Gondolom ezek után senkit nem ér meglepetésként, hogy jön a poszt a 2004-es Promontor-díjról is.
Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.
Valamikor a 80-as években láttam egy kanadai francia filmet, a címe Az amerikai birodalom hanyatlása, volt. A történetre már alig emlékszem, ránézésre amolyan Eric Rohmer féle beszélgetős mozi volt egy baráti társaság gyűlt össze egy tóparti házban és a (főleg szexuális) kalandjaikról, érzéseikről, gondolataikról beszélgettek, franciás könnyedséggel, de ugyanakkor filozofálgatva is. A cím érdekes ellentétben állt a film idilli hangulatával, amelyet a néha komolyra forduló beszélgetések tartalma magyarázott csak meg, bár őszintén szólva nem emlékszem, hogy igazán sikerült volna megfejtenem a rejtélyes címet, ha igen akkor azt mostanra már elfelejtettem. Ennek ellenére úgy maradt meg bennem ez a film, mint az egyik nagy moziélményem. Így aztán nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy A barbárok inváziója ennek a korábbi filmnek a "folytatása". A történet sokkal kevésbbé idilli: az egyik főszereplő halálos beteg és a Londonból hazatérő tőzsdeügynök fia megpróbálja utolsó hónapjait szebbé tenni. Ebben egyrészt segítségére vannak a beteg barátai (az előző film főszereplői) és a fiú rengeteg penze, amelyet rámenősen arra használ fel, hogy a magyarhoz nagyon hasonlóan lerobbant állapotban levő kanadai egészségügy elszomorító és embertelen szolgáltatási szintjénél jobb körülméyeket teremtsen. A film kevésbbé beszélgetős, mint a korábbi történet és sokkal direktebben mutat be egy hanyatló, értékválsággal küzdő társadalmat, amelyet a pénz ural. A szemlélet merőben meglepő egy a "birodalom" központjának tőszomszédságában készült filmtől, már-már közép-európai szemmel mutatva be az elhanyagolt állami szektor nyomorúságát.
Négy magyar filmet láttam 2004-ben és alapvetően mindegyik tetszett. A Talán a Kontroll volt a másik fő jelöltem, de végül ezt választottam: a Szezon a Moszkva tér rendezőjének új filmje, ha lehet, még jobb is, mint az előző. Ezúttal a rendszerváltozás utáni időszak hangulatát mutatja be a film, három pincérfiú történetén keresztül. A történet egyszerű és nem túl eseménydús, de ezúttal ezt nem érzem gondnak, a film lényege éppen a nagy történések hiánya, a nagyjából kilátástalan, kiszolgáltatott alkalmazotti lét bemutatása. Bár nem tökéletes alkotás, a Szezon remek film, amelynek a hangulata megfogja a nézőt.
(Komment 2019-ből: Nem rossz film a Szezon, de ma már a Kontroll-t választanám, időtállóbb. És azzal se értek egyet ma, hogy a Szezon jobb lenne, mint a Moszkva tér, az utóbbi a Kontrollhoz hasonló kultfilm státuszba "küzdötte fel" magát az évek során...)
Két amerikai Tokióban. Otthon észre se vennék egymást, de itt, egy érthetetlen és idegen világban, érzékenyebbé válva belső hasonlóságukra egymásba gabalyodnak. Ez persze nem egy szokásos szerelmi történet, a felek tudják, hogy a kapcsolatuknak nincs jövője és a film nem is elsősorban erről szól, hanem talán arról az elveszettségről, amit egy idegen országban érezhetünk és arról, hogyan segíthet ez az elveszettség abban, hogy egy kicsit jobban tisztába jöjjünk önmagunkkal.
Tim Burton nagyon elgondolkodtató, nagyon egyéni és mégis nagyon amerikai (jó értelemben!) filmet készített. Egy nagyotmondó és igen színes képzelőerejű apa és a realista fiú konfliktusáról szóló történet, amelyben a fiú lassan rádöbben, hogy az apa képzelt világa talán valódibb, mint gondolta. Ez a megkapó fantáziájú film kifordítja az amerikai filmek szokásos kötelezően optimista (mondhatni voluntarista) üzenetét: nem azt mondja, hogy ha erősen akarjuk, minden álmunkat valóra válthatjuk, hanem azt, hogy még a megvalósíthatatlan álmaink is inkább mi vagyunk, mint az álomtalan valóságunk.
Jöjjön tehát a szokásos, felsorolásszerűen megosztott praktikus és nem praktikus megfigyelésözön, amolyan vegyesfelvágott jelleggel. Illetve az első részlet, mert a látnivalókról később:
Miért éppen Berlin?
Ha azt nézzük, hogy Berlin Párizzsal, Rómával vagy akár Londonnal szemben mit tartogat az utazónak, akkor tulajdonképp érthetetlen, miért éppen oda mentünk.
Se középkori városmag, se Párizshoz hasonló hangulatos XIX. századi bulvárok, se jellegzetes londoni vöröstéglás házak. Van persze egy-két híres épület, amelyek szerintem építészetileg eléggé érdektelenek. (Ha már Párizst említettem: az Eiffel torony vs. berlini TV torony összevetése szerintem jól érzékelteti a színvonalkülönbséget.) Ezen kívül egy nagy, eklektikus, XX. századi építészeti katyvasz az egész, nagy NDK vasbeton lakótelepek keleten, vegyes minőségű üveg-acél irodaházak és plázák nyugaton.
Na de akkor mégis miért éppen Berlin? Hát, egyrészt kompromisszumok eredményeként: én nyáron délre nem akartam menni várost nézni, a feleségem Londonba nem akart, a maradék repülővel olcsón megközelíthető helyszínből meg már nem is annyira rossz ajánlat Berlin.
Másrészt azért van mit nézni Berlinben is. A múzeumi ajánlatok egészen kíválóak és ha Potsdamot is bevesszük a körbe, akkor megvan a német Versailles is.
Továbbá ott van a Fal. Illetve már nincs, de pont ez érdekelt a legjobban. A nyolcvanas évek második felében többször jártam Berlinben (utoljára '89 nyarán), akkor a Fal még állt és igencsak meghatározó eleme volt mind a városképnek, mind a város hangulatának, keleten és nyugaton egyaránt. Markáns, emlékezetes látogatások voltak ezek és harminc év elteltével igencsak kiváncsi voltam már arra, hogy változott meg a város a Fal leomlása után.
Utazás
Amikor pár éve felkerült a családi utazási bakancslistára Berlin, nem volt teljesen egyértelmű, hogyan utazzunk. A logikusan adódó repülő mellett egyáltalán nem zártuk ki az autós utazást és a vonatot se.
Autóval persze elég hosszú az út, de egyrészt meg lehet állni Csehországban útközben, másrészt az alapgondolat az volt, hogy ha autóval megyünk, akkor a cél nemcsak Berlin lenne, hanem a hajdani NDK déli fele, Drezdával, Lipcsével, Erfurttal, Weimarral, Bautzennel és még jó pár hasonló érdekes látnivalóval.
A vonat pedig azért jött szóba, mert Budapest és Berlin között van éjszakai vonat, néha meglepően olcsó jegyekkel. Az "este felszállunk Budapesten, alszunk egy jót egy hálókocsiban, reggel pedig Berlin központjában szállunk ki" opciónak egyrészt megvan a praktikuma, másrészt önmagában élmény lehetett volna: a gyerekeknek új, nekünk szülőknek nosztalgikus.
Aztán végül maradtunk a repülőnél. Egyrészt tavalyelőtt (Lengyelország: Krakkó és Wroclaw) és tavaly (Tirol, Vorarlberg, kis Svájccal és Lichtensteinnel kiegészítve) autóztunk, a csajok most repülőzni akartak, másrészt úgy döntöttünk, Berlin megér egy önálló utat, az NDK többi részét majd megnézzük máskor. A vonatot meg azért vetettük el, mert négyünknek annyira mégse lett volna olcsó, legalábbis a jelenlegi fapados árak mellett igencsak drágának tűntek a MÁV csodaajánlatai.
Így aztán tavasszal sikerült szemérmetlenül olcsó jegyeket foglalni a Wizznél. Némi hezitálás után még egy priority-t is vettem, hogy ne kelljen annyira kicentiznünk a csomagolást.
Az utazás maga elég simán ment. Bár a jegyvásárlás után került bevezetésre a Wizz szétültetős manővere, ez esetünkben nem volt túlzottan fájdalmas, odafele egy helyet adott külön, visszafele pedig egymás mellé ültetett mind a négyünket a rendszer. A csomagokkal nem volt baj, igaz, be is tartottuk a szabályozást, egy gurulóst vittünk a priority terhére, meg négy hátizsákot, viszonylag lazán pakolva, hogy biztos be tudjuk őket szorítani az ellenőrző keretbe. Erre nem volt szükség, a hátizsákokkal nem törődtek egyáltalán.
Ami a reptéri kijutást illeti, Budapesten egy négytagú családnak továbbra is a "kiautózunk Vecsésre és tartósan leparkolunk egy privát parkolóban" a legjobb opció, mármint a kényelmes de még elviselhető ár értelmében. Taxizni a besárgulós drágítás óta nem taxizom (egy kivételt tettem az évek során, egy kórházi hazahozatal kapcsán), a reptéri minibusz is méregdrága négy főre, maradt tehát a fent említett opció. Mi konkrétan őket választottuk, éppen akcióztak, de egyébként elég nagy a verseny, a többi ajánlat se lett volna sokkal drágább...
Berlinben a fapadosok a régi keletnémet reptéren, Schönefelden szállnak le, hát tényleg fapados a környezet, viszont a közlekedés veri Ferihegyet, az S-Bahnhoz kb. 300 méternyit kell gyalogolni, onnantól pedig egy háromzónás buszjegy áráért bárhova gyorsan eljutunk Berlinben.
Szállás
Egy külvárosi kis hotelben szálltunk meg. Az alapvető elvárásainkat hozta, tiszta, rendezett szállás volt, bár problémamentesnek nem mondanám: elsőre a lefoglaltnál jóval kisebb szobát akartak ránk sózni, ahol kb lapjával fértünk volna csak el. Ezt szóvá tettük, erre kaptunk egy nagyobb szobát, ami megfelelt a foglaláskori leírásnak. Ez a szoba viszont egy sarokszoba volt, ami a berlini kánikulában teljesen átforrósodott, úgyhogy az első pár napban nem volt túl kellemes benne a tartózkodás. (Lehet, ezért nem akarták elsőre ezt adni...) Átszellőztetni nem nagyon lehetett, az árnyékolás se volt tökéletes, csak egy belső sötétítő függöny volt, se roló, se reluxa. Aztán szerencsére jött egy hidegfront, onnantól elviselhető volt.
A feleségem emellett panaszkodott az éjszakai villamosjárásra, amitől nem tudott jól aludni. Persze megfordítva dolgot, nézhetjük úgy is, hogy jó volt a közlekedés, hiszen a ház előtt volt a villamosmegálló. A közért se volt messze, az út túloldalára kellett csak reggelenként átmennünk.
A berlini közlekedés hozza az elvárható nyugati nagyvárosi szintet. Kiterjedt az S-Bahn és U-Bahn gerinchálózat, bár a megosztottság és a keleti elmaradottság évtizedei azért annyiban látszanak, hogy a városközpont (Mitte) egyes részei nincsenek igazán jól lefedve (ezen az U5 nyugati irányú kiterjesztése sokat javít majd, jelenleg az Alexanderplatz és a Branderburgi Kapu összekötése folyik).
A gerinchálózatot természetesen sűrű villamos- és buszhálózat egészíti ki, villamost napi szinten használtunk is, bár csak ráhordó jelleggel, az első S-Bahn állomásig utaztunk vele. Buszozni csak egyszer buszoztunk, leginkább csak azért, hogy azt is kipipáljuk, Londonhoz hasonlóan itt is emeletesek a buszok, a lányok élvezték is nagyon.
A tarifarendszer hozza azt az alapvető, ma már szinte csak Magyarországon nem teljesülő utaselvárást, hogy időalapú jegyek legyenek, azaz az utazás megszabott időtartama alatt szabadon át lehessen szállni más járatokra. Emellett Párizshoz hasonlóan itt is létezik gyerekjegy és a kedvezmény ugyan nem éri el a párizsi mértéket, viszont az ottani 12 év helyett itt 14 éves korig használható. Persze a nagyobbik lányom már ebből is kinőtt, hát így jártunk.
Ezzel együtt azért elég bonyolult a tarifarendszer, elég sokat sakkoztunk azon, mikor milyen jegyet vegyünk. A kavarást több tényező együttállása okozta:
Zónarendszer: Berlinben három zóna van, A (belső részek), B (külvárosok) és C (elővárosok), a jegyek és bérletek pedig vagy kétzónásak (AB vagy BC), vagy háromzónásak (ABC), persze ez három különböző tarifa. A szállodánk a B zónában volt, tehát általában az AB-s tarifa elég volt. A reptér és Potsdam viszont a C zónában volt, ez az érkezés és elutazás napján, illetve a potsdami kirándulásunk tervezésekor számított.
Van normál jegy, 120 perces érvényességgel, korlátlan átszállással. Van szakaszjegy, maximált megállószámmal (3 megálló U/S-Bahn, 6 megálló busz-villamos), korlátozott átszállással.
Van gyűjtőjegy, mind felnőtt, mind gyerek változatban, egy gyűjtő 4 normál jegyet tartalmaz.
A napijegy drágább mint két normál jegy, de olcsóbb, mint három. Azaz alapesetben is elég nagy a csábítás, hogy napijegyet vegyünk, bár ennek a magam részéről igyekeztem ellenálni, a normál városnéző üzemmódban nem kell két jegynél több egy napra: reggel bemész a városba, lejárod a lábad, este hazautazol. Viszont a berlini napijegy azzal a családbarát csábítással is fel van ruházva, hogy a felnőtt mellett a gyerekek 14 alatt ingyen utazhatnak vele. Ez ugyan csak a kisebbik lányunkra vonatkozott, de a napijegy vonzása így még erősebb volt.
Van csoportos napijegy, max. 5 felnőttnek.
Van kétfajta turistajegy (Berlin Welcome Card és Berlin City Tour Card), öt különböző időtartamra (48, vagy 72 óra, 4, 5 vagy 6 nap). Ezekre is érvényes az, hogy a tulajdonos felnőtt mellett a gyerekek 14 alatt ingyen utazhatnak vele. A két fajta között az a különbség, hogy az utazás mellett milyen kedvezményeket adnak múzeumlátogatáshoz. A City Tour kevesebb helyen, kisebb mértékű kedvezményt ad, a Welcome több helyen többet. Ha ez nem lenne elég, a Welcome Cardnak van egy speciális változata, a Welcome Card Museumsinsel, ami 72 órányi utazást és a múzumsziget múzeumaiba ingyenes belépést ad.
Mi végül kétfajta megoldást kombináltunk: az C zónás napokra (érkezés, Potsdam) ABC csoportos napijegyet vettünk, az B zónás napokra viszont 1 öt napos AB Berlin City Tour Card mellett (amivel egy felnőtt mellett a kisebbik lányunk is utazhatott), AB gyűjtőjegyekkel közlekedtünk.
Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült e legkedvezőbb megoldást megtalálnunk, különösen amiatt nem, hogy a turistajegyeknek további konkurrenciái is vannak, pl. egy 3-napos múzeum bérlet és egyéb kedvezmények, amivel az optimalizálást a közlekedés mellett a múzeumokra is ki kell(ett volna) terjeszteni, de erre már végképp nem volt kapacitásom.
Így a múzeumokba a City Tour kedvezményeitől eltekintve különálló jegyeket vettünk, persze igyekezve kihasználni a csak múzeumokra érdemes kedvezményeket, úgymint napijegyek, családi jegyek. De hogy pontosan milyen múzeumokat és egyéb látnivalókat néztünk meg, arról majd legközelebb.
Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2005-ből.
Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.
Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.
Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.
(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)
Háttérinformációnak annyit hogy a kölök szépen növekedett, így kicsit több szabadidőnk volt, bár nem volt mindig könnyű utazni vele.
Nagyirtáspuszta (december 26-28.)
Nagyirtáspuszta nem más, mint egy szép nagy tisztás a Börzsönyben. Turistautak keresztezik itt egymást és van itt egy 4 csillagos kis hotel is, nyáron uszómedencével. Szép téli időnk volt, a hótakaró igazán idillivé varázsolta a környezetet, ahol kisebb sétákat tetünk Eszterrel és teszteltük az új szánkóját is. A hotel étterme jól főz, van ingyen internet és a szaunát is élveztem.
Rövidke hétvégét töltöttünk Sopronban, főleg a Lővérekben sétálgattunk Eszterrel, bár első este azért az óvárosban is tettünk egy rövidke sétát. Említésre méltó még rövid kirándulásunk a Károly-magaslati kilátóhoz, ahol külön szerencsénk volt, hogy az amúgy borús, esős hétvégén egy rövidke derült időszakban élvezhettük a kilátást.
Szombat este az Aranyfácán étteremben ettünk, elég jó, csak parkolni nem lehetett a keskeny utcában.
A szállásunk a Hotel Sziesztában volt, hetvenes évekbeli SZOT üdülős emlékeket idéző épület, sajna ráférne egy felújítás, a szobánkban meglehetősen lerobbant bútorok voltak, a fürdőszoba felszerelése is már régen megérett volna a cserére.
Őrség (július 10-17.)
Egy apartmanban laktunk egy hétig az Őrség Vendégházban. Kellemes hely, kedvesek a háziak és nagyon jó a mézes pálinka is. Egyetlen kifogásunk az volt, hogy az apartmanban a fürdőszoba túl kicsi.
Eszterrel nem könnyű mostanság utazni, teljes egészében hozzá kell igazítani a programot, így rengeteg időt töltöttünk a vendégház körül, a játszótéren, a lovaskocsiknál, a tyúkól környékén, mert Eszter ezeket élvezte a legjobban. Ráadásul két nagyon esős napunk is volt, amikor szinte alig tudtunk kimozdulni.
Így aztán nem sok helyre jutottunk el:
Szalafő (július 13.): A pityerszeri szabadtéri múzeum igazi specialitás, amennyiben nem olyan épületeket mutat be, amelyek tényleg eredetileg is ezen a helyen épültek fel és eredetileg is a bemutatott célt szolgálták. Gyönyörű hely, csak sajna nagyon kevés időnk volt rá.
Güssing / Németújvár (július 14.): A várost a festői várdomb uralja, rajta a Battyhány kastély impozáns romjaival. Pontosabban a kastély egy része még áll és egy érdekes kiállítás is megtekinthető benne, nem beszélve a termekből és a toronyból elénk táruló szép panorámáról. A várlátogatást még Eszter is élvezte, így ez volt talán a legszebb napunk.
Vadása tó, Hegyhátszentjakab mellett (július 15.): Kölcsönbiciklivel tekertünk vagy tíz percet, míg a tóhoz eljutottunk, ahol egy rövid sétát tettünk. A további biciklizés ellen Eszter erősen tiltakozott, így tovább már nem jutottunk, pedig kiváncsi lettem volna a Borostyán tóra is. Aznap egyébként az Alsószeri csárdában ebédeltünk Nagyrákoson: a kaja jó volt (a dödöle a helyi specialitás, amit melegen ajánlok is, ha talán nem is itt), de a kiszolgálás hagyott maga után kivánni valót: a pincérnő elég durván elutasította azt a szerintem természetes kérésünket, hogy egy étlapot megtarthassunk (pedig a tálalón legalább tizenöt másik volt még) és valahogy a visszajáró összegét is "eltévesztették".
Velemér (július 16.): A csendes és hangulatos erdei tisztáson álló középkori templom igazi gyöngyszem a XIV. századi falfestményekkel! Mindenképp az egyik legszebb látnivaló az Őrségben. Visszafelé vetettünk egy pillantást a szoknyás haranglábraPankaszon, az is szép.
A Hotel Szépalma vendégei voltunk egy hétvégére. A környezet gyönyörű, a Bakony közepén, a Kőrishegy aljában, túrautak között egy madárcsiviteléstől hangos völgyben. Mi ezúttal nem túráztunk. Egy kicsit kerékpároztunk (edzetlenségem siralmas voltát sikerült megállapítanom!) és a hotel körül sétálgattunk Eszterrel.
Egy rövid hétvégére ugrottunk ki a barátaimmal Münchenbe. Szállásunk egy olcsó, de elfogadható színvonalú és kedvező fekvésű garniszálló volt a belvárosban, a sétáló övezet szélén.
Négyfős társaságunk elsősorban a sörre koncentrált, így a szűkre szabott időkeret ellenére is sikerült négy híres müncheni söröző választékát tesztelni:
Hofbräuhaus: Péntek este itt kezdtünk. "München U'Fleku-ja" (az udvar, ahol leültünk egyébként tényleg egy kicsit ama prágai intézményre emlékeztetett) kötelező penzum minden müncheni látogatónak, még akkor is, ha nem szereti a sört. A csapolt Hofbräu Original és Hofbräu Dunkel alapadagja, mint oly sok helyen Bajorországban, 1 liter, hát rendeltünk hozzájuk emberes sült csülköt is káposztával és knédlivel, na ennyit a wellness-hétvégénkről.
Chinesischer Turm Szombat dél már elmúlt, mire rátaláltunk az Englischer Gartenben erre az igazi hangulatos sörkertre, többféle sörrel és remek kolbászos tálakkal, bajor sramlizenével. Talán itt éreztük magunkat a legjobban, le is játszottunk vagy két oktávot, az eredményt borítsa a feledés homálya. Amúgy kétfajta sört is kóstoltunk (félbarna Starkbier és világos Sommerbier, ha jól emlékszem), az egyik jobb volt, mint a másik!
Augustiner Restaurant: Szombat este ültünk ki a sétálóutca patinás sörözőjének a teraszára (bár a belső termek jobban néztek ki szerintem), de a kiszolgálást nem szerettük, és a sört (Augustiner Edelstoff) sem igazán, így aztán hamar továbbálltunk.
Weisses Brauhaus Szombat este végül sikerült a társaságot ebbe a hangulatos sörözőbe becsábítani és nem bántuk meg. Itt Schneider Weisse söröket csapolnak, mi a félbarna Originalt ittuk, hát igen remek volt, csakúgy, mint a kolbásztál!
Azért egy kis városnézés is belefért a programba:
Peterskirche A városházától nem messze álló templomot leginkább a tornyáért látogattuk meg szombat délelőtt, onnan ugyanis remek kilátás nyílik a városra, készítettem is jó néhány képet.
Hofgarten: Itt is szombat délelőtt jártunk, kb. egy tíz percet üldögéltünk, hogy elfogyasszuk az útközben vásárolt epret (amelynek az íze sajnos sokkal rosszabb volt, mint a kinézete), mielőtt felkerekedtünk a vágyott sörkert felé.
Frauenkirche: München egyik jelképét szombat délután néztük meg. Igazából nem tett rám mély benyomást, egyedül a két torony tetején látható "labdák" teszik jellegzetessé (talán az építész az FC Bayern korai rajongója volt... :-).
Hazafelé megálltunk egy órára a melki apátságnál. A monumentális épületegyüttes leginkább említésre méltó része a tobzódó barokk templom és a gazdag könyvtár. Az ellenreformáció egyházának minden gazdagságát és hatalmát bemutatja Melk, felemás érzésekkel sétáltam az épületben.
Mitterbach Alsó-Ausztriában található, Mariazell közelében. Mi egy sífutó-tanfolyamon vettünk itt részt (a Bozsik Sífutóiskola szervezésében). Az idő túl rövid volt még az alapok elsajátításához is, de kóstolónak remek volt. Szerintem lesz folytatása a dolognak...
Nemes Jeles László második filmje. Vajon lehet-e egy elsőfilmes Oscar után még nagyobbat dobni? Hát, nemigen. Vannak erős pillanatok, a stílus továbbra is markáns, de ez a film nem áll össze, legalábbis szerintem. Azért persze egy olyan mű, aminek a bukásában is van nagyság. Egy példabeszédet látunk arról, hogy a civilizált máz mögött az emberi természet vad és erőszakos, a bennünk lévő erőszak pedig időről időre kitör, mint egy vulkán, elpusztítva mindent maga körül. Bár a történetet némileg erőltetettnek, kimódoltnak és vontatottnak érzem, egy-egy jelenet azért mégiscsak emlékezetesre sikeredett.
Míves német történelmi film '56-ról. Mármint arról, mi történt ugyanekkor Kelet-Németországban, hogyan reagált a "rendszer" az ellenállás legapróbb jeleire, hogyan reagáltak az emberek az elnyomásra. Tanulságos sztori hatalomról, hatalmi technikákról, emberi tartásról illetve annak hiányáról, keserű döntésekről, sorsokról.
OK, az első rész siker volt, a közönség bekapta a horgot, jöhet a sorozatterhelés. Kezdődjék a többmenetes Grindelwald-Dumbledore bokszmeccs. Az alapséma ismert, de azért a részletekbe sikerült némi eredetiséget csempészni és persze az álomgyár hozza a kötelezőt a látványvilág, a forgatókönyv és a színészi játék tekintetében.
Egy ilyesfajta filmre régóta vágytam. Valahogy még a legrealistább filmek is elsiklanak afelett, ahogy a mindennapok gondjai, legyenek azok anyagiak vagy szervezésiek, illetve leginkább mindkettő egyszerre, mennyire agyon tudják nyomni az embert. Hát most megkaptuk. Az Egy nap elképesztő hűséggel mutatja be.azt a fajta hétköznapi verklit, azt a küzdelmet a fejünk felett összecsapó hullámokkal, ami megnyomorítja napjaink átlagemberét.
Amúgy egy haverommal láttam a filmet és érdekes volt a reakciónk alapvető különbsége. Én megértéssel, együttérzéssel figyeltem a főhős küzdelmét, ő viszont alapvetően idegenkedett tőle: szerinte egy rossz mentalitás áldozata az, aki az ilyesfajta hétköznapi küzdelmekben elfásul. Meg kell találni az örömöket, mondta ő. Sokkal pozitívabban kell állni az élethez és akkor ez (mármint az örömök megtalálása) sikerülni fog. Számára ez a film hamis volt emiatt. Nem igazán tudtam hatásos ellenérvet szembeállítani az érvelésével, mert tulajdonképp igaza van: az, hogy az élethez hogyan állunk, az nagyrészt belülről fakad.
Ugyanakkor utólag is azt gondolom, ez a film egy érvényes üzenetet fogalmaz meg. Mert ha egy országban tömegek (százezrek vagy inkább milliók) törnek meg az ilyesfajta gondok súlya alatt, akkor ott hiába hivatkozunk az egyéni felelősségre és a hozzáállásra. A probléma társadalmi lesz és társadalmi szinten kellene kezdeni vele valamit. Nem mintha tudnám persze, hogy mit.
Ez egy régi film felújított változata, amit az Urániában lehetett megnézni egy alkalommal, Zsuzsa szűrta ki. Hát, nem is tudom. Ez egy mozifilm hosszúságú klipsorozat, illetve egy művészi performance egyvelege. Felemás érzéseim voltak, mert egyfelől szívesen hallgattam John Lennon zenéjét, másfelől Yoko Ono letagadhatatlan hatását a filmre (és John Lennonra) nem igazán szerettem, szerintem ő egy középszerű alkotó volt.
A Van valami... nagy siker volt és tulajdonképp nekem is bejött, így elég evidens volt, hogy az új próbálkozását is megnézzük. És élveztük. Nagyon. Ami jó volt a VANban, az itt is jó: hangulat, stílus, frenetikus poénok, éles meglátások. Ugyanakkor ezt a filmet összességében jobban megkomponáltnak éreztem. És egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy még párszor meg kell majd néznem. Persze kell némi türelmi idő, hogy ülepedjen az első élmény...
Kerek évforduló következik. Itt a tizedik év végi összefoglaló a kedvenc meccseimről.
Viszont ezúttal lesz némi módszertani újdonság. Eddig minden ide bekerült meccsről viszonylag részletesen írtam. Most viszont valahogy nem éreztem magamban erőt, hogy a szokásos számú mérkőzésről a szokásos terjedelmeben írjak. Ezért most lesz két kategória. Az elsőbe a legfontosabb meccsek kerültek, amikről ezúttal is részletesen írok. Itt most nagyon szerény lesz a felhozatal, összesen két meccs fért ide, igaz, ezekről azért jó sokat írok. A második csoportba több meccs is belefért, viszont ezekről csak pár mondatra futotta, hasonlóan a mostanság megszokott mozinaplóimhoz.
Tizenhat ki*****tt másodperc. 16. Ennyi hiányzott. És akkor most azon morfondíroznék, hogy talán a szomszédba, az atyafiakhoz akár át is ugorhatnék egy meccsre a "nagy" vb-re. Merthogy 2019-ben Szlovákia rendezi az A csoportos vb-t. Nélkülünk. Helyettünk a tizenhat ki*****tt másodperccel a vége előtt egyenlítő britek mennek Szlovákiába. A lesajnált, kiesőjelölt és egyébként egyénileg eléggé favágó britek...
Szóval itt van ez az átkozott meccs, amiről most kénytelen vagyok írni. Nem nagy örömmel teszem, mert ugyan a drámaisága maradéktalanul méltóvá teszi arra, hogy bekerüljön az év végi válogatásba, a szurkolóként átélt csalódást nem szívesen idézem fel.
De kezdjük egy idézettel tavalyról. Nézzük mit vártam a magyar válogatottól egy évvel ezelőtt:
"Nincs nagy elvárásom, szerintem az 5. hely felett bármilyen eredmény siker. Ha a papírformát nézem, akkor a briteket kell verni a bentmaradásért az utolsó meccsnapon. Ha optimista vagyok, akkor egy jól sikerült csapatépítéssel esetleg elkapható Lengyelország és/vagy Olaszország. Kazahsztán és Szlovénia szerintem túl nagy falat."
Nos, az utolsó napig abszolút bejött az optimista (de egyben realista) jóslatom: az elkaphatókat elkaptuk, a kazah-szlovén párost viszont nem. Papírforma, kis szerencsével. Ha a vb többi meccse is az elvárásaim szerint alakult volna, akkor ezután a magyar-brit meccsnek túl sok jelentősége nem lett volna, mi eddigre már biztosítottuk volna a stabil középmezőnyös helyezést, a britek meg már lényegében kiestek volna.
Csakhogy ez a vb valószínűleg minden idők egyik legdrámaibb, legfordulatosabb világversenyeként vonulhat be a történelembe: a torna többi meccse ugyanis igazi hullámvasutat hozott a résztvevőknek, váratlan bravúrokkal és betlikkel, többrendbeli körbeverésekkel. Aminek következtében vb utolsó mérkőzésén a 6 pontos magyar csapat azzal léphetett pályára az alsóbb osztályból friss feljutóként négy meccsen már 9 (!!!) pontot elért brit csapattal szemben, hogy egy rendes játékidős győzelemmel elérhető a feljutás a vágyott A csoportba. Csak hogy illusztráljam a drámaiságot: magyar győzelem esetén 4 kilenc pontos csapat (kazah-olasz-magyar-brit) lett volna, akik közül a már említett körbeverés miatt a magyar és a kazah lett volna a feljutó. Ezzel szemben brit pontszerzés esetén nem csak a tornagyőztes britek, hanem a kazahok helyett az olaszok örülhettek volna a feljutásnak.
Illetve nem csak volna.
A magyar csapat ugyanis nem győzte le a briteket. Akiket kutya kötelessége lett volna legyőzni. Valószínűleg tízből hétszer viszonylag simán legyőznénk őket. Kétszer meg nyögvenyelősen. Hát április 28-án volt a tizedik alkalom, amikor ők győztek.
Pedig a harmadik harmad elején 2-0-ra vezettünk és ugyan nem játszottunk túl jól, "kézben" volt a meccs. Én persze lerágtam a körmöm, mert tudtam, hogy 2 gól nem sok hokiban, rádásul látszott, hogy a britek mentálisan nagyon erősek: elképesztő elánnal és hittel jöttek előre, mi meg elbizonytalanodtunk. Lőttek is egy szépítő gólt, amitől ők még lelkesebbek, mi meg még bizonytalanabbak lettünk. Még így is meglehetett volna a meccs, pl. akkor, ha Hári kegyeskedik pár perccel a vége előtt nem elszórakozni egy büntetőt. De elszórakozta és a feketeleves megjött tizenhat ki*****tt másodperccel a vége előtt: egy kiszorított helyzetből eleresztett brit lövés becsorgott valahogy Vay hóna alatt vagy a fene tudja hol...
Mondtam már, hogy csak tizenhat ki*****tt másodpercet kellett volna kihúznunk?
Ennek a vb-nek alapvetően két olvasata van. Az egyiket megírta Gromov a Jégkorongblogon:
" Először is rögzítsük: a negyedik hely nem kudarc. A negyedik hely a realitás. Kudarcnak huszonnégy órával a történtek után kizárólag a dramaturgiai hullámhegyek és -völgyek miatt érezhetjük."
És persze igaza is van. A statisztikák nem hazudnak: kevés gólt lőttünk, sokat kaptunk, kevés pontot szereztünk, stb. Szavunk nem lehet, a negyedik hely a reális eredmény. A feljutás mázli lett volna, a körbeverések szerencsés együttállásnak eredménye. (Ha mondjuk a magyar-brit meccset megelőző olasz-szlovénon nem egy utolsó másodperces olasz, hanem szlovén győzelem születik, akkor számunkra már ott elúszott volna a feljutás...)
Ez mind igaz. De azért a "nem kudarc" megállapítással vitatkoznék, méghozzá egy ezzel kapcsolatos kommentemet idézve:
"Igazából feszül itt egy ellentét aközött, hogy az egész tornán mutatott teljesítményünk alapján nem érdemeltünk feljutást..., meg aközött, hogy egy hajszál (=16 másodperc) választott el minket mégis a feljutástól. Az előbbi esetben ha nem is boldogan, de viszonylag nyugodtan tudomásul lehet venni a tényeket, a másik esetben viszont érthetően nehéz feldolgozni a történteket.
Ezt az ellentétet legtöbben úgy próbálják feloldani, hogy kizárólagosan az egyik (ld. Gromov) vagy a másik (Ld. "károgók") nézőpontot teszik magukévá.
Szerintem pedig érdemes azért mindkét megközelítést érvényesnek elfogadni. Ugyanis függetlenül attól, hogy milyen teljesítménnyel érkeztünk meg az utolsó meccsre, a lehetőség a feljutásra megvolt. Tökmindegy, hogy csak szerencsénk volt a körbeverésekkel: volt egy abszolút reálisan teljesíthető feladat, meg kellett verni a briteket. Ráadásul 10 perccel a vége előtt két góllal vezettünk, teljesen megérdemelten.
Innen lett döntetlen. Úgy, hogy az egy nappal kevesebbet pihent, szinte kétsorozó britek szorítottak minket a kapu elé. Úgy, hogy kihagytunk egy büntetőt. Úgy, hogy többször simán kiüthettük volna a korongot az utolsó percben, csak elbénáztuk.
Szerintem emiatt a végjáték miatt volt kudarc ez a vb. Mert volt egy esély, egy legyőzhető ellenféllel szemben, és elqrtuk. Fel lehetett volna jutni, 16 másodperccel a vége előtt feljutók voltunk; és elqrtuk.
Tehát nálam kiindulásként a pohár üres. Minden más értékelés, statisztikaböngészés, egyéni teljesítmények, csapatjáték értékelése, stb. ezután jön. Ezek valamennyire megtöltik a poharat, hiszen voltak jó teljesítmények, volt fejlődés is tavaly óta (az olaszok és a lengyelek legyőzése azért szép fegyvertény), az előzetes elvárásaimat is (ne essünk ki) hozta a csapat. De nálam ezek nem töltik meg a poharat, se teljesen, de még félig se.
Ez szerintem nem "károgás". Nem temetem a magyar hokit, nem keresek bűnbakot, reménykedem és bízom a jobb jövőben. De attól még nálam ez a vb kudarc volt, minden előrelépésével és pozitívumával együtt is.
Idekívánkozik még egy régi kommentem:
Sokan szeretik egy-egy világverseny eredményét kontextusba helyezni. Építjük a csapatot, előreléptünk, ha okosan folytatjuk, jövőre jobb lesz. Ez a szemlélet alapvetően rendben van, különösen azok között, akik felelősek a csapatért, hiszen az ő dolguk, hogy ezekért az előrelépésekért dolgozzanak.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy rengeteg tényezőn múlik a tényleges siker és a jövő kiszámíthatatlan. A hosszú távú építkezés szép dolog, de semmi nem garantálja, hogy bármennyit lépünk előre, annak egy konkrét világversenyen meglesz a vágyott eredménye. Egyrészt ott vannak azok a fránya ellenfelek, ők is igyekeznek előrelépni. Aztán ott van a szerencse-balszerencse kérdése: ki sérül meg, ki játszik még a bajnokságában, ki milyen formában van. Merre pattan a korong a kapuvasról egy kulcshelyzetben. Stb. Szóval dolgozhatsz iszonyú keményen és jól, garancia nincs semmire.
Épp ezért kell megragadni minden esélyt, akkor is, ha egyébként "nem érdemled meg" a teljesítményed alapján. És épp ezért nehéz feldolgozni az elszalasztott esélyt. Mert ami most ott volt 16 másodpercnyire, az lehet, hogy mostantól 10 évig nem jön el megint, bármennyire keményen és jól dolgozol érte.
...
A beigért szép jövő bizonytalan igérete nem kárpótol a múlt elszalasztott esélyeiért."
És még egy megjegyzés a kudarc vagy nem kérdésében: sajnos nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az a bizonyos esély ki ellen adódott. Ha egy olyan csapat ellen adódik, amelyik a papírforma alapján előttünk van (ld. Szlovákia a 2009-es hoki vb-n), akkor bármilyen fájó is az utolsó pillanatokban veszíteni, hajlamos vagyok elfogadni, hogy az nem egy kudarc, hanem egy hősies helytállás volt. De ha egy papírforma (és tényleges hokitudás) szerint egyértelműen mögöttünk álló csapat (ld. "abszolút reálisan teljesíthető feladat") ellen csúszik ki a kezünkből a győzelem az utolsó pillanatban, akkor az az én véleményem szerint kudarc.
Szóval a britek elleni vereség egy nagyon fájó kudarc. Fájt áprilisban, fáj most és tutira fájni fog jövő májusban, amikor a britek Szlovákiában fognak vitézkedni az A csoportos vb-n...
Ha már "fájdalom". Van itt szégyen is.
Mi "híresen" jól rendezünk világversenyt. Kb. úgy, ahogy a boraink is világhíresek. Hát most szembesültünk azzal, hogy rendeztünk egy hoki vb-t jég nélkül. Mert az, amin az Arénán korcsolyáztak a csapatok, minden volt, csak rendes jég nem. És ez olyannyira egyértelműen zavaró volt, hogy nem is mulasztotta el szinte minden nyilatkozó (legyen az edző vagy játékos) megemlíteni.
Az biztos, hogy ez a vb nem erősíti az esélyeinket a közeljövőben újabb budapesti vb rendezésre...
Négyévente nemcsak szökőév van, hanem szlovén-magyar playoff meccs is a kézi vb részvételért. Ezek mindig fontos és emlékezetes párbajok voltak, már csak azért is, mert mindig az olimpiai kvalifikációs vb-re kellett kijutni a szomszédaink testén keresztül. Illetve kijutni csak 2010-ben sikerült meglehetősen drámai körülmények között, az utolsó tíz percben a sírból visszahozva az elúszni látszó továbbjutást. Ez volt Mocsai Lajos utolsó kapitányságának dicső nyitánya, hogy aztán négy évvel később egy nem annyira dicső, ugyancsak egy drámai hajrában (csak éppen most az ellenkező irányban) eldőlő szlovén playoff meccsel végződjön. Azaz másodikra éppenhogy a szlovének jutottak ki a mi testünkön keresztül.
Miután pedig az elmúlt négy év a szlovéneknek sokkal fényesebbre sikerült, mindenki felszisszent, amikor a sorsolásnál őket kaptuk. Nagyon elégedetlenek így se lehettünk, mert miután a januári Eb-n három vereséggel elég dicstelenül búcsuztunk, nem kiemeltként kaphattunk volna még a szlovéneknél is nehezebb ellenfelet (horvátokat, svédeket).
Ezzel együtt túl sok esélyt nem adtam a mieinknek. Hanyatló íven vagyunk már egy ideje, van egy kiöregedő nagy generációnk akiknek valahogy nem akaródzik megérkezni az utánpótlása. (Persze mondjuk Nagy László szintű játékos nem minden bokorban terem, szóval azért őt nálunk jobb utánpótlással megáldott válogatottak se tudnák könnyen pótolni.) Ráadásul a Mocsai már említett távozása után időszak külföldi edzői nemigen váltották meg a világot. Az érkezésekor szerintem kicsit indokolatlanul megváltóként fogadott Vranjes pl. a már fent említett három sima vereséggel abszolválta az Eb-t, amiből kettő mondjuk elfogadható papírforma volt, de a csehektől elszenvedett igen sima zakót a magam részéről zokon vettem. Már csak azért is, mert ha akkor nyerünk, akkor a kiemeltként várhattuk volna a play-off sorsolását és nem kaphattuk volna Szlovéniát.
Szóval egy remek eredménysort produkáló, topbajnokságokból összeszedett sztárokkal felálló csapat várt ránk Koperben azon a júniusi estén. Simán benne volt a pakliban, hogy már az első meccsen akkora zakót kapunk, hogy eldől a párharc. A kezdés is ezt támasztotta alá, 4-1 és 5-2 is volt a szlovéneknek. Persze rutinos szurkolóként tudtam, hogy a jó kezdés egy dolog, a végeredmény meg egy másik, de azért magam is meglepődtem, hogy a szlovénok gépezete megtorpant némileg és igazából a félidő hátrelévő része arról szólt, hogy tapadtunk rájuk: bár általában vezettek, az előnyük inkább csak 1-2 gólos volt és többször egyenlítettünk is.
A védelem kifejezetten remekül összeállt és bár támadásban nagy érvágás volt Bánhidi majd később a helyette beküldött Sipos végleges kiállítása, azért valahogy tartottuk a lépést a szlovénekkel. Illetve a második félidőben már vezettünk is egyszer-egyszer, de ahogy korábban a szlovének előnye, úgy a mi 1-2 gólos előnyeink is elfogytak mindig a nagy csatában. Egészen a 48. percig tartott a meccsnek ez a szoros szakasza.
Ami utána jött, azt nyugodtan hívhatjuk Koperi Csodának.
Hat gólt lőttünk ezután úgy, hogy egyet se kaptunk. Székely szenzációsan védett, hetest is fogott ebben az időszakban, miközben mi demoralizáló gólokkal soroztuk meg őket: volt egészpályás üreskapus gól, volt kínai, volt Nagy és Bodó bomba, öröm volt nézni. A legvégén azért csak kaptunk egy gólt, így végül "csak" öt góllal nyertünk, de ez akkor is egy hatalmas meglepetés és egy hatalmas bravúr volt.
Persze hátra volt még a visszavágó, amit ismerve a szlovének képességeit és elszántságát, egyáltalán nem lehetett lefutottnak tartani. Nem tűnt egyáltalán lehetetlennek, hogy itthon is képesek lesznek legyőzni minket a nekik kellő gólkülönbséggel, ha nem koncentrálunk eléggé. De a visszavágó már egy másik történet, arról csak annyit mondanék, hogy ugyan a végén nyertek Veszprémben, a továbjutásunk nem igazán forgott veszélyben.
Szóval nagy bravúr volt ez, a play-off sorozat nagy meglepetése.
Ljubomir Vranjes nagy sikere volt ez a meccs. Illetve az egyetlen, amit a magyarországi csapataival elért, mert hát azóta ugye távozott. Így aztán nem igazán derült ki, mire lett volna képes, ha megkapja azt a bizalmat, amit az elején megigértek neki. Rövid regnálása alatt mindenesetre nem sokat sikerült felmutatnia:
A Veszprémmel elég komolyan betlizett tavasszal, a bajnokságot elbukták a Szegeddel szemben, a BL-ben pedig egy "nevenincs" skandináv csapattal szemben estek ki már a nyolcaddöntőben. Komoly blama volt mindkettő.
A válogatottal árnyaltabb a kép, ahogy a fentiekből már kiderült: kudarcos Eb után javítás, bravúros szlovénverés. Lényegében ez utóbbi azt is jelentette, hogy az olimpiacentrikus magyar sport "időarányos terve" teljesítve van, hiszen kijutottunk arra a vb-re, ahonnan aztán az út továbbvezethet az olimpiára.
Nem diadalmenet, az kétségtelen, de én azt hittem, a válogatott sikere ad neki egy kifutást a következő szezonra.
Nos, tévedtem. Vranjest az idény legelején, két BL vereség után kirúgták a Veszprémtől, majd rögtön utána a válogatottól is. Bár a bennfentesnek tűnő Hatosfal blog ekkor már kongatta a vészharangot a Vranjes által tönkretett veszprémi csapat (és szezon) miatt, a magam részéről ezt kicsit furcsának tartottam. A kirúgás előzménye két BL vereség volt, amit erősen erőltetettnek éreztem. Először idegenben kapott ki a csapat Barcelonában, hát ez nálam nem edzőrepítő tényező. Az otthoni vereség a Vardartól már kellemetlenebb, de azért mégiscsak egy topcsapat az is, két éve megnyerték a BL-t, tavaly is F4-ben voltak, gyengültek, az igaz, de azért az első soruk még mindig F4 közeli szint, szóval azért egy vereség ellenük még nem lett volna a világ vége. Hisztinek éreztem én ezt menesztést akkor.
Félreértés ne essék, lehet, hogy Vranjessel tovább szenvedett volna a Veszprém (már persze nélküle is szenvedett, de ez érthető egy ilyen edzőváltás után), de a történet szerintem nem arról szól, hogy Vranjes miyen rossz edző, hanem inkább arról, hogy lehet, eleve nem őt kellett volna Veszprémbe hozni. Ha egy csapat éveken át a masszív spanyol stílus mellett teszi le a voksot, akkor mit keres itt egy tempohandballra szakosodott északi edző? Ha viszont elfogadjuk, hogy új stilus kell, akkor ne lepődjünk meg, hogy ez átmeneti visszaeséssel jár, különösen akkor, ha a csapat tele van öregedő sztárokkal, akik egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak erre az új stílusra.
Ha meg rájövünk, hogy hibáztunk, akkor ez tényleg a szezon elején három meccs után történik meg? Amiből egyet megnyertünk, egy totál papírforma vereség, tehát max. a harmadik bírhat némi relevanciával arra nézvést, hogy valami tényleg nincs rendben. Nekem ez így nem kerek. Inkább azt gondolom, hogy itt a döntés már megszületett a szezon végén, csak töketlenkedés folyt. Vagy netán a győztes szlovén párbaj után nem merték felvállalni az azonnali menesztést, kellett egy elfogadhatóbb ürügy.
Ez persze csak tipp, a fene tudja, mi hogy volt. Mindenesetre az ügy egyik tanulsága (bár ezt illett volna már korábban tudni, mert volt már ezügyben tapasztalat), hogy nem szerencsés egy klubedzőnek adni a válogatottat is. Már legalábbis ha az a klub a Veszprém vagy a Szeged.
Mindenesetre búcsúzzunk azzal Vranjestől, hogy elismerjük azt az egy eredményét, amire tényleg büszke lehet, a szlovének elleni diadalt.
A magyar-olasz nem a legfontosabb és nem a legdrámaibb meccse volt ennek a vb-nek, így elsősorban személyes szempontok miatt került be: ugyanis ezt az összecsapást a helyszínen láttam. Nagy élmény volt 5 év után újra egy nagy magyar győzelmet látni az Arénában. Ennél többet most nem mondok, tessék elolvasni a beszámolómat, vagy megnézni a meccs végén lejátszott magyar himnuszt:
Aznap vidáman mentem haza. A remény élt, egészen vb utolsó utolsó meccséig.
A meccset a Veszprém nyerte, a bajnokságot a Szeged. Amit a Szeged őszi bukdácsolása után aligha várt bárki. (Ez intő jel annak, aki bármit jósolni akarna az idei őszi "fordított" szereposztésból...) De nem bánom, kell néha őrségváltás az élen. A Szeged egyébként is jelenleg egy hangyányival rokonszenvesebb nekem, leginkább azért, mert az elmúlt években Pastor felépítette "nekünk" Bodót és Bánhidit. És hát Baloghot, aki ugyan nem a csapat aduásza, de egy totál megbízható átlövő lett belőle, szintén a válogatott nagy hasznára. A Veszprém hasonló teljesítménye nem meggyőző, náluk a fiatalabb magyarok kevés kivétellel mellékszereplők, akiket vagy kölcsönadnak, vagy a magyar bajnokikon villoghatnak.
Jöjjön akkor a nyár nagy dobása, a focivébé. Sok meccsbe néztem bele, kevés maradt meg. Az egyik ezek közül a német-svéd, ami akár a szokásos Lineker bölcsesség klasszikus igazolása lehetne: a németek mindig nyernek. Kiegészítve a Promontor-féle megfigyeléssel: amikor igazán fontos, akkor a nagycsapatok mindig bedarálják a rokonszenves kicsiket. Lehetőleg az utolsó pillanatban, már csak a drámaiság kedvéért.
Persze a Lineker-féle bölcsességnek jól keresztbe tett a németek következő meccse, ahol viszont simán kikaptak Koreától. Amivel szégyenszemre ki is estek.
A vb legjobb meccse, saccperkábé. A szimpatikus vesztes szerepében Japán, akik már 2-0-ra is vezettek. Ami ugye bombameglepetés lett volna. Helyette lett egy bombameccs, mert a belgák egy nagy rohammal egyenlítettek. Amikor meg már mindenki a hosszabbítást várta, akkor egy halálos kontrából megszerezték a győztes gólt.
A lendületük egyébként kitartott a következő meccsig is, ahol brazilokat ejtették ki, szintén egy frenetikusan jó meccsen. Az biztos, hogy a vb legjobb meccseit ők játszották.
Ahhoz képest, a vb-döntők mennyire gyengék tudnak lenni, ez nem volt annyira rossz. Mondjuk izgalmas nem nagyon volt, de legalább volt sok gól. Ezért persze nem került volna ide be, viszont mi éppen Horvátországban voltunk a döntő idején. Egy ország csendesedett el arra a két órára. Utána pedig ugyan érezhető volt a csalódás, de alapvetően inkább ünnepelték a csapatukat, mint búslakodtak.
Na, az ilyen meccsekért érdemes kézilabdát nézni. Izgalom, látványosság, küzdelem, és a végén még győzünk is! Nem is akárkit, hanem az egyébként a vereségük ellenére elődöntőbe jutó románokat!
Ha már női kézilabda, akkor értékeljük Kim Rasmussent is.
Röviden: Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.
Kicsit hosszabban: tavaly elég hosszan írtam Rassmussenről, annak kb. az volt a lényege, hogy ha olimpiai ciklusokban gondolkodunk, akkor butaság lenne őt kirúgni két olyan világverseny után, amelyek az esetleges olimpiai részvétel szempontjából lényegtelenek. Az idei Eb már nem volt az, ha szerencsénk van, akkor az itt elért 7. hely akár elég is lehet az olimpiai selejtezőbe való bejutáshoz. Persze ez csak a jövő évi vb után fog kiderülni és az elsődleges cél amúgy is az, hogy az ottani helyezésünk kvalifikáljon a selejtezőbe és akkor nem kell számolgatni.
Ami a fenti eszmefuttatásnál fontosabb, az a válogatott szereplése és a mutatott játék. Ami alapvetően rendben volt. Ugyan Rassmussen is hozta az évtizede "kötelező betlit" a norvégok ellen, ettől eltekintve egy nagyon markáns kis csapatot hozott össze. Volt tartása, helyenként kifejezetten szépen játszott és a középdöntőben képes volt a "money time"-ban meccseket nyerni. Mindezt úgy, hogy komoly hiányzók voltak, a korábbi évek klasszisai közül lényegében csak Kovacsics volt jelen (és "nagy öregként" valódi vezére volt a csapatnak!). Viszont most végre a többen felnőttek hozzá, vannak remek szélsőink, Háfra már húszévesen is kulcsember lett, a kapusaink kulcspillanatokban remekeltek, de alapvetően szinte mindenki maradandót alkotott. Ebben pedig nézetem szerint Rasmussennek nagy szerepe volt. A korábbi döcögősebb kommunikációja a csapattal sokat javult, pontosan érezte, kit hogyan motiválhat, kire mekkora terhet rakhat (szemben mondjuk a kizsigerelt román sztárokkal) ls persze nagyon jól összerakta a csapat játékát is.
Nem akarok abba a szokásos hibába esni, hogy akkor majd jövőre biztosan még jobb lesz, mert az ilyesmi sose biztos. De azért optimista vagyok: van egy fiatal, tehetséges csapatunk és egy láthatóan jó edzőnk: két távollét után jó lenne újra olimpián látni a csapatot és ez nem tűnik egy reménytelen küldetésnek.
Reméljük a legjobbakat.
Mi lesz jövőre?
Hát, nyilván sok izgalmas meccs és esemény.
Férfi kézilabda vb januárban, Csoknyai második debütálása. Remélem, jobban sikerül, mint az első. A hivatalos elvárás az első 7 hely egyike, lévén ez kell (értsd: szükséges, de nem elégséges) az olimpiához. Ez ambíciózus cél, nem lehetetlen, de bravúrok kellenének hozzá, elsősorban a skandináv trió (svéd, dán, norvég) jelent komoly akadályt, plusz nem tudom, hogy a zsoldosokat foglalkoztató Katar épp mennyire erős. De persze a csoportbéli gyengébb ellenfelek, vagy a másik ágról Ausztria ellen se mehetünk biztosra. A magam részéről nagyon örülnék már egy 8. helynek is, az a korábbi olimpiákon általában elég is volt a selejtező elérésére.
Fehérvár meccsek az Ebelben: vajon bejutunk a rájátszásba? Nem tippelek, a fene tudja. Gyanítom, hogy a középszakaszt az alsóházban húzzuk le, az meg megjósolhatatlan.
Szlovák extraliga MAC és Miskolc részvétellel: vajon bejutunk a rájtszásba? Az attól is függ, mit értünk rájátszás alatt. A jelenlegi formátum az, hogy a 7-10 helyezettek nyolcaddöntőt játszanak, a két győztes pedig csatlakozik az 1-6. helyezetthez a negyeddöntőkben. Ha a nyolcaddöntő már rájátszás, akkor szerintem a Miskolc biztosan, a MAC nagy valószínűséggel ott lesz. A negyeddöntőben meg szerintem már csak egy csapatunk lesz.
Férfi hoki vb áprilisban Kazahsztánban, félelmetes ellenfelekkel. Nincs nagy elvárásom. Ha a papírformát nézem, akkor a litvánokat kell vernünk a bentmaradásért. Ugyanakkor azt gondolom, a koreaiak legyőzése - ha nem is papírforma - de reális cél. Ez gyakorlatilag a 4. helyre lehet elég. A fehérorosz, szlovén, kazah hármas ellen bármilyen pontszerzés óriási siker lenne.
Női kézilabda klubcsapatok: Vajon nyer megint a Győr BL-t és bejut végre a Fradi a négyes döntőbe? A Fradi biztos nem, ez gyakorlatilag már az ősszel eldőlt. A Győr nem esélytelen, a nagy riválisok a Rosztov és a Bukarest, az utóbbiban viszont nem lesz Neagu, de még így is ez nagyjából háromesélyes játszma lesz. A nagy ismeretlen a "zöldfülű" edző, Danyi Gábor. Kérdés, ő tudja-e azt a szakmai pluszt hozni, ami a Győr javára billentheti a nagy rangadókat.
Férfi kézilabda klubcsapatok: ugyanez férfi vonalon: vajon bejut a Veszprém vagy a Szeged a kölni négyes döntőbe? Talán. A Szeged erősebb lett, közelebb van a F4-hoz, mint valaha, de kérdés, az "újonc" csapat bírja-e a lélektani terhet. A Veszprém jobb annál, amit ősszel mutatott, de hogy ez elég-e a visszatéréshez, azt nem tudom. Tudom, kegyetlen, de talán az lenne a legjobb, ha összefutnának a negyeddöntőben, akkor az egyikük ott lenne.
Női kézilabda vb decemberben, a kijutás tuti (play-off Ausztria ellen, ezt féllábon, hátrafele biciklizve is hoznunk kell), a többit majd meglátjuk. Csak emlékeztetőül, a hivatalos elvárás az első 7 hely egyike, lévén ez kell (értsd: szükséges, de nem elégséges) az olimpiához.
Végezetül jó szurkolást kívánok mindenkinek 2019-ben is!
A minap a Corvin Plázában láttam és a folyosón sétálva az alábbi tájékoztató táblára lettem figyelmes:
Tájékoztató tábla a Corvin Plázában, 2018. november 28.
Mi van? Először azt hittem, rosszul látok. De nem. Valóban azt írja, hogy:
"...kultúráltabb mosdóhasználat..."
"A fokozottabb kényelem és a még kultúráltabb mosdóhasználat érdekében toalettjeinket... fizetőssé tettük... Köszönjük megértéseteket!"
Aha. Nos, a kulturáltabb blogolvasás érdekében eltekintek az első reakcióm szöveghű idézésétől, legyen elég annyi, hogy bizonyos felmenők tradicionális mesterségével volt kapcsolatos.
Na, addig is, amíg kicsit lehiggadva a lényegre térek, két "apróság" kezdetnek:
Nem "kultúráltabb", hanem kulturáltabb.
Kedves Corvin Pláza! Nem ittunk pertut, engem ne tegezzenek le még egy tájékoztató táblán se. Amit kivételesen elnézek az Ikeának (mert skandinávok és mert jó fejek), azt nem nézem el egy tizenkettő egy tucat pesti plázának, akik se nem skandinávok, se nem jó fejek.
Na, akkor a fizetős WC.
Nem látok bele a Corvin Plaza pénzügyeibe, így nem tudom, hogy ez most egy kétségbeesett lépés, amivel a rosszul menő üzletmenetet akarják rendbehozni vagy csak a határtalan kapzsiság újabb megnyilvánulása. Gyanítom, az utóbbi. Akármi is az ok, nézetem szerint ez egy kicsinyes és alattomos húzás.
Hasonló témáknál mindig elő szokott kerülni az épületes ellenérv egyes kommentelőktől: "A wc megépítése pénzbe került, a takarítása pénzbe kerül, természetes, hogy fizetni kell érte." Világos, aminek költsége van, azért fizetni kell, ezt csak a gyengeelméjűek nem képesek felfogni, ugyebár.
Na, akkor következzen egy ki szájbarágó arról, hogy miért hamis ez az érv.
Gondolom a fenti illetők olyan üzletközpontokba járnak, ahol
A bejáratnál már beléptetőkapu van és önfeledten dobálják be a százast: hiszen az üzletközpont télen fűtött, nyáron hűtött, takarítani is kell. Költség, fizetni kell ugyebár.
Nyilván a mozgólépcső használata egy újabb százas (alkalmanként és emeletenként!), hisz az egy drága dolog, sokba volt beépíteni, sokba van a karbantartás is. Költség, fizetni kell.
Lift dettó.
A lépcsőház olcsóbb, emeletenként csak egy ötvenes, elvégre azt csak felmosni kell néha.
Ugye folytathatnám a sort a végtelenségig.
Ja, hogy ilyen nincs. Hát igen: a valóságban nincs olyan üzleti vállalkozás a világon, ami úgy állapítaná meg az árait, hogy minden egyes költségfajtát külön felszámolna a fogyasztóinak. Ehelyett arra törekednek, hogy az összes bevételük (bármilyen címen is szedjék be azokat) meghaladják az összes kiadásukat. Innentől pedig az, hogy a bevételeiket hányféle forrásból, milyen módon szedik be, az egy üzletpolitikai döntés.
Tehát annak, hogy bevezették a fizetős wc-t a Corvin Plaza nagyurai, annak nem a fent említett elv az oka. Hiszen ha ezen elv mentén vezették volna ezt be, akkor a plázájukban nyilván semmilyen más ingyenes szolgáltatás nem lenne elérhető. Márpedig ezekből számos van, ahogy azt büszkén hirdetik a honlapjukon: baba-mama szoba, belső játszótér, konnektor, telefontöltők, wifi, csomagmegőrzés, kerekesszék, elsősegély, pihenősarok. Mindnek van költsége, mégis mind ingyenes. Ahogy eddig a WC is az volt. Tehát arról szó sincs, hogy új költségelem keletkezett volna náluk kiadási oldalon. Felteszem azt se képzeli senki, hogy WC belépődíjból keletkezett bevétel mértékével egyező mértékben csökkentenék a boltoknak felszámolt bérleti díjat.
Na, akkor ennyit a "WC megépítése pénzbe került, a takarítása pénzbe kerül, természetes, hogy fizetni kell érte" elvről. Fenéket. A pisipénz szimplán egy profitnövelő áremelés.
További szájbarágó trolloknak, immár röviden:
Milyen kicsinyes dolog már egy százason rugózni? - Egyetértek, kicsinyes. De akkor nem csak az kicsinyes, aki sajnálja kiadni, hanem az is, aki elkéri, ugye?
Most komolyan egy ilyen piszlicsáré ügyről posztolsz? - Igen. Most komolyan egy ilyen piszlicsáré ügyben kommentelsz?
A pályaudvarokon-aluljárókban-stb. is fizetős a WC. - Igen. És? Az éttermekben, múzeumokban és stadionokban meg ingyenes. De ez mind lényegtelen, ez a poszt egy bevásárlóközpontról szól.
XYZ plázában is fizetős. - Jó, hogy mondod, legalább összeállítunk egy feketelistát. Mindazonáltal egyelőre szerencsére ezek kivételek. Én legalábbis most először találkoztam fizetős plázavizeldével.
Biztos túl sokan használták a WC-t. - Lehet. Biztos túl sokan járnak az üzletközpontban.
Biztos volt egy réteg, akik nem használták "kultúráltan" - Lehet. Azt kétlem, hogy azok között ne lenne ilyen, akik kifizetik a százast. Azaz a probléma nem lesz megoldva. A megoldás a rendszeres takarítás. Más plázák megoldják.
Én rengeteget vásárolok a Corvin Plázában és szerintem ez igazságosabb, mert én sosem használtam a WC-t, mégis az általam fizetett bevételből fedezték annak a fenntartását.. - OK, mostantól nem abból fedezik. Ezzel jobb lett Neked? Most kevesebbet fizetsz? Csökkentek netán az árak a Pláza boltjaiban?
Én rengeteget vásárolok a Corvin Plázában és szerintem ez igazságosabb, mert eddig én fizettem azoknak is a WC használatát, akik nem is vásároltak, csak belógtak "bliccelni". - OK, mostantól nem Te fizeted a "bliccelőket". Ezzel jobb lett Neked? Most kevesebbet fizetsz? Csökkentek netán az árak a Pláza boltjaiban?
Sag schon, növelik a profitjukat, hát nem ezt próbálja mindenki? Joguk van hozzá, nem? Nos, joguk biztosan van, de attól én még tisztességtelen lépésnek tartom, mondom is miért.
Szerintem a tisztességes kereskedelmi gyakorlat az átlátható árszabásról szól. Konvenciókról, amiket mindenki (vagy legalábbis a tisztességes többség) betart. Amikre a fogyasztó számíthat. Ha az általános gyakorlat az, hogy Magyarországon üzletközpontokban nincs pisisarc (márpedig jelenleg ez a helyzet), akkor az, aki ettől eltér, az megtéveszti és megkárosítja a fogyasztókat. Egy váratlan extra költséggel terheli a fogyasztót, amire az nem számít.
Persze nem akarom azt mondani, hogy azért, mert valami száz, ötven vagy húsz éve bevett üzleti gyakorlat, azon ne lehessen változtatni. Hiszen ezen az alapon ma nem léteznének fapados légitársaságok se: ők aztán igazán radikálisan felforgatták a konvenciókat.
A kérdés ilyenkor fogyasztói szemmel az, hogy a konvenciókat felborító új díjszabás hoz-e pozitív változást az ügyfeleknek. A fapados modell például hozott: némi lemondás árán sokak számára sokkal olcsóbbá tette a repülést. De vajon milyen pozitív hozadéka van a pisivám bevezetésének a fogyasztók számára? Szerintem semmi, ez egy szimpla áremelés képmutató indoklásba csomagolva.
Másik "kedvenc" példám az éttermekben a felszolgálási díj, aminek fogyasztói szemmel szintén semmilyen pozitív hozadéka nincs. Negatív annál inkább: lényegében egy burkolt áremelésről, illetve megtévesztési kísérletről van szó: a mezei fogyasztó azt látja az étlapon, hogy 1500 a rántott szelet (az apróbetűt a lap alján, vagy az utolsó oldalon nem nézi, mert megszokta, hogy az az ár van a számlán, amit az étlapon lát), ennek megfelelően itéli meg a helyet és rendel, aztán meglepődik, hogy 1650-et számláznak. Rosszabb esetben észre se veszi és még rá is teszi a borravalót, úgy fizet mondjuk 1800-at...
Nyilván ezért merték ezt meglépni, mert úgy ítélték meg, hogy "belefér", a fogyasztók majd "megértik", vagy legalábbis beletörődnek. Elvégre mi mást tehetne az, akire vásárlás közben rájön a szükség: morogva kipengeti. Majd megszokják, hogy mostantól ezért itt fizetni kell. Szokták mondani, hogy piaci verseny van, ha valakinek nagyon nem tetszik, az majd nem jár ide. Csak sajnos valójában nyilván a többség azért továbbra is bemegy a Corvin Plázába, hiszen azért jár ide, mert vagy a közelben lakik, vagy a közelben dolgozik, szóval "kézre" esik. Klasszikus lokális monopólium, amit a Corvin Plaza kihasznál.
Nos, sajnos bármennyire szeretném, nem merem bizton állítani, hogy rosszul számoltak. A többség nyilván lenyeli békát, esetleg igyekszik kerülni a WC használatát, de azért továbbra is oda jár majd vásárolni. Nem hinném, hogy 1-2 százaléknyi vásárló elvesztésénél komolyabb következményekre kellene számítaniuk. Persze 1-2 százaléknyi vásárló elvesztése nagyjából ugyanennyi bevételkiesést okozna a boltok forgalmában, ami akár jóval nagyobb összeg is lehet, mint a WC használata után befizetett 100 forintok, azaz összességében bőven előfordulhat, hogy az intézkedés veszteséget okoz. Csak az a baj, hogy a veszteséget nem az szenvedi el, aki bevezette az intézkedést, hanem a pláza boltjai. Akiknek meg nyilván korlátozottak a lehetőségeik a Plaza intézkedéseinek befolyásolására.
Én mindenesetre a továbbiakban nem vásárolok a Corvin Pláza boltjaiban és nem étkezem az ottani gyorséttermekben sem. Továbbá mindenkit arra bíztatnék, hogy ha egyetért velem, akkor a maga módján reagáljon a pisipénz bevezetésére. Írjon negatív értékelést a Facebook oldalukra, írjon tiltakozó bejegyzést a plaza vendégkönyvébe és legfőképpen lehetőség szerint csökkentse vagy akár teljesen szüntesse meg ott a vásárlásait. Ha sikerülne egy észrevehető tiltakozó hullámot generálni és mellé egy észrevehető bevételcsökkenést okozni, akkor a bérlők esetleg csatlakoznának a "morgáshoz", ami esetleg idővel jobb belátásra téríthet a Pláza tulajdonosait.
Szeretném remélni, hogy valami ilyesmi fog történni, mert ha nem, akkor könnyen meglehet, hogy a többi üzletközpont vérszemet kap és követi a rossz példát.
A tavalyi kb. 5400 km után nagyjából 500 km csökkenés. Ez nagyjából megfelel a várakozásaimnak, mert kiesett egy gyakori észak-pesti célpont, ahova már szerencsére nem kellett mennem az idén. A többi célpont nagyjából változatlan maradt. Mivel munkába és egyéb hétköznapi kitérőkre most már igazán napi rendszerességgel a bringát használom, növekedés akkor lenne várható, ha a hétvégi családi bringázások mennyisége növekedne. Erre az egy-két idei őszi jól sikerült bringázás után látok esélyt, hogy beválik-e, azt' majd meglátjuk.
Endomondo
Az év egyik változása a telefonos útvonalmérő alkalmazásom lecserélése volt.
A kezdetektől a Sports Trackert használtam. Használtam, de nem mondanám, hogy választottam, mert a "választást" erősen behatárolta az a tény, hogy Windowsos telefonom volt, azon meg gyakorlatilag csak a Sports Tracker volt elérhető. Nem állítom, hogy tökéletes lett volna, egyszer pl. hónapokig nem volt elérhető a szerverük, de ennek ellenére nem terveztem lecserélni akkor se, amikor tavaly az utolsó Windowsos telefonom csúnya halála (durván összetört, amikor menet közben kiesett a zsebemből) után végül megkaptam az első Androidos telefonomat.
Nem terveztem, de végül lecseréltem, bár mint utóbb kiderült, "koholt vádak" alapján született meg a verdikt. Történt ugyanis, hogy a GPS elérés elkezdett bizonytalankodni. Egyre gyakrabban történt meg, hogy el se indult, vagy menetközben megszakadt a GPS kapcsolat, az így felvett útvonal meg persze használhatatlan volt (lényegében csak a menetidő maradt meg). Eleinte arra gyanakodtam, hogy a Sports Tracker kliens GPS kezelője van rosszul megírva, emiatt pár nap után a csere mellett döntöttem és némi internetes kutakodás után az Endomondo lett az új jelölt (a Strava volt még versenyben, amúgy).
Letöltöttem az Endomondo klienset, hát ezzel sajnos a problémák nem oldódtak meg, az Endomondo ugyanúgy megbízhatatlanul érte el a GPS-t, mint elődje. Na de akkor mi a fene a baj? Az, hogy az Android a hunyó vagy a telefon (Nokia, amúgy), azt nem tudtam meg, de némi netes keresés visszaigazolta, hogy a probléma létezik ezzel a készülékkel és megoldást is találtam rá. Nem "rendes" megoldást, a GPS sajna továbbra is lassan kapcsol be és néhanapján el is veszik menetközben. A megoldás az, hogy meg kell várni, míg megjön a GPS jel. Erre pedig letöltöttem egy külön alkalmazást, ami GPS Status névre hallgat. Ezt is elindítom az Endomondóval együtt, amikor ezen megjön a GPS jel, akkor általában már minden rendben lesz, indíthatom az Endomondón a mérést. Ha nagyon lassan jön meg a jel, lehet frissíteni az aGPS adatokat is, az is szokott segíteni. Elég körülményes, de bevált.
Persze mire erre rájöttem, már megszoktam az Endomondót, így szegény Sports Trackert ugyan rehabilitáltam, de egyben érdemei elismerése mellett nyugdíjba vonult. Nem állítom, hogy az Endomondo tökéletes, de valamivel gazdagabb az ingyenes verzió szolgáltatáslistája, például egész jó az útvonalkezelője és a statisztikái is.
Bike Citizens
Pedig lehetett volna egy komoly versenytársa, ugyanis a tavaszi Bringázz a Munkába kampányban a részvételhez le kellett tölteni egy másik alkalmazást, a Bike Citizens-t. Ennek elvileg lett volna esélye kiszorítani az Endomondo-t, ha megnyeri a tetszésemet. De nem nyerte. Ilyen gyengén összegányolt programot régen láttam:
Már a regisztráció se ment zökkenőmentesen, a mobilos kliensről egyszerűen hiányzott egy gomb. Pontosabban ott volt, csak láthatatlanul, napokkal később jöttem véletlenül rá, amikor a képernyőn véletlenül mgérintettem.
A kampány részeként csapatba kellett jelentkezni, ez szintén nem ment. Se a csapat létrehozása, se a csapatba jelentkezés nem volt jól megcsinálva, napokig tartott, mire a kolégákkal vahagy megfejtettük, mit kell csinálni.
A csapat tagjainak illetve az általuk gyűjtött pontoknak a kijelzése szinte az egész kampány során hibás volt, a rendszer ritkán frissített, egyes menetek meg szimplán elvesztek.
Kár érte egyébként, mert legalább egy dologban tetszett a Bike Citizens: nagyon jó a hőtérkép funkciója, amely egy személy vagy csoport összes megtett útját egyszerre kijelzi a térképen, így nagyon jól látszik, hol biciklizem gyakran és hol ritkábban.
De ez az egy szellemes funkció nem mentette meg a Bike Citizens-t a törléstől. A kampány végeztével azonnal ment a kukába.
Közlekedési helyzet
A közlekedési helyzet szubjektív megitélésem szerint valamelyest romlott.
Ami kb. változatlan:
A bringás infrastruktúra olyan, amilyen:
Vegyesfelvágott jellegű (azaz régebbi korszerűtlen és újabb korszerű megoldások kissé kaotikus keveréke), sok helyen hiányos, szűk, de használható.
Ha valahol építkezés van, akkor a helyzet tipikusan tragikus: bringás átvezetések nincsenek vagy szűkek, veszélyesek; táblázás, hogy merre menj a lezárt szakasz helyett, nincs.
A közlekedési morál olyan, amilyen:
A többség eléggé szabálytalan, de normális és óvatos.
Van egy tahó, tolakodó, agresszív kisebbség, akiktől óvakodni kell. (Példák most nem lesznek, pedig lenne miből szemezgetni, sajna.)
Ami változott:
Egyre több a dugó a városban. Ez nagyon nem tesz jót a közlekedők (főleg a négy vagy több keréken közlekedők) idegállapotának és szabálykövetési hajlandóságának. Erre figyelni kell két keréken is.
Az bringás infra lassan javul. Ahol új infrát csinálnak, az viszonylag jó és korszerű. Persze rossz kompromisszumok és blődlik előfordulnak.
Az őszi szünetben Gyulán jártunk. És ha már arra jártunk, felfedeztem egy kicsit a gyulai sörforradalmi helyzetet.
Ha Gyula és forradalom, akkor persze az igazi forradalom is eszünkbe juthat. Mármint a '48-as. Mégpedig annak tragikus lezárása. Gyula belvárosa tele van emléktáblákkal, ugyanis a később Aradon vértanúhalált halt honvédtábornokok többségét a világosi fegyverletétel után itt Gyulán tartották fogva. Mi öt emléktáblát számoltunk, de állítólag tíz későbbi vértanú raboskodott itt 1849 augusztusában...
Na de vágjunk bele a közepébe, íme a gyulai sörzsákmány, újmódi "hagyományom" szerint egy sördeszkán tálalva:
Igazából a zsákmány két részből áll. Az első az "unalmas", a második az "izgalmas". Kezdjük az előbbivel.
Békésszentandrási Sörfőzde
Sag schon, mi ebben a felfedezés? Plánesőt, mi ebben gyulai?
Hát semmi. Békésszentandrási söröket rengeteg helyen lehet Pesten kapni, egy jól ismert, jól felépített, profi módon kezelt sörforradalmi brandről van szó. Gyulához legfeljebb még annyi köze van, hogy a gyulai Tutto Bello pizzéria rendelkezik békésszentandrási sörökkel, mind csapon, mind üvegben. De még csak nem is innen vannak a zsákmányolt sörök. (Nem mentünk be, csak a bejáratnál elhelyezett itallapról szedtem az információt.)
Egyszerűen csak annyi történt, hogy ha már útba esett Békésszentandrás, akkor gondoltam, beszerzek pár üveggel a "forrásnál". Egyrészt hátha olcsóbb kicsit, mint a pesti belvárosi sörboltokban (olcsóbb, de csodát ne várjon senki...), másrészt meg őszintén szólva elég régen ittam békésszentandrási sört.
Pedig anno, amikor a Csakajósör még a Rákóczi úton volt, a Black Rose nagy kedvencem volt és a Fekete Korsót is kedveltem. Aztán egyrészt jöttek más, újabb, izgalmasabb főzdék, másrészt valahol az Ogrénél elvesztettek engem. Nem mondom, hogy egyáltalán nem ittam azóta a söreikből, egy-egy különlegességüket kipróbáltam és a pesti kocsmájukban is jártam egyszer-kétszer, de a "törzsitalaim" között nem szerepeltek a söreik.
Szóval, gondoltam, ha már arra járok, adjunk nekik egy új esélyt. Van pár új sörük is, amit még nem kóstoltam, meg a régi kedvencekből is veszek akkor, hadd lássam, megmaradt-e valami a varázsból.
Összesen egyébként öt fajta sörükből vettem. A Black Rose és a Fekete ráadásul a régi szép idők emlékére két palackkal is került a sörösrekeszbe. Újdonságként pedig az 1993, az Óarany és a Mutti egy-egy palackja kapta meg az esélyt.
Egyelőre ezekből egyedül a Muttit kóstoltam eddig, még az első gyulai esténken, a szállodai szobában (ezért nem is szerepel a már itthon készült fenti képen). New Age Hoplager, mondja a cimke, amivel kb. ki is találták a Hoplager-IPL Bermuda háromszög harmadik csúcsát, legalábbis elnevezésileg. Mondjuk ez a harmadik csúcs nem jelent igazából új tartalmat, szerintem ez egy IPL, azaz egy amerikai stílusú komlózás egy lagersörön. (Hiába a német származás, a Hallertau Blanc komló jellegében tipikusan amerikai ugyanis.) Korrekt megvalósítás, nincs vele semmi baj, de távol áll attól a hoplager stílustól, amit én kedvelek.
A fényképen látható megmaradt négy másik sör egyelőre a sorát várja, így nem tudok nyilatkozni az ügyben, sikerül-e rendszeresebb szerepet kapnia újra a szentandrási söröknek Promontor fogyasztási profiljában, vagy marad az alkalmankénti kóstolás. Reméljük a legjobbakat!
Viharsarki Sernevelde
Na, ez viszont valami új.
Ráadásul helyi felfedezés, előzetesen nem is tudtam arról, hogy már Gyulán is van serfőzde. Mentségemre szóljon, alig egy évesek. Igazából az étteremkeresés során akadtam rájuk teljesen véletlenül. A belvárosi vendéglők honlapjait böngészgettem és a sokat ígérő nevű Komló étterem itallapján szúrtam ki, hogy a nem sokat igérő soproni sörök mellett "gyulai sörkülönlegességek" is kaphatóak, mindjárt három is. Innen persze már gyorsan megvolt a forrás is, a Corner Pub, Gyula Máriafalva nevű városrészében.
Először mégis a belvárosi Komló étteremben próbálkoztunk, egyrészt az gyalogszerrel is közel volt a szállásunkhoz, míg a Corner Pubhoz autóval kellett volna menni, másrészt a Komló étlapja kifejezetten tetszett a családnak. Nos, próbálkoztunk, de a vacsorával nem volt szerencsénk, lényegében elhajtottak minket azzal, hogy teltház van, a szállóvendégek éppen most vacsoráznak, maximum az utcai teraszon tudnak leültetni minket. Ott viszont már sötét és viszonylag hűvös volt, ezért a lányok maximum egy sör megkóstolását engedélyezték számomra, utána tovább kellett állnunk.
A választottam egy American Brown Ale volt, ami viszont kifejezetten jól szerepelt. Markánsan pörkölt, mind ízében, mind illatában, a keserűség is a pörköltségből jött, szóval én ezt inkább egy stoutnak soroltam volna be. Az amerikai jelleget is inkább ez a harsány, erőteljes, domináns pörkölés hozta, kiegészítve egy nagyon enyhe gyümölcsös frissességgel, amit talán a komlózás adhatott hozzá. Besorolási kételyek ide vagy oda, jó kis darab volt.
Az élmény hatására komoly lobbizásba kezdtem, hogy az utolsó esténket esetleg mégis töltsük el a "külvárosi" Corner Pubban. Végül sikerrel jártam, amit talán a lányok se bántak, legalábbis elégedetten nyilatkoztak a választott ételekről. (Én finom házi kolbászkákat ettem, a többiek fűszeres csirkeszárnyat, sajtos-paradicsomos spagettit és mozzarellával töltött csirkemellt rendeltek.) Én eközben végigpróbáltam párat a főzde csapon elérhető söreiből:
Van nekik egy Czech Pale Lager névre hallgató sörük. Ezzel a névvel jól beletrafáltak az általam galahadi állhatatossággal keresett Szent Grálba, a "Jó Magyar Pilzenibe", szóval a léc igen magasan volt. Csapon ráadásul két változat is volt, én a szűretlent választottam. A Szent Grált továbbra sem találtam meg ugyan, de azért ez egy értékelhető próbálkozás volt: korrekt, kissé malátás irányba elmenő, egyszerű ízvilágú lagert kaptam.
Másodjára egy American IPÁt ittam, ez kb. hozta a kötelezőt, kellemes citrusos komlózást, selymes, malátás háttérrel. Soha rosszabbat.
Zárásként, a crème brûlée mellé másodszor is kipróbáltam a fentebb már kitárgyalt American Brown Ale-t, az ott elmondottak ezúttal is érvényesek voltak.
Távozáskor még vásároltam három üveg sört (ld. a képent alant), ebből a Czech Pale Lager szűrt változata lesz majd újdonság. Ha netán meglelném benne a Szent Grált, azt okvetlenül kiposztolom majd.
Ezzel nagyjából le is zárult gyulai kalandozásunk sörügyi beszámolója. Végszóként csak annyit: örömteli, hogy a sörforradalom Gyulára is eljutott.
Aki nem tudná, a Mini Magyarország egy szabadtéri makettgyűjtemény, ami a történelmi Magyarország (vagy másképpen a Kárpát-medence) híres épületeit, várait mutatja be. Szerepel itt a Parlament, a pozsonyi vagy éppen a munkácsi vár, a marosvásárhelyi városháza és a kecskeméti Cifrapalota.
1. kép: Mini Magyarország anziksz
Ez a poszt azonban nem az egyébként összességében kellemes és hasznos vizit teljeskörű leírása lesz. Ehelyett egy szerencsétlen mondatot szeretnék szóvá tenni.
A fő profil mellett a kisebb gyerekek és a gyereklelkű felnőttek (ez utóbbi csoport kb. a férfi népesség 98%-át magában foglalja, beleértve engem is) nagy örömére a parkban egy csomó működő vasútmodellt is találunk. A két téma (vasút- és épületmodellek) összekapcsolásaként pedig állomásépületek is szerepelnek a makettek között. Ezeknél általában gombnyomással lehet elindítani az állomáshoz tartozó szerelvényt.
Az egyik ilyen makett a szolyvai (Kárpátalja) vasútállomás. Az ehhez tartozó ismertető tábla megemlékezik a háború után innen indított szerelvényekről, amelyeken málenykij robotra, azaz a Szovjetunióban végzendő kényszermunkára szállították az összegyűjtött helyi lakosságot:
2. kép: Ismertető tábla a szolyvai vasútállomásról
Eddig rendben is lenne. Ami szerintem nincs rendben, az az állomáshoz tartozó gomb felirata:
3. kép: ...indítsa el a Gulag vonatot!
"A gomb megnyomásával indítsa el a Gulag vonatot." A lányom vette észre a feliratot, (kamasz)korára jellemző gúnyos kacajjal nyugtázva a dolgot. Hát igen, azt hiszem ez így félrement egy "kissé". Az egyébként támogatandó interaktivitással talán mégse kellene tragikus események megismétlésére felhívni a tisztelt látogatóközönséget. Mert ennyi erővel volna még pár hasonló morbid ötletem:
Egy mohácsi csata maketten gombnyomással elsüthetnénk a török ágyúkat, letarolva a rohamozó magyar lovasságot.
Egy francia forradalmat bemutató kiállításon cuki kis guillotine makettekkel lehetne lefejezni a főbb szereplőket, külön gomb dukálna (hoppá, ezt jól elírtam, nem is XVIII., hanem) XVI. Lajosnak, Dantonnak, Robespierre-nek. A látogatók politikai ízlés szerint választhatnának áldozatot. Az igazi multimédiás változatban a sikeres lefejezést az azt megtekintő csőcselék hatalmas üdvrivalgással fogadná.
Egy Kossuth téri maketten gombnyomással legéppuskázhatnánk a békés tüntetőket.
Folytathatnám a sort, de azt hiszem így is világos, hol vét a jó ízlés ellen ez a felirat.
Aki ült már mellettem hosszabb ideig az anyósülésben, az tudja, hogy erősen kritikusan tudok viszonyulni az útjelzések esetleges hibáihoz, hiányosságaihoz. Miért nem volt itt tábla, mi ez a marhaság, minek ide sebességkorlátozás, stb. Ezen morgások egy része valószínűleg nem állná meg a kritikai elemzés próbáját, de azért az sajnos tagadhatatlan, hogy honi táblázási viszonyainkra ráférne egy kis alapos "ráncfelvarrás".
Nézzünk egy friss példát!
Az őszi szünetben Gyulán voltunk pár napot. Gyula a főváros felől a 44-es úton közelíthető meg, amelyre az M5 autópályáról (illetve az 5-ös útról) Kecskemétnél kell rátérni. Ez egy egyszerű útváltás, nem okozhat gondot rendesen kijelezni, gondolnánk. Egy alapvető feladat van, lehetőleg kerüljük el Kecskemét belvárosát. Ez könnyen teljesíthető, mert Kecskemétnek van egy remek északi elkerülőútja, a 445-ös, ezt kell megtalálni. A Google Térkép navigátora lazán veszi a feladatot:
Egyszerű: az M5-ről Kecskemét előtt a 74-es kijáratnál térjünk le az 5-ös útra. Onnan majd a 445-ösre kell áttérni, ami szépen rávezet a 44-esre. Az útvonal hossza 18,4 kilométer, amely várhatólag megtehető 14 perc alatt.
Nézzük, ezzel szemben mit tábláz ki az útkezelő az M5-ön (a kép a Google Térképről származik, de 2018 október 28-án is még ez volt táblázva):
"Nehogy letérj utazó! Békéscsaba felé egyenesen menj tovább!" - üzeni a tábla. A gyanútlan utazó szót fogad, halad tovább egyenesen.
Elhalad Kecskemét mellett nyugatról és eléri a 91-es kijáratot, majd az 54-es úton keresztül, Kecskemétet délről megkerülve éri el a 44-es utat. Hurrá! Akkor most nézzük, mire volt ez jó:
Az útkezelő által ajánlott útvonal hossza 27,9 kilométer, amely várhatólag megtehető 21 perc alatt. "Alig" 9,5 kilométerrel és 7 perccel hosszabb, mint az északi elkerülő. Az már csak egyéni észrevétel, hogy a fentebb említett október végi napon a 7 perc a valóságban biztosan több volt, lévén az 54-es mentén valamiféle útépítés zajlik, mindenféle tereléssel és sebességkorlátozással. Igazán "érdemes" tehát erre irányítani a nagyérdeműt.
Ha már építkezés és sebességkorlátozás: az szintén összegyűjtött morgásaimhoz tartozik, hogy a 44-es tele volt útépítéssel indokolt 40-es táblával és tapasztalatom szerint két kivétellel nyoma sem volt semmilyen útépítésnek. Az látszott, hogy az út mellett zajlik valami (gondolom az M44-es építése), csakhogy vasárnap lévén embereknek nyoma sem volt. De persze Magyarországon nem divat ilyenkor se letakarni, se megfordítani a táblákat. Minek is...
Amúgy a dolog már csak azért is fura, mert visszafele, Békéscsaba felől a táblázás teljesen korrekt:
2. ábra: Tábla a 44-es út végénél: Budapest a 445-ösön keresztül...
Ha közgazdász lennék, a forgalmi adatok alapján kiszámolnám, mekkore kárt okoz ez a hibás táblázás az országnak: megtévesztett autósok száma forgalmi adatok alapján szorozva átlag többletfogyasztás szorozva átlag üzemanyagár, plusz megtévesztett autósok száma forgalmi adatok alapján szorozva átlag időveszteség szorozva átlag órabér. Biztos nem kis összeg jönne ki.
Ha Levegő Munkacsoport lennék, kiszámolnám azt is, mekkora extra környezetszennyést okoz ez a felesleges kerülő (összes töbletfogyasztásra jutó CO2 kibocsátás plusz összes töbletfogyasztásra jutó koromkibocsátás, stb.)
De egyik sem vagyok, így csak morgok magamban...
Ha netán valaki kioktatna, hogy hülye vagyok, miért nem használok navigációs szoftvert: tudom, hogy lehetett volna, de ez nem változtat azon, hogy a táblázás rossz. A rendes táblázásnak pont az lenne a lényege, hogy mondjuk egy Budapest - Gyula útvonalon ne kelljen végig használni az útvonaltervezőt, hanem csak Gyula határában bekapcsolni.
Rekordalacsony volt a minap a Duna vízállása. Ezt persze már mindenki megírta. Gondolom a napokban 27517 darab fénykép készült az Ínség-szikláról és 53216 a Margít híd lábazatánál a felszínre került kavicságyról.
Ideje csatlakozni a tömeghez, gondoltam, így én is nekiindultam a családdal a hosszú hétvége első napján az Ínség-szikla megtekintésének. Erről lesz is itt most egy képes beszámoló, amelyre a sorszámhúzó a 1273-as sorszámot adta. De hogy kitúnjek a tömegből gondoltam kiegészítem az aszályos Duna képeit az árvízi Duna képeivel. Aztán továbbgondoltam a dolgot és hozzácsaptam egy öszi dunaparti bringázásunk képeit is így pedig már egy három tételből álló remekművet sikerül majd létrehozni. Vagy nem.
A vezérfonal mindenesetre valami olyasmi lenne, hogy itt van nekünk a Duna. Én például átkelek rajta minden hétköznap kétszer, néha hétvégén is. Speciel szoktam is gyönyörködni a panorámában, szeretem a várat, a Parlamentet, a Gellérthegyet, de még a Bálnát is. Vagy éppen a hídakat. Viszont amikor ezekben gyönyörködöm, akkor a Duna csak mellékszereplő. Igazi főszereplővé ritkán válik. leginkább olyankor, amikor valami különlegeset produkál, mondjuk árvíz van, vagy most, amikor előbukkan az Ínség-szikla.
Pedig lehetne neki több figyelmet szentelni. Vagy legalább a mellékszerepében jobban értékelni: gyakrabban használni illusztráció gyanánt az életünkhöz. Ami kevésbé körmönfont módon megfogalmazva azt jelenti, hogy sétáljunk sokat a Duna partján és élvezzük a folyó hangulatát.
De nézzük sorban.
1: Ínség-szikla
Az aktualitás, ugyebár. Igazából már nyáron is volt egy időszak, amikor előbukkant, de akkor még lemaradtam róla. Most viszont hetek óta megint rekordalacsony vízállásokról harsog a sajtó, szóval ideje volt kiballagni a Duna partra.
Mivel dél felől közelítettünk az objektumhoz, vetettünk egy pillantást egy frissebb "nevezeteségre", az ún. hajléktalanjacuzzira:
1. kép: Hajléktalanjacuzzi gitárossal
Erre amúgy elég felemás érzésekkel tekintek. Mert ugye egy hajléktalanok által épített és használt objektum a város közepén nem azt jelzi, hogy minden rendben lenne nálunk. Másfelől meg van benne egy elég jellegzetes magyar kreativitás, a "hogyan találjunk apró örömöket az életben akkor is, ha a béka feneke alatt vagyunk" mentalitás egy jellemző példája. A sajtó pedig hírét vitte és - mint a kép is mutatja - mások is látogatják, bár jelen esetben nem fürdőzés, hanem gitározás zajlik.
De haladjunk tovább. Mint a következő kép mutatja, a hajléktalanok nemcsak a filmekben és a regényekben találhatóak a híd alatt, hanem a valóságban is. Pontosabban konkrétan egy hajléktalant se láttunk, de a cuccaikat igen:
2. kép: Hajléktalancuccok a híd alatt
Nem tudom, hogy a hajléktalanok normál esetben is eltűnnek innen napközben vagy csak valami aktuális okból (ami lehet az Inség-szikla megjelenése miatti megnövekedett gyalogosforgalom vagy éppen a friss hajléktalanszabályok miatti rejtőzködés) tűntek el innen, mindenesetre nem voltak itt.
De térjunk végre a tárgyra, azaz az Ínség-sziklára. Itt van, ni:
3. kép: Az Inség-szikla a Szabadság híd felől
A szikla tulajdonképpen egy "félsziget" csúcsánál található, így szerencsés esetben száraz lábbal is megközelíthető. Persze némi sorállás után.
4. kép: Inség-szikla közelebbről
Ha jól értem a szakértő leírást, csak a félsziget csúcsa a szikla, amely anyagában (dolomit) is különbözik a rakpartra szórt, azaz mesterséges kőtömböktől (andezit) és amely egy elég komoly, mélyebben rejtőző dolomittömb aprócska csúcsa:
5. kép: Inség-szikla
Hát, ennyi. Persze ráálltunk, azt ezt megörökítő képek megtekinthetők az albumban. Egy tétel kipipálva "Promontor Budapesti Bakancslistáján".
2: Árvíz
Ok, az aszály megvolt, jöjjön az árvíz. Illetve jobb lenne, ha nem jönne, de úgyis fog. Mint ahogy jött már párszor ebben az évezredben. Legutóbb pl. 2013-ban, amikor 891 centiméter magasan tetőzött a Duna. Fura belegondolni: amikor a napokban az Ínség sziklán álltam, olyan 50 centi lehetett a vízállás (később egészen 38 cm-ig apadt a folyó), azon a helyen egy 8 méter mélyen rejtőzködő vizihulla lettem volna öt évvel ezelőtt.
De nézzük az előkotort árvizi képeket:
6. kép: Árvíz 2013. június 9-én
7. kép: Nem jártak a BKK hajók sem...
Annak ellenére, hogy a pestiek jelentős részéhez hasonlóan árvíz idején ugyanolyan szorgalmasan lezarándokolok a Duna partra, mint alacsony vízállásnál, nem mondanám, hogy kedves volna nekem az áradó folyó látványa. Inkább fenyegető. Hatalmas erő van ilyenkor a vízben. Nézem az örvénylő sodrást meg a mindenfelé megakadt hatalmas uszadékfákat és arra gondolok, hogy hiába hiszi a XXI. század embere, hogy megzabolázta a természetet, valójában ez nincs teljesen így...
3: Dunaparty Megálló
Az extremitások után jöjjön a Duna megszokott, barátságos arca.
Amit ugye a bevezetőben elhangzott sommás itélet szerint nem élvezünk/használunk eléggé. Ez persze nem teljesen igaz, mert azért vannak remek helyek a pesti Duna parton (Római, Margitsziget, Kopaszi gát, hogy csak a legismertebbeket említsem), amelyek tömegeket vonzanak. Szóval a pesti polgár igenis kihasználja és élvezi a Dunát és a partját.
Az már más kérdés, hogy a város, mint intézmény elég korlátozott lehetőségeket ad erre a polgárainak: vagy egy forgalmas rakparti útnak használja, mint a belvárosban, vagy teljesen elhanyagolja, mint mondjuk Dél-Budán, ahol egy leharcolt ipari zóna választja el a lakónegyedektől. Persze ebben a jobb sorsra érdemes zónában is van egy-két remek hely, ahol azért le lehet jutni a partra. Legtöbbször ez csak sétálási illetve bringázási lehetőséget jelent, de az is több, mint a semmi. És persze van ahol erre a lehetőségre már rátelepült a vendéglátás is.
Ilyen hely például a nagyjából az Újbuda és Budafok határán található Dunaparty Megálló:
8. kép: Dunaparty Megálló
Az ötlet egyszerű. Nem kell ide valami előkelő és drága étterem (arra ott van kicsit délebbre a Vasmacska és társai) csak egy büfé, egyszerű strand- illetve utcai kajával, megfelelő italválasztékkal és persze asztalok/székek napernyőkkel, ahol lehet élvezni a jó időt és a folyópartot. Ha csak ennyi lenne a Dunaparty megálló, már az is remek lenne.
Szerencsére az alapötletet sikerült stílusosan megvalósítani:
8. kép: Londoni busz a megállóban
Ha már megálló, akkor legyenek a büfék kiszuperált buszok, szól a koncepció. Kettő közülük londoni emeletes busz, az egyik az italokra, a másik a kajákra specializálódott. A fenti képen az előbbi, az italos látható. Nagy pozitívumként értékeltem az italválasztékban több csapolt Primator sör jelenlétét, engem ezzel kb. meg is győzőtt a hely. ;-). Ezért aztán azt a "stílustörést" is megbocsátottam, hogy az italosbusz mellett egy klasszikus fabódé is helyett kapott (pedig romos busz biztos lenne még az országban), már csak azért is, mert ott meg remek palacsintákat lehet beszerezni. Egyébként, ahogy a mellé kihelyezett útjelző tábla mutatja, gondoltak mindenre, van itt fagyi és mosdó is. És mint majd nemsokára kiderül, Amerika sincs olyan messze...
De előbb vegyük szemügyre a másik londoni buszt is:
9. kép: Másik londoni busz
Ahogy említettem, náluk lehet kaját beszerezni. Mi a lángosra szavaztunk, rég volt már a nyár és a Balaton, Pesten meg nincs olyan sok lángosos, ki kell használni az adódó lehetőségeket. Ételkritikát most nem mellékelek, legyen elég annyi, hogy gond nélkül megugrotta a kötelezőt.
Viszont ha már itt vagyunk, akkor érdemes megtekinteni a stílusosan kifestett partfalat:
10. kép: Part art
Újabb apróság, de nekem nagyon tetszett. hangulatos, passzol a környezethez. Ez az, amire a street art ki lett találva.
Ahol italfogyasztás van, ott mosdó is kell, erről is gondoskodtak, ld. a fehér konténert az alábbi kép baloldalán:
11. kép: Itt van Amerika!
De a mosdónál figyelemre méltóbb a jobboldali busz, az egyetlen, ami nem Londonból származott el. És tulajdonképp nem is busz, hanem egy klasszikus amerikai lakókocsi, telepakolva remek kempingezős matricákkal (Yellowstone, Yosemite, stb.). Az étlap is próbál megfelelni az amerikai tematikának, burger, pulled pork szendvics, coleslaw, egy-két mexikói fogás. Italoknál koktélok és a Monyó amerikai stílusú (pl. American Beauty APA) sörei hozzák az életérzést.
Szóval remek kis hely ez arra, hogy bringázás közben megpihenjen itt a csapat egy órácskára és élvezze a dunai kilátást. Amit legyébként eginkább az indusztriális jelzővel tudnék illetni, lévén a túlparton a csepeli ipartelep található.
12. kép: Indusztriális dunai panoráma
A poszt végére nem maradt más hátra, mint az illusztrációk forrásául szolgáló fényképalbum belinkelése.
Szomorú történet következik. Mármint szomorú azért, mert nem gondoltam volna, hogy valaha a dm-ről fogok negatív kicsengésű homárposztot írni.
Előrebocsátom, hogy a történet májusi, most meg ugye szeptember van. És a történet szövevényes is, szóval lehet, egy-két részletre nem pontosan emlékszem. De ezek a részletek a lényegen nem változtatnak: a lényeg pedig az, hogy a dm világrekord bénázást mutatott be...
A Drogerie Markt ugyanis egy kifejezetten jó minőségű üzletlánc magyar viszonylatban:
Van nekik jó minőségű sajátmárkás termékcsaládjuk remek ár-értékaránnyal.
Udvariasak és segítőkészek az eladóik. Ha pl. valami nincs a polcon és rákérdezek, hogy van-e a raktárban, akkor sosem kapom a rutin választ, hogy csak az van, amit a polcon látok (na persze). Ehelyett bemennek a raktárba és egész jó eséllyel kihozzák a hiányzó árut. (Bár mondjuk az is jellemző, hogy más láncokhoz képest sokkal kevesebbszer hiányos a polc...) De mondjuk általában is mosolygósak, kedvesek.
Régebben volt nekik egy egész jó pontgyűjtő rendszerük. A pontokat kis kuponfüzetre lehetett beváltani, amiben remek kuponok voltak. Általában egy kupon egy konkrét termék 10-50% árkedvezményes megvételére jogosított, de mindig volt legalább egy teljes vásárlásra vonatkozó 10, néha 20 %-os kedvezménykupon is, a kuponok ráadásul összevonhatóak voltak. (Mondjuk jó ideje már, hogy a kuponfüzetekről mobilalkalmazásra váltottak, ez viszont a Windows Phone-omra nem volt elérhető, szóval egy időre a pontbeváltás kiesett, bár a pontokat gyűjtöttük, mondván majd egyszer lesz Androidos készülék a családban. Aztán lett is, de persze a dm alkalmazása elfelejtődött...)
Kapcsolatunk aranykora a gyerekeink csecsemőkorára esett, babaápolási szerekben nagyon jók voltak. Ez az időszak persze régen elmúlt, így már évek óta ritkábban jártunk, de ha háztartási vagy piperecuccok kellettek, akkor azért a dm maradt a "minőségi opció". Különösen kedveltük a borotvacuccaikat, a tusfürdőiket vagy éppen a naptejeiket.
1. fázis: Meghiúsult vásárlás
Na igen, a naptejek. A sztori azzal kezdődött, hogy egy üzletközpontban pont a helyi dm mellett haladtunk el, amikor eszembe jutott, hogy - május lévén - lassan érdemes lenne beszerezni az idei naptejkészletet. Ráadásul ki is volt írva valami duplapontgyújtő akció, szóval nosza, mondtam, vegyük meg azokat a naptejeket!
Be is pakoltam párat a kosaramba, megyek a pénztárhoz, nyújtom a pontgyűjtő kártyámat. Az nem jó már, mondja a pénztáros, le kell cserélni újra. Tessék? Igen, sajnos újra kell regisztrálni, új kártya kell, csak azzal lehet pontot gyűjteni vagy beváltani. Aha, mondom némileg csalódottan, és mi lesz a régi pontjaimmal? Azokat át lehet vinni az új kártyára természetesen. OK, mondom rezignáltan, mit kell tennem? Újra kell regisztrálni. És hol lehet regisztrálni? Hát egyfelől a Zinterneten, másfelől itt a boltban is van egy Újraregisztráló Pult, ott van hátul.
Hátranézek, egy kuncsaft van csak a pultnál, beszélget az eladóval, OK, akkor odamegyek én is, gondolom. Három perc múlva viszont azt gondoltam, nem várok tovább, merthogy az eladó intenzív adatbevitel folytatott a tabletjén, aminek nem nagyon látszott a vége, én meg azt gondoltam, ennyit nem ér az egész, majd a Zinterneten. Kipakoltam a kosárból és távoztam.
Ezen a ponton álljunk meg egy pillanatra és összegezzük a részeredményeket, amelyek nem túl biztatóak. Bevezettek egy új pontgyűjtőkártyát úgy, hogy a régit rögtön használhatatlanná tették. A pénztárnál eldönthettem, hogy vásárolok pontgyűjtés nélkül vagy elhalasztom a vásárlást, amíg sikerül az új pontgyűjtő kártyához hozzájutnom. Egyik se túl vevőbarát opció. Racionális magyarázat meg nincs is a szigorúságra: azt még megértem, hogy beváltani már csak az új kártyáról engedik a pontokat, de ha amúgyis át lehet vinni a régiről, akkor miért nem lehet a régi kártyával legalább gyűjteni a pontokat? A duplapontokat, ugyebár, hiszen egy extra pontgyűjtő akció közepén vagyunk, remek időzítés. Ráadásul a helyszínen láthatólag meglehetősen lassan ment a regisztráció.
2. fázis: Meghiúsult bolti regisztráció
Gyenge kezdés. Ami után sikerült tovább rontani a helyzeten. A Zinterneten ugyanis azt írta a honlapjuk, hogy internetes regisztráció esetén pár hét múlva küldik a kártyát. Aha, közben meg lejár a duplapont akció. Meg egyébként is, ha nincs kártya, nincs szimplapont se. Ráadásul a dm-ben hajlamosak elfogyni a naptejek és az utánpótlás hajlamos akadozni. Szóval jó lenne mielőbb beszerezni az új pontgyűjtő kártyát.
Ennek megfelelően másnap ebédszünetben a munkahelyemről kiugrottam a legközelebbi dm-hogy személyesen megejtsem a regisztrációt és megkapjam az új kártyát. Nem sikerült, valaki éppen intézte a dolgot, jó lassan. Egy perc után legyintettem, majd legközelebb. Harmadnap ketten álltak az Újraregisztráló Pultnál, már mentem is tovább azonnal. Végül szombat délután zárás előtt ugrottam be a lakásunkhoz közeli helyi üzletközpontba, olyankor az kong az ürességtől, így bíztam benne, hogy nem lesz előttem senki. Ezt jól kifundáltam, tényleg nem volt senki.
De regisztrálni nem sikerült. Történt ugyanis, hogy meg kellett adni a kártyatulajdonos születési dátumát. Ez a feleségem volt, megadtam hát az ő születési dátumát. Nem jó, mondja sóhajtva az amúgy kedves Pultos Hölgy. Nem fogadja el a rendszer. Nézek értetlenül, erre láthatólag rutinosan elmagyarázza, hogy valószínűleg olyan régi kártyánk van, amihez eredetileg nem volt megadva a születési dátum, ezért a mostani megadott dátum helyességét nem tudja ellenőrizni. Én erre nézek értetlenül (és eléggé morcosan). Tudom, mondja megadóan, ez sajnos egy hiba a rendszerben, ilyenkor fel kell hívni az ügyfélszolgálatot, ők tudnak csak segíteni.
Újabb részeredmények, újabb csalódás nem is kicsi. Ez most komoly, kedves dm?
Először is, adtok két opciót az újraregisztrálásra, egyik rosszabb, mint a másik. Az internetessel hetekig tart, míg megkapom a kártyát. Az üzletben rögtön odaadnák, de ott meg meg nem férek hozzá, mert mindig foglalt. (Persze tudom, kivárhattam volna a sort, hát sajnos Promontor sem tökéletes, viszonylag nehezen bírja a sorállást, különösen olyankor, amikor a sorállásra csak az illető cég vagy szervezet hülyesége miatt van szükség.) Egyébként persze az se világos, miért nem lehet az internetes regisztrációt egy ideiglenes kártyaszám kiadásával lezárni, amely kártyaszámmal addig is lehetne pontot gyűjteni, amíg az "igazi" kártya megérkezik. De nem, ez túl logikus, túl ügyfélbarát lenne.
Másodszor, azt meg már mekkora baki, hogy akinek a szüldátuma nincs meg az adatbázisotokban, azt nem engeditek újraregisztrálni? Könyörgöm, teljesen elment az eszetek? Ha nincs bent az adat, majd most megadja, mostantól megvan és kész. De nem, ez túl logikus, túl ügyfélbarát lenne. Inkább irányítsuk szerencsétlen ügyfelet egy újabb ponthoz, az ügyfélszolgálathoz. Ami majd segít. Mármint "segít" (talán) megoldani azt a problémát, amit a saját hülyeségetek okozott. Merthogy nekem az nem "segítség", hogy a újabb teendőket kapok a nyakamba...
A telefonos ügyfélszolgálat azonban elérhetetlen. Öt hívásból négyszer foglalt. Az ötödikre bejön a szokásos menüválasztásos géphang, végighallgatok 3 percnyi szöveget, beütök 3 számot, a végén a géphang közli, hogy az ügyfélszolgálat sajnos nagyon leterhelt, hívjam máskor. Bxxxxg!
Ha valaki azt gondolná, hogy csak ötször próbálkoztam, az nagyon téved, jóval több volt az, lehetett az napi 10-15 hívás is, több napon keresztül. állhatatosan, de egyre ingerültebben próbálkozva.
Közben azért gondoltam, megpróbálok másképp is kapcsolatba lépni a céggel. Írtam nekik emailt például, válasz nuku.
Írtam nekik a Facebook oldalukra. Na, ez utóbbi (mármint a Facebook oldaluk) igen tanulságos volt, találtam egy posztot, amelyben elnézést kérnek a telefonos ügyfélszolgálat "nehéz" elérhetősége miatt, türelmünket kérték, igérvén, hogy igyekeznek megoldani az újraregisztrációs gondokat. Persze nem maga a poszt volt tanulságos, hanem a kommentözön, ami alatta volt. Amiből kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Rengetegen panaszkodtak arra, hogy késik a kártyájuk, hogy nem tudják felhívni az ügyfélnemszolgálatot, hogy nem tudtak újraregisztrálni a szüldátum probléma miatt, hogy nem tudnak a boltokban újraregisztrálni mert mindig sokan vannak és lassan halad a sor. És tanulságos volt az adminok reakciója is, ami annak időnkénti ismétlésére szorítkozott, hogy elnézést, sajnálják, türelmet kérnek. Ami lefordítva annyit jelentett, hogy konkrét segítséget ott se adtak.
Közben arra is rá kellett döbbenjek, hogy lassan nem az lesz a problémám, hogy későn kapom meg a kártyám és lemaradok a duplapont akcióról, hanem az, hogy nem fogom tudni átvinni a régi pontjaimat. Az újraregisztráció határideje ugyanis a vészesen közelgő május 24. volt. És ugyan a józan ész és a méltányos ügyfélkezelés azt diktálta volna, hogy ha az újraregisztráció a dm hibájából nem lehetséges, akkor a határidőt meghosszabbítsák, a dm nem mutatta jelét se a józan észnek, se a méltányosságnak, a honlapon változatlanul a 24-i határdiő szerepelt, a Facebook-on az ezzel kapcsolatos kommentekre nem reagáltak.
Ezen a ponton feladom a gyors kártyáhozjutási opciót és megpróbálkozom a Zinternetes újraregisztrációval. Nem lesz duplapont, várok pár hetet, remélem lesz még naptej, mire megjön a kártya, sag schon, ebbe mind belenyugszom. Csak a pontjaimat szeretném átvinni. Persze sejtem, hogy nem fog ez menni, és igazam is lesz. Pontosan ugyanabba a problémába akadok bele: hiába adom meg a feleségem szüldátumát, a rendszer kidob, szerinte ez hibás adat.
Eljutottunk a mélypontra. Nagyjából egy héten át hiába próbálkoztam a dm-et elérni. Az ügyfélszolgálat összeomlott, egyszerűen nem létezett olyan csatorna, amelyen keresztül bármi értelmeset reagáltak volna.
4. fázis: A Rossmann hadművelet
OK, ha nem, hát nem. Nézzük, milyen alternatívák vannak. Naptej ügyben háklis vagyok, az egy bizalmi termék, se leégni, se bőrrákot kapni nem akarok. Annak idején azért voltam hajlandó a dm sajátmárkás naptejeire áttérni, mert jó teszteredményeket produkáltak. Némi kutakodás után arra az eredményre jutok, hogy mára kb. mindegyik diszkontlánc sajátmárkás terméke ugyanolyan jó. Szóval vehetek naptejet az Aldiban, a Lidlben vagy éppen a Rossmannban, mindegyik hozza ugyanazt, amit a prémium márkák.
A röpke piackutatást a Rossmann nyerte, nem meglepő módon náluk volt a legnagyobb választék. 30-as és 50-es faktorú naptej egyaránt volt, ráadásul színtelen is, azaz olyan, ami nem (nagyon) fogja meg a pólót. Ez mondjuk nem lep meg, a Rossman kb. dm2-nek volt elkönyvelve a családban, ami van az egyikben, az van a másikban is, csak másképp hívják. Korábban nem nagyon jártunk ide, a dm közelebb volt, kedveltük, nem volt rá komoly ok, hogy a távolabbi Rossmannt látogassuk. Most viszont lett komoly ok és a munkahelyemhez közel volt is egy Rossmann.
Kis kutakodás a honlapon: kiderül, hogy itt egy faék egyszerűségű vásárlói kártya van. Nincs névhez kötve, csak be kell mutani a pénztárnál és ad 5% kedvezményt (kivéve, amikor akciós hét van, olyankor nincs kedvezmény, olyankor akció van). A régi szép idők dm-es kártyája jobb volt ennél az 5%-nál, de hol van az már.
Szóval irány a Rossmann. Kikértem a vásárlói kártyát, beszereztem a nyári naptejadagot és mellesleg körül is néztem egy kicsit. Ránézésre a sajátmárkás cuccok még olcsóbbak is egy árnyalatnyit, a minőséget meg majd szépen lassacskén leellenőrizzük. Ennek jegyében tusfürdő is kerül a kosárba meg még pár apróság.
5. fázis: Jobb későn, mint soha (?)
A történetnek nincs teljesen vége.
Ugyanis egyszer csak kaptam a dm Facebook oldalától egy üzenetet. Benne egy négyjegyű számmal. Ami arra való, hogy a feleségem születésnapja helyett ezt írjam be. Mármint másnaptól, merthogy akkortól működik. Aha. kicsit vicces megoldása a problémának, de legyen. Másnap irány a Zinternetes Újraregisztrációs honlap, nekifutok újra. Sikerül, kiírja, hogy küldi a kártyát.
Boldogság, heppiend. Mondjuk a törzsvásárlói honlap egy zavarosan fogalmazó, igénytelenül összecsapott katyvasz, pl. nem értem, hogy jutok társkártyához és azt se, hogyan fogom tudni beváltani a pontjaimat. Az előbbit megkérdezem a Facebook oldalon, meglepő módon egész gyorsan válaszolnak: automatikusan küldenek társkártyát is - jé, ez logikus és vevőbarát, visszatért a dm-hez a józan ész - csak regisztrálni kell majd, amikor megérkezik. Ez kicsit aggaszt, de végülis pár héttel később tényleg két kártyát kapunk egyszerre és a társkártya registrálása is flottul megy.
A pontbeváltás részletei meg egyelőre olyan nagyon nem érdekelnek. Igazság szerint elegem lett kissé a dm-ből ebben a pár hétben, meg hát ott van a Rossmann is, ahol láthatólag még egy picit mintha olcsóbbak is lennének kb. ugyanazok a dolgok...
Azt azért a dm javára kell írni, hogy az alsóbb szinteken a korábban dicsért erények valamennyire érzékelhetőek voltak: a bolti személyzet kedves, megértő és segítőkész volt, a facebook oldaltól is végülis kaptam választ, ha kicsit lassan is, sőt némi késéssel az emailemre is megjött ugyanaz a válasz. Csakhát a "gyalogok" nem sokat tehetnek, ha valahol, valamelyik magas polcon valaki ilyen fundamentálisan elcsesz egy folyamatot.
Összegzés
Nem tudom, ki találta ki ezt a kártyacserét a DM-nél, de az biztos hogy jó sok kuncsaftot felbosszantottak vele. Azt hiszem, igazi iskolapéldáját láttuk annak, hogy egy egyébként kifejezetten normális, vevőbarát cég hogyan tudja lábon lőni saját magát.
Arról már sok éve leszoktam, hogy "soha többé be nem teszem ebbe a boltba a lábam" kijelentéseket tegyek. Legalábbis egy nagy hálózat boltjaira biztos nem mondom ezt, egy egyboltos maszekot bizony gond nélkül kiiktatok az életemből, de még egy dm-nél sokkal ramatyabb társulat esetén is legfeljebb részleges/időleges bojkottot hírdetek óvatoskodva.
Szóval eszemben sincs a dm-et bojkottálni. Benézek hozzájuk továbbra is, én is, a feleségem is. A poszt kedvéért gyorsan le is ellenőriztem, hogy az új kártyáinkal május vége óta erre 4 alkalommal került sor. Csak éppen eközben a Rossmannban 7 alkalommal jártunk. Ha meg a vásárlások összegét nézzük, a Rossmann fölénye még jelentősebb: több, mint háromszor annyi pénzt költöttünk náluk, mint a dm-nél. És ez tavalyhoz képest drasztikus változás, akkor kb. minden tizedik DM vizitre jutott egy Rossmann vizit (összesen 2 alkalom egész évben), az elköltött pénz is hasonló elsöprő arányban jutott a DM-nek.
És a megváltozott költési arányok valószínűleg tartósak lesznek. Az árszint a Rossmannál kicsit alacsonyabb, a termékeik egy-két kivétellel ugyanolyan jók, mint a dm-esek. Igazából egy-két fogápolási cucc mellett pont a naptej az, amiért talán visszemegyek majd jövő tavasszal a dm-be. (Én ugyan elégedett vagyok a Rossmann naptejeivel, de a csajok szerint nem olyan jó az illatuk. Úgyhogy nekem jó lesz az 50-es Sun Ozon a Rossmanntól, ők meg kapnak 30-as Sun Dance-et a dm-től...) Akárhogy is, amíg nem csinál valami hasonló hülyeséget a Rossmann, addig a dm-nek nem sok esélye van helyreállítani a korábbi állapotokat.
Hogy mi a tanulság? A fene tudja. Mindenesetre kiváncsi lennék, megérezte-e a dm forgalma ezt a májusi malőrt. Remélem, hogy igen. Nem azért remélem ezt, mert rosszat kívánok a dm-nek, hanem azért, mert ez azt mutatná, hogy nem olyan birkatürelmű a magyar fogyasztó, mint amilyennek sokan gondolják. Meg azért, mert ez az egyetlen fogyasztói "üzenet", amit komolyan vesznek a kereskedők.
Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2006-os év listája.
Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.
Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)
Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.
(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)
Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben már egész nagy volt a kölyök, így viszonylag rutinszerűen lehetett a nagymamáknál leadni egy-egy estére-délutánra. Ehhez képest a 21 film, amit teljesítettünk, tulajdonképp nem is olyan sok.
Valami nem stimmel. Még nem tudjuk, mi fogja a vesztünket okozni, a felmelegedés, vagy a harmadik világháború (vagy leginkább a kettő együtt), de az biztos, valami nagy baj készülődik. Legalábbis ez sokak félelme, és ez kifejeződik a rengeteg világvége filmben is, ami mostanában kijön Hollywood műhelyeiből. Ez is egy ilyen film, a jobbik fajtából, Alfonso Cuaron rendezésében. Itt az alapsztori abból a kissé misztikus feltételezésből indul ki, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem születne több gyerek. Hát, ez valami olyasmi társadalmi szinten, mint amikor valakivel közlik, hogy rákos és van hátra öt éve: még élhetsz valamennyit, de a halál árnyéka rajtad van. Ti emberek, még leélhetitek a saját életeteket, de gyerekeitek már nem lesznek. Nem egy kellemes tudat, bele is roppan a társadalom, de ez már a film sztorija. Nagy Britannia még tartja magát, a világ többi része összeomlott. Persze a brit demokrácia már a múlté, egyfajta katonai diktatúra tart rendet, illetve tart fenn egy folyamatos rendkívüli állapotot, hogy megbírkózzon a menekültek áradatával, a terroristákkal és a gazdasági összeomlással. Ez idáig elég sematikusan hangzik, de a film nem az. Valahogy sikerül egy nagyon érdekes és aggasztó látomásban elegyíteni azt, ami ma van, azzal, amivé mindez válhat. Apropó Cuaron: egyike a Hollywoodban nemrég befutott mexikói kontingensnek. Én valamikor a 90-es években láttam tőle a Sólo con tu pareja című filmet (a magyar címe valami olyasmi volt, hogy "Rettegés az AIDS idején", de ebben nem vagyok biztos. Abban sem, hogy rendes moziforgalmazásban láttam-e, vagy valamilyen filmfesztivál/filmhét kapcsán, valószínűleg az utóbbi), ami egy szellemes és frenetikus vígjáték volt, még Mexikóban. Manapság már Hollywoodban filmez, a legismertebb filmje valószínűleg a Harry Potter és az azkabani fogoly, nem mellesleg az eddigi legjobb Harry Potter, szvsz.
Hétköznapi történet egy visszavonuló karmesterről, aki egy kis faluban találja meg a nyugalmat és a boldogságot. Tipikus skandináv mozi, hétköznapi és kevésbé hétköznapi emberek problémáiról, a boldogság és a harmónia kereséséről.
'56 a'la Hollywood. Ami persze nem baj, kellenek ilyen "könnyű" filmek is '56-ról. Végülis látványos, jól megcsinált film, neves szereplőkkel, akik korrektül jtszanak. Ezt a filmet lehet majd két-három évente vetíteni a tévében, iskolai osztályoknak bemutatni (az eseménytörténet is jól követhető benne). Ráadásul van benne egy egészséges adag patetizmus is, ami bizony ránk fér: ez a film azt üzeni, legyünk büszkék '56-ra, ami egy kis nemzet bátorságának és szabadságvágyának a jelképe. Így látta a világ '56-ot és elsősorban lássuk így mi is. A részleteket, a hibákat, az árnyaltabb értékelést hagyjuk máskorra.
Élvezhető vígjáték a "hogyan csinál a megszeppent, fiatal csitri karriert" fajtából. Meryl Streep nagyon kell a sikerhez, de azért a többiek is elfogadhatóak.
Szlovéniáról valahogy mindenkinek az jut eszébe, hogy egy problémamentes, jómódú kis ország délnyugaton, amelyik könnyedén szabadult meg nemcsak a délszláv káosz, hanem a kelet-európai gazdasági nyomorúság nyűgétől is. És ez persze igaz is. De azért ez a film mégiscsak valahogy olyan Underground-os emlékeket ébreszt bennem: mintha a szlovének sem lennének teljesen mentesek az elragadó, de egyben ön- és közveszélyes délszláv temperamentumtól.
Nem olvastam a könyvet, úgyhogy nem tudom megitélni, hogy jól sikerült-e az adaptáció. Önmagában viszont nem egy nagy durranás. Persze Tom Hanks meg Audrey Tautou hozza a kötelezőt, de attól ez még csak egy átlagos holywoodi kalandfilm.
Az amerikai szépség magyar parafrázisa, ami persze elég sokat elmond mind a filmkészítés, mind a társadalmak különbségeiről. Kezdve a filmkészítéssel, a magyar filmek típushibája a gyenge, döcögős, következetlen forgatókönyv, ami sajna erre a filmre is igaz, még annak ellenére is, hogy persze sok mindent az amerikai eredetiből vettek át. A gyenge forgatókönyvön a jeles szereplőgárda és a helyenként sziporkázó rendezés sem segít. Ezzel együtt azért nem egy teljesen reménytelen film ez, sokat megmutat a magyar "középosztálybeli" valóságból. Már az is egy remek ötlet, ahogy a kezdeti képsorokban az új lakópark a nagy lakótelep tövében épül, jelképezvén, hogy a kitörés a dzsumbujból bizony igencsak viszonylagos. Aztán a film erősen gunyoros, kicsit groteszk stílusa is nagyon találó, valahol azt jelezvén, hogy itthoni állapotaink az amerikai ideál karikatúrái csak: minden igyekezet, törekvés ellenére valahol minden felemás, lerobbant változata csak a nyugati mintának.
Bár eredetileg kicsit fanyalogva írtam az első részről, utólag meg kell állapítsam, hogy nagyon jó kis darab volt, igazi kosztümös-kardozós-stb. csemege. Legalább kétszer végigélveztem tévében is, ami nálam nagy szó. Most fanyaloghatnék a második részről is, mert a sztori továbbra is eléggé zavaros, de valószínűleg ugyanúgy járnék, mint az első résszel: a remek gegek, a látványos csatázós, vívós, stb. jelenetek ezt a filmet is hosszú távon menthetetlenül - és talán nem is érdemtelenül - klasszikussá avatják majd. A kalózos filmek Csillagok háborújává, vagy valami hasonlóvá.
Német válasz a Bazi nagy görög lagzira. Talán még jobb is, mint az eredeti. A "szokásos" multikulti poénok mellett rengeteg filmparódia található benne, főleg kungfu filmekről, de még a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenete is új értelmezést nyer.
Amikor itthon bemutatták, akkor a tartalmi ismertetők illetve a kritikák alapján úgy döntöttem, hogy kihagyom, mert - bár dicsérték a filmet és Atom Egoyan színvonalas rendező - nem igazán fogott meg a téma. Aztán Helsinkiben volt egy szabad délelőttöm, beestem a legközelebbi moziba és éppen ezt vetítették, így megnéztem. Nem bántam meg. Az ötvenes évek Amerikája a tömegmédia korának kezdete, ugyanakkor a társadalom a mainál - vagy legalábbis a hatvanas évekhez képest - még sokkal konzervatívabb (a felszínen mindenképp). A film két korabeli szupersztár története, egy humorista duó két tagjáé, akik karrierjük csúcsán állnak és "jó dolgukban" nem tudják már, mit csináljanak: dorbézolnak, csajoznak, kábítószereznek, titokban összeverik a nekik nem tetsző nézőket, elcsábítanak feleségeket, bármi belefér, következmények nélkül. A médiának szüksége van rájuk és az üzlet érdekében minden elsimítanak. Aztán egyszer egy lányt holtan találnak a szállodai szobájukban és bár ezt is eltussolják, ezúttal átlépnek egy határt és a saját lelkiismeretük már nem hagyja őket nyugodni: a duó röviddel ezután felbomlik és bár egyénileg is sikeresek maradnak, karrierjük lassan leszálló ágba kerül. Bár az eredeti megérzésemet is korrektnek tartom, azért valamennyire mégis megfogott a film. Jók a szereplők, jó a rendezés, markáns a hangulat és végülis mond is valami izgalmasat és időtlent a média hatásáról, a sztárokról, még akkor is, ha - számomra kevésbé izgalmasan - a sztárokra koncentrál.
Ezúttal nem a szokásos Woody Allen-es bohóckodás zajlik, hanem egy Balzac-os karriertörténet és Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődésének modern, némi cinizmussal átitatott (pl. a bűnhődés elmarad) keverékét láthatjuk. Egyébként a film remek, és nekem mint erősen plebejus beállítottságú nézőnek különösen tetszik a felső tízezret bíráló vonulata a filmnek, amely egyébként már előfordult Woody Allennél (ld. Small time crooks): bár a modern tömegdemokráciában már az elkülönülés már nem annyira teljes, azért azt még mindig megnézik, kit engednek be a köreikbe. Az időnkénti vérfrissítés persze elengedhetetlen, de a befogadásnak számos feltétele van, többek között az azonosulás és engedelmesség képessége.
"Régi idők focija" orosz változatban. Nem hiszem, hogy a rendező ismerte Sándor Pál klasszikusát, bár a történet alapja nagyon hasonlít. Minden más viszont különbözik: a Nagypályások egy sötét és kegyetlen mozi egy sötét és kegyetlen világról. A foci itt a barátságot és egy jobb világba való hitet szimbolizálja (vagy talán a menekülést a valódiból) egy vad és széteső Oroszországban, közvetlenül a világháború és a forradalom előestéjén. Nemcsak a világ, a mozi is kegyetlen, némely jelenete vér nélkül is kifejezetten brutális.
Korrekt megfilmesítése egy nagy műnek. Szabó évtizednyi szünet után először forgat magyar filmet. A film méltó az eseményhez: egy időtlen alkotás a korrupt elitekről. Biztos nem Szabó legjobb filmje ez (pl. a Szembesítés sokkal jobb) de jól beleilleszkedik Szabó nagy témájába, az egyén és a hatalom viszonyának, az egyén korrumpálásának, megalkuvásainak bemutatásába. Külön fűszerezi a hatást Szabó saját életrajzának nemrég napvilágra került sötét foltja: Szabó az ötvenes évek végén kényszerből, illetve emberi gyengeségből besúgó lett. Életművének több darabjának valószínűleg ihletője lett ez, s bár Szabó, mint ember talán kisebb lett ezáltal a szememben, az mindenképp érdekes, hogyan válik egy emberi gyengeség a rendezői nagyság forrásává.
Élvezhető filmecske egy belgiumi zsidó családról. A nem túl eredeti történet a zsidó identitáskeresés (vagy megörzés) különböző útjait mutatja be a családtagokon keresztül. A nem túl eredeti végkövetkeztetés valami olyasmi, hogy a különbözöségeik ellenére ők azért mégiscsak egyek, mégiscsak zsidók. A nem túl eredeti és meglehetősen kiszámítható történetet a kedves, gyarlóságaikkal együtt is szerethető karakterek teszik elviselhetővé.
Impozáns szereplőgárda és híres regény, mi kell még egy nagy filmhez? Talán egy jó rendező, de az sajnos hiányzott, így aztán a film viszonylagos csalódást kelt. Néhány nagy pillanat (pl. Kathy Bates vagy Harvey Keitel némelyik jelenete) emlékezetes marad, de az egész valahogy nem állt össze. Persze még így is jobb a film a hollywood-i átlagnál. És persze el kellene olvasni a könyvet is.
Két időszaki kiállítást néztünk meg, mindkettő remek volt:
Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállítása lényegében egy életműkiállítás, Korniss legjobb fényképeit mutatja be több évtizedes távlatban. A hatvanas évek mára eltűnt falusi életmódját, a hetvenes-nyolcvanas évek ingázó munkáslétét, végül a kilencvenes évek Erdélyből érkező, Budapesten munkát vállaló asszonyait bemutató fotósorozatok hatalmas élményt jelentettek számomra. Korniss elképesztő módon tud emberi sorsokat, régi és új életmódok együttélését és ellentétét kifejezni. Mondanám, hogy ezt látni kell, de persze a kiállítás már bezárt. Nincs más hátra, figyelni kell, mikor lesz újabb Korniss tárlat valahol...
A Keretek között a hatvanas évek szocialista művészetét, illetve művészetpolitikáját mutatja be. Azt a bizonyos "három T-t", azaz a Támogatott, Tűrt és Tiltott művészetet. Ez is nagyon érdekes volt, történelemlecke a művészeteken keresztül. Persze ez is már bezárt, szóval ajánlani nem tudom...
Itt az állandó kiállítások (kereskedelem története, vendéglátás története, reklámtáblák) mellett két időszaki kiállítást láttunk:
Volt egy magyar sörtörténeti kiállítás, ami a szokásos infókon (hogy készül a sör, mi a maláta, a komló, stb.) adott egy kis áttekintést a magyar sörfőzés történetéről. Volt benne makett egy XVIII. századi kis vidéki főzdéről, aztán jött a nagy XIX. századi ipari forradalom, Dreherrel, Haggenmacherrel, onnantól ismerős volt a dolog. Persze érdekes volt a sok relikvia, régi palackok, cimkék, plakátok...
Volt egy kiállítás az Ibuszról, sok plakáttal, ez is érdekes volt, összevetni a 30-as és a 60-70-es évek turizmusát...
Meglepő, hogy egy amerikai film képes jókat mondani Oroszországról, ezúttal sikerült. Mindezt egy frenetikus fekete komédia keretében, amely egyébként a humora révén távoli unokatestvére a Tanúnak is.
Zárás előtt érkeztünk, így kicsit rohanós lett a vizit, amiért nagy kár, mert amúgy remek kis múzeum ez. A helytörténeti állandó kiállítás Szombathely őskori és római kori történelmét mutatja be, emellett egy antropológiai vándorkiállítást láttunk (hogyan lehet egy csontdarabkából kitalálni, hogy nézett ki valaki 2000 éve, milyen betegségei voltak, meg ilyesmik...).
Aprócska falu, aprócska múzeum. Magánmúzeum egyébként és tulajdonképp nem is annyira apró. Bányamúzeum, ásványgyűjtemény és életműkiállítás egyben. A bányamúzeum a környék mára már nagyrészt bezárt bányáinak állít emléket és részben a földalatti, régi tárnákban alakították ki. Bernstein (magyarul Borostyánkő) faluban nemesszerpentint, másnéven borostyánkövet bányásztak elsősorban, így ennek (az igazi borostyánnal nem összetévesztendő, de ahhoz hasonló kinézetű) ásványnak állít emléket a múzeum, amelynek alapítója Otto Potsch, egy helyi kőfaragó, szobrász, amolyan igazi régivágású ügyeskezű "népi" művészember: a múzeum legutolsó része az ő élettörténetét és műveit - elsősorban nemesszerpentinből faragott szobrait - mutatja be.
A falu felett két perces séta a bernsteini vár, ami sajna nem megtekinthető (szállodaként üzemel), de azért érdemes kívülről vetni rá egy pillantást.
Egy újabb fekete komédia az átkosról, nem is rossz. Ezúttal a szovjet űrkutatás hőskorának titkos történetével ismerkedhetünk meg. Virág elvtárs imádná.
Éppen egy húsvéti családi programra estünk be, így aztán a szokásos belépő helyett csak egy pár száz forintos gyerekbelépőt kellett kiperkálni. De az eredeti belépő is megérte volna, ez is egy gazdag múzeum érdekes kiállításokkal. Persze szép az épület maga is, a sárvári vár, egy gyönyörű díszteremmel, gazdag berendezéssel. Nem kis meglepetéssel szereztem tudomást arról, hogy a vár egy időben a bajor Wittelsbach uralkodócsalád tulajdonában állt és műtárgyaik egy része (étkészletek, porcelánok) a vár állandó gyűjteményét gazdagítja. De van itt térképgyűjtemény, üvegkiállítás és huszárkiállítás, bár az utóbbit egy kicsit elfogultnak éreztem.
Ezt a nagyobbik lányom nézte ki magának, de nekem is nagyon tetszett. Az amerikai filmek azon igen értékes vonulatába tartozik, amelyek úgy maradnak galivúdiak és kapnak Oszkárt, hogy közben a Valahol Amerikában kisvárosi kisemberéről mondanak valami nagyon érdekeset, szívhezszólót és elgondolkodtatót.
Kiruccanás egy múzeum kedvéért. Nem mintha nagy rajongója lennék a vadászatnak, de egyszer egy ilyen témájú múzeumot is meg lehet nézni. Meg persze a vadászat végülis az állatvilágról is szól, az meg a gyerkőcöket kifejezetten érdekli, szóval nem igérkezett ez rossz programnak. Ha eltekintek attól az apróságtól, hogy hiába próbálkoztunk az Erzsébet kártyámmal (holott a pénztáros szerint elfogadják) és attól a komolyan zavaró és rohadtul idegesítő tényezőtől, hogy a Kárpát-medence vadait bemutató kiállítás termeit agyonhűtötték és majdnem megfagytunk (azaz érdemes jó meleg pulóverekkel, továbbá huzatérzékenyeknek sállal és sapkával felszerelkezve meglátogatni a létesítményt!), tulajdonképp jó kis múzeum volt ez. Pontosabban nem is kicsi, a vadászat témakörét tényleg alaposan körbejárják a kiállítások. Mondjuk nekem a vadászat mellett irodalmi és történelmi okokból is érdekes Széchenyi Zsigmond emlékszoba tetszett leginkább, illetve a kastély történetét bemutató termek.
A feleségem fedezte fel ezt a kerületi rendezvényt. Bevallom, engem az orosz süteménykóstolóval győzőtt meg, de a helyszínen a program se volt rossz, kaptunk pl. Csehov jeleneteket orosz amatőr színtársulattól oroszul, orosz népdalokat, filmrészleteket orosz némafilmkből, gyerekkórust, festmény és képkiállítást. Az orosz pirog a lengyellel szemben alulmaradt (remélem ezt Putyin nem hallja meg), de a Napoleon torta kárpótolt.
Nekem továbbra sincs nagy bajom a sztarvórsz frencsájz új korszakával, szerintem ez egy abszolút fogyasztható darab volt. Speciel jobbnak is tartom, mint az Utolsó Jedit, vagy akár a Rúzsvan-t, a fordulatok kb. ültek, a hangulat és a látvány megvolt. Szóval számomra rejtély, miért pont ennél a filmnél jött el a bukás. Illetve rejtélynek nem rejtély, ha sokat nyomsz valamit, előbb-utóbb ráunnak, de érzésem szerint itt nem a filmmel volt baj, hanem az időzítéssel.
Az ötlet maga remek és azt kell mondjam, a megvalósítás is. Kb. két óra tömény, de érdekfeszítő biológia. Bele lehet feledkezni a preparátumokba, de közben kapunk elég információt is, mind áttekintő tudást, mind apró, de érdekes infó morzsákat. A tömeg se volt túl nagy, bár lehet, hogy az utolsó hetekben ez változni fog.
Fantasy köntösbe öltöztetett Dekameron, avagy tanmese az emberi vágyakról és gyarlóságokról. (A film stílusában és történetében erősen idézi a Dekameront, ezt eredetileg az alkotók ütletének tartottam, de mint utólag kiderült számomra, létezik egy XVII. századi irodalmi alapanyag, ami ugyan ezáltal jóval későbbi, mint az említett Dekameron, de stílusában és tartalmában sok hasonlóságot mutat vele, szóval a rendező csak újrafelfedezte azt.) A stílusa és a látványvilág nagyon passzol a történethez, de összességében úgy éreztem, hogy a szélsőséges, de egyszerű, sablonos, kiszámítható történetek miatt a film végeredményben unalmas.
Ezt a posztot megigértem, márpedig az igéretet illik megtartani, ugyebár.
Szóval kijött ugye a Dreher az első felsőerjesztésű sörével, amely a Dreher Pale Ale nevet kapta a keresztségben. Ugyan én nem vagyok tömegfogyasztója a magyar nagyüzemi söröknek, de ha kijön valami újdonság, akkor egy-egy esélyt szoktam neki adni. Ez az esély tehát a Dreher Pale Ale-nek is kijár.
De ha már nagyüzem és pale ale, akkor adódott az ötlet: nézzük meg, hogy teljesít a magyar nagyüzem másokhoz képest. Lehetett volna magyar kisüzemekhez hasonlítani, elég sok kisüzemi APA lelhető fel mindenfelé, némelyik lassan már rendszeres vendég a közértekben is. Ez a fajta verseny azonban kicsit olyan almát a körtével jellegű verseny lenne, a kisüzemiek sokkal drágábbak, ráadásul a felsőerjesztésű sörök világa nekik hazai pálya.
Igy aztán nagy örömmel szereztem be a tavaszi kirándulásunk alkalmával két osztrák nagyüzemi Pale Ale sört, mondván, hogy akkor csináljunk K. und K. sörvetélkedőt, annak is van hagyománya a blogon és talán egy fokkal méltányosabbak a versenyfeltételek a műfajban kezdő Dreherrel szemben.
Szóval, a versenynek hivatalosan három résztvevője van, a Dreher Pale Ale, a Stiegl Colombus Ale és a Zipfer Pale Ale. Versenyen kívül azért nem álltam meg, hogy hozzá ne kóstoljak egy kisüzemi APA-t is, ez lett a Monyótól az American Beauty, ha már ennek a receptjével trollkodták meg a Nagy Testvért...
Sörteszt know-how
A módszertant már a sokszor leírtam, aki nem olvasta, annak kedvéért idemásolom a szöveget, akinek ismerős, az ugorhat a keretes anyag végére.
Pontozás:
A sörök pontozására a nagy sörportálok (RateBeer, BeerAdvocate) rendszerét alkalmazom, eszerint a söröket öt kategória szerint pontozom, rááadásul kategóriánként eltérő skálán: illat (0-10), megjelenés (0-5), íz (0-10), kortyérzet (0-5), összbenyomás (0-20). A kategóriák jelentéséről kicsit bővebben itt (meg itt, itt és itt) található bővebb infó. Az összpontszám az öt kategóriapont összege (elvileg maximum 50 pont), tízzel elosztva: így egy iskolai osztályzatra hajazó végeredményt kapunk.
Az így kapott pontszám persze egyszerre jellemzi a sört és azt, aki a sört értékeli. Ahhoz, hogy ebből a kettős jellemzésből a sörre nézvést is megtudjunk valamit, ahhoz valamennyire ismerni kell a pontozó pontozási szokásait: mit jelent egy 4.1-es vagy egy 2.7-es pontszám? Nos, nálam valami ilyesmit:
4 feletti pontszámot csak egészen kiváló söröknek adok, olyanoknak, amiket - ha módom van rá - bármikor szívesen újrakóstolok. Ezek meghatározó sörélmények, illetve kedvencek.
3-4 közötti pontszám általában kellemes, korrekt söröknek jutnak, amik ugyan nem annyira emlékezetesek, de azért fogyaszthatóak és bármikor szívesen újrafogyasztom őket, ha szembejönnek.
2-3 pont között már problémásabbak a sörök, ezek azok, amelyeket maximum egy újabb - ellenőrző - kóstolás kedvéért szerzek be megint, de egyébiránt inkább kerülöm őket. Na jó. ha éppen nincs más, akkor azért megihatóak éppen, ezekben a sörökben is van értékelhető élmény, de az összkép már inkább negatív.
2 alatt silány, rossz, vagy legjobb esetben is "olyan semmilyen" sörök vannak. Ez a feketelista, ezeket tessék kerülni.
A RateBeer-en is szoktam pontozgatni néha az eddig (lapzárta 2018 május végén) leadott 206 értékelésből (ebből 181 részletes, 25 "tick") 22 volt 4-es felett, 5 volt 2-es alatt, 59 pedig 2-3 között. A maradék, tehát majdnem az értékelt sörök 60 %-a pedig 3 és 4 közötti nedű. Szóval viszonylag pozitívan állok a sörökhöz, de ebben talán az is benne van, hogy ha ízlik egy sör, azt szívesebben pontozom, mint ha nem ízlik.
Disclaimer 1: Csapolt vs. palackozott
Ez a teszt palackozott sörökről szól. Tekintettel arra, hogy a tesztelt osztrák sörök beszerzése még palackban is problémás, csapoltan meg végképp lehetetlen (na jó, egy kivétellel), ezt gondolom ezúttal nem kell magyarázni.
Disclaimer 2: Összehasonlíthatóság
A posztot nemrég kezdtem írni. Az itthon beszerezhető Dreher Pale Ale-t kétszer is kóstoltam, az első után csak jegyzeteltem, a szöveg a második kóstolás után született, de próbáltam átlagolni a két kóstolást. Az osztrák cuccokból viszont csak egy palackom volt. Összességében a tesztek pár nap időkülönbséggel zajlottak. Ha egyidőben kóstoltam volna a söröket, szerintem ugyanez a sorrend született volna.
Típusbesorolás
Na de akkor mit is fogunk inni?
Pale Ale, ez áll az üvegeken. Azaz felsőerjesztésű világos sör. Az, hogy amerikai (APA, azaz American Pale Ale) lenne, azt egyik üvegen sem állítja a gyártója. Ugyanakkor mindegyikben tipikus amerikai komlót használnak, tehát felvetődik a kérdés, hogy miért ne tekintsük ezeket APA söröknek. Már csak azért is, mert az APA az egy viszonylag jól meghatározott típus, a pale ale viszont olyan tág határokat hagy, hogy max. egy gyüjtőnév lehet.
Persze az APA besorolás ellen is lehetne éppen érveket találni. Az APA esetében nem csak a komlónak, hanem a többi összetevőnek (maláta, élesztő) is illene amerikainak lenni, a magam részéről pedig erősen kétlem, hogy mondjuk a Dreher amerikai malátát hozna be a Dreher Pale Ale kedvéért. Ugyanakkor APÁt főznek mindenütt a világban, szerintem sok kézműves APA is készül(het) helyi malátából. Az igazság az, hogy a tipikus APA élményt alapvetően a markáns, gyümölcsös, citrusos, gyantás amerikai komlók adják. Amilyenek ezekben a sörökben is vannak.
Szóval a magam részéről ezt egy APA tesztnek tekintem. Ez viszont elég magasra teszi a mércét, az APA a sörforradalom egyik jellegzetes típusa, ami már elég régóta előbújt a nagy testvér IPA árnyékából. Ennek megfelelően elég sok remek példányát ittam az utóbbi években, magyart és külföldit egyaránt és ennek megfelelőek az elvárásaim.Vajon meg tudnak-e ezeknek felelni ezek a nagyüzemi példányok?
Tesztek
Nézzük akkor a versenyzőket részletesen, a tesztek sorrendjében:
Az ismerkedést múltkor megejtettem, itt csak idézném magamat:
A Stiegl sörök egy részét pár éve egy osztrák nyaralás alkalmával végigkóstoltam, finoman fogalmazva sem voltak túl meggyőzőek, így a Columbustól Pale Ale-től sem várok valami világmegváltó felfedezést, a nagymellényű marketingszövegük pedig kifejezetten égő. De azért a sört ne ítéljük el látatlanban, egy próbát megér.
Na, akkor nézzük azt a próbát:
Világos narancs tiszta test, kis hab, mondjuk viszonylag tartós, nagy folyamatosan gyöngyöző bubikkal. Mérsékelt citrusos aroma, amibe ráadásul élesztő és valami savanyú is keveredik. Nem túl harmonikus egyveleg. A test könnyű, vékony, vizes, mérsékelten szénsavas. A mérsékelten gyümölcsös alapízt itt is elrontja valami savanykásság. Mérsékelten kesernyés utóíz, kicsit száraz, gyógyszeres.
Összességében csalódást kelt, szinte semmi komplexitás nincs benne, friss ivósörnek meg a markánsan jelenlévő savanyú íz és illatkomponensek teszik alkalmatlanná.
Marketingnagyszájúságban a Zipfer Pale Ale sem marad alul, annyi kezdeti előnyük van nálam, hogy az ők legalább megadták sörükben használt komlótípust* és mivel Zipfer söröket még nem kóstoltam, nincs meg a "na, képesek voltak a sok **ar után egy iható löttyöt összekotyvasztani" hendikep.
Nézzük akkor, hogy teljesít a második osztrák versenyző:
Opálos narancsszínű test. Piszkosfehér hab, szép krémes állagú. Mérsékelt gyümölcsös, gyantás illatok. Meg egy kis édeskés kenyérillat mellé. Az ize keserédes, enyhén gyümölcsös beütéssel és érezhető alkoholmelegséggel. Mérsékelt, de tartós keserű utóíz. Mérsékelt szénsavasság, kicsit szúrós, kellemetlen. Azért összességében ez egy elfogadhatóan összerakott sör, kisebb hibákkal. Bár volt egy "na már megint egy APA" érzésem, azért ez egy élvezhető darab volt.
Egyrészt definiálja a Pale Ale típust: "A Pale Ale egy brit eredetű, ale típusú sörfajta, aminek a színe az arany és a vöröses réz között mozog. Közepesen testes sör, amit kellemes, malátás aroma és íz jellemez, valamint kiegyensúlyozott keserűség, ennek köszönhetően könnyen iható."
Másrészt meg be van vetve a hidegkomlózás, háromféle komlóval, közülük kettő (Chinook, Citra) igazi amcsi nagyágyú, markánsan keserűek egyfelől, intenzív déligyümölcsös, gyantás illatbombák másfelől.
Szóval ebből akár egy tényleg jó APA is kijöhet.
Első próba, dobozból: Mérsékelt illat, enyhén érezhető trópusi gyümölcsös, enyhén mézes, élesztős aromák. Hab kesernyés-savanykás. Test lagersárga. Íz édeskés, enyhén gyümölcsös, talán szőllős. Kis savanykás fanyarság. Markáns keserű utóíz, gyógyszeres, száraz. Erős szénsavasság, szúrós, nem túl kellemes kortyérzet. Böfögtet. Se a nyári frissítő jelleg, se az ale-es gyümölcsösség nem nagyon jön át. Nem túl kellemes kompozíció, utóíz túlsúlyos. Igazából, ha elfelejtek beleszagolni és nem ismerem a cimkét, lagernek nézném...
Második próba, palackból. Ezúttal kicsit hidegebben kóstoltam, a hideg mindig segít elfedni a hibákat, adjunk ennyi segítséget a haza versenyzőnek. (Persze a komplexitás se jön ki egy igazán jó sörből, de azt már az első kóstolás után tudtam, hogy ezzel most nem vesztek sokat.) Tiszta, sárga test. Piszkosfehér, mérsékelten tartós hab. Semleges aroma, pici citrusosság és egy kis élesztő kiérezhető. Beleharapok a habba, alig érezhető savanykás íze van. A teste elsősorban könnyű. Enyhe gyümölcsös malátásság, jé, ilyet a Dreher nem szokott, ezt értékelem. Nem egy komplex csoda, de elmegy. Mérsékelten keserű utóíz, sajnos itt azért előjön az a kellemetlen gyógyszeres hatás, ami annyira sajátja a magyar nagyüzemi söröknek. Mérsékelt vagy talán annál erősebb szénsavasság a szájban, ráadásul másodjára is böfögtet.
Ami pozitívum: elfogadható darab mérsékelt gyümölcsös aromákkal és ízekkel. Ami negatívum: ez nem APA, sokkal inkább egy átlagos eurolager (tudom, ez ale, csak hát nem nagyon érezni...), feldobva egy icipici amerikai komlóadaggal.
Nézzük akkor a szöveges értékelést pontokba szedve:
A Zipfer egyértelmű nyertes, hoz egy alapvetően korrekt, bár nem túl izgalmas APA élményt.
A Dreher és a Stiegl mindketten elég gyenge darabok, igazából csak "nyomokban" emlékeztetnek egy rendes APÁra, a Dreher annyiban jobb, hogy talán kevésbé van szétesve.
Ajánlani mindhárom sört csak komoly korlátozással tudom. A Zipfer elmegy, de Ausztriában van azért nála érdekesebb és jobb sör (pl. a múltkori zsákmányból a Gösserek is jobbak, de legalább egyedibbek voltak). A Dreher elmegy "menekülősörnek", ha olyan étterembe vet a sors, ahol Drehereket lehet csak inni, bár akkor már az Urquell és a Dreher Bak is jobb választás. A Stieglt meg jobb elfelejteni.
Bár már több Monyo sört kóstoltam, bevallom őszintén, az American Beauty eddig kimaradt. De ha már ez is kőbányai és a főzde volt olyan bátor, hogy megszólítsa a Drehert, akkor gondoltam, kóstoljuk meg ezt is. Vajon jogos-e az önbizalom, lemossa-e a kézműves (oppardon, kraft) főzet a nagyüzemit? Mondjuk ha azt nézem, hogy az American Beauty kb. háromszor drágább, akkor el is várom, hogy lemossa.
Sárga, kicsit ködös test, a szokottnál kicsit sápadtabb, világosabb. Nagy fehér hab, elég hamar eltűnik. Egy harapásra van időm, a kesernyés-savanykás íz nem kedvencem. Aroma fronton intenzív gyümölcsös, gyantás, virágos illatok jönnek, sokat igérő, komplex élmény. A sör maga friss, gyümölcsös ízű, mérsékelten keserű, de nagyon száraz, keserű utóízzel. Van benne egy savanykás, sós, savas ízkomponens, amit nemigen tudok mire vélni és nemigen tetszik. Közepesnél kicsit erősebb szénsavasság. Van ebben a sörben valami száraz, enyhén savanykás, "fehérboros", "pezsgős" jelleg, amit nem nagyon kedvelek. Ez valószínűleg nem hiba, hanem koncepció, bizonyos belga sörökben tapasztaltam hasonlókat, csak szerintem ez a jelleg egy APA esetében nem jön be. Legalábbis nekem nem.
Egyrészt, az American Beauty egyszerűen más súlycsoport. Az illlatorgia jelezte, hogy szemben a hipergazdaságos nagyüzemi sörökkel, itt nem spóroltak az anyaggal. Pont ezért nem akartam "hivatalosan" összevetni a két sört. Nem ugyanaz az ár, de nem is ugyanaz az osztály.
Másrészt az is látszik, hogy egy kézműves (oppardon, kraft) főzet nemcsak nagyon jó lehet egy nagyüzemihez képest. Lehet az nagyon rossz is. Akár azért, mert valamit elszúrnak, akár azért, mert a serfőző mester koncepciója nem jön be az egyszeri fogyasztónak, mint ahogy az ezúttal történt. Ez egy ilyen műfaj, nem óvatoskodnak a duhajok...
Akárhogy is, itt a végső összegzés:
A Dreher Pale Ale nagyüzemi fronton ugyan előrelépésnek tekinthető, de nem túl nagynak. Itthon a Soproni IPA pipálja le, Ausztriában a Zipfer Pale Ale-je jelent magasabb minőséget. Az, hogy a Stiegl-t lepipálja, az inkább az osztrákok szégyene, mint a Dreher büszkesége.
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a 
Néma forradalom
1. kép: Mini Magyarország anziksz
11. kép: Itt van Amerika!
12. kép: Indusztriális dunai panoráma
Arra gondoltam, hogy ha már megérte a 
