista és naív történetet, vagy ha talán hihetővé nem is, vonzóvá mindenképp.

Mennyei királyság (júlus 24.)

Látványos és véres tömegjelenetek, ahogy az egy Ridley Scott filmben dukál. A történet sajna hihetetlenül bárgyú és idegesítően didaktikus.

Galaxis utikalauz stopposoknak (június 18.)

Egész jó kis film lett belőle. Trillian és Arthur románca kicsit túl lapos, de a rengeteg poén és a remek képi világ jó hangulatba hozott, és ezért meg is bocsátom ezt a gyengeséget.

Star Wars III. rész - A Sith-ek bosszúja (június 9.)

Közepes a történet és a színészi játék, de látványos és izgalmas harci jelenetek. Ahogy vártam, úgyhogy nem is csalódtam.

Repülő tőrök klánja (május 25.)

Tigris és Sárkány gyengébb kiadásban. Rendkívűl látványos harci jelenetek és míves történet jellemzik a filmet, bár néha európai szemnek túl keleties (azaz túlzottan szimbólikus és cizellált) a történet. Ezzel együtt is élvezhető.

5x2 (május 16.)

Egy válással végződő házasság története visszafelé az időben, öt epizódban bemutatva. A hiábavalóság érzetét kelti a film, bár a korrekt színészi játék ellenére is kissé üresnek éreztem.

Sorstalanság (április 10.)

Végülis szerettem a filmet, már amennyire egy lágerfilmet szeret az ember. Néhány hibás döntés eleve lehetetlenné tette, hogy elérhesse a könyv szinvonalát. Ilyen volt pl. Morricone zenéje, ami túl "profi" és túl érzelmes a Sorstalansághoz, szerintem ide valamilyen elidegenítő zene illett volna. A fényképezés szintén túl szép és túl konvencionális volt (látszik, hogy Koltai operatőr). A könyv eredetiségét nehéz visszaadni, nem triviális a filmes átültetés, de az alkotók meg sem próbáltak valami filmesen egyedit kitalálni, inkább konvencionális megoldásokat választottak. Így viszont esélyük sem volt az igazi nagyságra, született egy korrekt, átlagosan jó feldolgozás. Néhány fontos üzenet így is átjött: jól érzékeltette a film a zsidók fatalizmusát, beletörődését; a különböző (leginkább kudarcra itélt) túlélési technikákat a táborokban; a főhős rendkívüli szerencséjét, akinek szintén kudarcot vallott a technikája, de hihetetlen szerencsével mégis túlélte.

A bukás (április 5.)

Bruno Ganz tökéletes alakítása csak egy érv a film mellett, amely történetileg is hiteles, megrázó módon mutatja be Hitler őrűlt uralmának még őrűltebb utolsó napjait. Ekkor már Hitler is látta az elkerülhetetlen összeomlást, de hagyta szenvedni népét, mert "a vesztes nép pusztulást érdemel". Ennek megfelelően a film értelmetlen és sokkoló halálok sorozatát mutatja be: tízéves újoncok esnek el Berlin utcáin orosz golyózáporban, vagy éppen bújkáló dezertőröket lőnek le Gestapós különítmények. Hitler hatalmát mutatja, hogy sokan még ekkor is istenítették, belső meggyőződésből engedelmeskedtek neki és még az öngyilkosságba is követték. A legmegdöbbentőbb Göbbelsné példája, aki hat gyerekét is meggyilkolta, mondván, hogy nem érdemes élniük a jövendő, nemzetiszocializmus nélküli, világban. A film erős figyelmeztetés: óvakodj a diktátoroktól!

Dallas Pashamende (március 27.)

Remek atmoszférájú film, remek színészekkel (mindkét főszereplő nagyot alakít) és egy kissé kiszámítható, kissé galivúdiasan közhelyes, de ennek ellenére magyar viszonylatban meglepően élvezhető és "folyékony" történet. A film fő erénye a képek és a főleg amatőr szereplőgárda által teremtett hangulat, illetve a sokkoló környezet. Biztos, hogy egy ilyen film nem fogja megoldani a cigányság problémáját, de legalább együttérzést kelthet a "ganz unten" élő, reménytelen és kiszolgáltatott emberek iránt.

Ray (március 13.)

Remek zene, remek színészek, remek történet. Irány a lemezbolt, ide az első Ray Charles lemezt!

Meet the Fockers (március 8.)

Ezt a filmet Zsuzsa kedvéért néztük meg, egyfajta nőnapi ajándékként. Meglepetésemre legalább annyira élveztem, mint ő. Könnyed vígjáték remek alakításokkal és frenetikus gag-ekkel. Magamra ismertem azokban a zavarba ejtő helyzetekben, amikor a szülők már az első bemutatkozó látogatáson megosztják fiuk gyerekkori titkait a menyasszonnyal...

Lány gyöngy fülbevalóval (március 6.)

Míves munka egy nagy festő életéről, pontosabban annak egy epizódjáról, még pontosabban arról, hogyan született meg a Lány gyöngy fülbevalóval című kép. Remek szereplők, érzékletes ábrázolása a korabeli Delft életének, a gazdag, magát megmutatni akaró, de azért még spórolós polgár életének és az ebből ugyan kilógó, kevéssé értett, de a gazdag mecénásnak köszönhetően mégiscsak jól élő és némi művészi szabadságot élvező festőnek. És persze a a tehetséges cselédnek, aki talán mindenkinél jobban érti a festő munkáját, de a társadalmi korlátok nem teszik lehetővé tehetségének kibontakoztatását.

Kávé és cigaretta (február 13.)

Sok epizódból álló Jarmusch stílusgyakorlat. A jelenetek színvonala szerintem kissé egyenetlen, de a jobbak miatt az egész film megéri. Nálam Cate Blanchett "önduója" és az Alfred Molina féle teaivós jelenet jött be igazán, ezek tényleg tudtak valami lényegeset mondani az emberi kapcsolatokról, míg a jelenetek többsége inkább csak lárpúrlár bohóckodás volt.

Luther (február 12.)

Kedvenceim a történelmi filmek, így lehet, hogy az elfogultságom miatt adom meg az ajánlott jelet, de engem ez a film magával ragadott. Annak idején sokat tanultunk a reformációt kiváltó okokról, közülük is leginkább az egyház romlottságát megtestesítő búcsúcédulákról. A film mai szemmel is látható érzékletességgel mutatja be, hogyan csináltak üzletet a kegytárgyak és búcsúcédulák árusításából: aki járt már Rómában és látta a mai emléktárgyárusokat, az a különös deja vu hatása alatt hamar rádöbben, mennyire "modern" jelenség volt ez. Luther sikerének politikai okaira talán kevéssé derít fényt a film, bár az erkölcsi dilemmák mellett a politikai eseményeket is részletesen mutatja be: nem igazán derül ki, miért álltak Luther mellé nagy és hatalmas német fejedelmek, olyanok, akik korábban a katolikus egyház és Róma hű követői voltak. A film szerint Luther tanainak erkölcsi ereje győzte meg őket. Lehet, hogy részben így volt, de túl cinikus vagyok ahhoz, hogy ezt teljes egészében elhiggyem. Sokkal inkább az a vágy motiválhatta Luther hatalmas pártfogóit, hogy Róma politikai hatalmától, az ezzel járó gazdasági terhektől megszabaduljanak, és a Rómával szövetséges német császár (a Habsburg V. Károly) hatalmát gyengítsék. Akárhogy is volt, a film attól még remek darab, remek szereplőkkel.

Bálnalovas (január 15.)

Két makacs ember harcát mutatja be a film egy olyan közösségben amely hagyományainak, kultúrájának a megörzését próbálja elérni, mindezt egy modern környezetben, ahol a tömegkultúra és a modern élet mindent maga alá gyűr. Az alaphelyzet tragikuma az, hogy éppen az a két ember küzd egymással, akik igazán szívükön viselik a közösség megörzésének ügyét: a nagyapa, aki a kis tengerparti falu maori törzsének vezetője és fiú utódját keresi, és lányunokája, aki szeretné bizonyítani, hogy lányként is méltó a szerepre. A film pozitív végkicsengése azt sugallja, hogy olyan modern fogalmak, mint a nemek egyenjogúsága összeférhet egy ősi maori törzs kivülálló számára mókásnak tűnő és funkcióját vesztett hagyományaival. Reméljük, tényleg így van. Reméljük, mert ugyanakkor az is látszik, hogy, ha ezek a mókás hagyományok eltűnnek, akkor a közösség összetartó ereje megroppan és kallódó, talajtvesztett, tartás nélküli emberek laza halmazává válik.

Hallhatatlanok (január 12.)

Érdekes képi világ, a sztori is elmegy, de azért nem fog a sci-fi klasszikusai közé bevonulni. Talán a sztori nem eléggé átgondolt és eredeti, néha kifejezetten érdektelennek éreztem.

Nyócker (január 2.)

Szellemes, invenciózus képi világ, közepes szöveg (gyakran nehezen érthető, amiről nem tudom, hogy a film hangmérnöke vagy a mozi rossz akusztikai rendszere okozta-e) és közepes történet. Ezzel együtt kellemes szórakozás és értékes próbálkozás.

Egyszer már írtam a sasadi csomópontról, most itt van az új alkalom.

Nem, nem az Etele Plaza vagy a Budapest ONE építéséről nyilvánítok véleményt. Ez egy sokkal hétköznapibb témájú villámposzt lesz, amelynek alapvető funkciója az, hogy a budapesti polgárok apróságokban megnyilvánuló kreatívitásának dicséretét zengje.

A poszt témája a fenti képen látható. Konkrétan az a kicsit meredek rész a lépcsőt előtt, ahol a kerékpárosok illetve a kerekesszékkel közlekedők tudnak továbbhaladni az egyik átkelőtől a másikig, illetve várakozni, ha éppen nincs gyalogos zöldhullám (értelemszerűen az egyik irányban van, a másikban meg nincs...).

A képen talán az is látszik, hogy a burkolat más árnyalatú, mint a lépcső előtti-utáni vízszintesebb részeken. Vajon miért?

Erre a kérdésre a második kép adja meg a választ:

Ahogy közelebbről megnézve látható, ezen a szakaszon felmarták az aszfaltot és egy párhuzamos vájatsort alakítottak ki. Ennek vélhetőleg télen lesz némi csúszásgátló hatása, legalábbis feltételezésem szerint.

De mi az a sok fehér izé a vájatokban? Nézzük csak:

És íme, a zseniális pesti polgár remekül megtalálta a vájatok második funkcióját: ide lehet dobni a cigarettacsikkeket! 

Ne legyünk vaskalaposok, semmiképp se tekintsük ezt szimpla szemetelésnek. Ez kérem egy unalmas, kicsit rejtélyes funkciójú objektum kreatív újrahasznosítása. Spontán kompozíció, modern street art! Amiben ráadásul további remek lehetőségek rejlenek. Például a csikkek elhelyezése rejtett morzeüzeneteket tartalmazhatna, mondjuk egy frappáns Humphrey Bogart aranyköpést. Esetleg kottának felfogva egy-egy klasszikus dallamot is felidézhetne.

Most mondja valaki, hogy nem kreatív nép a magyar!

Most, hogy az Oscart kiosztották, jöhet egy gyors poszt 2017 legjobb filmjeiről. (Jelige: fő a szerénység... ;-)

A jelöltek itt vannak:

• 2017/1
• 2017/2

Ez összesen 18 film, elég soványka termés. Hiába, a mozizás drága, jó az otthoni tévé és nagy a filmválaszték. De ezt hagyjuk, most a moziban látott filmeket értékelem. Ekkora termésre értékelésem szerint két díj már kiadható, úgyhogy lesz egy külföldi meg egy magyar. Na, akkor nézzük.

Külföldi film kategória

A jobb filmek egyértelműen az első félévből származnak. A nemzetközi választékból a Teljesen idegenek, az Elveszve Párizsban és a Frantz jöhet szóba, míg a második félévet esetleg a Kaurismaki-féle A remény másik oldala képviselheti. De nem ők nyertek, hanem Jim Jarmusch érdemtelenül elfeledett filmje:

Paterson (rendező: Jim Jarmusch)

Frenetikus darab, már ha lehet ilyet mondani egy filmre, amelyben alapvetően semmi sem történik. Mármint semmi sem történik azon a szinten, amit egy átlag (különösen amerikai átlag) filmtől elvárunk. Nincs lövöldözés, verekedés. Nincsenek emberi drámák, szerelembe esések, halálok. A film íve ugyanis nem arról szól, hogy mi történik a főhőseinnkel, hanem arról hogy mi nézők, hogyan ismerjük meg a címadó főhős mindennapi életét. Akivel alapvetően nem történik semmi, éli mindennapos rutinját: séta a munkába, munka, séta haza, séta a kocsmába, kocsma, séta haza, beszélgetés a feleséggel mindennapi apróságokról. Persze látunk eseményeket, találkozás egy ismeretlen kislánnyal séta közben, kocsmai drámák (másokéi) fültanúi vagyunk, hasonló mindennapos apróságokat élhetünk át. Ennyi.

És mégse ennyi. Mert ebben a mindennapos szemlélődő, nyugis életben költőiség és boldogság van. Nem az a fajta kirobbanó extázis-boldogság, amit csak pillanatokra élhet át az ember, hanem egy minden pillanatban jelenlévő, mindent átható belülről fakadó elégedettség, ami annyira hiányzik az izgága nyugati ember életéből. És íme, Jarmusch mutat egy ilyen embert a nyugati izgága világ kellős közepén. Lehet így is, üzeni a film. A legokosabb, amit tehetünk, hogy ha nem azon agyalunk, hogy lehetséges-e ez itt nálunk, mivelünk, (mert ha agyalunk, akkor adódik a válasz) hanem egyszerűen átadjuk magunkat a film hangulatának. Legalább másfél órára...

Magyar film kategória

A magyar mezöny se volt rossz. Andy Vajnáról sok "érdekeset" el lehet mondani, de az tény, hogy az ő kormánybiztossága alatt jó filmek készülnek, ráadásul a műfaj sokfélesége se tűnt el, tehát szó sincs a magyar művészfilmek kinyírásáról a közönségfilmek kárára. Már legalábbis kívülről nézve, mert persze közelebbről lehet, másként festenek a dolgok. Mindazonáltal többek között született egy csodálatos Oscar jelöltünk, egy szép kései Mészáros Márta film és egy teljesen elfogadható Kincsem limonádé.

Nálam azonban Török Ferenc nyert:

1945 (rendező: Török Ferenc)

Zseniális fényképezés, remek színészi alakítások, jó kis szikár forgatókönyv, elképesztő atmoszféra.

De nem ez a lényeg, hanem a történet. Pillanatfelvétel egy izgalmas, egyben tragikus átmeneti időszakról. A háborúnak vége, de megkönnyebbülésről szó sincs. A magyar vidék átmeneti állapotban van, még élnek a régi hatalmi mechanizmusok, még a régi jegyző a falu erős embere, de már jelen van a megszálló szovjetek által támogatott új rend, akinek fiatal képviselője már bejelentkezett a helyére. A rend megrendült, aminek sok apróbb-nagyobb jele van, a legnagyobb éppen családon belül, ahol a hatalmi szóval összehozott megfelelő házasság ellen lázadoznak a fiatalok. Azért a falu nagyobb része még szót fogad és ez egy darabig még így is marad. Gond azonban nem csak a már sejthető jövővel van, hanem a nem olyan régi múlttal is. Amiről mindenki hallgat. Hallgat, mert hallgathat, nincs, aki számonkérje a bűnöket.

Egészen addig, amíg a közeli állomáson egy napos délelőtt le nem száll a vonatról két fekete kabátos zsidó, akik aztán hallgatagon, komótosan megindulnak a falu pár kilométerre található falu felé. Az állomásfőnök tudja, hogy helyzet van, lóhalálában gyorsan lejelenti az esetet a faluban, ahol ez nagy riadalmat kelt. Merthogy az elvitt zsidók vagyona már jó helyen van ott, ahol most van, a visszatérésüket senki se várta, senkinek se hiányzott.

Miért jönnek, mit akarnak, ez a nagy kérdés. A film választ ad rá, de ezt nem árulom el, bár mellesleg sokkal fontosabb az, ami a leszállásuk és a megérkezésük között történik. Az, ahogyan a helyiek szembenéznek a múltbéli tetteikkel, illetve ahogy nem néznek vele szembe. És tulajdonképpen az ország egésze, az egyszeri átlagmagyar azóta se nézett ezzel szembe, a számos az ehhez hasonló film és könyv és a rengeteg történelmi tanulmány ellenére sem. Csak ezeket a többség nem olvassa, nem nézi. És amíg ezt a filmet is mindössze 30000 ember nézi meg, addig ez a szembenézés tovább késlekedik...

Lezárult az idei középiskolás felvételi folyamat. A gyereket felvették, megvan a programja a következő évekre. Nem is rossz, alapvetően jó iskolába került be, oda, ahova ő is szeretett volna.

Szóval van egy nagy sóhajtás, ezen túl vagyunk. Viszont összegyült bennem pár megjegyzés, ami kikivánkozik.

Illetve elég tulajdonképpen meglehetősen sok megjegyzésem lenne, csak csoportosítva lesznek. Ebben a posztban a jelenlegi rendszer néhány olyan apróbb részére szeretnék rámutatni, amelyek valamilyen szempontból visszásak. Négy ilyen lesz. Némelyik csak bosszantó apróság, de van olyan is, amelyiket kifejezetten igazságtalannak tartok és ha rajtam múlna, biztos megváltoztatnám.

Na, akkor kezdjük:

Nyílt napok

A gimnáziumok többsége tart nyílt napokat, ahol a gyerekek és a szülők megismerkedhetnek az iskolával.

Nem állítom, hogy az ezeken való részvétel elengedhetetlen a választáshoz, de azért hasznosak. Nem is annyira nekem, szülőnek, mint inkább a gyereknek, aki így személyes benyomásokat szerezhet épületről, tanárokról, diákokról. A hely szelleméről, úgymond. Ezek fontosak, mert lehet bármilyen jó az adott iskola, ha a gyereknek valamiért nem jön be, akkor oda nem érdemes jelentkezni. Ha viszont bejön, akkor az egy jó motiváció lehet a felkészülésnél: igen, azért kell 523-adszor nekigyürköznöm a felvételi feladatsornak vagy tételjegyzéknek, mert oda akarok bejutni. 

Szóval a nyílt napok hasznosak. Lennének, ha be lehetne rájuk jutni. De nem nagyon lehet. Létszámkorlát van, regisztrálni kell az iskola honlapján. A regisztráció megnyílik mondjuk szeptember 38-án 17.00-kor. Az egyszeri szülő elnéz 39-én déltájban a honlapra, hát sajna már minden hely betelt, erről lemaradtunk. Na jó, legközelebb jobban figyelünk. A másik szóba jöhető iskola október 47-én 15.00-kor nyitja a regisztrációt. Ez a gyakorlatban úgy megy, hogy 14.59-kor még kint van az üzenet, hogy nyitás 15 órakor, 15.00-kor viszont a rendszer kidob. Egészen mondjuk 16.25-ig folyamatosan kidob, utána meg közli, hogy bocs, de elfogyott a hely.

Nem állítom, hogy tudok a problémára jó megoldást. Pontosabban tudok: ha 250-en férnek be egy nyílt napra és 750-en érdeklődnek, akkor 3 nyílt napot kell tartani. Persze könnyen mondom, nem nekem kell egy alkalom helyett hármat megszervezni, szóval megértem, ha ezt nem vállaják be az iskolák. De azért az akkor is probléma, hogy 500 érdeklődő lemarad, erre valamilyen megoldáson mégiscsak gondolkodni kellene. Mondjuk a létszámkorlátosabb események (pl. nyílt órák) helyett olyan programokat szervezni, ahová többen beférnek: iskolanéző túrákat, sok turnussal, vagy mondjuk vásárszerűen megnyitni egy vagy két szintet és minden teremben valami más programot szervezni, a látogatókat meg hagyni szabadon császkálni ezek között. Ha végképp nem megoldható, hogy mindenki beférjen, akkor viszont videóanyagokat lehetne készíteni és ezeket feltenni a honlapra.

Mégegyszer, tudom, hogy ez mind munka, fáradozás. Kötelezni senkit nem lehet erre. Maximum a "közönség" hálája jelenthet kompenzációt.

Mindenesetre jelzem, hogy a jelenlegi állapotok távol állnak az ideálistól. 

Adatbegyűjtő lap

A felvételi folyamat egyik legfontosabb állomása a jelentkezési lap kitöltése. Gyerek adatai, általános iskola adatai, kiválasztott középiskolák adatai és végül a legfontosabb, a kiválasztott tagozatok felsorolása, prioritási sorrendben. Ez egy jó hosszú, többoldalas lap, rengeteg kitöltendő rubrikával. Na most, hogyan kell ezt 2018 tavaszán csinálni? Aki nem tudja, biztos nem találná ki. 

Igen, kézzel. De aki netán erre tippelt, ne örüljön, hogy na ugye, én mégis kitaláltam, mert a teljes kép ennél bonyolultabb és valahol még ennél is siralmasabb.

Szóval a helyzet az, hogy létezik webes jelentkezési rendszer. Csakhogy a szülők nem férnek hozzá. A szülők kapnak egy nyomtatott adatbegyűjtő lapot, azt kell kitölteniük kézzel. Ez egyébként elektronikusan nem elérhető, tehát meg kell várni, míg az általános iskolában az osztályfőnök kiosztja. Ezt kell kitölteni tollal és leadni. Persze érdemes a megkapott lapról másodpéldányokat kérni vagy készíteni, egyrészt mert azért el lehet rontani a kitöltést, másrészt meg nem biztos, hogy elég a laponként beírható hét iskola (mi tíz iskola 21 tagozatára jelentkeztünk, ez talán túlzás volt, az írásbeli eredmény alapján kettőt a végéről ki lehetett volna húzni, de másodpéldány még akkor is kellett volna). Persze jó szokás szerint az adatlap tele van redundáns adattal, a gyereknek nem elég az oktatási azonosító, kell név meg minden egyéb, az iskoláknak szintén nem elég az oktatási azonosító, kell a név meg miegyéb. (Ez egyfelől érthető, hogy ne lehessen elírni, de ugye ezért kéne a webes rendszer, ami a beírt részadatok alapján rögtön kiadná a többit és rögtön kiderülne az eseteges elírás...)

Szóval szívjanak a szülők, töltögessék csak azt az adatbegyűjtőt kézzel.

Ha most netán valaki azt gondolná, hogy a hivatal így magával is kiszúr, hiszen aztán nekik kell kézzel feldolgozni a kitöltött lapokat, az nagyon téved. Annál okosabbak ők. Az adatbegyűjtőket az iskolai osztályfőnököknek kell feldolgozni. Ők hozzáférnek a webes rendszerben, idejük mint a pelyva, majd szépen leülnek a gépük elé, maguk elé veszik az adatbegyűjtőket és szépen bepötyögik a rendszerbe. Mind a harminc gyerekét, mondjuk. Valaki nagyon szereti a tanárokat abban a hivatalban, hiába.

Szóval szívjanak a pedagógusok, pötyögjék csak be az olvashatatlan adatbegyűjtőket kézzel a rendszerbe.

(Egy jó tanács: aki szeretne kicsit segíteni a gyerek osztályfőnökének, az a kézzel kitöltött adatbegyűjtő mellett elküldheti neki a jelentkezési adathalmazt elektronikusan is: egy szövegfájl-t nem olyan nagy ügy létrehozni és emailben elküldeni, a tanár pedig élhet a copy-paste csodás technikájával...)

Ezzel persze nincs vége, hiszen a tanár hibázhat, ugyebár, és akkor nagy baj lenne. Tehát kell egy utolsó egyeztetés. Szülők és osztályfőnök időpontot egyeztetnek, a szülők befáradnak az iskolába, ahol az osztályfőnök által a rendszerből kinyomtatott adatbegyűjtőt átböngészik, hogy minden stimmel-e, és ha igen, aláírásukkal jelzik, hogy igen, ez az, amit akarnak. Ekkor nyom az osztályfőnök egy határozott Entert a webes rendszerben és mindenki fellélegzik: sikerült jelentkezni. Hurrá.

Ki van ez találva.

De mindez még nem elég. Fricskának ott van az az aprócska tény, hogy mindez csak a nyolcadikos jelentkezőkre vonatkozik.

Aki negyedikben vagy hatodikban jelentkezik, annak mindez a szívás nem kötelező. Ők ugyanis - láss csodát! - kaphatnak elérést az Oktatási Hivatal csodás webes rendszerébe, nem kell kézi adatlapkitöltéssel bajlódniuk. Nahát, mik vannak! (Persze azért "apróbb" szívásokkal nekik is szembesülniük kell, ugyanis ez esetben a jelentkezési lapokat nekik kell 1) kinyomtatni és aláírni, továbbá 2) postázni, ráadásul nem is csak az Oktatási Hivatalnak, hanem egyenként az ősszes iskolának, ahova jelentkezett a gyerek. Ha tízbe, akkor ez tizenegy tértivevényes levelet jelent, hát istenem, aprópénz.)

Hogy ezt miért nem tehetik meg a nyolcadikosok? Na erre lennék én is kiváncsi.

Szóval "jól" ki van ez találva. Csak remélni tudom, hogy igaz, amit egy haverom állított, hogy ez egy friss rendszer és jövőre továbbfejlesztik. Ha így lesz, akkor két tanácsom van:

1. Felejtsük el a kézzel kitöltendő adatbegyűjtőt! 
2. Felejtsük el a Magyar Postát!

Jelige, de minek?

Ha már adatbegyűjtő lap. Az iskolák rovatban van egy rubrika, a jelige. Ezt nem kötelező kitölteni, de elvileg kifejezetten hasznos.

A jelentkezési folyamat során az iskolák többször tesznek közzé a honlapjukon (illetve az épület bejáratánál, a faliújságon) különféle listákat a jelentkezőkről. Van egy lista a szóbelik beosztásáról, aztán vannak felvételi rangsorok, ideiglenesek és véglegesek. Alapértelmezésben ezeken a listákon a gyerek neve nem szerepel, csak az oktatási azonosítója. Ez egyfelől érthető, adatvédelmi okokból: nem kell mindenkinek tudni, hova jelentkezett a kölyök, behívták-e szóbelizni vagy hogy hány pontott szerzett itt-ott. Szóval a név hiánya teljesen rendben lenne, viszont az oktatási azonosító nem túl praktikus, tizenegy megjegyezhetetlen számjegy, a fene tudja ezt fejből. Főleg akkor nehézkes ez, ha valaki az épületben kifüggesztett listát böngészné. A honlapon található dokumentumban persze lehet keresni az azonosítóra, de mondjuk ebben az esetben is először elő kell keresni a számot, kb. minden alkalommal, amikor esetleg megnézném azt a nyamvadt listát.

De mindettől a kellemetlenségtől megkímélheti magát a tisztelt szülő, ha beír egy jeligét, találta ki egy okos ember a hivatalban. Merthogy akkor a listákra az iskolák a jeligét fogják írni, azt meg nyilván mindenki könnyen megjegyzi és így gyorsan megtalálja magát. Na, ez egy jó ötlet, hurrá, írjunk be egy jeligét!

Illetve iskolánként lehet jeligét beírni, ez még jobb! Legalábbis a paranoiás szülöknek, akik nemcsak azt nem szeretnék, hogy a gyerek nevét ismerő illetéktelenek tudjanak a dolgainkról a listák alapján, hanem mondjuk azt se, hogy egy iskola egy-egy náluk jelentkezett gyerek után kutakodjon más iskolák listáin, amit ugye az oktatási azonosító segítségével is megtehetnek, hiszen ők ismerik ezeket. Ez persze kevéssé valószínű, van elég bajuk szegény pedagógusoknak, szóval ez tényleg csak paranoiás szülőknek pozitívum. (Aki nem paranoiás, annak persze szívás iskolánként beírni a jeligét, ezen távlatilag a web  - ld. fent - segíthet, mert egy webes rendszer könnyedén megteheti, hogy az elsőként beírt jeligét automatikusan beírja a többi iskolához is, aztán bajlódjanak az üldözési mániások a módosítással, a többiek ezzel végeztek is...)

Na, mindenesetre én pont ilyen paranoiás szülő vagyok. Úgyhogy szépen kitaláltunk a gyerekkel n darab jeligét, minden iskolába másikat. Megnyugodva vártam a listákat: én gyorsan megtalálom bennük a gyereket, a Nagy Testvér meg nézegetheti napestig, az én csemetémről semmit se tud meg.

A kis naív. Ehhez képest az iskolák a következőt csinálták:

• Szóbeli behívó: a gyerek nevét (!) írta 4 iskola, az oktatási azonosítót 3 iskola, a jeligét meg 1 iskola. Ez konkrétan tragikus.
• Ideiglenes rangsor: az oktatási azonosítót írta 4 iskola, a jeligét meg 4 iskola. Ez jobb valamivel, de még mindig siralmas.
• Végleges rangsor:
  • 1 iskola a gyerek nevét írta, aztán gyorsan kapcsoltak és pár óra múlva lecserélték a feltett file-okat olyanokra, amikben az oktatási azonosítók voltak. (Mondjuk azt viszont a javukra írom, hogy ők voltak a leggyorsabbak, ez igazából sokkal nagyobb pluszpont, mint a nevekkel való bénázás.)
  • 2 iskola az oktatási azonosítót használta.
  • 2 iskola a jeligét.
  • Volt továbbá 3 iskola is, amelyik nem fárasztotta magát listaközléssel.  Ők nemes egyszerűséggel kiírták, hogy mindenki kap majd levelet, várja ki türelemmel. Ketten feddőleg még azt is hozzátették, nehogy hivogassuk őket, nem adnak szóbeli felvilágosítást (se). (Figyelembe véve, hogy mekkora izgalommal várják a gyerekek és a szülők az eredményeket, ez konkrétan oltári nagy fekete pont szerintem - és most finoman fogalmaztam. Nem is bánom, hogy nem ide ment a gyerek...)

Hát ez olyan magyaros. Van egy rendszer, le van írva, mit kellene csinálni. Speciel az adott esetben jó is, amit csinálni kellene. Csináljuk? Egy fenét, szarunk bele. 

Márciusi módosítás, avagy furakodási lehetőség a későn ébredőknek

Na a végére jöjjön egy nagyon igazságtalan eleme a rendszernek, legalábbis szerintem.

Március közepén, miután a szóbelik mindenütt lezajlottak, az iskolák nyilvánosságra hozzák az általuk meghírdetett tagozatokon a jelentkezők által elért pontszámokat és a jelentkezők rangsorát. Ez egy előzetes rangsor, amelyen az adott tagozatra jelentkezett összes diák szerepel.

Ezután, ezek ismeretében lehet az eredeti jelentkezést módosítani március végén.

Kétfajta módosítás engedélyezett. Az egyik az, hogy lehet módosítani a tagozatok sorrendjét. Ezzel alapvetően nincs semmi bajom. A szóbeli felvételi ugyanis nem feltétlenül csak arról szól, hogy az iskola megismeri a gyereket és ennek alapján eldönti, mennyire szeretné a diákjai között tudni és ennek alapján pontozza. A dolog valamennyire a másik irányban is működik, a gyerek is szerez benyomásokat az iskolákról és ennek alapján változhatnak a preferenciái. Jogosnak tartom, hogy ezeket a preferenciaváltozásokat engedjük érvényre juttatni, azaz módosítható legyen a tagozatok sorrendje. Fontos, hogy ez a sorrendmódosítás nem sérti senki másnak a jogait. Igaz ugyan, hogy befolyásolja, hogy végül ki hova kerül, de az előzetes rangsorok változatlanok maradnak, mindenki ugyanott marad rajta, azaz senki nincs becsapva az esélyeit illetően.

Van egy másik fajta módosítási lehetőség is azonban. Be lehet ugyanis írni olyan tagozatokat, amelyek eddig nem voltak megjelölve. Ezt - szerencsére - erősen korlátozzák, csak olyan iskola tagozatait lehet beírni, amelynek már legalább egy tagozatát korábban beírták a felvételi lapra. (Ez mondjuk evidens amúgy, hiszen ha eredetileg nem írta be az adott iskolát, akkor ott nyilván nem is szóbelizett, tehát oda utólag 0 pontos szóbelivel lehetne őt beírni, azzal meg nyilván nem tud bejutni.) További feltétel, hogy ezt le kell egyeztetni a kérdéses iskolával, azaz nem elég a felvételi lapra beírni az új tagozatot, a kérdéses iskolának tudnia kell róla - és ha jól értem, engedélyezési joga is van.

Na ez az a módosítási lehetőség, ami igencsak böki a csőröm. 

Egyrészt, milyen méltányos igényt elégít ez ki? Az egyes tagozatokról az iskolák már az ősszel részletes tájékoztatót tesznek közzé. Több hónapja van minden jelentkezőnek és a családjának, hogy ezeket a tájékoztatókat tanulmányozza és eldöntse, hogy az adott iskola melyik tagozata érdekli. Még egyszer mondom, több hónap. Mi akadályoz meg bárkit abban, hogy ez alatt a több hónap alatt alaposan átgondolja a lehetőségeket és eldöntse minden egyes szóba jöhető tagozatról, hogy érdekli-e? A kérdés költői, a nyilvánvaló válasz az, hogy semmi. És mi az az objektív tényező, ami február közepe és március vége között válik ismertté és ami indokolná, hogy új tagozatot lehessen beírni. A kérdés költői, a nyilvánvaló válasz az, hogy semmi. 

Figyelem, az, hogy ismertté válnak az előzetes rangsorok, az nem méltányolható objektív indok! Tehát az, hogy valaki az ismertté vált sorrend miatt bepánikol, hogy "jaj, hát az én gyerekem csak a 87. lett a rangsorban a kedvenc tagozatán és jaj, hát azzal oda biztos nem jut be, most mi lesz", na az nem méltányolható objektív indok. A rendszer ugyanis ismert, lehet tudni, hogy sok iskola sok tagozatára lehet és kell is jelentkezni, hiszen nem tudható előre, hogyan sikerül a gyerek felvételije, tehát a vágyott szupergimi szupertagozata mellett be kell írni kevésbé szuper gimiket és kevésbé szuper tagozatokat is, ahova kevesebb elért ponttal is be lehet jutni. Igen, ezt végig kell gondolni előre, erre van az a bizonyos pár hónap. Aki erre képtelen volt, az vessen magára.

Na jó, ok, végig lehet gondolni, mondhatná valaki, dehát istenem, tévedni emberi dolog, valakinek nem sikerült, miért baj az, hogy mégis beírhat pár új tagozatot március végén? Nos, leginkább azért, mert ez azokkal nem fair, akik kellően gondosak és alaposak voltak és időben beírták az őket érdeklő tagozatokat. Ők ugyanis értelemszerűen szerepelnek az ideiglenes felvételi listán és az abban megjelent rangsor alapján joggal hihetik, hogy minden egyes tagozat esetében reálisan látják a felvételi esélyeiket.

Hiszen aki a keretszámban benne van, az biztos lehet, hogy oda felveszik. Aki nem maradt le sokkal, az reálisan reménykedhet. Gondolják sokan, hisz ez "nyilvánvaló". Csakhogy a március végi kavarás miatt egyik sem igaz. Ugyanis az új tagozat beírási lehetőség miatt a valós rangsorban elég sokan hátrébb fognak csúszni, ráadásul erről a legtöbb esetben nem is fognak tudomást szerezni.

Tehát adott Alapos Péter, aki a Kedvenc Tagozat ideiglenes rangsorában a 30. és mivel a tagozatra 30 gyereket vesznek fel, biztosnak hiszi, hogy bejut. De jön Hanyag Pál, aki eredetileg nem írta be a Kedvenc Tagozatot, csak a Legkedvencebb Tagozatot, de ott csak a 97. lett, ezért most mégiscsak beírja a Kedvenc Tagozatot és kitúrja Alapos Pétert a biztos helyről. Mindezt úgy, hogy Alapos Péternek erről fogalma sincs. Tehát amikor ő módosíthatná a saját listáját március végén, akkor azzal a feltételezéssel él, hogy minden rendben van a Kedvenc Tagozattal, ennek az egész módosításosdinak tehát számára nincs jelentősége. Pedig lenne.

Ráadásul az iskolák döntő többsége a március végi módosítások hatását már nem is közli külön. A mi esetünkben a nyolc érintett gimnáziumból mindössze egy volt, amelyik a honlapján március végén közzétette, hogy a módosításokkal hogyan változott az eredeti ideiglenes rangsor, a másik hét ezt nem tette meg. És hogy a jelenség sajnos egyáltalán nem ritka: az említett gimnáziumban a lányom három tagozatra jelentkezett és mindhárom tagozaton hátrébb csúszott emiatt, 4, 5 illetve 2 hellyel. (Az utóbbi esetben konkrétan a 70. helyről a 72-ikre csúszott hátra. Arra a tagozatra végül a 71. sorszámú jelentkező jutott be utolsónak, tehát onnan konkrétan emiatt esett volna ki a gyerek. Még szerencse, hogy már egy előrébb rangsorolt tagozatra viszont bejutott, így ezen nem dühöngtünk különösebben.) Nyilván a másik hét gimnáziumban is hasonló csúszások történtek, de ezekről még csak tudomást se szereztünk. Az, hogy végeredményben minket ez nem érintett, az mellékes. Valakiket biztosan érintett.

Azaz ez a szabály tisztességtelen módon megtámogatja a gondatlan, hanyag, figyelmetlen szülőket az alapos, lelkiismeretes szülők illetve gyerekek kárára. El kellene törölni.

Miről lehetne még írni?

Ahogy említettem az elején, ebben a posztban csak a rendszer apróbb visszásságairól írtam. Tekintettel arra, hogy a családnak bő féléve ráment a felvételi folyamatra, a fentieken kívül összegyűlt még jópár megjegyzés.

Ezek alapvetően két csoportba tartoznak:

1. Lennének jó tanácsaim kezdő szülőknek arról, mire érdemes figyelni, hol lehet információt beszerezni, hogyan segíthetünk a gyereknek a választásban és hasonlók. Ha ezekből lesz bejegyzés, akkor az majd szeptember környékén lesz várható, akkor a legaktuálisabb.
2. Van néhány rendszerkritikai kételyem is. Jó-e ez a rendszer társadalmi szempontból, egy jobb jövő felé tologatja országunkat vagy inkább jelenlegi bajainkat konzerválja. Jó-e az, hogy a gimnáziumok a rangsorbeli helyezésüknek megfelelően begyűjtik a legjobb vs. közepes vs. gyenge eredményű gyerekeket, amivel az iskolák és a gyerekek meglévő hierarchiája bebetonozódik? Jó-e a 4-6-8 osztályos gimnáziumok rendszere, amelyik lefejezi az általános iskolák felső tagozatait? Meg ilyesmik. Hangsúlyozom, ezek kételyek és ha valaha kifejtem őket, akkor az némi előzetes gondolkodás és kutakodás után fog megtörténni.

Na, ennyit mára.

Hoki vb Budapesten. Lassan hagyomány, hogy ilyenkor egy meccs erejéig kilátogatok. Így volt ez 2011-ben és 2013-ban is, így van most is. Hála Jácintnak, aki a jegyfelelős.

Ezúttal az olasz meccs jutott. Végülis mindegy, csak nyerjünk. A nyitómeccs nem sikerült túl jól, egy szokásosnál haloványabb kazah csapat ellen két egyenrangú harmad után összeomlottunk, rossz kezdés, rossz gólkülönbséggel, ami körbeveréseknél számíthat. Ha a feljutásról akarunk álmodni, ma nyerni kell, egy újabb vereség esetén már a kiesés elkerülésére kell koncentrálni. 

Igaz - és most lehet ünneprontással vádolni - én idén nem igazán várok feljutást, sokkal fontosabbnak érzem, hogy véletlenül se essünk ki, a nagy feljutási rohamozgatásban. Úgy érzem, ez a csapat tavaly kicsit szétesett és idő kell az újbóli összerakásához.

1. harmad

Az első harmad igazolni látszik a félelmeimet. Az olaszok góljára éppenséggel rá lehet fogni, hogy peches gól, de a játékot is ők uralják, az egyéni párharcokat is ők nyerik, a csapatjátékuk is összeszedettebb. Mi pontatlanok vagyunk, ráadásul rengeteg buta hibát vétünk, életveszélyesen cifrázzuk a védő harmadban, töketlenkedünk elől. Szerencsére megússzuk a harmadot egy góllal. 

Sörhelyzet az Arénában

Na, az sokat javult. Korábban a Borsodi uralta a terepet és nem is erőltették meg magukat, lehetett Borsodit inni és mást nem. Ehhez képest két szempontból is jelentős előrelépés történt. Egyrészt az Aréna lecserélte a Borsodit a Sopronira. Ez önmagában csak egy kis előrelépés lett volna, ha csak az alap Sopronit lehetett volna inni, de szerencsére a Soproninak vannak iható sörei is, nevezetesen az IPA és a Démon és ha jól láttam, ezeket is lehetett kapni. Ha jól láttam, mondom, merthogy a másik jelentős előrelépés a Krusovice megjelenése volt a szurkolói zónában, hála a hokiszövetségnek, így én ezt fogyasztottam, rendkívül elégedetten. 

Szóval jó pont az Arénának és jó pont a Hokiszövetségnek: a sörhelyzettel elégedett voltam.

2. harmad

A második harmad annyi előrelépést hoz, hogy végre meglőjük az első góljainkat a vb-n. Ez négy góltalan harmad után mindenképp értékelendő, sajnos azonban a játék tekintetében továbbra is bajok vannak, kapunk egy potyagólt, amit nem egészen értek, hogy miért nem adnak meg, aztán gyorsan kapunk egy gólt emberelőnyben, még szerencse, hogy lövünk is belőle gyorsan egy egyenlítő gólt. Utána viszont egy viharos jelenetsortól eltekintve megint nekünk kell kiszurkolni, hogy ne kapjunk újabb gólt.

Merchandise az Arénában

Ha hoki vb, akkor hokipóló. Tudom, ez valahol rétegigény, egy rendes szurkoló korongot vesz, meg igazi mezt, esetleg fura sapkákat. De azért mégiscsak sokan vehetnek pólókat is, mert van belőlük sokfajta. Viszont pont a vb-re szánt speciális póló, azaz amin az évszám, a csapatok és mondjuk az embléma szerepelne, na olyat nem találok. Ez elszomorít, egy darabig hezitálok, hogy egy magyar csapatos pólót vegyek, de valahogy egyik se tetszik igazán. A végén megmakacsolom magam és nem veszek semmit. De ez azért szomorú, a választék lehetne jobb is.

Ez egy rossz pont, sajna.

3. harmad

És végre! Nem állítom, hogy ez egy tökéletes harmad lett volna, de meglőttük a győztes gólunkat, és összességében is azt hiszem, jobban játszottunk végre a fáradó olaszoknál. A körmömet persze háromszor lerágtam, káromkodtam a kihagyott kontráinknál, felszisszentem egy-egy sistergősebb olasz bombánál, dehát valahol ez a szurkolás lényege. És ma este jól sikerült, kiszurkoltuk!

Folytatás szerdán, immár megint a tévé előtt, a fotelből.

Videók:

• Az utolsó perc
• A Himnusz

Húsvétkor Vas megyében jártunk. És ha már arra jártunk, akkor átugrottunk egy napra Burgenlandba is, egyrészt kipipálva egy ottani nevezetességet (Felsenmuseum Bernstein), másrészt beszerezni az obligát Mozart kuglit. De ez most egy sörposzt, úgyhogy hagyjuk a Borostyánkői Bányamúzeumot meg a Mozart kuglit, nézzük meg ehelyett, milyen söröket zsákmányoltam a portyán.

Régebben kötelezőnek éreztem osztrák nagyüzemi sörök beszerzését, az évtized elején még a Puntigamer és Murauer söreit kedveltem leginkább. Ezekről egy ideje leszoktam, ha sörgyári lagereket akarok inni, akkor cseh, esetleg német söröket szerzek be.

Szóval amikor betértünk a felsőőri Intersparba, akkor igazából amolyan "nézzük, van-e itt valami egzotikusabb tétel" szemmel pásztáztam a polcokat Mondjuk készültem, az osztrák Spar oldalát előzetesen átböngésztem, szoval nem lepett meg, hogy tényleg volt pár egzotikusabb tétel. Nem is kevés. Idő- és büdzsékorlátok miatt csak egy kisebb tétel került beszerzésre, ezt fogom most bemutatni.

Íme:

Mielőtt rátérnék a sörökre, két fontos részletet tisztáznom kell:

• A poszt címében szereplő idétlen szóvicc alapja a kisebbik lányom friss ajándéka, egy gördeszka, ami - mint a fenti kép mutatja - sörfényképészeti célokra is ideális. Egyelőre nem tudom, a jövőben is alkalmazni fogom-e ezt a forradalmian új sörblogolási eljárást, ez attól függ, sikerül-e a lányommal megfelelő egyezségre jutnom a licenszdíjról. Gyanítom, sok gumicukorba fog ez nekem kerülni...
• A posztban nem lesznek sörkritikák, mindössze a beszerzéssel akarok eldicsekedni. A sörismertetők így csak a weben amúgy is beszerezhető információk rövid, gunyoros magyarosítására fognak szorítkozni.

A beszerzett hat üveg sör amúgy logikailag három csoportba oszthatóak:

1: A nagyüzemi Pale Ale kontingens

Ha valaki azt hitte volna, hogy a Dreher féle Pale Ale valami forradalmian egyedi gondolat egy nagyüzemtől, hát tévedett. Itt van rögtön két osztrák példa, mindkettő kb. két éves:

• A Stiegl sörök egy részét pár éve egy osztrák nyaralás alkalmával végigkóstoltam, finoman fogalmazva sem voltak túl meggyőzőek, így a Columbustól Pale Ale-től sem várok valami világmegváltó felfedezést, a nagymellényű marketingszövegük pedig kifejezetten égő. De azért a sört ne ítéljük el látatlanban, egy próbát megér.
• Marketingnagyszájúságban a  Zipfer Pale Ale sem marad alul, annyi kezdeti előnyük van nálam, hogy az ők legalább megadták sörükben használt komlótípust* és mivel Zipfer söröket még nem kóstoltam, nincs meg a "na, képesek voltak a sok **ar után egy iható löttyöt összekotyvasztani" hendikep.

Viszont a két tétel mellé remekül beilleszthető lesz a Dreher Pale Ale, így terveim szerint a korábbi hagyományos lagerfronton vívott párbaj után lehet, lesz a blogon egy újabb K. und K. "összecsapás"...

*

"Ők legalább megadták sörükben használt komlótípust" - írtam fentebb a Zipfer Pale Ale pozitívumaként. Mondhatná erre valaki, hogy dehiszen a Stiegl Pale Ale meg biztos Columbus komlóval készül, hát benne van a nevében. Aha. A nevében benne van, de se a palackon, se a honlapon sehol nem állítják, hogy valóban Columbus komló lenne benne. Amire több magyarázatom is van, egyik se túl hízelgő a Stiegl-re nézvést:

• Columbus van benne, a marketingesek azt se tudják mi az a komló, az egész véletlen egybeesés. Verdikt: ciki.
• Columbus van benne, a marketingesek tudták is, de nem mondták. (Ez egyébként a szerintem legvalószínűbb forgatóköny.) Verdikt: gyanús, arra utal, hogy fenntartják a lehetőségét a komlócserének, ezért nem közlik a fajtát egyértelműen.
• Nem Columbus van benne, a marketingesek tudták is. Verdikt: gyanús, arra utal, hogy szándékosan akarták azt a benyomást kelteni, hogy Columbus komló van benne, azaz a fogyasztók tudatosabb részét akarták megvezetni.
• Nem Columbus van benne, a marketingesek azt se tudják mi az a komló, az egész véletlen egybeesés. Verdikt: ciki.

2: A Gösser-különítmény

Sörforradalom van, a fogyasztók egy része valami újra vár, reagálni kell, szól a marketingparancs a nagyüzemeknél. És az osztrák nagyüzemek reagálnak, mert a parancs az parancs. A Gösser esetében ez nem az amcsi újhullámot jelenti, hanem - logikusan - a kolostori hagyományokra való visszautalást és az osztrák lokálpatriotizmusra való alapozást. Így aztán egy új almárkanév (Gösser Brauschätze) jelent meg, minőséget sugalló csatos üvegben. Kezdetnek készítettek két Zwickl-t, hagyományos erjesztési eljárással (az iparilag szokásosnál magasabb hőmérsékleten), deklaráltan hazai alapanyagokból:

• Ezek közül én most a Dunkelt emeltem le a polcról, a Hell majd jöhet legközelebb. Mint otthon kiderült, ebben rozsmaláta is van, szóval speciálisabb darabnak igérkezik.
• A Zwickl-párost aztán kiegészítették egy harmadik darabbal, ezt igazából találomra választottam ki, izgatott az ismeretlen név (Troad) és a cimkén szereplő "felsőerjesztésű" kitétel. Otthoni utánaolvasás után szerencsés választásnak tűnik. A név ugyan csak egy archaikus osztrák tájszó, ami ha jól értem, gabonát jelent, szóval ez csak egy marketingfogás. Viszont a sörnek a felsőerjesztés mellett még egy specialitása van, ugyanis az árpa mellett 5%-ban tönkebúza malátát tartalmaz. Ez viszont megint csak érdekesnek hangzik.

Összességében félek egy kicsit, hogy esetleg nagyobb lesz a marketingfüst, mint az igazi sörláng (remélem sikerült igazán eredeti és modoros sörbloggerképzavart kreálnom), de ezzel együtt is ez a két Gösser darab tűnik a zsákmányból a legigéretesebbnek.

3: Az osztrák kézműves tétel

Szerencsére van élet a nagyüzemen túl Ausztriában is, ahogy a harmadik páros is bizonyítja. Utólagos nyomozásom alapján mind a Brew Age, mind a Loncium egy tipikus újhullámos kisfőzde, az egyik Bécsben, a másik Karintiában. Mindkettő főz jó sokféle sört, a Brew Age főleg újhullámos stílusokat, a Loncium kb. fele-fele arányban hagyományos német stílusokat és újhullámosakat, de az Intersparban összesen háromfajta sörük volt, ebből emeltem le kettőt:

• A Carinthipa kb. a 13729. IPA, amit a sörforradalom kezdete óta lefőztek a világban, amitől persze még lehet nagyon jó, egyelőre annyit mondhatok róla, hogy szójátékban közepes.
• A Hoppy Lager így utólag nem tűnik logikus választásnak, mert általában nem jönnek nekem be nagyon az amerikai komlóval megbolondított lagerek, de adjunk neki egy esélyt, hátha az osztrák próbálkozásnak végre sikere lesz...

Sétálunk Kőszegen, jó éhesen, lévén délelőtt felcaplattunk az Írottkőhöz, aztán meg a várost jártuk körbe jó alaposan. A gyerekek már igencsak éhesek és egy jó forró levest mi is ennénk a hűvös-szeles március végi késő-télben. Nézegetjük az Fő téren az étlapokat, az Ibrahim Kávézó és Étterem esélyes jelöltnek tűnik...

Nem, nem csaptam fel gasztrobloggernek, ez csak egy homárposzt lesz.

Szóval az Ibrahim Kávézó és Étterem esélyes jelöltnek tűnik, a levesválaszték megfelel nekünk, a többi vonzó a lányoknak, már majdnem mennénk is be, amikor meglátok egy feliratot az étlap alján. 

"Szépkártyás fizetés esetén 15% szervízdíjat számolunk fel!"

Mi van!? Ez egy "picit" felbosszant. A húsvéti kirándulásunkon erősen forszíroztam, hogy a Szép kártyámon felgyűlt összegeket együk le az éttermekben, így ez a kitétel elég keményen érintett. Még szerencse, hogy észrevettem, mielőtt bementünk, mert ha fizetéskor derült volna ki, biztos megüt a guta. Valószínűleg az étteremnél se lettem volna túl népszerű, mert az biztos, hogy ezek után szervízdíjmentes fizetési módot választottam volna nulla forint borravalóval és hangulattól függően esetleg született volna még hozzá egy panaszkönyvi bejegyzés is. 

Szerencsére ez elmaradt, mentünk tovább és kerestünk egy másik helyet.

A panaszkönyvi bejegyzés helyett meg lett ez a blogbejegyzés. Ugyanis azt gondolom, ez a "kis trükk" megérdemel egy negatív bejegyzést: nem kötelező se bankkártyát, se Szép kártyát elfogadni. Ha valaki nem óhajtja ezeket elfogadni, ne tegye. Magyarország eléggé készpénzorientált ország ahhoz, hogy meg lehessen élni csak készpénzes üzleti modellben is, ha egyébként a hely hangulatos és a főztje jó.

Ha viszont elfogadja, akkor mindenféle diszkriminatív szabály Promontor fogyasztóvédelmi kódexe szerint elfogadhatatlan. Az étlap alján található apróbetűs mondatban odalökni egy "apró" 15%-os extra büntetőt tételt nézetem szerint extra pofátlanság. Az ilyen mondatok tipikus sorsa az, hogy a fogyasztók egy része nem veszi észre, beül és jobb esetben fizetés előtt, rosszabb esetben csak utána jön rá, hogy egy előre nem várt tétellel "gazdagította" a vendéglátóhelyet. Akármelyik eset is történik, a fogyasztó rosszul jár, mert vagy nem azzal fizet, amivel eredetileg szeretett volna, vagy többet, mint amennyit eredetileg szeretett volna.

Szóval ezúton bejegyzek egy jó nagy virtuális fekete pontot az Ibrahim Étteremnek.

Volt nekem egy rovatkezdeményem, ami eredetileg a (jelenleg hibernált) autózz blog témájába vágó, de oda be nem került posztokat tartalmazta. Volna. Ugyanis az évek során összesen egy ilyen poszt született, azaz rovatnak nehezen volt mondható a dolog.

Na de majd most! Következzen az évtized második "Ami az autózz blogból kimaradt" posztja. Amit, lévén azóta változott némileg a közlekedési profilom, igazából az "Ami a Közlekedj blogból kimaradt" névre kellene hallgasson, már ha lenne ilyen blog. De hoppá, hiszen van Járókelő és tulajdonképp ez a poszt odatartozik. Szóval nevezzük át a rovatot: következzen a "Promontor Járókelős rovatának" új posztja. 

Ami egyébként egy közlekedési afférból született. Történt, hogy a Lágymányosi híd felől érkezve a szervízútról (hivatalos nevén Lechner Ödön fasor) a Soroksári útra akartam észak felé kanyarodni. Mivel ott bringával használható a buszsáv, ezért az érvényes közlekedési rendnek megfelelően a szervízút jobboldali sávjába soroltam be, ami a buszsávhoz vezet. A pirosnál állva még jeleztem is a mögöttem beérkező autósoknak, hogy balra fogok menni: egyrészt eleve nem a sáv jobbszélére helyezkedtem, hanem balra, másrészt amikor beérkezett mögém egy autó, karjelzéssel is jeleztem, hogy balra fogok menni. Az affér nem is a mögöttem jövővel keletkezett, hanem a tőlem balra levő sávban közlekedő autóssal, aki viszont viszont mindenáron a Vágóhíd utcába akart kanyarodni. Rajtam keresztül, teljesen szabálytalanul, ugyanis az ő sávjából csak a Soroksárira szabadna kanyarodni. Szerencsére annyira nem volt hülye, hogy el is üssön, de a dologból mutogatás lett és delikvensünk némi "f***pó biciklista" üvöltéssel vezette le az eset kapcsán felgyülemlett feszültségét.

Az irodába beérve persze az első dolgom volt ellenőrizni, hogy nekem volt-e tényleg igazam. Ebben ugyan 99%-ig biztos voltam, de az ördög nem alszik, ugyebár. A Google Maps szerint a dolog egyértelmű, egy "besorolás rendjét jelző tábla" és az úttestre felfestett, kötelező haladási irányt "előjelző nyíl" (továbbá a kereszteződésen a Soroksári felé átvezetett terelővonal) is igazolta, hogy a második sávból csak balra, a Soroksárira lehetett volna kanyarodni, azaz a f**pózó kultúrember "barátunk" volt szabálytalan. (Persze a Google Maps az a múlt, lehetett volna közlekedési rend változás, amit nem vettem észre, de nem volt, ahogy azt délután hazafele ellenőriztem is...)

A dolog ennyivel elintézhető lenne, ha nem fordult volna már elő máskor is, hogy hasonló viselkedést láttam a baloldali sávban közlekedő járművektől. Azaz láthatólag rendszeresen előfordul, hogy egyesek azt hiszik, onnan mehetnek egyenesen a Vágóhíd utca felé. Nézzük, mi lehet ennek az oka?

1: A besorolás rendjét jelző tábla helyzete

Itt van a tábla, csak észre kéne venni. És persze nem elfelejteni a következő százhúsz méteren. Ez sajna nem sikerül mindenkinek. (Nem mellesleg, azok a járművezetők, akik a Lechner Ödönön észak felől érkeznek és - szabálytalanul, záróvonalon - megfordulva érkeznek a lámpához, ezt a táblát soha nem látják. Ez gyakori eset, a képen is látható egy kisfurgon, ami éppen így fordul meg...)

2: Zavaró előjelző nyilak

Ahogy szétválik az egy sáv háromra, zavar támad az erőben. A sávokra felfestett nyilak ugyanis hibás információt közvetítenek. Értem én a felfestés logikáját, itt azt az információt akarja sulykolni a közútkezelő, hogy a baloldali sáv megy egyenesen a Lechner Ödön fasoron, a másik kettő pedig ehhez képest kanyarodik. Csakhogy így a közepső sávban pl. a felfestés a jobbra haladást reklámozza, amit az egyszeri járművezető reflexszerűen a Vágóhíd utcába való bekanyarodás engedélyezéseként értelmezhet, különösen, ha elnézte a fentebb említett táblát. A jobboldali sáv dupla nyila megerősítheti ebben, hiszen az meg arra utal, hogy onnan meg a Vágóhíd utca mellett a Soroksárira is vissza lehet kanyarodni dél felé. Persze egy figyelmes vezetőnek gyanús, hogy mi van a Soroksári-Észak iránnyal (bár a "figyelmes" itt relatív, mert ugye a figyelmes vezető már észrevette volna a fenti táblát...)

3: Zavaró "Balra kanyarodni tilos" tábla

... de a "figyelmes" vezetőt végképp megzavarhatja az út szélén kihelyezett "Balra kanyarodni tilos" tábla, amit könnyen értelmezhet az előbbi felfestett nyilakkal összhangban úgy, hogy ez a Soroksári-Észak irányba való kanyarodást tiltja. A valóság az, hogy ez a tábla a teljes Lechner Ödön sétányra vonatkozik - azaz mindhárom sávra - és a Lechner Ödönről a Komor Marcell utcára való balra kanyarodást tiltja.

Ez a tábla azonban itt rendkívül félrevezető, mert a Komor Marcell utcába fizikailag már csak a legbaloldalibb sávból lehetne kanyarodni, ott viszont (a fenti képen baloldalt látható) lámpa nyilaszöld és csak az egyenes irányt engedi, azaz a Komor Marcellre való kanyarodást önmagában is tiltja. Azaz a tábla a valódi jelentésében értelmetlen, viszont félreértelmezve megerősíti a korábbi irányjelző felfestések által keltett tévedést.

4: Kopott előjelző nyilak a lámpa előtt

Csak balra, mondja a felfestés, kár hogy alig látszik!

Innen mehetsz minden irányba, de ez a felfestés még kevésbé látszik!

A lámpák előtt a sávokra felfestett nyilak visszaalakulnak, ezt kéne észrevenni. Ami vagy sikerül, vagy nem. Tekintve, hogy egy darab van belőlük és rendkívül kopottak, ez azért egy nehezített feladat, haladóknak. Nem beszélve arról, mi van esőben vagy este.

5: Lámpa telizölddel

A lámpák pedig telizöldek, azaz egyáltalán nem jelzik, hogy itt bármelyik irányba tilos lenne haladni.

Diagnózis és gyógymód

A fentiek alapján érthető, hogy miért nézik el egyesek a dolgot. Persze lehet mondani, hogy az illetők hülyék, akik alkalmatlanak a vezetésre, de attól még a helyzet balesetveszélyes. Lehetne a kialakított közlekedési rend hülyebiztosabb.

Ehhez az alábbiakat kellene tenni szerintem:

1. A besorolás rendjét jelző táblát meg kellene ismételni legalább mégegyszer, de inkább kétszer, kb félúton majd közvetlenül a lámpák előtt.
2. A zavaró előjelző nyilakat át kellene festeni, olyan módon, ahogy a táblán is vannak, tehát pl. a középső sávon nem egy jobbra kanyarodást mutató nyíl kellene legyen, hanem egy "tört szárú" de egyenes haladást mutató nyíl.
3. Az út jobb szélén le kellene szerelni a balra kanyarodást tiltó táblát.
4. A lámpák előtti kopott előjelző nyilakat fel kellene újítani.
5. A telizöldes lámpákat nyilasra kellene cserélni, a pirosat is! (a lámpaprogram már most "nyilaszöld-kompatibilis"), illetve a lámpák felett kötelező haladási irány táblákat kellene elhelyezni.

Talán ennyi szájbarágás elég lenne. Persze biztos lenne ekkor is olyan hülye, aki balról akarna egyenesen továbbmenni, de kevesebb és jobb eséllyel tudná, hogy szabálytalan, azaz a balesetveszély mindenképp csökkenne.

A problémát egyébként a Járókelőn is jeleztem, remélem megoldódik.

Volt nekem egy ünnepi posztom nemrég a 100 éves Finnországról.

Következzen most egy ikerposzt: emlékezzünk meg a 100 éves Észtországról!

Igazából mentegetőzéssel kell kezdenem: Észtország tegnap volt 100 éves, késtem egy napot. Ugyanis 1918. február 23-án kiáltották ki Észtország függetlenségét Pärnu városában, ma meg ugyebár már február 24-e van. (Bár tulajdonképpen nem is késtem: az észtek hivatalosan 24-én ünnepelnek, ugyanis ezen a napon hirdették ki a  nyilatkozatot a fővárosban, Tallinnban...) 

Mentegetőzéssel kell folytatnom is: ez a poszt meg se fogja közelíteni a finn poszt információtartalmát. Ugyanis  míg Finnországnak amolyan botcsinálta szakértője vagyok, addig Észtországról ezt egyátalán nem állíthatom. Ugyan valószínűleg többet tudok az észtekről, mint az átlag magyar, de ezt a többlettudás messze van a finnekről felhalmozott többlettudásomtól. Ez persze nem meglepő, lévén Finnországban két részletben több, mint két évig éltem (először két hónapot, másodjára két évet), ezzel szemben Észtország kapcsán mindössze tízegynéhány rövidebb kiruccanást tudok felmutatni, amelyek többsége (két kivétellel) egynapos vizitecske volt és amelyek egy kivétellel Tallinn városára korlátozódtak. Az ezek során begyüjtött tapasztalatokhoz még hozzáadódik pár történelmi témájú könyv, bár ezek többsége (két kivétellel, megintcsak) csak érintőlegesen foglalkozott Észtországgal.

Így aztán ebben a posztban nem lesz Nagy Észt Közhelygyűjtemény Enciklopédia, se észt kulturális vagy éppen gasztronómiai ismertető, észt sportösszefoglaló meg végképp nem. Egyedül egy rövidke történelmi áttekintést mertem bevállalni. Emellett lesz kis nosztalgiázás észtországi emlékeimről, ennek kapcsán meghivatkozom egy-két korábbi posztomat és beillesztek pár szép képet Tallinnról és Narváról. A többinek meg tessék az internetről utánanézni, az észtek megérdemlik!

Történelem

Először is nézzük, mit is ünneplünk. Következzen Promontor Rövid és Velős Összefoglalója az Észt Történelemről. Nem meglepő módon lesz némi hasonlóság a korábbi finn összefoglalóval. Rokon népek, szomszédos területeken:

• Az észt nép jó régóta arrafele él. Hogy pontosan mióta, az a fene tudja. Pontosabban a szakértők azt állítják, ők tudják; szerintük az i.e. 4. évezredben már ott voltak. Higgyük el nekik.
• Az írott észt történelem kb. akkor kezdődik, amikor a dánok meghódítják a mai Észtország területét. A források szerint a hódító II. Valdemár dán király 1219-ben alapította meg Tallinn városát.
• Szemben a finnekkel, a terület valamivel "huzatosabb" volt, így az obligát orosz hódításig sem maradt egy kézen a terület: a dánokat előbb a Német Lovagrend, később a svédek váltották. A kialakuló helyi elit leginkább a városokban letelepedő németekből állt, az észt többség szegény, elmaradott és alárendelt volt.
• Az orosz hódítás valamivel előbb következett be, mint a finneknél, Svédország 1721-ben kényszerült lemondani a területről Nagy Péter javára.
• A XIX. század során az észtek nemzeti öntudatra ébredtek és emancipálódtak, kb. ugyanúgy, ahogy mi magyarok és minden más európai nép. Megszületett az észt nemzet. Már csak az volt a kérdés, lesz-e alkalma elszakadni Oroszországtól.
• Lett. Az önállóságot,a világháború és az Orosz Birodalom összeomlása hozta el. Az 1917. novemberi orosz forradalom után röviddel, 1918. február 23-án, azaz tegnap száz éve az Észt Megmentés Bizottsága kikiáltotta Észtország függetlenségét.
• A valódi függetlenségre kellett várni egy kicsit. Először a német hadsereg szállta meg az országot, majd a bolsevikok tértek vissza. Utóbbiakat azonban egy rövid függetlenségi háborúban kiverték és az 1920-ban megkötött Tartui Békében a Szovjetunió elismerte Észtország függetlenségét.
• Ami mindőssze 20 évig tartott. Szemben a finnekkel, Észtország nem tudta megvédeni magát a 2. világháború előestéjén és Sztálin hódítását a háború végén a nyugati hatalmak is morgolódva ugyan, de tudomásul vették. 
• Így aztán 1945 után a kontinens boldogtalanabb oldalára kerültek ahol negyven évig tartó politikai elnyomást, gazdasági pangást és oroszosító törekvéseket kellett elszenvedniük.
• A szabadulást számukra is a Szovjetunió válsága hozta el. A függetlenséget végül 1991. augusztus 20-án kiáltották ki (bizony, ez a nap azóta Észtországban is nemzeti ünnep!), kihasználva a Gorbacsov elleni puccskisérlet utáni zűrzavart. Ezt végül az oroszok is elfogadták, a szovjet-orosz csapatok 1994-ben elhagyták az országot.
• A független Észtország gazdasági sikersztori, a nálunk jóval mélyebbről indult ország mára lehagyott bennünket és mint a világ egyik legdigitalizáltabb országa vált ismertté. Egyébként ők is 2004-ben csatlakoztak az EU-hoz, 2011-ben pedig már az eurót is bevezették.
• Külpolitikailag a 2003-as NATO csatlakozás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a NATO nyújtotta biztonsági garancia nélkül Észtország függetlenségét sokkal inkább fenyegetné a putyini Oroszország, márcsak azért is, mert az ország egyik legjelentősebb biztonsági problémája a jelentős orosz kisebbség. Míg az utóbbiak helyzete valamelyest konszolidálódott az utóbbi években, az orosz szomszéd szándékai nem túl megnyugtatóak: Észtország előreláthatólag még sokáig az orosz biztonsági fenyegetés árnyékában fog élni.

Naszóval, ennyit az észt történelemről.

Következzen a "resztli":

Tallinn

Észtország számomra elsősorban Tallinnt jelenti, lévén ide ruccantam át rendszeresen Helsinkiből. Ez a fajta átruccanás egyébként milliónyi finnek is rendszeres tevékenysége, Észtország és elsősorban Tallinn számára a finn bevásárlóturizmus komoly bevétel. És hát Tallinnban van mit nézni, ahogy azt az alábbi anziksz is mutatja. De megírtam én ezt korábban is, tessék elolvasni Tallinni Útmutatásaimat!

Narva

Ahogy írtam az elején, Tallinnból egyszer mozdultam ki, akkor is csak egy napra. Nem bántam meg, Narva vára a határfolyóval, melynek túlpartján a kihívó szomszédvár, Ivangorod néz farkasszemet egyrészt gyönyörű látvány, másrészt igazán jelképes, sűrű történelmű helyszín: csatázott itt Nagy Péter orosz cár és XII.Károly svéd király a XVIII.században vagy éppen a Vörös hadsereg és a Wehrmacht a XX. században. De írtam én Narváról korábban is, tessék elolvasni!

Ami kimaradt

Hát, lényegében minden más. Szóval el kéne szánnom magam és egyszer visszamenni hosszabb időre. Megnézni Tartut, Pärnut, átkompolni Saaremaara vagy Hiumaara (a két nagyobb szigetre a szárazföldtől nyugatra), kirándulni a csodaszép északi erdőkben...

Sörök

Az észt sörökkel való ismerkedésem sajnos olyan időszakra esett, amikor még híre hamva se volt a sörforradalomnak. Így aztán számomra az észt sört elsősorban a Saku Originaal jelentette, amely alapvetően egy sima világos lagersör. Viszont annak elég jó, illetve mindenképp jobb, mint a hasonló finn példányok, így aztán Tallinból mindig vittem haza néhány palackkal. Emellett egy idő után felfedeztem a tallinni óvárosban az Olde Hansát, ami ugyan egy nem túl olcsó turistahely, de volt házisörük, fűszeres és mézes, ezekből aztán látogatásaim alkalmával gyakran rendeltem egy korsóval.

Ezután hosszú szünet következett és nem kis irigységgel fedeztem fel, hogy a Sörvadászat blognak igen tekintélyes Észt Szekciója van: Észtországban is kitört a sörforradalom, ennek kapcsán pedig nemcsak mindenféle kisözemi sörök jelentek meg, hanem a nagy gyártók is aktivizálták magukat és az annak idején még szerény szortimenttel rendelkező Saku is érdekesebbnél érdekesebb sörökkel rukkolt elő. Ezek persze sajnos Magyarországra nem jutnak el, de Lengyelországban azért sikerült találnom párat.

Emellett a kisüzemiek közül a Pöhjala sörei jelentek meg itthon, persze méregdrágán, de azért sörfesztiválokon kóstoltam párat és bizony nem rosszak. Szóval az észtek jól belehúztak sörileg is, csak sajna túl messze vannak ahhoz, hogy ezt komolyabb mértékben megtapasztalhassam.

Blogajánló

A végére egy kis olvasnivaló Észtország ügyben másoktól, ha nem is a legfrissebb, de azért érdekes, nagyon is:

• Tallinnban és Annyit: Az észt csoda magyar szemmel, szenzációmentesen. Amiből kiderül, hogy ugyan ott se minden fenékig tejfel, meg az is, hogy nagyon mások a történelmi, társadalmi hagyományok, de azért nagyon tanulságos, hogy érhet el komoly eredményeket egy fejletlen, szegény kis ország. Hát nem úgy csinálták a dolgokat, ahogy mifelék...
• Sörvadászat, Észt Szekció: fent már ajánlottam, de megérdemli a kiemelést. Több, mint 200 észt sörposzt, igazi kincsesbánya!
• A hundred years of the Republic of Estonia: a hivatalos ünnepi honlap, itt a helye...
• A magyar kapcsolat: Észt Intézet Budapesten
• Kicsit részletesebb történelmi összefoglaló az észt függetlenségi deklarációról, bónuszként a litván sztorival ugyanebből az időszakból...