"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki hét éve. Aztán megosztottam az első, második és harmadik és a további évek tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a hetedik évről szól.

"Tartalomjegyzék"

• Menetteljesítmény, azaz mennyit bicikliztem egy év alatt.
• Hello, Bringás, azaz a Kerékpárosklub új biztosításának kiértékelése.
• Bubi: mennyit Bubiztam, illetve reflexió a "Bubisirató" hírekre.

Na, akkor kezdjünk is bele.

Mennyit bicikliztem?

Itt a válasz:

A 2018-19-es szezon eredménye 5237 km:

A tavalyi kb. 4900 km után nagyjából 300 km növekedés. Ez megfelel a várakozásaimnak, nagyjából annak tudható be, hogy egyre gyakrabban használom a Kelenföldi Pályaudvar alatti átjárást az Ajnácskő utcai útvonal helyett, főleg nyáron. Persze lehetne részletesebb elemzést is adni (bevásárlások, családi bringázások), de most ettől eltekintek. A jövőre nézve növekedést már nemigen várok, szerintem ez az évi 5000 km körül ingadozó "menetteljesítmény" lesz hosszabb távon is a jellemző.

Azért az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a "legegzotikusabb" bringázás címre sokáig a Dunaparty Megállóhoz tett kiruccanás volt a legesélyesebb, de aztán a nyári ausztriai nyaralásunk során megtett wachau-i túra letaszította a trónról: a Melk és Spitz an der Donau közti, kompolással súlyosbított oda-vissza bringatúránk megérdemelte az év bringázása címet. Egyébként nem saját bringával mentünk, hanem a Bubi helyi verzióját használtuk. Ezek ugyan a Bubihoz hasonlóan elég lomha járgányok (bár annyira azért nem), viszont az óra alapú béleti díj (1 euro) miatt sokkal olcsóbbak, mintha valamelyik privát szolgáltatónál béreltünk volna napi 15-20 euróért és arra a két, kb. 20 kilométeres szakaszra megfeleltek.

Hello Bringás

Felkerült egy új bringás alkalmazás a telefonomra.

Történt ugyanis, hogy a Kerékpárosklub biztosítót váltott. Az új biztosítás lopáskárra is kiterjed, viszont az esetleges kártérítés feltétele, hogy a biztosító alkalmazását le kell tölteni és az alkalmazáson belül minden egyes lakatolásnál le kell fényképezni a bringát. Ezt az alkalmazást hívják Hello Bringásnak, és tavaly télen töltöttem le a telefonomra.

Mit is tud a Kerékpárosklub biztosítása?

A főbb szolgáltatások:

• Balesetbiztosítás (max. 1,5 millió forint)
• Felelősségbiztosítás (max. 2 millió forint/év)
• Lopáskár (40-500 ezer forint választott módozattól függően)

Az újdonság a lopáskár, ez korábban nem volt. Jól hangzik, de nézzük konkrétan, mennyibe kerül és mit kapok érte. Négy módozat van, ezek közül lehet választani:

• Biztosítás 40: max 40 ezer forint térítés (éves díj 2000 forint)
• Biztosítás 100: max 100 ezer forint térítés (éves díj 4900 forint)
• Biztosítás 250: max 250 ezer forint térítés (éves díj 15200 forint)
• Biztosítás 500: max 500 ezer forint térítés (éves díj 22200 forint)

Tekintettel arra, hogy én egy húszéves Csepellel járok, aminek a számlája már rég nincs meg, ezért én a Biztosítás 40-et választottam. Ugyan a bringa szerintem jóval többet ér 40 ezernél, mert jól karban van tartva és van rajta pár dolog, amit az utóbbi években cseréltem, de nem tartottam érdemesnek a 100-as módozattal vesződni, több okból sem:

• Tapasztalatom szerint minél magasabb a biztosítási összeg, annál kötözködőbbek a biztosítók. Hiába van egy 100-as módozatom, hamar kitalálják, hogy az a bringa nem ért annyit (amortizáció, számlák hiánya, stb.).
• A 100-as módozat felára évi 2900 forint, ezért kapok elvileg 60 ezer forintnyi extra kártérítést (vagy nem, ld. az előző pontot). Tehát a kárérték 4,8 %-a a biztosítási díj, Szerintem ez elég magas díj: ugyan a kerékpárlopás valós veszély, azért messze nem 4,8 % annak az esélye, hogy egy év alatt ellopják a bringámat. Esetemben (kis értékű, ránézésre "ócska" bringa, rendesen lelakatolva, mindig csak rövid időre az utcán hagyva) becslésem szerint bőven 1% alatt van a tényleges veszély. Azaz számomra ez egy erősen túlárazott biztosítás lenne.

Egyébként általánosságban is az a véleményem, hogy a Biztosítás 40/100 módozatoknak nem sok értelmük van. Tipikusan ezek azok a kis kárösszegek, amikre szerintem egyáltalán nem érdemes biztosítást kötni. Ekkora kárt a legtöbb ember képes a tartalékaiból fedezni, maguk a biztosítások meg általában túlárazottak, mert viszonylag gyakori (vagy annak tartott) káreseménnyel számol a biztosító.

Szóval a magam részéről jobban örültem volna, ha ez az újdonság nem kerül bele a biztosításba, vagy legalább az alapcsomagnak nem része, Helyette sokkal jobb lett volna, ha magasabb felelősségbiztosítási keretet kapunk. A jelenlegi 2 millió forintos felelősségbiztosítás soknak hangzik, mert magával a biciklivel közvetlenül valószínűleg nem lehet ennél magasabb kárt okozni, (bár azért egy prémium autómárka esetében a fényezés vagy egy visszapillantócsere már húzós tétel), de ha mondjuk miattam félrerántja egy autós a kormányt és összetöri az autóját, meg esetleg egy másikat is, akkor 2 millió mindjárt nem elég semmire.

Nos, a Hello Bringás nem a kedvencem, az a helyzet:

• Kezdjük azzal, hogy az alkalmazás szerint nekem nincs biztosításom. Ez tényszerűen nem igaz, hiszen a kerékpárosklub tagságommal együtt jár a biztosítás is. Csakhogy a Hello Bringás erről nem tud. Pedig a profilomban meg van adva a tagsági számom, tehát ennek alapján lekérdezhetné és kiírhatná a megkötött biztosítási módozatot és annak az érvényességét. De ezzel nem fáradtak, így marad a zavaró és félrevezetű kiírás, miszerint nekem még nincs biztosításom...
• A lopásbiztosítás feltétele, hogy minden alkalommal, amikor a városban lelakatolom valahol a bringát, fényképezzem le és töltsem fel a fényképet a Hello Bringásban. Ez a fényképezkedősdi két szempontból is bosszantó dolog. Egyrészt, néha megfeledkezem róla, olyankor a biztosítás nem él. (Pontosabban él, de a maximális kárkifizetés összege iziben feleződik.) Másrészt az alkalmazás minden, csak nem gyors. A fénykép csak akkor lesz érvényes, ha GPS koordinátákkal együtt töltöm fel, azonban mire az alkalmazás kegyeskedik lekérdezni a GPS-t, néha bizony egy-két perc is eltelik. Ráadásul a fényképet addig is hagyja elkészíteni, csak éppen feleslegesen, mert GPS nélkül nem töltődik fel. Ilyenkor csinálhatok egy újabb képet, megpróbálhatom újra feltölteni, hátha már sikerül. Néha négyszer-ötször is próbálkoznom kell, mire végre felmegy egy kép.

Szóval az örömöm nem teljes. Kaptunk egy új biztosítási szolgáltatást, aminek szerintem nincs sok értelme és kaptunk hozzá egy alkalmazást, aminek a használata csak az időmet rabolja.

Bubi

Olvasom, hogy a Bubi nagy kudarc és a BKK gondolkodik a hogyan továbbon.

Most mondhatnám, hogy én megmondtam előre, de ez nem teljesen igaz. Én ugyanis bevallottan túlzottan is optimistán azzal számoltam, hogy ha nem is gyorsan, de a Bubi elérheti a kerékpáronkénti napi három-négy bérlést. És még így is drágább lett volna, mintha buszokat vettünk volna helyette.

Azon nem lepődtem meg túlzottan, hogy a napi négy bérlés nincs meg, azon viszont igen, hogy a napi egy se jön össze. Azon meg még inkább, hogy a bérlések száma évek óta csökken. Aminek egyenes következménye, hogy a Bubi kifejezetten rossz hatékonyságú eszköze a BKK-nak, azaz egy út vagy akár egy kilométer megtételének a közpénzterhe sokkal magasabb (több, mint hatszoros!), mint mondjuk egy busz esetében. Szóval ilyenformán még inkább igazak azok a fenntartások, amivel a Bubi bevezetését fogadtam.

Mi a helyzet máshol?

Az induláskor anno a londoni és bécsi példákkal vetettem össze a Bubit, tegyük meg ezt most is:

• Londonban 2013-ban a nyári csúcshónapban, azaz júliusban volt kb. 1 millió bérlés, ami kb. 4 bérlés/bringa/nap használatnak felelt meg. Bár a bérlések száma 2018 júliusára 1,25 millióra emelkedett, időközben a bringák száma is nőtt (8 ezerről 11 ezerre), azaz a fajlagos használat lényegében stagnált.
• Bécsben a 2013-as kb. 800 ezres éves bérlés 1,66 alkalom/kerékpár/nap fajlagos használatot jelentett. Azóta elérték az évi egymilliós bérlésszámot, de a bringaszám szintén növekedett, így a fajlagos használat, kb, 1,8 alkalom/kerékpár/nap értékre emelkedett, azaz kb. 10 % a növekedés öt év alatt.

Szóval csodák máshol se történtek, stagnálást vagy mérsékelt emelkedést látunk. 

Nehéz megmondani, mi az ok, folyik a tippelgetés:

• Nehezek, lassúak a bringák
• Körülményes a használat, pl. a bérleteseknek évente személyesen kell hosszabbítani.
• Elavult a rendszer, pl. nem kéne dokkoló.
• Berobbantak a versenytársak, pl. a bérelhető e-rollerek, de akár az autómegosztók is.
• Budapest még mindig nem igazán kerékpárbarát város.
• Rossz a marketing, ezért használják kevesen.

Na, én a magam részéről nemigen fogom megmondani a tutit. Valószínűleg, mint mindig, sok tényező együttes hatása okozza a kudarcot, tehát akár a fentiek mindegyike egyszerre igaz lehet. Ami nem könnyíti meg a megoldást, mert nem elég egy dolgot kijavítani, valószínűleg egy komplex megoldás húzná csak ki a Bubit a csávából.

Illetve egy egyszerű megoldás azért adódna. Nevezetesen "bezárni" az egészet. Ami sok szempontból a legkevésbé kockázatos megoldás lenne: azonnal megszabadulnánk egy évi százmilliós veszteséget termelő, ugyanakkor nem túl sok bizonyított társadalmi hasznot termelő szolgáltatástól.

A legkomolyabb ellenérv a bezárás ellen talán az lehet, hogy "rossz üzenet", mert az egyébként támogatandó kerékpározás ellen hat. Csakhogy szerintem pont az a rossz üzenet, ha egy bizonyítottan nem népszerű, nem hatékony, közpénzfaló eszközt mindenáron fenn akarunk tartani, csak azért, mert az egy "kerékpáros szent tehén". A városi kerékpározás köszöni szépen, túl fogja ezt élni. Ráadásul szerintem most "marketing" szinten is viszonylag fájdalommentesen lehetne eladni a Bubi bezárását: azt kéne kiemelni, hogy megjelentek a piaci alternatívák (e-roller, Donkey Republic, stb.) és úgy eladni a sztorit, mintha a ezek megjelenése legalább részben a Bubi érdeme lenne, azaz mintha a Bubi lett volna az úttörő, amely most, szerepét betöltve visszavonulhat.

Persze ez politikusként nehéz döntés: valamit "bezárni" sokkal kevésbé profitábilis politikailag, mint valamit "megnyitni", vagy "megújítani", szóval a magam részéről tartok tőle, hogy a Bubi sorsa is a "megújulás" lesz, jó sok pénzből, zsíros közbeszerzéseket juttatva a megfelelő cégeknek...

Mennyit Bubiztam én?

Nos, a Bubit illető általános, elvi fenntartásaim ellenére én használtam a Bubit, többé-kevésbé elégedett felhasználóként. Nem is keveset, legalábbis szubjektíve úgy éreztem, elég gyakran pattantam nyeregbe. De most vettem a fáradságot és összeszedtem, hogy pontosan mennyi is volt a tavalyi használatom. Nos, 

• 26 alkalommal,
• összesen 63,65 kilométernyit,
• azaz egy alkalommal átlagosan 2,45 kilométernyit

tekertem Bubival.

Azaz tulajdonképpen nem is olyan sok ez, nagyjából kéthetente egy alkalom. A leggyakrabban használt útvonalam egyébként a Ferenciek tere és a Corvin negyed közti szakasz, ezt összesen 7 alkalommal tettem meg tavaly, tipikusan olyankor, amikor előző este kocsmázás miatt az irodában hagytam a biciklit és reggel 8-as busz és Bubi kombóval mentem be dolgozni.

Legérdekesebb és leghosszabb menetként pedig egy családi bubizást tudok felmutatni, a Duna parton tekertünk végig a Gellért tértől a Margit hídig. Ennek során túl is léptük a félórás időkeretet, de mivel ez volt az egyetlen ilyen alkalom, belefértünk a bérletes keretbe, tehát valójában nem kellett fizetnünk az időtúllépésért.

Ha már idáig eljutottam, azt is megnéztem, megérte-e a Bubit használnom. Nos, ha az éves bérlet teljes árát (12 ezer forintot) kifizettem volna, akkor nem nagyon, mert  akkor egy Bubi menet 461 forintomba került volna és ugye ehelyett egy út normál BKV jeggyel 300 forint. Viszont négy kollégával közösen használjuk a Bubit, azaz nekem csak 3000 forintba került az éves bérlet, így egy menet már csak 115 forint volt. Annyit pedig megért.

Ha már itt tartottam, akkor azt is megnéztem, mik voltak a tavalyelőtti Bubis számaim. Nos:

• 39 alkalommal,
• összesen 80,81 kilométernyit,
• azaz egy alkalommal átlagosan 2,07 kilométernyit

tekertem tavalyelőtt. Azaz esetemben is igaz, hogy csökkent a Bubihasználatom. No nézd csak, én tehetek az egészről... ;-)

Közlekedési helyzet

A közlekedési helyzet szubjektív megitélésem szerint valamelyest tovább romlott, elsősorban azért, mert egyre nagyobbak a dugók és emiatt egyre idegesebbek az autósok. Egyébként a tavalyi értékelésemet idén is fenntartom.

Zárszóként balesetmentes közlekedést kívánok mindenkinek!

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2008-ból.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy kellett némi idő, amíg a kétgyerekes életbe belerázódtunk. Ezzel együtt voltak kifejezetten kellemes nyaralásaink, emellett pedig hivatalos útjaimra se panaszkodhattam, különösen a Tokió volt emlékezetes.

Prága és Trébics (november 7-9.)

Prágában jártam a haverokkal. A '90-es évek óta járunk közösen Prágába, elsősorban sörözni. Pontosabban első-, másod- és harmadsorban is sörözni.

Részletes beszámolót már anno írtam, nemcsak Prágáról, hanem Trebic városáról is, ahol hazafele álltunk meg egy rövid sétára:

• Prágai sörkóstolás
• Az igazi Trébics (Itt fotókat is csináltam bőven.)

A mellékelt térkép pedig segít megtalálni a bemutatott helyeket.

Lutzmannsburg (október 25-30.)

Egy négynapos pancsolásra készültünk a locsmándi Sonnentherme fürdőben a gyerekekkel. Emellett szerettük volna meglátogatni Fraknó várát. Az első két nap a tervek serint alakult, de aztán kaptam egy vírusos gyomorfertőzést és a maradék időnkben az ágyat nyomtam, így a várlátogatás is elmaradt.

Részletes beszámolót erről is írtam:

• Lutzmannsburg 1.
• Lutzmannsburg 2.

München (október 15-16.)

A cég Münchenbe küldött a héten egy kisebb konferencia-féleségre. Mindössze egy éjszakát töltöttem ott, így egy estém volt szabad, pontosabban az se, mert az esti programról a szervezők gondoskodtak. Münchenben az ilyen programok általában patinás sörözők illetve sörkertek meglátogatását szokták jelenteni, most is ez történt: a Paulaner am Nockherberg nevű intézményt látogattuk meg, amelyet a Paulaner sörgyár üzemeltet, egyébként a sőrfőzdéje tőszomszédságában.

Részletes beszámolókat is írtam annak idején:

• Müncheni sörkóstolás 1.
• Müncheni sörkóstolás 2.

Faakersee, Karintia (augusztus 11-22.)

Családi nyaralás Ausztriában, lassan obligát nyárvégi program, menekülünk a parlagfű elől.

Szállásunk a drobollachi Pirker névre hallgató bababarát családi panzió volt, amivel meglehetősen elégedettek voltunk. A panzió kertjében és a hatalmas játszószobában elég sok időt töltöttünk.(Részletes dicshimnuszt írtam anno a blogon: Osztrák napok a PromontorBlogon: Bababarát szállás a'la Karintia).

Szintén standard program volt a strandolás a Faaker See két strandján is: a drobollachi gyalogszerrel is közel volt, volt egy nagy csúszdája, viszont kavicsos volt és nagyon gyorsan mélyült (azaz Csillának egyáltalán nem volt jó, Eszternek is csak úgy-ahogy. A másik strandot a helyiek homokosnak titulálták, ez a Neuegg és Faak között kb. félúton található kemping strandja volt, hát én ezt nem homoknak, hanem apró kavicsnak mondanám, de valamivel sekélyebb volt a viz, itt Csilla is elvolt valamennyire.

Azért a strandolás és játszóházazdizás mellett igyekeztünk kiruccanni ide-oda:

Villach

Fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont az olasz-szlovén-osztrák határháromszögben, a Dráva és a Gail összefolyásánál. Ide kétszer is benéztünk, egy szép gótikus templom a város ékköve, a tornyából pedig remek a kilátás. A templomot körülvevő viszonylag kicsi városmag a szokásos osztrák színvonalat képviseli, középkori-barokk-klasszicista keverék, gyönyörűen karbantarva és felmuskátlizva. Említésre méltó még a Relief von Kärnten, ami egy nagyméretű (egy egész pavilont kitöltő) Karintiát ábrázoló terepasztal. Földrajz iránt érdeklődők számára kötelező látnivaló.

Klagenfurt

Itt is kétszer jártunk egyszer a belvárost néztük meg, egyszer a Minimundus-t. A belváros színvonalban a villachihoz hasonló, ha erre jár az ember, akkor egy félnapos/egésznapos sétát megér, de azért "Klagenfurtot látni és meghalni" effektusról nem beszélnék. A Minimundust elsősorban Zsuzsa kedvéért néztük meg, amúgy egy tipikus kommersz turistacsalogató látványosság, magamtól valószínűleg kihagyom, de végülis azt a pár órát ez is megérte.

Finkenstein

Finkenstein a Faaker See-től délre, a Karavankák északi lejtőin található várrom, ma szabadtéri színházként üzemel. Hasonló romunk nekünk is bőséggel van, ezért nem kell Karintiáig jönni, viszont a kilátás nagyon szép.

Landskron

Egy másik várrom, valamivel jobb állapotban, még festőibb helyen, az Ossiacher See csücskénél, csodaszép kilátással Villach völgyére. Amúgy a hely a solymászatra specializálódott, nagyven ötven madaruk lehet kb. és naponta több reptetéses "show"-t lehet megnézni, mi pont lemaradtunk egyről, de sebaj, talán majd máskor.

Pyramidenkogel

Kilátótorony Maria Wörth felett, szép panorámával elsősorban a Wörthi tóra, de délen a Karavankák, nyugaton a Villachot övező hegyek és keleten Klagenfurt is szépen látszik.

Maria Wörth

Festői falu a Wörthi tó partján, két szép kis templommal, a nagyobbik körül temető, körülöttük meg a tó, csodaszép környezet. Ettől eltekintve a Wörthi tótól nem estem hanyatt. Ugyan tényleg szép a fekvése, viszont a magánüdülők szinte teljesen elzárják a tavat az arra kószáló turista elől, mindenütt kerítések, magánterület táblák. Ez egyébként a Faaker See esetében is így volt: igazából egyik tónál se találtunk a Balatonra azért mégiscsak valamennyire jellemző hosszú tóparti sétányokat.

Nagyjából ennyi fért bele. Ami hiányérzetem maradt, az a hegyekkel kapcsolatos. Nem mentünk fel sehova. Volt egy-két ötletem, de valahogy mindig elmaradt: vagy túl rossz volt az idő és városba mentünk helyette, vagy túl jó és strandra. Nem baj, azért így is jól éreztük magunkat.

Fotókat az alábbi oldalakon lehet nézegetni:
• Villach
• Klagenfurt
• Karintia

Balatonlelle (július 2-12.)

Családi nyaralás a Balatonnál, lassan obligát program. Az elmúlt két évben az északi parton voltunk, ami túl mély volt Eszternek (Csilláról nem is beszélve), ráadásul a tavalyi szállásunk távolabb is volt a parttól úgyhogy idén váltottunk, a déli partra mentünk és vízparti szállást kerestünk, így némi internetes keresgélés után találtunk rá a Lellepark apatmanházra, amivel ugyan nem voltunk maradéktalanul elégedettek (a részleteket lásd a blogbejegyzésembenn: Lellepark apartmanház), de pl. a tavalyi szállásunknál mindenképp jobb volt, és alapvetően jól is éreztük magunkat. A homokos part ideális volt mindkét gyereknek, a szállás Lelle központjához is közel volt, így a vendéglők és a bolt is csak egy ugrás volt. Kétszer lovagolni is elvittük Esztert, aki odavan a pónikért.

Készítettem egy térképet a nyaralásról, illetve Balatonlelléről, megtalálható a Google Maps-en.

Tokió (május 12-22.)

Hivatalos úton voltam Tokióban, de szerencsére beleesett egy hétvége is, így volt időm a városban is körülnézni. Tokió hatalmas metropolisz, felhőkarcolók, rengeteg ember, akik többnyire mindig sietnek valahová, a keleti nyüzsgés és a nyugati jólét furcsa keveréke. Ezenkívül kirándultam is egy Nikko nevű kisvárosba a hegyek lábánál, itt van a korai Tokugava sógunok temetkezési helye és néhány igen híres buddhista és sintó szentély.

Minderről persze igen részletes beszámolót írtam a blogon, igazi útinapló volt, azóta sem írtam ennyit egyik utamról sem:

• Tokióban jártam 1. (2008. május 12-14.)
• Tokióban jártam 2. (2008. május 15.)
• Tokióban jártam 3. (2008. május 16.)
• Tokióban jártam 4. (Asakusa és Nikko)  (2008. május 17.)
• Tokióban jártam 5. (2008. május 18.)
• Tokióban jártam 6. (2008. május 19-20.)
• Tokióban jártam 7. (2008. május 21-22.)

A fényképeket is csináltam bőséggel: 

• Tokió
• Nikko
• ISAS 2008

Lillafüred (március 29. - április 1.)

Erről is volt poszt: Lillafüredi anziksz

Gondolom ezek után senkit nem ér meglepetésként, hogy jön a poszt a 2006-os Promontor-díjról is.

Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.

Az ember gyermeke

Valami nem stimmel.

Még nem tudjuk, mi fogja a vesztünket okozni, a felmelegedés, vagy a harmadik világháború (vagy leginkább a kettő együtt), de az biztos, valami nagy baj készülődik. Legalábbis ez sokak félelme, és ez kifejeződik a rengeteg világvége filmben is, ami mostanában kijön Hollywood műhelyeiből. Ez is egy ilyen film, a jobbik fajtából, Alfonso Cuaron rendezésében. Itt az alapsztori abból a kissé misztikus feltételezésből indul ki, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem születne több gyerek. Hát, ez valami olyasmi társadalmi szinten, mint amikor valakivel közlik, hogy rákos és van hátra öt éve: még élhetsz valamennyit, de a halál árnyéka rajtad van. Ti emberek, még leélhetitek a saját életeteket, de gyerekeitek már nem lesznek. Nem egy kellemes tudat, bele is roppan a társadalom, de ez már a film sztorija. Nagy Britannia még tartja magát, a világ többi része összeomlott. Persze a brit demokrácia már a múlté, egyfajta katonai diktatúra tart rendet, illetve tart fenn egy folyamatos rendkívüli állapotot, hogy megbírkózzon a menekültek áradatával, a terroristákkal és a gazdasági összeomlással. Ez idáig elég sematikusan hangzik, de a film nem az. Valahogy sikerül egy nagyon érdekes és aggasztó látomásban elegyíteni azt, ami ma van, azzal, amivé mindez válhat.

Apropó Cuaron: egyike a Hollywoodban nemrég befutott mexikói kontingensnek. Én valamikor a 90-es években láttam tőle a Sólo con tu pareja című filmet (a magyar címe valami olyasmi volt, hogy "Rettegés az AIDS idején", de ebben nem vagyok biztos. Abban sem, hogy rendes moziforgalmazásban láttam-e, vagy valamilyen filmfesztivál/filmhét kapcsán, valószínűleg az utóbbi), ami egy szellemes és frenetikus vígjáték volt, még Mexikóban. Manapság már Hollywoodban filmez, a legismertebb filmje valószínűleg a Harry Potter és azkabani fogoly, nem mellesleg az eddigi legjobb Harry Potter, szvsz.

Kebab Connection

Német válasz a Bazi nagy görög lagzira. Talán még jobb is, mint az eredeti. A "szokásos" multikulti poénok mellett rengeteg filmparódia található benne, főleg kungfu filmekről, de még a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenete is új értelmezést nyer.

Az igazság fogságában

Amikor itthon bemutatták, akkor a tartalmi ismertetők illetve a kritikák alapján úgy döntöttem, hogy kihagyom, mert - bár dicsérték a filmet és Atom Egoyan színvonalas rendező - nem igazán fogott meg a téma. Aztán Helsinkiben volt egy szabad délelőttöm, beestem a legközelebbi moziba és éppen ezt vetítették, így megnéztem. Nem bántam meg. Az ötvenes évek Amerikája a tömegmédia korának kezdete, ugyanakkor a társadalom a mainál - vagy legalábbis a hatvanas évekhez képest - még sokkal konzervatívabb (a felszínen mindenképp). A film két korabeli szupersztár története, egy humorista duó két tagjáé, akik karrierjük csúcsán állnak és "jó dolgukban" nem tudják már, mit csináljanak: dorbézolnak, csajoznak, kábítószereznek, titokban összeverik a nekik nem tetsző nézőket, elcsábítanak feleségeket, bármi belefér, következmények nélkül. A médiának szüksége van rájuk és az üzlet érdekében minden elsimítanak. Aztán egyszer egy lányt holtan találnak a szállodai szobájukban és bár ezt is eltussolják, ezúttal átlépnek egy határt és a saját lelkiismeretük már nem hagyja őket nyugodni: a duó röviddel ezután felbomlik és bár egyénileg is sikeresek maradnak, karrierjük lassan leszálló ágba kerül. Bár az eredeti megérzésemet is korrektnek tartom, azért valamennyire mégis megfogott a film. Jók a szereplők, jó a rendezés, markáns a hangulat és végülis mond is valami izgalmasat és időtlent a média hatásáról, a sztárokról, még akkor is, ha - számomra kevésbé izgalmasan - a sztárokra koncentrál.

Matchpoint

Ezúttal nem a szokásos Woody Allen-es bohóckodás zajlik, hanem egy Balzac-os karriertörténet és Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődésének modern, némi cinizmussal átitatott (pl. a bűnhődés elmarad) keverékét láthatjuk. Egyébként a film remek, és nekem mint erősen plebejus beállítottságú nézőnek különösen tetszik a felső tízezret bíráló vonulata a filmnek, amely egyébként már előfordult Woody Allennél (ld. Small time crooks): bár a modern tömegdemokráciában már az elkülönülés már nem annyira teljes, azért azt még mindig megnézik, kit engednek be a köreikbe. Az időnkénti vérfrissítés persze elengedhetetlen, de a befogadásnak számos feltétele van, többek között az azonosulás és engedelmesség képessége.

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2007-ből.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben született meg a második gyerekem. Nem egy világjáró év volt, a családdal itthoni bababarát nyaralásaink voltak, plusz pár hivatalos út...

Alsópáhok (október 14-18)

Három szép őszi (hűvös, de napos) napot töltöttünk itt. Ezalatt meglátogattuk a balatonedericsi Afrika Múzeumot (ahol Eszter imádta a tevéket és a zebrákat), sétáltunk Keszthelyen (a balatonpart elég álmos és kissé le is volt robbanva, a belvárosi sétálóutca már élénkebb és kedvesebb volt), kirándulásokat tettünk a kis-balatoni Kányavári Szigetre (ahol nagyon sajna a kilátótorony életveszély miatt le van zárva) és a kápolnapusztai bivalyrezervátumba (ahol a bivalyok mellett szürkemarhák is voltak). 2004-ben már voltunk a Kolping Hotelben, akkor elég kritikusan írtam róluk. Azóta sokat fejlődtek, magyar viszonylatban tényleg megérdemlik a négy csillagot. A gyerekbarát cimke is teljesen megérdemelt. A szobába minden be volt készítve a két gyereknek, a közlekedési utak babakocsival járhatóak lettek, a parkban több remek játszóteret építettek ki, az épületen belül volt ugrálóvár és óvoda. A gyerekprogramokat mi kevéssé használtuk ki, de abból is volt sok. Mindennek persze megkérik az árát, nem mondanám őket olcsónak.

Képek az online fotóalbumban találhatók.

München (október 10-11.)

Hivatalos úton voltam itt mindössze egy éjszakát eltöltve. Az említésre méltó élménye: az első este egy hivatalos vacsora a városháza pinceszintjén levő étteremben (Ratskeller), illetve a második nap délutánján, hazautazás előtt egy korsó sör, leöblítendő a fáradalmakat a Viktualienmarkton.

Stockholm (szeptember 14-27.)

Hivatalos úton voltam itt, egy szabványosítási megbeszélésen vettem részt. Nagyrészt egy elővárosi irodaházban töltöttem az időt, de azért két szabad estém, meg egy délutánom volt egy kis városnézésre. Bár már sokszor jártam itt, az óváros megunhatatlan középkori ékszerdoboz. Emellett megnéztem még az Armeemuseum-ot, amiben sajnos csalódnom kellett. Első stockholmi látogatásom idején, 1990-ben voltam itt előszőr és egy gazdag, részletes kiállításra emlékeztem, amely nagyon alaposan mutatta be a svéd hadtörténetet, elsősorban is a legeseménydúsabb XVII-XIX. századi időszakot. Sajnos 2000-ben (többéves felújítás után) lecserálték a régi kiállítást és az új sokkal gyengébb, erős pacifista beütéssel, nem az eseménytörténetre koncentrál, hanem a háború borzalmaira. Ez persze szép dolog, de engem sajna az eseménytörténet sokkal jobban érdekelt volna. Emellett még két esti mozira jutott időm, ebből a Nappali Őrség lesz maradandó emlék.

Képek az online fotóalbumban találhatók.

Balatonfüred (augusztus 10-17.)

A "nagy" nyári üdülés, ezúttal egy hét (sok szabit elhasználtam Csilla születésekor). Strandoltunk, hajókáztunk, sétáltunk a promenádon, ahogy azt a Balatonnál kell. Sajna az első két nap esett, így az eleve rövid üdülés méginkább lerövidült. Kicsit távolabb voltunk a parttól de azért még gyalog is elérhető volt. A Tagore sétányon gyakran megfordultunk, éppen borfesztivál volt, elég jó borokat kóstolgattunk.

A szállásnak közepes osztályzatot adnék, a házigazdák kedvesek és segítőkészek voltak, de az apartman csak a hetvenes évek színvonalát tükrözte, nehezen nyíló/csukódó nyilászárókkal, elhasznált fürdőszobával, gyorsan duguló lefolyóval. Mindkét szobában mindössze egyetlen menyezeti lámpa volt, ez sajnos olcsóbb szállásokon tipikus, valamiért azt gondolják a szállásadók, hogy a vendégek élvezik az esti félhomályt, olvasólámpa meg minek, mert úgysem olvas a magyar esténként. (Ezúton közlöm, én olvasnék, ha nem folyna ki a szemem.) A beosztás sem volt túl logikus, értékes négyzetméterek mentek veszendőbe egy kis folyosó miatt, ami a második szoba különbejáratúságát volt hivatva biztosítani, szerintem teljesen feleslegesen. Füreden említésre méltó még a Bergmann cukrászda, ahol igazán finom sütiket ettünk (van egy másik üzletük is a főúton).

Sajnos képek nem készültek, mert a nagy rohanásban otthon maradt a fényképezőgépem.

Balatonalmádi (július 22-24.)

Kis nyári üdülés. Nappal strandoltunk, este sétáltunk a promenádon, ahogy azt a Balatonál kell. A Hotel Nereus fő előnye a vízparti fekvés és a saját strand, ezt nagyon élveztük. Sajna a kánikulában nagyon melegek a szobák, ez típushiba a régebbi balatoni szállodákban. Pedig néha csak egy vastag függöny, vagy egy roló már sokat segítene.

Tata (julius 7.)

Tatán egy rövidke délelőttöt töltöttünk, ebbe egy tóparti és várkörbejárós sétácska, meg egy cukrászda fért bele. Csilla nagyjából végig ordított, így elég hamar hazaindultunk.

Képek az online fotóalbumban találhatók.

Tehát Berlin.

Az utazási információk és a látnivalók (fal és egyebek) után következzen egy kis gasztronómia. 

Currywurst

Berlin gasztronómiai jelképe igazán turistabarát cucc. Pontosabban a csóró keleti turisták barátja. Merthogy egy egyszerű olcsó utcakaját ehetsz potom pénzekért s közben elmondhatod, hogy egy echte berlini specialitást fogyasztasz. 

A currywurst amúgy nem meglepő módon nem egy ősi német étel. Pontosabban a wurst, ami ugye kolbászt jelent, az nagyjából igen, de a ketchupos-currys öntet az semmiképp. A legelfogadottabb eredettörténet szerint a currywurstot 1949-ben "találta fel" egy nyugat-berlini asszony, onnan indult világ-, de leginkább berlinhódító útjára. Annak ellenére, hogy ez egy "nyugati" kaja volt, állítólag keleten is elterjedt, bár halványuló NDK-s emlékeim szerint ott a szimpla Bratwurst ment inkább. De ez már a múlt, a mai Berlinben mindenhol kapható, egyszerű, de olcsó kajáról van szó.

Amúgy egy viszoylag semleges ízű, virsli jellegű kolbászt kapunk megsütve, "katonákra" vágva, leöntve ketchuppal, megszórva curryporral. Mellé egy szelet kenyér, de méginkább sültkrumpli dukál. Nem egy Michelin-díjas fogás és az egésszégtudatos konyha híveinek sem kedvence, de aki Berlinben jár, az ne hagyja ki. 

Markthalle Neun

Markthalle Neun (9. sz. vásárcsarnok), avagy Naschmarkt. Ide a nagyobbik lányom kérésére látogattunk el. Egy osztálytársa az előző évben járt Berlinben és lelkére kötötte, hogy ezt mindenképp nézze meg. Merthogy nagyon kúl. Legyen, mondtam, Kreuzberg amúgy is szerepelt a listán. A városközponttól és a Spree folyótól délre található negyed, amely korábban Nyugat-Berlin periférikus része volt és rengeteg bevándorlót vonzott, mára egy hangulatos, kissé bohém jellegű negyeddé változott. A Markhalle Neun is nagyjából ebbe a képbe illik: bár vannak rendes piaci napok, leginkább egy étteremkomplexumról van szó, pontosabban streetfood-komplexumról. Budapesten egy kicsit a Hold utcai piac hasonló jellegű, de szerintem a berlini "változat" természetesebb, "helyibb". Kevesebb turista, kevesebb "divatkajálda".

Amíg a csajok választottak maguknak valami harapnivalót, addig én felfedeztem magamnak a helyi sörfőzde, a Heidenpeters söreit. Mármint egyet. Vagy kettőt? Már nemigen emlékszem, meg arra sem, hogy mit ittam, szerintem valami könnyű summer ale lehetett, ami nem gyakorolt rám nagy benyomást, de olyan nagyon rossz se volt. A hangulathoz hozzátette a magáét.

Hopfenreich

Ha már Kreuzberg, akkor Hopfenreich. A kocsma, amiről még a Magyar Sörforradalmi Sajtó is beszámolt. Mondjuk leginkább azért, mert ők nyitották, tehát ez a beszámoló elsősorban önreklám volt, nem egy objektív pubkritika, de ez végülis lényegtelen. Már csak azért is, mert előzetes kutatásaim során a kiguglizott "Berlin legjobb craft sörös helyei" listákon szinte mindegyiken szerepelt (pl. itt, ott, amott és emitt is), szóval nem lehet ez olyan rossz hely. És olyan nagyon messze se volt a Naschmarkttól, szóval belefért egy rövid vizit.

Kora délután estünk be, nagy tömeg nem volt (konkrétan az első vendégek voltunk), de ez nem is volt baj, így több időm jutott válogatni. Volt amúgy egy magyar sör is, egy New England IPA a Mad Scientisttől, de hát azt nyilván nem választom egy berlini kocsmában, meghagyom a helyieknek. Az első söröm így egy helyi pils volt, a Spent Collective Pilsz nevű söre. Kellemes, könnyen iható, kicsit vizes sör volt emlékeim szerint, de persze a fene emlékszik már rá. Másodjára egy Stout következett, a Berliner Bierfabrik főzete. Maple Walnut Stout, azaz juhar és dió ízesítésű stout. Ez nem hangzik túl jól, de az eredmény szerencsére finom volt, egy lágy, selymes, tényleg kicsit diós, enyhén édeskés ízeket hozó komplex, harmonikus stout, ahol a fent említett diós jelleg jól megfér a fekete csolkival meg az enyhén pörkölt malátás alapízzel. Olyan kortyolgatós desszertsör, aminek a képen látható krémes habja külön dicséretet érdemel.

Lemke

A Lemkét nem találtam berlini kocsmalistákon, de ha egy hely az Alexanderplatztól alig 350 méterre van, akkor talán erre nem is szorul rá. A Hopfenreichnál jóval nagyobb, kiülős szekcióval is rendelkező hely inkább étterem, mint kocsma, és csak saját főzésű, azaz Lemke sörök kaphatóak.

Bár itt is van APA, IPA, meg ilyesmik, én egy Bohemian Pilsnerrel kezdtem, ami nem volt sem annyira csehes, sem olyan nagyon finom, de kezdetnek megfelelt. Folytatni viszont mással akartam, így az Original névre hallgató bécsi ászok stílusú (azaz félbarna) sörre esett a választásom, ami kicsit karamelles, kicsit diós, kicsit vizes jellegű volt. Összességében mindkettő kellemes és egyedi volt, aki az Alex környékén jár, próbálja azért ki, érdekesebbek ezek a sörök, mint a közeli éttermek nagyüzemi darabjai. Kajálni is lehet, nem túl olcsón, mi ezt kihagytuk.

Georgenbrau

Az éttermi kaját ugyanis az utolsó estére hagytuk, az előző posztban említett Nikolai Viertelt jártuk körbe, ott találtunk rá a Georgenbrau étteremre. A negyed esténként tele van, az éttermek nagyjából szintén (amelyik nem, oda nem is nagyon akartunk bemenni) kétszer is körbejártunk, mire a Georgenbrauban akadt egy asztal.

Jellegében leginkább a Kinizsi utcai Kaltenbergre emlékeztet a hely (bár szerencsére a turista kevesebb), ami elsősorban egy klasszikus németes stílusú étterem, a saját főzésű sör inkább csak ráadás. A választék se nagy, egy világos, egy barna, mindkettő egy klasszikus könnyű lager. Önmagukban egyik se egy nagy eresztés, kifejezetten vizes, "házijellegű" sörök, viszont a vacsora mellé kisérőnek tökéletesek voltak.

Akkor nézzük a kaját, ami ezúttal a lényeg volt. Nem panaszkodtunk. Ahogy a képeken látszik az adagok nem fogyókúrás méretűek voltak. Az ízekre se volt panaszunk. Én egy remek matjest ettem, de volt sült sonka káposztával-krumplival, vegyes saláta (szintén jó sok krumplival meg nagy baconszeletekkel) illetve vegetáriánus töltött paprika, (ami abban is különbözött a magyar változattól, hogy nem volt paradicsomtúlsúlyos).

Mit is mondjak, jól elteltünk a végére.

Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2008-as év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben igazán siralmas mozistatisztikákat produkáltunk. Kellett némi idő, amíg a kétgyerekes életbe belerázódtunk. Ugyanakkor ezeket a filmeket egész jól dokumentáltam a blogon is, így ez most egy igazi villámposzt lesz:

Valami Amerika 2. (december 27.)

Érdekes, hogy annak ellenére egész jól szórakoztam ezen a filmen, hogy egyetlen eleme sem lépte túl a középszerűt: kiszámítható sztori, rutinból hozott figurák, vegyes színvonalú, de átlagban közepesnél gyengébb gegek. Talán az elfogultság tette a hazai termék iránt, talán az első rész iránti nosztalgia, talán a kiéhezettség, ki tudja. Valószínűleg közrejátszott az előzőleg látott film még ennél is szerényebb színvonala.

Amikor megállt a Föld (december 19.)

Kiszámítható sztori, gyenge szereplők, érdektelenség. Kár a pénzért.

 A nyomozó (október vége)

Erről írtam annak idején, itt lehet elolvasni.

Mamma Mia (augusztus 2.), Esküvő után (június 21.),  Indiana Jones (június 6.) és Ádám almái (április 26.)

Ezekről írtam annak idején, itt lehet elolvasni. Utólag csak annyit tennék hozzá, hogy azóta a Mamma Mia 2-t is szorglmasan megtekintettem...

 Caramel (június 7.)

Erről írtam annak idején, itt lehet elolvasni.

 Statisztika

Miniposzthoz miistatisztika, a filmek "nemzeti" megoszlásáról. A besorolás természtesen nem tökéletes, mivel sok filmet nemzetközi együttműködésben gyártanak, ezt egyáltalán nem tükrözi a táblázat; minden filmet egy országnak "adok", általában valamilyen ad-hoc logika alapján:

• US: 3
• Dán: 2
• Magyar: 2
• Libanon: 1

Ezt a posztot már régóta tervezem.

Sokféle sörblog és sokféle sörblogger van. Akad, aki minden keze ügyébe eső sörről ír, van olyan, aki magyar kézművesekre specializálódott, van, aki a magyar kiskereskedelemben kapható söröket értékeli szisztematikusan, van aki külföldi utazásai során gyűjti és kóstolja a helyi sörspecialitásokat. Az viszont szinte mindegyikre jellemző, hogy nem nagyon derül ki belőle, hogy melyek is a szerző(k) kedvenc sörei.

Ez tulajdonképpen érthető is. Kedvenc sörből nem sok van. Ez is olyan, mint bármilyen más kedvenc, nem lehet valakinek 127 darab kedvenc plüssállata vagy 317 kedvenc hűtőmágnese. Ha belegondolunk, a tipikus kedvencszámok  nagyjából az 1, a 3, az 5, maximum a 10. Ennyi kedvencet szoktak listázni a "mi a kedvenc akármim" jellegű kérdésre adott válaszban.

Na, hát én most előállok és leleplezem önmagam. Következzen a kedvenc söreim listája!

Definíció

Na de mi a kedvenc?

Ehhez két kritériumnak kell egyszerre teljesülni. 

• Nagyon ízlik
• Rendszeresen fogyasztom

Figyelem, külön-külön egyik kritérium sem elegendő. Az életemben egyszer kóstolt Citron Porter (Koppenhága, Carlsberg sörfőzde) vagy a Pivovar Groll világos lezsákja (Plzeň, Groll sörfőzde) lehet bármennyire meghatározó söremlék, nem sorolhatom a kedvenceim közé, mert sajna nem jutok hozzájuk rendszeresen.

Ugyanakkor a rendszeresen fogyasztott söreim közül se mondanám mindegyiket kedvencnek. Ez ugye egy kicsit érthetetlennek tűnik: ha nem kedvenc, minek fogyasztom rendszeresen? Valóban, minek?

Nos, a válasz valahol abban rejlik, hogy a kedvencnek azért jár valami kiemelt, "ünnepi" szerep. Ha mindennap mákos palacsintát ennék, egy idő után megcsömörlenék tőle és elvesztené a kedvenc "státuszát". De így, hogy mondjuk havonta-kéthavonta egyszer kerül az asztalra, így megőrizheti az ünnepi alkalom jellegét. Na, kb. ugyanez van a kedvenc sörökkel is.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a közbenső időszakban rossz söröket iszom. Egyrészt vannak kedvelt, kellemes élményt adó, de nem túl kiemelkedő sörök, amiket szintén viszonylag rendszeresen fogyasztok. Másrészt pedig ismert tény, hogy a söruniverzum tágul, azaz van még bőven olyan sör, amit nem kóstoltam: fogyasztásom egy másik jelentékeny részét az ezekkel való kisérletezés teszi ki.

A harmadik kritérium: a piszkos anyagiak

Azt írtam, két feltétel kell a kedvencséghez, de igazából a rendszerességre vonatkozó kritériumnak van egy mögöttes feltétele: az ár.

Az ár megosztó tényező sörrajongó körökben. Van, aki szerint az ára nem számít, egy sör vagy jó, vagy nem jó. Ha jó, mindegy milyen drága. Ha nem jó, mindegy, milyen olcsó. Elvégre az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz sört igyunk. Van aztán a másik tábor, amely nagy örömmel fedez fel akciós söröket a diszkontokban, megállapítva, hogy egész jó, illetve ár-érték arányban kifejezetten remek vétel.

Szokás szerint én valahol középen állok ezügyben. Egyfelől persze, a lényeg az, hogy jó-e a sör. Szar sört akkor se veszek, ha olcsó. És ugyan híresen smucig alkat vagyok, a sörért általam kifizetett legmagasabb ár azért szépen emelkedett az utóbbi években, bőven infláció felett.

Ugyanakkor az árnak mégiscsak van szerepe. Mert hajlandó vagyok alkalmanként egy ezres felett kiadni egy háromdecis hiperszuper kraftért, egy exkluzív belgáért (speciel egy Vestvleteren 12-esért 2300 fabatkát adtam a minap), netán egy brit ritkaságért (ezért pl. 1800-at perkáltam), de ez az árszint csak alkalmi kóstolásokra elfogadott nálam, kizárólag új sörök megismerése végett.

Egészen más a leányzó fekvése, ha ugyanezt az összeget rendszeresen kellene kiadnom. Ahhoz igen csak nagyot kellene "dobnia" egy ilyen drága sörnek. Persze elképzelhető, hogy majd egyszer találok egy olyan 1000+ forintos sört, ami annyira elvarázsol, hogy  bekerül a kedvenceim közé, de eddig ez nem történt meg. A helyzet az, hogy a posztban felsorolandó öt sör mindegyike az 500 forint alatti kategóriában található, legalábbis a poszt megírásának idejében.

Palackozott vs. Csapolt?

Ez egy örök dilemma, vajon melyik a jobb. A többség a csapoltra szavaz, egyrészt mert jellemzően frissebb a csapolt sör, másrészt pedig egy patinás kocsmai környezet, illetve a barátok társasága olyan szubjektív tényezők, amelyek emelik a sörfogyasztás élményét.

Régebben én is így gondoltam, de ahogy családos emberként csökkent a kocsmai és növekedett az otthoni sörfogyasztásom, megtanultam becsülni a palackozott (sőt, dobozos!) söröket is. A legfontosabb előny, hogy a sör hőmérsékletét sokkal ideálisabban be tudom állítani. A kocsmai csapolt sörök többsége szerintem túl hideg, legalábbis Magyarországon mindenképp. Ez még a lager sörök esetén is így van, a felsőerjesztésűeknél pedig teljesen egyértelműen hibás a szokásos erősen lehútött csapolás. Otthon meg az ember egy idő után kitapasztalja, melyik sörnek mennyi idő kell, miután a hűtőből kivettem. Így aztán szinte mindig ideális hőmérsékleten tudom kibontani a palackot.

Ezúttal palackozott!

A kérdés persze nem eldönthető: mindkettő jó, mindkettőt szeretem. Tehát az a döntés, hogy ebben a posztban az otthon fogyasztott, palackozott kedvenceimet sorolom fel, tisztán szubjektív. illetve ha lesz kedvem folytatni, akkor időbeli, csak ki kell várni a kedvenc csapolt söreim listáját!

Na, csapjunk a lovak közé, következzen végre Promontor öt kedvenc palackozott söre. A sorrend nem számít, nincs legkedvencebb meg kevésbé kedvenc, mindegyik "csak" simán kedvenc.

1: Radeberger Pilsner

Na tessék, itt van Promontor a rengeteg cseh sörös posztjával, erre elsőnek egy német sör szerepel a listán, mi ez a pálfordulás, kérem szépen?! Hát, az van, hogy én mindenféle jó sört szeretek, nincs cseh kizárólagosság ezügyben. Ettől még a cseh söröknek van nálam egy speciális, kiemelt státusza, talán azért, mert ifjúkori prágai sörélményeim szerettették meg velem a sört, de arról szó sincs, hogy más nációk söreit bojkottálnám. 

A német sörök pedig szorosan ott vannak a csehek mellett, a sörkultúrájuk semmivel sem gyengébb. Így aztán az évek során szépen végigkóstoltam az itthoni boltokban kapható mindenféle német söröket, köztük a pilzeniket: Bitburger, Berliner Kindl, Veltins, Krombacher, Wernesgrüner, Warsteiner, stb. Vegyes eredménnyel, vannak köztük gyengébbek, vannak jobbak (Wernesgrüner, Warsteiner), de szerény véleményem szerint a Radeberger kiemelkedően a legjobb.

Mondhatnánk, hogy a Radeberger Szászország válasza a Pilsner Urquell-re. A legtöbb német pilsner elég száraz, szikár, kicsit elveszik benne a maláta, marad a markáns, kicsit néha gyógyszeres keserű egy kicsit vizes, erősen szénsavas testen. Na a Radeberger az nem ilyen, itt megvan az a maláta-komló egyensúly, ami a cseh pilzeniek sajátja. Megvan továbbá a sör fűszeressége  is, ami élvezetessé teszi és lágyítja a komló markáns keserűségét. Ugyanakkor azért ez érezhetően nem csak egy cseh pilzeni másolata. Egyrészt azért más a komló, másrészt azért megőriz valamit a németek szikárabb, szárazabb stílusából. Remek darab!

Radeberger Pilsner

• Rate beer pontjaim: 44/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 19/20)
• Beszerzés: Legtöbb szupermarketlánc, pl. Auchan, Spar, CBA
• Ár: Normál ár 400 Ft fölött, akciósan 280-300 Ft (dobozos)
• Csapon is van? Fene tudja, biztos, de bevallom, ezer éve nem ittam Radebergert csapon...

2: Svijanský Rytíř

Na, akkor álljon helyre a világ rendje, jöjjön egy cseh sör.

Egy cseh pilzeni méghozzá, az egyik kedvenc sörtípusom. A csehek tudnak valamit, az egyszerre markánsan komlózott és harmonikusan kiegyensúlyozott (maláta, élesztő, komló) sörökben utolérhetetlenek. A kategória mezőnye igen erős: maga az Urquell is remek sör, de kevésbé ismert versenytársai talán még jobbak is, pl. a 12-es Konrad vagy a Bernard Sváteční ležákja is rendszeres vendég a hűtőmben. De a kedvenc mégiscsak a "Lovag", a sör, ami pilzenibb a pilzeninél. Már írtam róla amúgy, szóval csak ismételni tudom magam: az ötször (köztük utoljára hidegen) komlózott Rytíř egy ideális pilzeni, erős, fűszeres, üdítő komlóízzel, amit a háttérben lassan, de biztosan ellensúlyoz egy mérsékelten édes, kenyeres, enyhén kekszes maláta. 

Svijanský Rytíř

• Rate beer pontjaim: 46/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 5/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 5/5; Összbenyomás: 19/20)
• Beszerzés: Beerbox
• Ár: 350 Ft (+üveg)
• Csapon is van? Nem tudok róla, hogy lenne. Tavaly a Cseh Sörfesztiválon volt, csapolva is nagyon ízlett.

3: Postřižinské Jubilejní Ležák

Jöjjön még egy cseh világos lager. Ezt a sört Hrabal születésének 100. évfordulójára főzték, tudtommal eredetileg egy eseti főzetnek szánták, de olyan jól sikerült, hogy megragadt a sörgyár állandó választékában. Ez is hidegkomlózott darab, mint a Svijany "lovag", de azzal ellentétben ennek ellenére inkább a malátás oldalán van a cseh maláta-komló egyensúlynak. Van egy domináns édeskés íze, amit a komlózás kicsit fűszeres, gyantás íze ránt vissza zseniálisan a harmonikus íztartományba. 

Postřižinské Jubilejní Ležák

• Rate beer pontjaim: 45/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 5/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 5/5; Összbenyomás: 18/20)
• Beszerzés: Bohemia Sörszalon 
• Ár: Normál ár 390 Ft, akciósan 2000Ft/8 palack; (+üveg)
• Csapon is van? Igen, a Hrabal Sörözőben rendszeresen megtalálható. (Ugyanakkor szerintem csapon a másik nymburki 12-es, a Francin jobb: kicsit "vizesebb" és egy árnyalatnyival kevésbé édes, emiatt "ivósabb", jobban illik a kocsmai környezethez, illetve jobban csúszik mondjuk egy hermelin mellé...)

4: Diesel

Miután lefedtük a világos lagerek univerzumának legjobbjait (német és cseh pilzenik, plusz cseh oldalon az édesebb, malátásabb  12-es lezsákok), ideje, hogy valami más is szóba kerüljön. A Diesel a honi sörforradalom egyik "klasszikusa", a 2013-ban alapított Legenda Sörfőzde egyik kezdetektől főzőtt söre. Ugyanakkor egy kicsit elfelejtett klasszikusról van szó. Az induláskor sokkal nagyobb figyelmet és jobb kritikát kapott a Pokerface és a Jokerface, később pedig a Legendát picit elsodorta egyrészt a még újabb főzdék rohama, másrészt egy gyengébb időszak, amikor pár romlott vagy éppen silányabb főzet került ki a főzdéből. Az "elsodrás" következményeként a Legenda és a főzetei, köztük a Diesel kikerült a sörforradalmi hype fősodrából. Szerencsére azért a főzde és a Diesel is megmaradt, amiért a magam részéről hálát adok a sör isteneinek.

A Diesel ugyanis egy kiváló sör.

Már írtam róla, tehát ezúttal is nagyjából ismétlem magam: "Hatalmas, tartós habbal indít, lehet harapdálni egy kicsit, jó keserű hab. Kellemes citrusos, mézes illata van. A sör remekül hozza az amerikai IPÁk és APÁk komplex, gyümölcsös (főleg citrusos, de nem citromos és nem savanyú) és egyben markánsan keserű ízvilágát. Kicsit könnyebb, vizesebb darab, de szerintem speciel ez inkább előnye: egy súlyosabb IPA hajlamos a végére sziruposodni, itt ez a veszély nem fenyeget. Friss, itatja magát, de mégis komplex."

OK, szóval ez egy könnyen csúszó, harmonikus ivósör markáns amerikai komlózással. Na de mi benne a rendkívüli? Próbáljuk megfejteni a titkot!

Light IPA, mondja a meghatározás a cimkén. Session IPA, mondják manapság a könnyű, alacsonyabb alkoholtartalmú IPÁ-kra, amik elvileg ilyen könnyen csúszó "nyári" sörök. Ez utóbbiakból kóstoltam párat ilyen-olyan sörfeszteken, de meg se közelítették a Dieselt. Nem lebecsülve őket, mindig volt egy kicsit olyan érzésem, hogy "túlkomlózott szódát" ittam: komló (aroma és keserű) volt bennük, maláta alig.

Ha meg feljebb mentem az alkoholtartalommal, a "normál" IPA, esetleg a double IPA tartományába, akkor ugyan megjelent a maláta is, de a sör elvesztette a könnyen iható jellegét, helyette nehéz, testes szopogatnivaló "kóstolósörré" változott. Amivel persze nincs baj, ilyenek a belga tripelek, vagy a bajor duplabakok is. De a kettő között hiányzott valami. Az, amit a Diesel tud.

A Diesel ugyanis az IPÁk "pilzenije". Egyfelől hozza az IPÁk citrusos-gyantás-mézes aromáit és ízeit, másfelől viszont van érezhető, de mégse nehéz malátás teste. Könnyen iható, mert a kettő között megvan a harmónia. Ritka adottság ez, nagyon kevés hasonló IPÁt ittam eddig. Talán még a Lobkowicz Ale ad hasonló ízélményt (fogyasztom azt is rendszeresen), igaz, az nem IPA, legalábbis a cimke szerint nem az. De a cimke mindegy is, lehet, hogy a Diesel sem IPA tulajdonképp.

Akármi is, remek sör.

Diesel

• Rate beer pontjaim: 45/50 (Illat: 9/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 5/5; Összbenyomás: 18/20)
• Beszerzés: Legenda Sörfőzde
• Ár: 500 Ft a Legenda Sörfőzde Centerben
• Csapon is van?  Fene tudja. Eddig egyszer futottam bele a Legenda egyik belvárosi sörözőjében, de annak már jó pár éve. Nem győzött meg, túl hideg volt. Egyébként a Legenda Sörfőzde Centerben még sosem láttam csapon.

5: Primator Stout

A cseh sörök kultusza nem jelenti azt, hogy minden cseh sört imádok. Csehországban is főznek gyenge, rossz söröket, bár kevesebbet, mint mondjuk Magyarországon. Meg főznek olyanokat is, amelyek lehet, hogy jó minőségűek, nekem mégsem ízlenek. Ízlések és pofonok, ugyebár. A Primator söreit pl. általában egyáltalán nem kedvelem, szerintem messze nem olyan jók, mint amilyen tekintélyük van sörrajongó körökben. Van azonban egy kivétel, ami olyannyira kivétel, hogy rögtön kedvenc is.

A Primator Stout.

Stout, azaz felsőerjesztésű fekete sör, amelyet ikertestvérétől a portertől elvileg a pörkölt (nem malátázott) árpa használata, illetve a nagyrészt ennek köszönhető erősen keserű, pörkölt malátás, kávés íz különböztet meg. (A porterek inkább csokis, kakaós ízűek elvileg.) Aztán persze a valóság az, hogy vannak stout ízű porterek meg porter ízű stoutok.

A Primator Stout pl. legalább anyira csokis, kakaós, mint amennyire kávés, szóval inkább olyan vegyesfelvágott. Annak viszont nagyon jó. Az illata inkább kakaós, némi földes, kenyeres beütéssel. Ez a kenyeres, savanykás kovászos komponens az ízében is megtalálható, természetesen szerényen megbújva a domináns pörkölt maláta és étcsoki mögött. Emellett jól itatja magát, egyszerre "vizes" és selymes kortyérzettel, keserű (illetve a háttérben némi kenyeres savanykás) utóízzel.

Remek ivósör, egy angol klasszikus, kis csehes beütéssel.

Primator Stout

• Rate beer pontjaim: 44/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 18/20)
• Beszerzés: Beerbox, újabban szupermarketek, pl. Interspar
• Ár: 380 Ft a Beerboxban (+üveg)
• Csapon is van?  A Doktor Blažejben általában szokott lenni. Mondjuk túl hidegen csapolják, ofkorsz.

Illusztráció a kedvencekről

Amik kimaradtak

Naszóval, túlestünk a listán, megvan az öt kedvenc.

Viszont meg kell állapítsam, messze nem ad teljes képet sörfogyasztási szokásaimról, sőt még a sörkedvelési preferenciáimról sem. A fenti lista erősen pilzeni túlsúlyos, ami annyiban jogos, hogy végülis tényleg a kedvenc sörtípusom és tényleg gyakran iszom a fenti vagy egyéb példányait.

Viszont jó pár szintén kedvelt sörtípus teljesen kimaradt:

• Pedig igen gyakran iszom pl. könnyű cseh barnasöröket. Tíz évvel ezelőtt pl. valószínűleg az ebbe a körbe tartozó barna Kozelt mondtam volna egyik (ha nem a) kedvenc sörömnek, de ez leginkább a csehországi sörözési élényeknek, azon belül is a Fekete Ökörnek volt köszönhető. Viszont a mára a magyar boltokban is megjelent dobozos sajnos a középszernél is gyengébb, így teljesen leszoktam a fogyasztásáról. Helyette van sokféle jó cseh barna, gyakran megfordul a hűtőben a Konrad Kapucinja, a Postřižinské Tmávé vagy éppen mostanában leginkább a Budvar barnája. Mindegyik jó, viszont egyértelmű kedvenc nincs, ezért inkább "vetésforgó" szerint fogyasztom őket.
• Kimaradtak a bajor búzák, pl. a Weihenstephaner és a Schneider Weisse sörei, közülük is kiemelten a búzabakok: a Vitus és az Aventinus.
• Kimaradtak a belgák, dubbelek, tripelek, saisonok, flamand vörösök. Pedig visszatérő kedvenckandidátusok itt is lennének, mondjuk a Westmalle sörei, vagy a Dupont Saison, ha nagynéha hozzájutok.
• Kimaradtak a britek. Amik sajnos leginkább hiányoznak itthon. A Fuller's jó söröket főz, jobb híján ezekből veszek néha, de úgy tíz-tizenöt igazi brit pubot London vagy éppen Oxford belvárosából igazán átteleportálhatna a Sörforradalom Istene, mert a jó csapolt angol ivósörök nagyon hiányoznak a pesti sörpalettáról.
• Kimaradtak a eredetileg amerikai, manapság pedig nemzetközi sörtípusok, az IPA, APA, BIPA, stb. Kimaradtak az egzotikus, elfelejtett, majd felkapott régi típusok, a balti porter, a kölsch, a gose, a berliner weisse, stb. (Na jó, ezek egy részéért egyáltalán nem vagyok oda, hogy őszinte legyek...)

A kimaradás oka részben az, hogy mint fentebb említettem, nem lehet valakinek 27 kedvenc söre. De a kimaradás oka az is, hogy a legtöbb fenti kategóriát egyszerűen nem ismerem még eléggé. Belga, német, amerikai vagy éppen brit vonalon elképesztő választék van és én ennek csak kis nagyon hányadát kóstoltam. Belga sörökből sokfélét lehet itthon kapni, itt-ott-amott egészen kiemelkedő választékban, nem is tartok sehol sem a felderítésükben. Kb. ugyanez igaz az amerikai és egyéb IPA-APA-stb. áradatra: néha veszek egyet-egyet, de ez csak csepp a tengerben, ráadásul sok tétel el is tűnik a boltokból egy idő után. A német és főleg a brit választék pedig eleve rendkívül limitált itthon.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy a kedvenclista óhatatlanul egy pillanatkép. Változott a múltban: a mostani kedvencek egy része nem is létezett mondjuk tíz évvel ezelőtt. És változhat a jövőben is, ha felfedezek valamilyen újdonságot.

Ami tiszta haszon, jöhet majd egy új "kedvencposzt" pár év múlva...

Na, hát ha volt 2005-ös mozilista, akkor legyen 2005-ös Promontor-díj is.

Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.

A bukás (az év legjobbja!)

Bruno Ganz tökéletes alakítása csak egy érv a film mellett, amely történetileg is hiteles, megrázó módon mutatja be Hitler őrűlt uralmának még őrűltebb utolsó napjait. Ekkor már Hitler is látta az elkerülhetetlen összeomlást, de hagyta szenvedni népét, mert "a vesztes nép pusztulást érdemel". Ennek megfelelően a film értelmetlen és sokkoló halálok sorozatát mutatja be: tízéves újoncok esnek el Berlin utcáin orosz golyózáporban, vagy éppen bújkáló dezertőröket lőnek le Gestapós különítmények. Hitler hatalmát mutatja, hogy sokan még ekkor is istenítették, belső meggyőződésből engedelmeskedtek neki és még az öngyilkosságba is követték. A legmegdöbbentőbb Göbbelsné példája, aki hat gyerekét is meggyilkolta, mondván, hogy nem érdemes élniük a jövendő, nemzetiszocializmus nélküli, világban. A film erős figyelmeztetés: óvakodj a diktátoroktól!

Dallas Pashamende (a "legjobb magyar film" kategóriában)

Dallas Pashamende (trailer) from Hungarian National Film Fund on Vimeo.

Remek atmoszférájú film, remek színészekkel (mindkét főszereplő nagyot alakít) és egy kissé kiszámítható, kissé galivúdiasan közhelyes, de ennek ellenére magyar viszonylatban meglepően élvezhető és "folyékony" történet. A film fő erénye a képek és a főleg amatőr szereplőgárda által teremtett hangulat, illetve a sokkoló környezet. Biztos, hogy egy ilyen film nem fogja megoldani a cigányság problémáját, de legalább együttérzést kelthet a "ganz unten" élő, reménytelen és kiszolgáltatott emberek iránt.

Nócsnoj dozor / Éjszakai őrség (A "Hollywood" kategóriában)

A birodalom visszavág. Az oroszok a hidegháború elvesztése után hazai pályán hívták ki az amcsikat: közönségfilmet készítettek. A halivúdi dominancia megtöréséig még hosszú az út, de az Éjszakai Őrség ezzel együtt is figyelemre méltó. Minden elem adott hogy egy újabb kultuszfilmmel gazdagodjon a fantasyk népes rajongótábora. Egyedi képi világ, gyors ritmusú és meglepő fordulatokat tartogató sztori, remek szereplők jellemzik. Trilógiáról lévén szó, a folytatás is adott, már várom is. Az amcsik persze tudják mit kell tenniük a hegemóniájuk megőrzéséhez: egyszerűen megvették a filmet, így aztán azt nemzetközileg a 20th Century Fox forgalmazza.

Mint egy angyal

Agnes Jaoui előző filmjét (Le gout des autres / Ízlés dolga) az év legjobbjai közé választottam, így nyílvánvaló volt, hogy az új filmjét is meg kell néznem. Nem csalódtam, az új mű ugyanolyan izgalmas és magával ragadó, mint az elődje. A rendezőnő fő témája, úgy látszik, annak bemutatása, mennyire hajlamosak az emberek vágyálmokat kergetni a magánéletükben és milyen nehezen jönnek rá, hogy könnyedén megtalálnák a boldogságukat, ha a környezetükben lévő embereket nem megbántanák, hanem tisztelnék, szeretnék és bíznának bennük.

Hervadó virágok

Lassú léptű, látszólag unalmas mozi, se izgalom, se ézelmek. Aztán egy idő után érdekessé válik a történet, ahogy a már nem teljesen fiatal néző szembesül azzal, hogy a szintén nem teljesen fiatal szereplők milyen különböző életutakat járnak be. A főszereplő egy gazdag, öregedő agglegény, aki már nem is akar családot. Aztán egyszer csak kap egy névtelen levelet, amelyben arról értesíti egykorvolt barátnője, hogy van egy majdnem felnőtt fia. Némi habozás után útra kel, hogy felkeresse a szóbajöhető barátnőket és megtalálja a fiát. Ahogy sorban látogatást tesz a volt barátnőknél, szembesül azzal, milyen különböző módon félresiklott életutakat jártak be és ahogy legtöbbjükön látja a boldogtalanságot, lassan rájön,hogy a saját élete is félresiklott. Ahogy járja tovább az útját, egyre inkább meg akarja találni a fiát, mintha a vele való találkozás helyrehozhatna egy elrontott életet. Legalábbis ez az én értelmezésem, bár a szikár történet elég rejtélyes ahhoz, hogy másképp is lehessen interpretálni.

Berlin harmadszor.

Ezúttal következzen egy felsorolás a berlini falhoz nem kapcsolódó és mindenképp megtekintendő látnivalókról, praktikus információmorzsákkal vegyítve.

TV-torony

Promontor utazási alapelvei közé tartozik a lehetséges kilátópontok felfdezése, megmászása és a magasból számos vagy inkább számtalan fénykép készítése. Berlin meglehetősen lapos, így a kilátópontok alapvetően ember által épített objektumok, kezdjük rögtön ezek listájával:

• TV-torony (203/207 m, Panoramastraße), nyilvánvalóan az egyes számú választás, részletek mindjárt.
• Weltballon (150m, Zimmerstraße): Ez egy héliummal töltött légballon, amely egy erős kábellel van a földhöz rögzítve. Félórás turnusokban húzzák fel-le a ballont (15 perc a "nettó" fent töltött idő), egy turnus max. 30 embert jelent. Nem lehet előre időpontot foglalni, elsősorban azért, mert időjárásfüggően üzemel az attrakció. Mi nem próbáltuk.
• Kollhoff-torony (100m, Potsdamer Platz): erről említést tettem az előző posztban. Nem próbáltuk, majd legközelebb.
• Siegessäule (50m, Großer Stern), azaz Győzelmi Oszlop, a Tiergarten közepén, nagyjából egyenlő távolságra a Brandenburgi Kaputól és a Kurfürstendammtól. A földszinten állítólag van egy kisebb kiállítás is. Nem próbáltuk, majd legközelebb.
• Reichstag (47 m, Platz der Republik): Ez kilátópontnak nem olyan nagy etwas, viszont önmagában is érdekes, de erről majd később.

Szóval a TV-torony.

Ahogy az előző posztban írtam, "múltkor" voltam itt a barátaimmal, vacsoráztunk itt egy jót. Kár, hogy ez több, mint 30 éve történy, ideje volt másodszor is tiszteletünket tenni.

Nézzük először is a jegyrendszert! Ezt alaposan tanulmányozni kell, mert az ár sok mindentől függ:

• Lehet jegyet vásárolni a helyszínen. Itt vannak pénztárak (2-3 pénztárossal, elég lassú) és vannak automaták. Az utóbbi a javasolt, jóval kisebb a sor előttük. Mi a pénztárra fanyalodtunk (ez kb, fél órányi várakozást jelentett, de más alkalmakkor láttunk hosszabb sorokat is), mert olyan tömegközlekedési turistajegyünk volt, ami kedvezményt adott a TV toronyba, de ezt csak a pénztárnál tudtuk érvényesíteni. Szerintem diákjegyet is csak a pénztárnál adnak, mert kell hozzá diákigazolvány. A helyszínen lehet "azonnali" jegyet venni vagy egy későbbi időpontra. Az "azonnali" azért kapott idézőjelet, mert igazából ez is időpontra szól, csak a legközelebbi elérhetőre: ami a tömegtől függően lehet akár több óra is. Nekünk pl. háromnegyed órával későbbre szólt. Persze ezt már nem kell a helyszínen kivárni, sétáltunk egyet és visszajöttünk időre.
• Lehet jegyet vásárolni interneten, egy hétre előre, szintén időpontra. Ezek viszont drágábbak: egy helyszíni felnőttjegy pl. 16,50, az internetes viszont már 21,50. Gyerekjegy esetén 9,50 helyett 12 euró a taksa. Megkérik a kényelem árát.
• A toronynak két szintje van, éttermi (207 méter magasan) és kilátószint (203 m). Az éttermi szintre (ami forog körbe, fél óra egy fordulat, tehát nem kell mászkálni a körbenézéshez) szintén az interneten lehet előre jegyet venni, van folyosó melletti és ablak melletti asztal, az előbbi ugyanannyi, mint a normál internetes jegy (mondjuk nem tudom, mi értelme van, nem lehet túl jó onnan a kilátás), az utóbbi 24,50. Persze az étteremben fogyasztani is kell, van reggeli, nappali és esti étlap, meg van egy-két speciális ajánlat a kilátószinten lévő bárba. Mi ezeket kihagytuk, az étlap nem magyar zsebekre van méretezve.
• Ahogy erről még az első berlini posztban volt szó, léteznek mindenféle berlini turistajegyek, amik kedvezményes vagy esetleg ingyenes belépést biztosítanak a TV toronyba, ezek tovább bonyolítják a jegyvásárlók dolgát.

De lépjünk túl a jegyvásárlás viszontagságain.

A kilátás igazán impozáns. A TV torony nagyjából a központban van, azaz igazán ideális a heyzete. Emlékeim szerint egy bő órát töltöttünk fent, fényképezgetve, bámészkodva, épületeket beazonosítgatva. De beszéljen erről a szokásos anziksz:

Múzeumsziget

A Múzeumsziget Berlin válasza a Louvre-ra vagy éppen a British Museumra. Összességében azért valamivel kevésbé gazdag az itteni gyűjtemény, mint az említett konkurrenseké, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes megnézni.

A Spree-sziget északi részén található komplexum öt különálló múzeumból áll, amelyeket száz év alatt, 1830 és 1930 között építettek. A legrégebbi az Altes Museum (Régi Múzeum), a legújabb a Pergamon Múzeum. A gyűjtemények elsősorban a régészet kedvelőit érdekelhetik, ókori kelet (Babilon, Egyiptom, stb.), görögök, etruszkok, rómaiak, bizánciak. Ezek elfoglalnak négy múzeumot az ötböl. Az ötödiknek (Alte Nationalgalerie, azaz Régi Nemzeti Galéria) marad a festészet és némi szobrászat, de az itteni gyűjtémény messze nem olyan jelentős, miint mondjuk a Louvre: elsősorban német műveket lehet itt látni, amelyek persze érdekesek, de igazi "húzónevek" nincsenek.

Viszont a régészeti anyag igazán impozáns. A legtöbben ebből persze a Pergamon Múzeumra kiváncsiak, ahol  több Közel-Keletről "elhozott" építményt lehet megcsodálni, közülük is a leghíresebb a Pergamoni Zeusz (Athéné) oltár. Na, ezt sajnos nem láttuk, ugyanis a Pergamon Múzeumot éppen átépítik, így az épületnek csak a kisebbik része látogatható jelenleg. Az átépítés jó sokáig eltart majd, a tervek szerint 2025/26 környékén lesz csak kész, addig a múzeum korlátozottan látogatható. Mi (2018 nyarán) a déli szárnyat láthattuk, itt is van azért látnivaló, pl. a milétoszi piackapu vagy a babiloni Istar-kapu. Ugyancsak ebben a szárnyban található az iszlám gyűjtemény, köztük pl. a Mshatta homlokzat. Viszont ha minden igaz, idén bezárják a déli szárnyat és megnyitják a középső és északi szárnyakat helyettük, tehát akár mehetnénk is vissza megnézni, amit tavaly elmulasztottunk.

Ami egyébként azért se lenne rossz ötlet, mert az egy nap, amit rászántunk, az bizony nem volt elég az összes múzeum megtekintésére, annak ellenére se, hogy nyitástól zárásig végig ott voltunk, ráadásul mindezt a csütörtöki "hosszú napra" időzítve, amikor este 8-ig vannak nyitva a múzeumok. Így lényegében "három és fél" múzeumot sikerült megnézni, a "fél" a már említett Pergamon Múzeum volt, emellett kipipáltuk az Altes és Neues Museum-ot, illetve a képtárat. A Bode Museum sajna kimaradt.

De nézzük a szokásos anzikszot:

Jegyek, sorok, hőmérséklet

A jegyrendszer német szokás szerint opciókban gazdag, de nem feltétlenül logikus és semmiképp sem könnyen áttekinthető. A jelenlegi árak (amelyek tavaly óta mintha emelkedtek volna...):

• Altes Museum, Alte Nationalgalerie: 10 Euro (mármint múzeumonként, nem a kettő együtt)
• Neues Museum, Bode Museum: 12 Euro (mármint múzeumonként, nem a kettő együtt)
• Pergamon Museum: 19 Euro (intelligenciateszt hülye turistáknak...)
• Múzeumsziget napijegy: 18 Euro
• 3-napos jegy Berlin összes állami tulajdonú múzeumába: 29 Euro
• A jó hír: 18 év alatt ingyenes a belépő

Ez így eddig tulajdonképpen nem bonyolult és ha eltekintünk a Pergamon Múzeum 19 fabatkás trükkjétől, akkor nem is logikátlan (illetve a "üzleti logika" abban is megvan, a felületes turistákat lehet remekül átejteni vele...).

Bonyolult ott kezd lenni a dolog, ha a mindenféle berlini turistajegyeket elkezdi tanulmányozni az ember. A múltkor már említettem a Berlin Welcome Card-t, ennek van egy Museum Insel-es változata, ami 72 óráig érvényes. Ennek pl. a sima 72 órás Welcome Card-hoz képest 17 Eurós felára van. Ha az alapjegy megéri (amiről amúgy nem vagyok meggyőződve), akkor ez egy  megfontolandó ajánlat lehet. De létezik pl. egy Berlin Pass nevű jegy is, az is magában foglalja a múzeumszigetet.

A magam részéről ezek tanulmányozását egy idő után feladtam: az a benyomásom alakult ki, hogy egy csomó olyan drága attrakciót is magukban foglalnak, amikre a magamfajta fapados turista nem költ (Madame Tussauds, Hop on/Hop Off turistabusz, sétahajózás, Segway Tour) és ha ezeket nem akarom igénybe venni, akkor nem igazán érik meg az árukat. (Ez egyébként eléggé általános tapasztalat, még nem igazán találtam olyan várost Európában, ahol az ilyesfajta "all-inclusive" turistajegy ajánlat megérte volna az árát...)

Úgyhogy a vége az lett, hogy napijegyet vettünk. Ahogy írtam fentebb, egy nap nem elég az összes múzeumra. Amire elég volt, azzal mi nagyjából elégedettek voltunk. Ami kimaradt (Bode), arra már sajnáltam volna az időt és a pénzt másnap, volt más látnivaló a listánkon bőven. Ha legközelebb arra járunk, majd megnézzük  a Pergamon most kimaradt részével együtt.

Ha valaki kényelmesebb tempóban az összes múzeumot meg akarja nézni, annak viszont ajánlott a 3 napos bérlet.

Ez utóbbi előnye lehet, hogy a sorállások ideje is jobban "belefér". Merthogy sorállásra azért kell számítani. A helyzet persze nem annyira vészes, mint mondjuk a híresebb párizsi múzeumokban, de főleg a Pergamon előtt azért elég hosszan kell várakozni. Mi egész jól megúsztuk a dolgot, Se az Altes, se a Neues Museum előtt nem volt sor (vagy annyira minimális volt, hogy már el is felejtettem). A Pergamonnál pedig a napközbeni hosszú sor délután 4 után egész elviselhető rövidségűre apadt, így végül megkockáztattuk, hogy kivárjuk, míg bejutunk. Ha jól emlékszem, bő félórát kellett várnunk csak.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni, az a hőség. Mi egy augusztusi kánikulai napot választottunk ki, hogy "bemeneküljünk" a múzeum vastag, hűvös falai közé. Ebbéli számításunkban azonban csalatkoznunk kellett. A múzeumokban légkondícionálás nem volt és vastag falak ide vagy oda, a termek erősen átmelegedtek, némelyik pedig kifejezetten fülledt is volt. Aki nyáron jár Berlinben, jól teszi, ha számít erre.

Reichstag

Biztos nem a legpatinásabb (mert az a londoni), semmiképp sem a legszebb  (mert az a budapesti), de vélhetőleg a legviharosabb történelmű parlamenti épület a berlini Reichstag, ami kihagyhatatlan eleme bármilyen berlini bakancslistának.

A Reichstag mai állapotában egyszerre egy történelmi emlékmű, egy modern építészeti látványosság, egy kilátópont és végezetül egy működő parlament. Ennek a négyes természetnek megfelelően az épület meglátogatásának is különböző formái lehetségesek:

• A legnépszerűbb a tetőterasz és a kupola meglátogatása. A fent említett négy elemből hármat megtapasztalhatunk: a kilátást és a modern épületet értelemszerűen a szemünkkel láthatjuk, az épület történetét pedig az audioguide meséli el.
• Részt vehetünk egy nagyjából 45 perces előadáson, amelyet az ülésteremben tartanak meg. Értelemszerűen itt a fókusz az intézmény működésén van, de persze az ülésterem építészetileg is érdekes. A szokásos német mellett hetente egyszer francia és angol nyelvű előadások is vannak.
• Létezik vezetett túra is, amely 90 percig tart. Minden tekintetben ez a legrészletesebb információforrás.
• Végezetül meg lehet látogatni a Bundestag üléseit, gyakorlatban is megtapasztalván egy demokratikus országgyűlés működését.

Bármelyik lehetőséget is választjuk, mindegyik ingyenes. A német állam láthatólag nem akar üzletelni a parlament épületével és fontosnak tartja, hogy bárki számára szabadon elérhető legyen. Ugyanakkor előzetesen regisztrálni kell, amit célszerű az interneten megejteni, hetekkel, esetleg hónapokkal a berlini vizit előtt. Nem kizárt persze, hogy bejuthatunk enélkül is, legalábbis nekünk sikerült a helyszínen, miután az utóbbi időszak szerencsétlen hagyományait követve elfelejtettem időben utánanézni az internetes regisztráció mikéntjének.

A helyszíni regisztráció az Reichstag épülete mellett, a Schiedemannstrassén lehetséges, itt található egy kis pavilon, ahol aznapra vagy a következő két nap valamelyikére lehet regisztrálni. Itt általában elég nagy a sor, nekünk azonban ismételten szerencsénk volt, zárás (este 8) előtt félórával már nem voltak sokan, a legtöbben nem mertek beállni, mi viszont megkockáztattuk és szerencsénk volt, mert pár perccel a zárás előtt bejutottunk és mind másnapra, mind harmadnapra volt még hely több időpontra is. Persze ilyenkor már csak a dóm és a tetőterasz meglátogatása jöhet szóba, a sokkal kisebb létszámú túrára és az előadásra már nem szokott hely maradni.

Maga a látogatás két nappal később zajlott.

A kezdés időpntja fix, azt nem szabad lekésni, a távozás viszont egyéni döntés kérdése, mindenki a saját tempójában járhatja be a kupolát és a tetőteraszt. Az audioguide 11 nyelven érhető el, magyarul sajna nem. A működése ugyanakkor nagyon tetszett, ugyanis a készülék lokációérzékeny, azaz amikor egy adott ponthoz érünk, akkor az ahhoz kapcsolódó szöveg automatikusan elindul, nem kell semmilyen gombot nyomogatni. A szöveg elég gazdag és alapos, kapunk rövid történeti összefoglalót, elmagyarázzák a modern épület "ideológiáját" (a jelszó az átláthatóság és a környezettudatosság), illetve a Bundestag működését. A kupolát végigjárva a környező közelebbi és távolabbi épületeket is bemutatja a szöveg, méghozzá elég alaposan, mert én elég jól ismertem a várost és a főbb épületeit és még nekem is tudtak újat mondani.

Végezetül a kupola alján van egy részletes kiállítás, rengeteg fényképpel és szöveggel, amely végigköveti az épület és az azt körülvevő politikai, történelmi események történetét a megépítésétől napjainkig. Na itt is jó sok időt el lehet tölteni.

Állatkert

Nem vagyok nagy állatkertrajongó, külföldön pedig egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy megtekintsem a helyi állatseregletet, amely egyébként általában 90%-ban ugyanaz, mint az itthoni. A lányom viszont másképp gondolkodik ebben a kérdésben és kifejezte abbéli kivánságát, hogy márpedig a berlini állatkertet nézzük meg. Egyrészt mert általában is imádja az állatokat, másrészt meg ugye ott van a panda. Kötelességtudó apukaként rábólintottam: rendben, a berlini állatkertet megnézzük.

No de melyiket? Merthogy Berlinben két állatkert is van:

• Zoo Berlin, avagy Zoologischer Garten
• Tierpark Berlin

A Zoologischer Garten az eredeti, 1844-ben megnyitott berlini állatkert, amely a Tiergarten nevű bazinagy park délnyugati csücskében található. A Tierpark Berlin-t 1955-ben alapította a keletnémet állam, hogy Kelet-Berlinnek is legyen állatkertje, merthogy a Tiergarten egész területe a Nyugat-Berlinhez tartozott. Ennek megfelelően az ember azt várta volna, hogy az egyesülés után a Tierparkot bezárják, de végül nem ez történt, a Tierpark is megmaradhatott.

Nekünk azonban az eredeti állatkertet kellett meglátogatnunk, mert a panda ott volt.

A családi jegy nem olcsó mulatság, 41 Euro-t kóstál. Pontosabban kétfajta családi jegy van, a Kleine Familie jegy 25 euro, ezért egy szülő viheti be a gyerekeket, a Grosse Familie jegy 41 euro, ezért mindkét szülő plusz a gyerekek mehetnek be. (Mellékszál, de sokat elmond, hogy a Grosse Familie jegyet két azonos nemű szülő is igénybe veheti...)

Az állatkert maga nagyon hasonló a budapestihez: egy "városligeti" környezetben elhelyezett, patinás pavilonokkal dúsított, területre talán egy picit nagyobb intézmény.

A fő attrakció természetesen a panda. Panda nem jár akárkinek, illetve nem olcsó mulatság. Ennek megfelelően azokban az állatkertekben, ahol van, ott biztos kiemelt látványosságnak számít. Ez meglátszott Berlinben is: bár aznap nem volt nagy tömeg az állatkertben, a panda pavilonjánál elég sokan voltak. Kétszer is odakanyarodtunk, először aludtak, másodjára uzsonnáztak. A panda mellett a vizilovak hagytak bennem komolyabb emléket, nekik sokkal tágasabb helyük van Berlinben, mint a pesti állatkertben, így úszkálás közben is megfigyelhetőek. 

Hozzám hasonló történelemrajongóknak érdekes lehet az antilopház (Antilopenhaus) aulájában berendezett kis történeti kiállítás, ami az állatkert történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, meglehetősen részletesen. Különösen érdekes volt pl. a náci korszak bemutatása, amikor az egzotikus állatok helyett az "igazi német" állatok bemutatására helyezték a hangsúlyt, vagy éppen a kilencvenes évek vitáinak bemutatása, amelyeket a kelet-berlini állatkert sorsáról folytattak az egyesülés után, és amelyben kicsiben jól követhető volt az egyesülés utáni ossi-wessi feszültség.

Nikolai Viertel

A végén pedig következzen valami egészen más.

A Nikolai Viertel ugyanis nem belépőjegyes látnivaló, hanem egy kicsit elfeledett, fura városnegyed. Azt már említettem, hogy a Nokilai Viertel-t azaz Miklós Negyedet 1987-ben építették, a város alapításának 750. évfordulójára. Namármost, ez több szempontból is egy elég különös épületegyüttes. A háborúban nagyjából porig rombolt Kelet-Berlint építészetileg a korban megszokott panel lakótelepek és egyéb "szocialista" modern épületek domináns jelenléte jellemzett, egy-két mutatóban megmaradt régi templom vagy múzeum kivételével. Ez egy büszkén felvállalt stílus volt, a szocialista NDK nagy "teljesítménye". Bátran építettek bazinagy, jelképes, modern monstrumokat a város központjába, amelyeket aztán az NDK propaganda az egekig magasztalt.

A talán legfontosabb ilyen épület éppen a Nikolai negyed tőszomszédságában található óriási Palast der Republik volt, amely a keletnémet "munkásállam" hatalmas eredményeit és sikereit jelképezte. Itt volt a keletnémet parlament, itt tartották a német állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) kongresszusait, továbbá egy csomó egyéb rendezvényt is: afféle Nagy Állami Kulturházként is üzemelt. Jelképes és utált épület volt, jelképes helyen, a valahavolt Berliner Schloss, azaz a lebontott berlini királyi palota helyén. Nem csoda, hogy az egyesülés után fordult a kocka, ezúttal a Köztársasági Palotát bontották le és ottjárttunkkor éppen gőzerővel épült újjá a Berliner Schloss.

1987-ben azonban még állt a hatalmas, modern, beton-üveg kolosszus, épp ezért volt meglepő, hogy a következetes múlttagadás évtizedei után annak közvetlen tőszomszédságában, a modern Berlin szívében, egy középkori hangulatú negyedet rittyentettek. Helyreállították a negyed nevét adó Szent Miklós templomot, restaurálták, illetve újjáépítették a környező régi polgárházakat és keskeny, kanyargós sétálóutcácskákat alakítottak ki, patinás hangulatú éttermekkel, kávézókkal, kisboltokkal.

A háború rombolásai miatt azonban rengeteg üres telek volt a környéken. Ezek egy részére részben panelépületeket építettek, de ezeket is "középkorias" stílusban, szorosan egymás mellé, díszes, tagolt homlokzatokkal, néhol ívelt árkádokkal. Amolyan "emberarcú panelek" lettek ezek. Talán ez a fura kettősség adja ma a Nokilai Viertel igazi vonzerejét, annak ellenére, hogy ezek az "álrégi" panelek azért megosztják mind az építészeket, mind a laikus nézelődőket. A magam részéről elfogadóan állok a kérdéshez, szerintem az összkép nem rossz. Azt hiszem, a berliniek is elfogadták a "negyedet" máskülönben nem lenne esténként teltház az itteni éttermekben, kocsmákban. Márpedig az van, ahogy ezt mi is megtapasztaltuk.

Nem belépőjegyes látnivaló, írtam fentebb, de ez nem teljesen igaz. Mi ugyan egyiket se néztük meg időhiány miatt, de azért van itt mit nézni múzeumilag is. Maga a Szent Miklós templom is múzeum, de itt van az Ephraim Palota és a Knoblauchhaus (Fokhagymaház), mindhárman a berlini Városi Múzeum részei. Az Ephraim Palotában időszaki kiállítások vannak, a Knoblauchhaus pedig Berlin biedermeier korszakát mutatja be.

Szóval mindenképp érdemes időt szakítani az egyébként nem túl nagy Nikolai negyedre, körbejárni azt a néhány szűk utcácskát, benzni a múzeumokba, este pedig beülni valamelyik hangulatos sörözőbe vacsorázni.

Na, ennyit mára Berlinről. Folyt. köv.

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2006-ból.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy a lányunk már egész nagy volt, így olyan utunk is volt, amikor nagymamákra lehetett bízni, meg olyan is, ahol már nem kellett minden lépését árgus szemekkel figyelni (csak minden másodikat...)

Komárom (október 14-15, november 3-4.)

Két rövid kirándulás Komáromba, először haverokkal sörözni, aztán a családdal sétálgatni. Mindkétszer az igazi régi Komárom volt a fő cél, amely a határ túloldalán található település. (A Vág torkolata gyakran volt stratégiai fontosságú hely a történelem során.) A déli oldalon eleinte csak egy Rév-Komárom nevű kis átkelő volt, később pedig Új-Szőny néven egy nagyobbacska település, amelyet csak a XIX. század végén csatoltak a túlparti városhoz.

Ma mindkét város fő attrakciója a híres erődrendszer, amelynek a Duna mindkét partján találhatóak egységei (pl. Monostori Erőd). Ehhez képest mindkétszer kihagytuk az erődöket és inkább Komárom belvárosában sétálgattunk, illetve vacsoráztunk is, egyszer a Klapka téren a Zichy palotában, egyszer pedig a Tiszti Kaszinó épületében (sajnos az éttermek neveit elfelejtettem). Kellemes élmény volt, de az erődőket egyszer még meg kell majd néznünk.

Révfülöp / Balatonfüred (július 22-28)

Egy hét a Balatonnál. A kánikulára való tekintettel alig mozdultunk el a vízpartról, bár eredetileg terveztünk rövid kirándulásokat (Káli medence, Badacsony, Tapolca, stb.) de 35 fokban a tettvágy alábbhagy sajnos.

Az első négy napot a vízparti Hotel Révfülöpben töltöttük, annak is a strandján leginkább, ahol Eszter nagyon élvezte a pancsolást. Ebédet általában a közeli Tóth Vendéglőből hoztunk. Együtt volt velünk egy ismerős sasadi házaspár, akiknek Eszterrel egyidős fiuk van, a két gyerek remekül megvolt és mi felnőttek is jókat beszélgettünk. Esténként elsétáltunk vacsorázni a kikötő felé, sőt egyszer még egy sétahajókázásra is befizettünk. A hotel egyébként elég olcsó volt, ennek megfelelő színvonallal: a szobánk nagyon meleg volt, a reggeli közepes (bár a legyek szerették) és a szálló kertje is eléggé el volt hanyagolva, nem is annyira a vízparti rész, hanem a teljesen lepusztult játszótér (rozsdás és hiányos mászókák, üres gyerekmedence, stb.), ahonnan gyakorlatilag a gyereket el is kellett tiltanunk.

Az utolsó két napot Balatonfüreden töltöttük a szintén vízparti Hotel Füredben, ez egy nagyobb és színvonalasabb szálloda, persze ennek megfelelően drágább is volt, igaz itt sikerült apartmant foglalnunk és vacsorát is kaptunk.

(Komment 2019-ből: A Hotel Füredet azóta tudtommal felújították. A Hotel Révfülöp sorsáról nem rendelkezem pontos információkkal, de amikor két-három évvel később néztem a honlapjukat, akkor már nem volt saját partszakaszuk, azaz mintha "elvették volna" a tőluk a vízparti részt. Most viszont úgy tűnik, mintha megint lenne saját partszakaszuk, bár a honlap fényképei alapján gyanítom, hogy komoly felújítás azóta se történhetett ott...)

Köln (július 7-9.)

Rövid hétvégi kiruccanás fapadossal. A Köln-Bonn repülőtér a Germanwings "anyareptere", nagyjából félúton a két város között remek közlekedéssel, így fapados szokásokkal ellentétben 15 perc alatt bent voltunk Köln centrumában, hála a gyors elővárosi vasútnak. A szállásunk (Hotel Am Augustinerplatz) a szűk értelemben vett belváros szélén volt így rövid sétával minden lényeges látnivalót el lehetett érni.

Persze "a" látnivaló az a Kölni Dóm, a gótika csodája. A belváros maradéka speciel a nyomába sem ér, lévén nem sok eredeti maradt a 2. világháború után a tönkrebombázott városban. Így az 50-es és 60-as évek nem túl impozáns építészeti dominanciája mellett néhány régebbi hírmondó maradt csak, pl. nekünk tetszett a Nagy St. Martin templom. Szintén kellemes a Rajna part sétánya a hangulatos sörözökkel, bár itt sem kell csodára számítani, láttam már szebb folyóparti panorámát (pl. naponta az Erzsébet hídon átkelve...). A város hangulatát nagymértékben befolyásolta az éppen zajló foci vb. Meccs már nem volt Kölnben (erre vigyáztunk a szervezésnél), de óriáskivetítők (Fan Fest) voltak két helyen is és a néha kicsit hangos, de alapvetően vidám és békés drukkerek mindenfelé nagy tömegben bóklásztak. Sok szuvenírárus is volt, ráadásul igyekeztek a lassan aktualitásukat vesztő darabokat féláron vagy még olcsóbban kiárusítani.

A mi látogatásunkat a dóm és a sok séta mellett a helyi sör, a Kölsch gyakori kostólgatása jellemezte még, álljon itt hát egy lista a végiglátogatott sörözőkről és végigkóstolt sörökről:

• Brauhaus "Zum St. Peter": Péntek este a remek vacsora (emlékeim szerint egy matjes) mellé egy finom Gilden is lecsúszott.
• Brauhaus Papa Joe`s "Klimperkasten": Szombaton ebédeltünk itt. Úgy rémlik, a leves nagyon finom volt és a kolbász is ízlett. Egyébként Gaffelt csapolnak.
• Brauhaus Sünner im Walfisch: Szombat este voltunk itt. Sörileg, először egy Sünner Kölscht kóstoltam, ízlett. Aztán kedvet kaptam egy Sünner Malzhoz, ami nagy hiba volt: ez az édeskés barna sör a kóla és a sör keverékére emlékeztetett, amelyben a kóla dominált inkább; szörnyű volt. Nem hiszem, hogy valaha ittam volna ilyen rossz sört, pláne nem Németországban. Ezzel együtt a hely nagyon tetszett, ami a remek kaja mellett (kenőmájast ettem) annak tulajdonítható, hogy dugig megtelt hely focirajongókkal, akik a világbajnoki bornzmeccsen hajtó helyi hősöknek szurkoltak egy utolsó győzelemért. (A focirajngók alatt nem a mai Fradi B-közép szintje értendő, sokkal inkább egy kellemes polgári közeg, hölgyek, urak, vacsora, sör, jókedv, néha egy felhördülés...)
• Brauhaus Sion: Kellemes bornzmeccs hangulat ide vagy oda, azt a szőrnyű Malzot valamivel le kellett öblíteni. Az itt elfogyasztott Sion némileg helyrebillentette a német sörök reputációját. Úgy tűnik, célszerű a "Ha Kölnben vagy, ígyál Kölscht" alapszabályt követni.
• Cölner Hofbräu Früh: Népszerű és a turisták által is látogatott hely, a Heinzelmännchenbrunnen közelében. Tényleg impozáns, négy-öt termes patinás hely. Sajnos a barátnőmnek éppen egy frissen beszerzett gyorséttermi műanyag kávéscsésze volt a kezében a kezében, így a pincér elhajtott minket. Bár az érthető, hogy máshonnan hozott itallal nem lehet leülni, a pincér olyan bunkó módon beszélt velünk, hogy később sem tértünk vissza és másnak sem ajánljuk: attól, hogy egy hely patinás, még nem kell lenézni és kioktatni a vendéget.

Vasárnap kora délután indultunk haza. Útban a reptér felé megálltunk a Rajna túlpartján a Köln Triangle Kilátójánál, ahonnan még egy utolsó pillantást vetettünk a városra (és néhány kötelező fényképet is csináltunk).

Helsinki (május 14-18)

Úgy átlagban évente egyszer biztos járok Helsinkiben munkaügyben. (Néha Tamperében van megbeszélésem, de olyankor is általában Helsinkiben szállok meg és onnan vonatozom át Tamperébe.) Ilyenkor egy rövid belvárosi séta során felmérem a változásokat aztán találkozom helsinki ismerőseimmel (akik persze leginkább espooiak, de mindegy...) Ezeket az utakat általában nem veszem fel a honlapomra, mert nem igazán látok ilyenkor új helyeket, de most egy kicsit több időt töltöttem a városban (egy konferencián vettem részt) és két esti programunkat is érdemes megemlíteni:

• Meglátogattuk a Kathrina nevű vitorlást, ahol nemcsak egy remek vacsorát kaptunk, hanem egy kisebb hajókázásban is volt részünk Helsinki központja körül.
• Egy másik remek vacsorát fogyasztottunk el az Uunisaari nevű szigeten, amely a parttól kb. 30 méter messzeségben fekszik (életem legrövidebb kompútja volt ez), nem messze Helsinki nevezetes Kaivopuisto parkjától.

Visegrád (április 21-23)

Egy szép hétvégére számítottunk és volt is néhány kellemes pillanatunk: főleg az erdei séták, a kilátás a Nagy Villámról, illetve Eszter számára emlékezetes volt a bobozás.

Mindezt azonban alaposan elrontották a hotelben:

Hotel Silvanus [NEM, NEM, SOHA!]

Gyönyörű a hotel fekvése: erdőben, dombtetőn, kilátással a Dunakanyarra, szóval minden adott lenne, csak hát korrekt személyzet kellene, amely időben, azaz még a foglaláskor elmondja hogy mire számíthatunk:

• Illett volna előre megemlítani, hogy éppen felújították és kibővítették az egyik szárnyat, emiatt pl. aztán alig lehetett parkolni. A parkolóban nem is volt szinte soha hely, mindig a bevezető keskeny út szélén kellett megállni, emiatt mindössze egy közlekedő sáv maradt a két irányra (lehetett kerülgetni a szembejövőket, néha tolatgatni egy kicsit, hogy elférjenek) és kb. tíz perc alatt lehetett egy szűk helyet találni, ahol aztán lehetett a parkolási rutint is gyakorolni. Pont ilyesmire vágytam...
• Azt az apróságot sem közölték előre, hogy éppen valamiféle orvosi rendezvényt tartottak a hotelben (a MGYAITT szervezésében, mint később utánakerestem), emiatt minden rendkívűl zsúfolt volt. Az előtérben például gyógyszergyári standokat rendeztek be, olyan volt, mint a BNV a fénykorában. Csak éppen két percbe telt, míg a lifttől a kijáratig eljutottunk. Kellemes hétvége, távol a zsúfolt várostól...
• A tartozkodásunk "fénypontja" péntek éjszaka volt. Eredetileg úgy képzeltük, aludni fogunk. Ez sajna csak korlátozottan sikerült. A konferencia megkoronázásaként DJ Cintula tartott egy fergeteges dizsipartit az étteremben, kb. éjjel kettőig. Az ütemet adó tamtamot az épület falai remekül felerősítették, így a második emeleti szobánkban is hifi minőségben élvezhettük a talpalávalót. Hasonlóan élvezetes volt a folyosóról behallatszó beszélgetéseket kihallgatni. Éjfél után folyamatosan áramlottak fel a szobáikba a konferencia résztvevői, akik remek hangulatban csevegtek társaikkal a folyosón, mielőtt végleg visszavonultak szobáikba. Sajnos a csevegés hangereje az elfogyasztott italok számával arányosan emelkedett, így az idő előrehaladtával egyre inkább üvöltéssé alakult. Manapság egy magát négy csilagra tartó hotelben persze rendesen meg kellene csinálni a falak és az ajtók hangszigetelését, hogy egy hasonló rendezvény ne zavarja azokat a vendégeket, akik nem részesei, de a Silvanust sajna a hatvanas-hetvenes években építették, a kor még a mainál is silányabb színvonalán. Emlékezetes, pihentető éjszakánk volt...
• A kor a fürdőszobán is meglátszott. Egy ifjúsági szállóban megfelelő lett volna, de nem egy négycsillagos hotelben.
• Fizetéskor a recepciós a kellemetlenségek kompenzálásaként 10% kedvezményt ajánlott fel. Bár a "kedvezmény" mértéke egyáltalán nem volt arányos az okozott kellemetlenségekkel, különösen, ha figyelembe veszem, hogy a szálloda a festői panorámára hivatkozva még a szokásos négycsillagos árszínvonalnál is jóval drágább, eleinte legalább a gesztust értékeltem. Egészen addig, ameddig már hazaérkezésünk után átfutottam a hotelből elhozott egyik brosúrát, amely szerint mindenki automatikusan kap 10% kedvezményt, aki üdülési csekkel fizet. Szóval ezt az amúgy is járó kedvezményt próbálták a saját "nagyvonalú" gesztusukként beállítani.

Úgyhogy a Silvanusba soha többé be nem tesszük a lábunkat és ezt másoknak sem ajánljuk.

Szeretjük a Spar-t roppantul, ahogy ezt már párszor megírtam.

Az ilyenek miatt, mint ez a mostani, többek közt.

Bevezetés

Szerda, Spar Szigony utca: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Kicsit kókadtan perkálom az aprót és csak otthon veszem észre, hogy a parizer 86 Ft helyett 99 volt. Pedig időtlen idők óta 86 forint volt és szerintem az is volt kírva, szóval bosszankodva veszem tudomásul a "feltételes átverést". Feltételes, mert persze lehet, hogy rosszul emlékszem és nem az volt kírva... Nem mintha annak örülnék, ha felemelték az árát...

Tárgyalás

Péntek, Spar Szigony utca: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Most már figyelek, hoppá az árcédulán 86 Ft van. Fénykép készül. Megyek a pénztárhoz. Pénztáros beüti, látom, hogy 99Ft. Szólok, kelletlenül elhúzza a száját, hívja a vezetőt. Az odajön (kb 78 másodperc) leszedi a parizereket a listáról, pénztáros félrerakja. Mondom (pontosabban megismétlem), hogy ez így nem jó, szeretném megvenni őket 86 forintért. Újabb pénztárosi szájelhúzás, vezető elmegy megnézni, hogy tényleg 86 forint-e a kiírt ár. Közben a pénztáros megkér, hogy hadd vegye sorra a következő vevőt, mert sokan várnak, hangsúlyozza vádlóan, jelezvén, hogy feltartom a sort. merthogy ennek az egésznek én vaggyok az oka. Csakis. Mondom, hogy nem, várjuk meg a vezetőt, mindjárt visszaér. (Ha sorra veszi a következő vevőt, akkor megint én várhatok a soromra, köszönöm, nem.) Újabb szájelhúzás, vállvonogatással. Közben vezető visszatér 33 másodperc volt az egész, mondja, hogy valóban 86 forint. Az árat nem tudják módosítani a gépben, szóval a pénztáros újra lehúzza 99-ért és és visszaadja a különbözetet. Reméli, hogy szép napom, mondja jó hangosan. Én is hasonló jókat kívánok neki magamban. Az, hogy elnézést, az egyszer nem hagyta el a száját az egész jelenet alatt. (A vezetőnek igen, mentségére legyen mondva.)

Befejezés

Szerda, Spar Tétényi út: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Most már figyelek, az árcédulán 99 Ft van. Szóval áremelés történt, csak a Szigony utcában valahogy elfelejtődőtt az árcédula lecserélés. Sok a dolguk, hiába.

Péntek, Spar Szigony utca: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Figyelek, az árcédulán 99 Ft van. Lecserélték a régit. 

GYIK

Sag schon, árat emeltek, elfejejtették lecserélni az árcédulát, mond már....

• Hát igen. Ha ez nem lenne túl gyakori, továbbá nem társulna olyan esetekkel, amikor viszont a mögöttes szándék nem a szimpla hanyagság, hanem a vásárló megvezetése, akkor nem szólnék egy szót se. De nem ez a helyzet, ilyesfajta sztorival tele a padlás.
• Meg persze a modor. Ők hibáznak, mégis én vagyok a kekec vásárló, aki nem átall szóvá tenni 13 forintot. Szájhúzogatás, gúnyos "jókivánság" a végén. Elnézéskérés nuku.

Minek megyek oda.

• Hát azért, mert ők vannak ott. Meg kb. mindenütt. Az egyik legnagyobb közértláncról van szó ugyebár. Magammal tolnék ki, ha sose mennék többet Sparba.
• Az viszont azért igaz, hogy az ilyeneknek van hatása bevásárlási szokásaimra. Bemenni bemegyek, de ritkábban, egyre inkább csak azokra az árukra koncentrálva, amiket csak tőlük kapok meg (ld. az "anyukámnak" kitételt...).
• És közben örömmel olvasom a híreket, amikor valahol egy-egy rendesebb konkurrens nyit boltot...

Cirkusz egy kanál vízben, nem mindegy, hogy 86 vagy 99? Hiszen 99-ért is megvetted...

• Persze, a konkrét esetben megvettem, más áruk és más összegek esetében esetleg nem venném meg.
• A csodaparizerről tudni kell, hogy eddig volt baromfiparizer 86-ért és pulykaparizer 99-ért. Eddig megvettem az olcsóbbat. Mostantól mindkettő 99. Ezután azt fogom venni, amelyik tovább eltartható. Szóval még 13 forint is megváltoztathatja a választásomat.

Na, akkor történet lezárva,jöhet a következő.

Hoppá!

A lassan esedékes Promontor Díj poszthoz szedtem össze a jelölteket és rájöttem, hogy lemaradt egy film a második féléves listáról. Nosza, pótoljuk:

Az első ember (október 20.)

Persze az a tény, hogy elfeledkeztem róla, amikor az ünnepek alatt összeállítottam a listát, az nem annak a jele, hogy elvarázsolt volna a film. Pedig a téma érdekes, az űrkutatás hőskora, a holdraszállás izgalmas téma. A film ráadásul korrekt, nincsenek benne szenzációhajhász fordulatok, a történéseket - amennyire ezt én meg tudom ítélni - nagyjából hűen adja vissza a film. Mégis, nekem valami hiányzott, vagy inkább nem tetszett. Talán az volt a baj, hogy a film Armstrongot, az embert akarta megmutatni, illetve az ő családi tragédiáját állította a központba. Csak sajnos valahogy számomra ettől unalmassá vált az egész. Nem mintha nem érintett volna meg az ő története, inkább az volt a bajom, hogy mintha a Ryan Gosling által játszott Armstrongot nem érintette volna meg: flegmán, szótlanul csinálta végig az egész filmet. Persze értem, zárkózott személyiség aki belül szenved. Szóval ha logikusan végiggondolom, akkor ez a film rendben volt, hiteles történet, hiteles alakításokkal. Csak egy filmélményhez nem elég a logika, valami extra is kell. Illetve kellett volna.

Egyébként a filmet a Westend 4DX-es termében néztük meg. Ez elvileg növelte a film hitelességét, pl. szó szerint átélhettük azt, ahogy kilövéskor szétrázták az úrhajósokat, vagy azt, amikor a kiképzés során jól megpörgették őket. Na, ez konkrétan szörnyű volt, teljesen szétráztak minket, a film végére remegett a gyomrom. Nem ajánlom senkinek.

Szóval nem ez a film kapja a 2018-as Promontor Díjat az biztos.

A minap a Nemzeti Színháznál sétáltunk, többek között felkeringtünk a Zikkurat tetejére is. Ott készítettem az alábbi képet:

Hát igen, a Tiltott Labirintus. Valaha ez nem volt lezárva, be lehetett menni, lehetett benne tekeregni, eltévedni. Ez a valaha persze jó régen volt, kb. akkor, ammikor a lányaim még bölcsis-ovis korban voltak. Imádtak benne bújócskázni.

Persze a jelenlegi lezárás tulajdonképpen érthető, a Labirintus nincs igazán használható állapotban:

• Egyrészt jól látható, hogy középen bizonyos részeken igencsak csenevész a sövény (mintha valami kórság emésztené), lényegében átlátszik, néhol átjárható.
• Ahol viszont megmaradt a sűrű sövény, ott annyira megnőtt, hogy az ösvények néhol már annyira szűkek, hogy a látogatók ott már nem férnének el.

Egyébként, ha már itt tartunk, maga a Zikkurat se egy sikersztori. A tettejére még fel lehet menni, de a belsejébe már jó ideje nem. Pedig a Nemzeti Színház honlapja büszkén hírdeti, hogy "az épület belsejének hét terme a Kékszakállú herceg várát idézheti fel." Biztos csak a Judit nevű látogatók számára nyílik meg a zárt ajtó.

Szóval a szokásos, lehangoló sztori.

Megcsináljuk, ünnepélyesen átadjuk, elégedetten vállon veregetve magunkat, hogy micsoda szépséget hoztunk létre. Aztán hagyjuk lerohadni. Mert a karbantartás fáradságos aprómunkája az nagyon nem illek bele büszke Nemzeti Karakterünkbe.

Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2007-es év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben született meg a második gyerekem. Nem egy moziba járós év volt, összesen 10 filmet tudtunk/tudtam moziban megnézni...

A mások élete (december 28.)

Erről a filmről írtam a blogon is, itt lehet elolvasni.

Elizabeth: Az aranykor (december 6.)

Az Elizabeth-et láttam pár éve és egy átlagos történelmi filmnek tartottam. Nem is volt nagy siker világszerte sem, tudtommal. Valahogy mégis csináltak neki egy folytatást, ami hasonlóan sikerült, mint az előző: amolyan OK-OK, de nem egy nagy durranás. Az az baj vele, hogy pont abban nem igazán jó, amire koncentrál: szeretne egy karakteres és egyedi Erzsébet személyiség-képet felmutatni, de ez sajna nem nagyon sikerül neki, legalábbis nekem nem jött át.

Overnight (november 13.)

Erről a filmről írtam a blogon is, itt lehet elolvasni.

Becoming Jane (szeptember 27.)

Kellemes, korrekt angol kosztömös film, bár én egy kicsit talán jobbat vártam. A sztori túlságosan is kiszámítható: a Szerelmes Shakespeare mintáját követve Jane Austen saját írásait használja fel az életrajz hézagainak pótlására. Nézhető, de semmi több.

Dnevnoy Dozor / Nappali őrség (szeptember 26.)

A második rész, ezt Stockholmban csíptem el, de remélem hozzánk is eljut. Imádtam az első részt (ld. Éjszakai őrség), imádtam ezt is. Eredeti történet, frenetikus gagek, minőségi és eredeti látványvilág és egy kis egzotikus "orosz" beütés teszik igazi kultuszfilmmé.

Harry Potter and the Order of the Phoenix (augusztus 25.)

Hát, látványos, szokás szerint, de már kicsit unom.

Pirates of the Caribbean: At World's End (június 25.)

Hát, látványos, szokás szerint, de már kicsit unom. Szerencsére vége.

A Faun labirintusa (május közepe)

Sötét látomás egy sötét korból. A Franco győzelme után játszódó történet hőse egy kb. tíz éves félárva kislány, akinek anyja égy rideg, szigorú francoista katonatiszthez ment feleségűl. A lány valósága félelemmel szeretethiánnyal, bizonytalansággal és kilátástalansággal van tele, nem csoda hát, hogy fantáziavilágba próbál menekülni előle. Azonban a fantáziavilág ugyanolyan nyomasztó, mint a valóság. Nincs menekvés, a valóság utánanyúl. Ahogy azt mi Közép Európában is tudjuk, a történelem rátelepszik az egyén életére. Még egy gyerek sem menekülhet.

Eragon (január 20.)

Egy újabb fantasy sikerregény moziadaptációja. Persze nyomába sem ér mondjuk Harry Potternek vagy a Gyűrűk Urának. Nézhető.

Scoop (január 4.)

Újabb Woody Allen vígjáték Angliából, újra Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Kicsit már rutinból filmez az öreg. de azért így is jó filmeket csinál.

A filmek megoszlása ország szerint

Az alábbi besorolás természtesen nem tökéletes, mivel sok filmet nemzetközi együttműködésben gyártanak, ezt egyáltalán nem tükrözi a táblázat: minden filmet egy országnak "adok", általában valamilyen ad-hoc logika alapján. Pl. a Harry Pottert britnek számítom, egyrészt az irodalmi alapanyag, másrészt a főbb szereplőket alakító színészek miatt, pedig a filmet hollywoodi stúdiók, azaz amerikaiak finanszírozták.

Folytatódjon akkor a Berlin sorozat.

Némi gondolkodás után úgy döntöttem, másodjára a berlini falról fogok írni. Van Berlinben sok más érdekes látnivaló is, de a fal (amit keleten hivatalosan Antifaschistischer Schutzwall, nyugaton egyszerűen Die Mauer névvel illettek) még ma, leomlása után 30 évvel is Berlin egyik meghatározó objektuma.

Illetve pontosítok: a város szerencsére elég jól összenőtt, én már egyre kevesebb helyen éreztem úgy, hogy "na ez biztosan Kelet-Berlin volt". Persze én ismertem a várost korábbról, így én általában az "érzésektől" függetlenül tudtam, hogy éppen a város melyik felében voltunk, de a lányaim ezt már egyáltalán nem tudták és nem is érezték, nekik Berlin egyszerűen egy nagy, nyüzsgő, modern, de egyben nagyon is szerethető város volt, ami számomra azt mutatja, hogy Berlin jó úton jár.

A világ (szerintem) második leghíresebb fala persze azért jelen van, két okból is. Egyrészt a németek a tőlük megszokott precizitással dolgozták fel múltjuk ezen szomorú szakaszát, így Berlin tele van emlékhelyekkel, múzeumokkal, másrészt ezek némelyike ma igazi turistamágnes, ahol az alapos és méltóságteljes emlékezés mellett jelen vannak a szokásos giccses turistaattrakciók és szuvenírek is.

Amikor még állt a fal...

Ahogy az előző posztban is írtam, többször jártam Berlinben, de a korábbi vizitjeim mind '89 előttre datálódnak. Nézzük ezeket egy kicsit részletesebben:

• 1987: Első vizitem Kelet-Berlinre korlátozódott, a társaság több tagjának (beleértve engem is) akkor még csak piros útlevele volt, azaz Nyugat-Berlinbe nem tudtunk átmenni. Persze első alkalommal a keleti városrész is érdekes volt. Az egynapos vizit obligát célpontok (Brandenburgi kapu, Alexanderplatz) mellett bementünk a Pergamon Múzeumba, este pedig felmentünk a TV toronyba, ahol meg is vacsoráztunk. Említésre méltó még, hogy aznap tartottak egy ünnepi kosztümös felvonulást, amellyel Berlin alapításának 750. évfordulójára emlékeztek. Ez elég színes és érdekes, persze keletnémet módra államilag szervezett esemény volt, amelyen a korhűnek mondott kosztümökben masírozó statiszták a város 750 éves történelmének jelentősebb korszakait és eseményeit elevenítették fel: voltak hugenották, poroszok, Napóleon katonái, I. és II. világháborús egyenruhák, persze a végén az obligát munkás-paraszt-értelmiségi blokk, amely az aktuális rezsim dicséretét "zengte". Ugyanebben az évben (szintén az évforduló alkalmából) adták át a Nikolai Viertel-t, ott is körbesétáltunk, tetszett is.
• 1988: Másodjára már készültünk, mindenki csináltatott kék útlevelet, így kétszer is átkeltünk Nyugat-Berlinbe. Először S-Bahn-nal a hírhedt Friedrichstrasse-i állomásról indultunk és a Nyugat-Berlin központját, a Kurfürstendammot néztük meg. Itt jó nagyot sétáltunk, élveztük (én életemben először) a "Nyugat csillogását", vettünk hamburgert (Burger King, ha jól emlékszem), dobozos Pepsit, nézegettünk BMW-ket és Mercedeseket a csilivili autószalonokban. Még egy könyvesboltba is beszabadultunk, ahol iziben megvettem Orwell 1984-ét, németül, mivel akkoriban még nem tudtam angolul. (A könyv egyébként nehéz dió volt németül, hónapokig tartott, míg átrágtam magam rajta, rengeteg szótárazás kellett hozzá...) A második átmenetel helyszíne a Checkpoint Charlie volt, ez talán csak egy félnapos séta volt, pár sarok után egy nyugatnémet lakótelepre jutottunk, ahol a sok zöld, a keletinél láthatóan gazdagabb állapotok és a sok török járókelő kivételével túl sok látnivaló nem volt. De amúgy se azért mentünk, hanem a Checkpoint Charlie mellett található Falmúzeum miatt, ami nyugati szempontból mutatta be a fal történetét. Ezt ráadásul annak idején bárki, aki a keleti blokkból származó útlevelet tudott felmutatni, ingyen megnézhette. Maga a múzeum emlékeim szerint kifejezetten érdekes volt, konkrétan két dologra emlékeztem: egyrészt volt egy Wallenberg sarok, másrészt meg rengeteg furfangos szökési kísérletet mutattak be, amelyekkel a keletnémetek próbáltak átjutni az egyre szigorúbban őrzött falon.
• 1989: Fontos tisztázni, hogy nyáron voltunk. A fal még állt, sejtelmünk se volt arról, ami pár hónappal később bekövetkezett. Ezúttal megint csak egy napra mentünk, sok újdonságot nem láttunk, sétáltunk, egy-két "nyugati" cuccot vásároltunk, én pl. egy Adidas hátizsákot, amivel aztán évekig jártam. Ha jól emlékszem, belebotlottunk a berlini Pride-ba is, ez nagy újdonság volt, elég sokáig nézegettük az extravagáns felvonulókat.

(Megjegyzem, nem garantálom, hogy mindegyik vizit pont úgy történt, ahogy leírtam, összekeveredhettek azért az évek, főleg a két nyugat-berlini vizit egyes eseményei, illetve talán a Pergamon látogatás is eshetett '88-ra...)

Nos, akkor nézzük részletesen, mit is láttunk:

Checkpoint Charlie és a Mauermuseum

A Checkpoint Charlie-nál minden a turistacsábításról szól:

• Ott van az eredeti "objektum" másolata, az ellenőrzőpont egyszerű bódéja, amerikai zászlóval és pózoló amerikai "katonákkal" (a valóságban ezek statiszták, az "attrakció" részei), meg a szokásos négynyelvű figyelmeztető tábla is ("Figyelem, Ön elhagyja az amerikai szektort..."), ami ugye szintén kötelező fényképtéma minden turistának.
• Ott van kicsit hátrébb a nyugati zóna területén az 1962-ben alapított Falmúzeum/Mauermuseum.  Ez az a múzeum, amit '88-ban is láttam és amit ezúttal is megnéztünk, de erről majd később.
• A "keleti oldalon" két foghíjtelek is volt, mindkettőre a fallal kapcsolatos látványosság települt. Az első egy körkép, az asisi Panorama Berlin. Ezt nem láttuk, de amúgy érdekes ötlet, hogy egy alapvetően XIX. századi műfajt újítottak fel.
• A másik foghíjtelken a BlackBox Kaltter Krieg (szó szerinti fordításban Fekete Doboz Hidegháború) található, ez egy történeti kiállítás, amely a hidegháború eseményeit mutatja be. Ide se mentünk be, viszont a területet határoló kerítés fala maga is egy kiállítás, remek korabeli fotókat tartalmazó informatív tablókkal, erre érdemes időt szánni, nem is keveset.

Alapvetően egy délutánt szántunk a Checkpoint Charlie-ra, ebbe egy fért bele a fentebbi három látnivalóból és mivel jó emlékeket őriztem a Falmúzeumról, ezért egyértelmű volt, hogy azt mutatom meg a családnak is.

Ezt nagyon megbántam. Az emlékeim ugyanis megcsaltak. A Falmúzeum arra példa, hogyan lehet egy hihetetlenül gazdag anyagot teljesen logikátlan, rendszertelen, áttekinthetetlen módon, a nézőt a rengeteg részlettel agyonterhelve bemutatni. Bár elég sok fénykép is van, az anyag nagyja szöveg, jobb esetben újságkivágás. Rengeteg szöveg, rengeteg felesleges részlettel.

Az áttekinthetetlenségnek részben valószínűleg az is az oka, hogy az épület eredetileg egy bérház volt és a múzeum az évek során lassacskán bővült, ahogy az épület lakásait felvásárolták és egybenyitották. Ennek egy labirintusszerű berendezés lett az eredménye, amit ugyan a padlóra festett nyilakkal próbáltak oldani, nem sok sikerrel.

A másik ok az lehet, hogy ez egy magánmúzeum, lelkes amatőrök alapították, hogy dokumentálják a keletnémet és általában a kommunista rezsimek elnyomását, illetve az elnyomott népek szabadságvágyát. Azonban a lelkesedés nem pótolja a szakmai tudást. Ennek a kiállításnak nincs logikai íve, vezérfonala, mondanivalója. Belekap témákba, aztán a következő teremben belekap egy másikba, majd a harmadikban mondjuk visszatér az első témához.

Valószínű, hogy az emlékeim részben azért csaltak meg, mert annak idején kisebb lehetett a kiállítás.  Ez a fajta csapongás és túlzsúfoltság elviselhető és megbocsátható egy kisebb méretű kiállításnál. (Vagy talán végig se néztük, végülis ingyen volt, amikor meguntuk, kijöttünk.) Időközben azonban a Falmúzeum meglehetősen nagyra nőtt, a szobák labirintusa több emeletet behálóz. Ha mindent szorgalmasan végigolvastunk volna, egy egész nap elment volna, de a vége felé már csak "átrohantunk" az anyagon, egy-két percre megállva egy-egy érdekesebbnek tűnő tablónál.

A Falmúzeumból lehetne egy jó múzeumot csinálni, de ahhoz az anyagot alaposan át kéne szűrni, egy jó koncepciót kitalálni és a jelenlegi teret teljesen átszervezni. De persze minek fáradnának ezzel, ha a lokáció és a hírnév eladja a múzeumot. A turisták jönnek és perkálnak így is...

Nos, az én tanácsom mindenkinek az, hogy ne menjen, ne perkáljon! A Falmúzeum egyszerűen szar, helyette nézzen meg valami mást, van jobb ajánlat Berlinben bőven!

Gedenkstätte Berliner Mauer

Itt van pl. mindjárt a fal Bernauer Strasse környéki szakasza, ami ma  szabadtéri múzeummá alakítva a Berlini Fal Emlékhely nevet viseli.

Na ezt viszont maximálisan ajánlom mindenkinek, akit érdekel a fal. Egy kb. másfél kilométeres falszakasz lett részben megőrizve és emlékhellyé-múzeummá fejlesztve. A szabadtéri létesítmények mellett van egy látogatóközpont (ez nem olyan érdekes, oda leginkább információs brosúrákért érdemes beugrani), egy dokumentációs központ (itt viszont vannak kiállítások, amiket okvetlenül ajánlok) és egy kápolna (Kapelle der Versöhnung, azaz a Megbékélés Kápolnája, ami egy - a fal miatt - lerombolt templom helyére épült) is. 

Illetve fedettnek tekinthető még a Nordbahnhof metróállomáson berendezett kiállítás, ami az ún. szellemállomásokról szól és szintén kihagyhatatlan. Illetve ezzel érdemes kezdeni, hiszen ennél a metróállomásnál kezdődik az ominózus falszakasz és itt van a kijárat közelében a látogatóközpont is.

Szellemállomás

Szellemállomásnak általában az elhagyott, használaton kívüli állomásokat hívjuk.

Berlinben ennek a szónak speciális jelentése van: azokat az állomásokat nevezték így, amelyek az alapvetően nyugati kezelésben lévő S-Bahn illetve U-Bahn vonalak keleti zónájába estek. Ezeket a keletnémet határőrség lezárta, befalazta, illetve őrizte. (Lévén a nyugatra igyekvő keletnémetek ezeken az állomásokon keresztül is próbálkoztak nem egyszer...) A nyugati metrószerelvények pedig megállás nélkül haladtak át rajtuk.

Az Emlékhely megmutatja, hogyan lehet megoldani azt a problémát, ami a Falmúzeum számára kezelhetetlennek bizonyult. Itt képesek voltak a hatalmas információmennyiséget megfelelően csoportosítva a látogató számára emészthető és áttekinthető formában bemutatni. A kb. másfél kilométeres falszakaszt négy kisebb szegmensre osztották, négy különböző téma-nézőpont szerint. Mindenhol részletes tablók mutatják be az adott témakört, amelyek jól egyensúlyoznak a szöveg és a képanyagok mennyiségével. Aki akar, belemerülhet a szövegekbe, aki nem, átfuthatja a képeket. A szöveges részek is jól szegmentáltak, jól látható bevezetőkkel és részletezőkkel, megint csak jól vezetve a látogatót, aki eldöntheti, mennyire akar belemenni a részletekbe.

A hatalmas tudásanyag átadása mellett az érzelmekre is hat a kiállítás. Már említettem a Megbékélés Kápolnáját, emellett van egy emlékfal a falnál elesettek fényképével. Emellett rengeteg személyes történetet elevenítenek fel a tablók, illetve ide tartoznak az ún. eseményjelzők (Ereignismarken) is, amelyek a talajba ágyazott fémkorongok, rajtuk egy név, egy szám és egy dátum. Ilyen jelzőkorongból meglehetősen sok van, ezzel is érzékeltetve a fal hatását az emberi sorsokra. Aki akar, utánanézhet, milyen esemény történt pont azon a helyen, sikeres, vagy sikertelen menekülési kisérlet, netán haláleset.

Összegezve, az Emlékhelyet (Gedenkstätte Berliner Mauer) mindenképp érdemes felkeresni és rászánni több órát is. Ja, és amit még nem is mondtam: az egész, beleértve a csatlakozó fedett kiállításokat is, ingyenes.

East Side Gallery

A fal derűsebb oldalát mutatja be az East Side Gallery.

Ez a Spree partján húzódó falszakasz az eufórikus 1990-es év emléke, amikor a már "leomlott", átjárható fal egy szakaszát művészek "szállták meg" és festették fel saját alkotásaikat, tipikusan a falra, politikára, szabadságra reflektáló művekkel, köztük pl. az átalunk is jól ismert Honecker-Brezsnyev csókkal, de van itt Trabant, vörös csillag, CCCP is. Meg persze van itt más is, absztrakt, pszichedelikus, naív, meg mindenféle. A legjobbféle street art, amit egészében átjár az öröm és a szabadság hangulata.

Egy jó kilométernyi  szakaszt festettek be, nagyjából 100 alkotás készült így el, Ezeket az első években jól telegraffitizték, de aztán némi vita után 2009-ben felújították a képeket és ma nagyjából ismét az eredeti "fényükben" láthatóak. Ma egy alapítvány próbálja megőrizni és szükség esetén megtisztítani/restaurálni a képeket, az általam látottak alapján nagyjából sikeresen.

Mondanom sem kell, az East Side Gallery is ingyenes és (egyáltalán nem csak ezért) kihagyhatatlan.

Egyébként, ha már erre járunk, érdemes kiülni a Spree partjára is, illetve átsétálni Berlin legszebb hídján, az Oberbaumbrückén a szomszédos, igen hangulatos Kreuzbergbe, de erről majd még lesz poszt...

Potsdamer Platz és a Kémmúzeum

A Potsdamer Platzról először Wim Wenders filmjéből hallottam. A Berlinben játszódó 1987-es filmben - amelyben meglehetősen gyakran tűnik fel a fal - van egy bő két perces jelenet, (sajna csak olaszul találtam dedikált videót, mondjuk aki emlékszik a filmre, annak elég; aki meg nem látta, az nézze meg az egész filmet, na jó, az ominózus jelenet 41.10-től kezdődik...) amely a Potsdamer Platzon játszódik. Akkoriban a Brandenburgi Kaputól mindössze 750 méterre található tér egy hatalmas kietlen, romos, gazos grund volt, amelyet a fal kettévágott.

Aztán a '90-es években többször olvastam róla, hogy beépítik, hatalmas, modern toronyházakkal a teret, amely Berlin újjáéledésének egyik jelképe lesz.

Na, hát most megnéztük. A falra mindössze pár mutatóba meghagyott faldarab emlékeztet, rajtuk az obligát fényképes-szöveges tablók, amiket, mint mindig, érdemes átböngészni. Egyébként egy tágas, hipermodern toronyházakkal övezett, nem túl izgalmas térre jutunk, talán a Sony Center nagy, fedett aulája tekinthető érdekesnek, itt van egy IMAX mozi, egy szökőkút, egy LEGO-ból épült óriászsiráf, meg ilyesmik. Olyan nagyon jelképesnek nem mondanám, de talán nem is kell ide jelkép, elég egy normális nagyvárosi tér, annak meg jó.

Fel lehetett volna menni a Kollhoff toronyba, a tetején van egy kilátó, de mivel a TV toronyban már voltunk és egyébként is siettünk, ezt kihagytuk. (Itt egyébként van egy érdekesnek ígérkező kiállítás a Potsdamer Platz történetéről is, szóval legközelebb nem fogom kihagyni...)

Amit jól tettünk. Mármint nem a kihagyást, hanem a sietést. Ugyanis a következő napirendi pontunk a Kémmúzeum (Deutsches Spionagemuseum) volt, ahol a vártnál jóval hosszabban időztünk. Ez a múzeum egyébként nem a Potsdamer Platzon, hanem mellette, a nyolcszögletű alakja miatt berlini Oktogonnak is tekinthető Leipziger Platzon található. (A mi Oktogonunk szebb egyébként...)

A Kémmúzeum persze már nem kapcsolódik szorosan a falhoz, de azért végső soron ugyanazt a korszakot mutatja be és itt-ott azért a fal is szóba került. Ha kicsit rugalmasak vagyunk, akkor pl. a kiállított Glienicke híd modell is a fal része, elvégre az egy "nemhivatalos" határátkelőként szolgált Nyugat-Berlin és a Kelet-Németország között, ahogy az a Kémek hídja című filmből is kiderül.

De a múzeum ettől függetlenül is rendkívül érdekes volt. Kapunk egy remek bevezetőt a kémkedés történetéről, fajtáiról, az alkalmazott technológiákról, aztán egy részletesebb anyag jön Berlin "kémkorszakáról", a megosztottság évtizedeiről. Kémkütyük dögivel, kémsztorik részletesen. Gazdag anyag, remekül megszervezve. Egyike volt azon múzeumoknak, ahol nem tartottam fel a családot az aprólékos "apa már megint mindent elolvas és megnéz" hozzáállásommal, mert a gyerkőcök is mindent elolvastak és megnéztek. Meg ki is próbáltak egy csomó mindent: volt ugyanis jó pár interaktív elem, a "kémöltözékek" felpróbálásától a lézersugarakkal védett folyosón való átlopakodásig.

Szóval a Kémmúzeum remek hely, nem kell sajnálni rá a pénzt.

Ami kimaradt

Figyelembe véve Berlin méretét és a téma fontosságát, biztos vagyok benne, hogy rengeteg helyen találkozhatunk még a fal emlékeivel. A lista tehát biztosan nem teljes, mindössze azokat a helyeket tartalmazza, amelyekről én hallottam valamit, leginkább a felkészülés során. Aki alaposabb nálam, biztosan ki tudja egészíteni.

• Tränenpalast: Ezt nagyon sajnáltam. Ez egy pavilonszerű épület a Friedrichstrasse S-Bahn állomás mellett, amely határátkelőként szolgált '89 előtt: Kelet-Berlin területén itt lehetett egyedül a nyugat-berlini S-Bahn-ra átszállni, természetesen csak útlevéllel. '88-ban és '89-ben magam is használtam. A nevét ("Könnyek palotája") persze nem a hozzám hasonló szerencsés külföldiekről kapta, hanem a kettévágott német családokról: a keleten ragadt hozzátartozók itt búcsúzhattak el az őket néha meglátogató nyugati rokontól. Ma ez is múzeumként szolgál, az Emlékhelyhez hasonlóan ingyenes. Voltunk is itt egyszer, de épp zárva volt, később pedig már nem fért bele a programba. Legközelebb biztos sort kerítek rá. 
• Mauerpark: Ezt is sajnáltam, a beszámolók szerint ez egy kellemes park, ami egy hajdani falszakasz mentén jött létre és egyáltalán nem számít turisztikai látványosságnak, viszont van egy tipikus, kedves berlini hangulata, plusz bolhapiacként is üzemel.
• Az East Side Gallery mellett is van egy falmúzeum. Mivel a német nevet (Mauermuseum) a már említett - és ellenjavallt - Checkpoint Charlie melletti múzeum használja, az itteni múzeum a keresztségben angolul kapta a nevét: ők a The Wall Museum. Ezt kihagytuk, fogalmam sincs róla, megéri-e a pénzét.
• Ha már szerepelt a posztban a Kémmúzeum, akkor persze rengeteg, a falhoz csak lazán kapcsolódó múzeum található Berlinben, ezek közül a DDR múzeum jelentett komolyabb csábítást, de végül időhiány miatt kihagytuk. Talán legközelebb.
• A Glienicke híd makettjét láttuk, az igazit is megnéztem volna...

Anziksz

Végezetül álljon itt egy lassan szokásossá váló kedvcsináló anziksz a poszt végére:

Legközelebb a "maradék" látnivalókkal folytatom. Lesz Reichstag, Museuminsel, pandamaci...

Frissítés (II. 22, este): egy másik beszámoló a falról, érdemes elolvasni...