Szülinapomra kaptam ajándékba egy sétarépülés utalványt.

A megbeszélt időpontban megjelentem a Budaörsi Repülőtéren, ahol kiderült, hogy egy váratlan szervíz miatt késésben vannak, így még az előző kuncsaftot se reptették meg.Választhattunk, hogy elfogadjuk a csúszást vagy máskorra kérünk időpontot. Elfogadtuk a csúszást, mondván addig körülnézünk a reptéren. Erről a körülnézésről szól ez a poszt.

A Budaörsi Reptér nevével ellentétben egyébként nem Budaörs része, Budapest XI. kerületéhez tartozik. Persze a panorámát a szomszédos Budaörs dominálja, a bevásárlóközpontok fehér kockaépületei, mögöttük a dombokra kapaszkodó település, templomtorony, kápolna, meg persze a hol erdős, hol kopár, sziklás dombsor. Szép, tulajdonképp.

Maga a reptér nem egy óriási létesítmény, van egy füves kifutópálya, egy hangár és egy kerek fehér épület.

A hangár környékén a szabadban áll néhány repülőgép amolyan kiállítási tárgyként, ezekkel kezdtük. Volt itt helikopter, mindenféle kisrepülőgép (szárny alul, szárny felül, légcsavar az orron, légcsavar a szárnyon), vitorlázógép, motoros sárkányrepülő, sőt még egy lepukkant vadászgép is. Ezek persze a legutolsó kivételével nem igazi "kiállítási tárgyak", a legtöbb láthatólag használatban van.

A legérdekesebb és legnagyobb darab egy szépen felújított Li-2 típusú utaszállító gép volt, rajta egy régies Malév felirattal. Erről csak utólag derítettük ki, hogy ez is használatban van, sétarepülésekre be lehet fizetni és a története is kifejezetten érdekes.

A hangár az hangár, mi lehet rajta érdekes, egy nagy hodály, hogy ne rozsdásodjanak a gépek, ha esik az eső, ugyebár. Hát, tulajdonképp igaz. A budaörsi hangár egy szép Kossuth címert tud felmutatni építészetileg, ettől azért az obligát fényképen kívül nem nagyon estünk hasra. Persze a tartalom izgalmasabb lett volna, de egy "tilos a belépés" felirat elriasztott minket az alaposabb inspekcótól. Azért belestünk és láttunk sokféle gépet, azért láthatólag van itt repülősélet.

A végére maradt a már említett fehér épület. Ami tulajdonképp nem is teljesen fehér, az alsó szint sárga, a felső fehér, a középső meg meghatározhatatlan, hulló (ázott?) vakolat, sárga és fehér foltok keveréke. Amúgy ez egy tipikus 30-as évekbeli modern épület (később kiderítjük, hogy Borbíró Virgil és Králik László tervei alapján, 1936-1937-ben épült), amiből elég sok van és amik az építészetileg laikus közönség szívét nem különösebben dobogtatják meg. Általában  az enyémet se, de konkrétan ez a kör alaprajzú, teraszos épület egész pofás lenne még mai formájában is. A források szerint egyébként eredetileg kifejezetten elegáns és kecses volt, a későbbi átalakítások sokat rontottak rajta. Valami azért megmaradt ebből, pl. a tetején az a kis fülke (az irányítótorony) szerintem telitalálat.

Bár elvileg "a nagyközönség számára nem nyitott", azért be lehetett surranni. Belül van egy pofás váróterem, amit egész szépen kifestettek nemrég. Viszont a falon körben található festmények, (pontosabban fotomontázsok) igen ramaty állapotban vannak, ami elég sajnálatos, mert amúgy szépek lehettek valaha, légifelvételek a világ és az ország minden tájáról, Balaton, Kreml, Colosseum felismerhető a nagyon kifakult képeken. A várótermen kívül egyébként is elég lerobbant minden belül is. Védett épület, Magyarország, sajnos ez megszokott, ilyet már láttam. Találunk még egy emléktáblát, rajta kilenc ismeretlen név, akikről kiderül, hogy egy 1982-es repülőszerencsétlenség áldozatai, egy AN-2-es gép innen szállt fel és a Hármashatár hegyen zuhant le. Az utasok mind pilóták, pilótaoktatók, illetve repülőgépszerelők voltak.

Nagyjából ennyi a a reptér, hacsak nem említem az elzárt területen található szupertitkos katonai bázist roncstelepet, de azt nem említjük, pszt!

Magáról a sétarepülésről, ami nagy élmény volt, talán később írok, addig is itt vannak a reptéren készített fotók:

Az év utolsó napja, az év utolsó posztja. Visszatekintő poszt, ahogy az ilyentájban dukál: visszatekintés az év nagy meccseire.

Összességében nem volt rossz év ez csapatsportokban, már ha eltekintünk a kézilabdától, ahol igencsak vegyes a kép. Pontosabban a férfi kéziben vegyes, a női kéziben nagyon ramaty.

De a részleteket nézzük a meccsek alapján:

Magyarország - ja, nem... (férfi kézilabda vb, január...)

A januári megszokott kézilabdaszurkolás idén elmaradt, tekintettel az előző évi szlovén sorscsapásra, amelynek következtében a magyar csapat nem utazhatott Katarba. Így aztán 2016 januárjában kell(ene) vért izzadnia a vb-knél szokásosan sokkal erősebb Eb-n, hogy esetleg elcsípjen  egy olimpiai selejtezős helyet. Kb. Mission Impossible, de azért annyira mégsem, hogy ne bujkáljon ott a halvány remény a Naiv Szurkolóban. Pedig mennyivel könnyebb lett volna a katari vb-n...

Lengyelország-Magyarország 1-2 (férfi jégkorong, divízió I/A vb, április 25.)

Videó: Összefoglaló

Ha április, akkor jéghoki vb.

Mármint divízió 1a vb, azaz másodosztály. Persze 2008 óta a cél mindig a feljutás. Legalábbis szurkolói szemmel, mert persze a szakmai realitás az mindig a másodosztályban maradás volt.  Elsősorban azért, mert hokiban az utóbbi években rendszeresen ingázó négyes (Ausztria, Szlovénia, Kazahsztán, Olaszország) egyértelműen jobb volt nálunk, mondom ezt annak ellenére, hogy azért a kazahokat egyszer elkaptuk, és az olaszokkal/osztrákokkal is volt hosszabbításos meccsünk.

Idén nem lehetett pontosan tudni, mi várható a krakkói vb-n. Egyrészt a magyar csapat tavaly elég gyengén szerepelt és hivatalosan is átalakulófélben lévőnek minősült: Rich Chernomaz hároméves ciklusának második éve volt ez, elsősorban azzal a feladattal, hogy fiatalítson. Ezt egyébként becsülettel meg is tette, amúgy. Az más kérdés, hogy a legfontosabb "fiataljaink" az örökifjú Frank Banham és a szintén nem juniorkorú Andrew Sarauer volt. Akiknek a honosítása - lévén semmilyen magyar rokoni szállal nem rendelkeztek - legalábbis megosztotta a szurkolói társadalmat. Sokan a magyar válogatott "olasz útra lépésének" rémét vizionálták, de a megengedőbbek is maximum olyasmiket mondtak, hogy hát jó srácok ezek és a velük a csapat esélyes lehet a feljutásra, hát egye fene.

A feljutás egyébként az ellenfelek megvizsgálása után sem tűnt teljesen irreálisnak. Természetesen a mezőny nagyon sűrű volt, a "megszokott" japán és ukrán vetélytársak mellett a tavaly feljutó lengyelek is bivalyerősnek tűntek, szóval a pakliban simán benne volt az is, hogy egy-két szerencsétlen meccs után a kiesés ellen kell küzdenünk. Viszont az A csoportból kieső kazah-olasz párosból az olaszok ezúttal a szokásosnál valamivel verhetőbbnek tűntek, ugyanis ők éppen most tagadták meg a már emlegetett "olasz utat", amit egyébként igazából "kanadai útnak" kellene hívni, lévén korábban a taljánok tucatjával honosítottak kanadai játékosokat és vették be őket a válogatottba. Aztán a legutóbbi A csoportos kiesés után deklarálták, hogy ennek vége, új, fiatal hazai játékosokra épülő válogatottat akarnak építeni. Ezt meg is tették és egy fiatal csapat mindig sebezhetőbb, mint egy rutinos öreg rókákból álló társaság.

Mire persze eljutottunk a lengyel meccsig, addigra nagyjából megválaszolódtak a fenti kérdések. Japánt és Ukrajnát két verejtékes, kínkeserves, hátrányból megfordított szoros meccsen legyűrtük. A kazahok tanultak a két évvel ezelőtti vereségükből: végig nagyon odafigyelve, koncentráltan játszva érvényesítették a papírformát és simán legyőztek minket. Viszont az olaszok tényleg elkaphatónak bizonyultak, az ellenük aratott 4-1-es győzelem volt talán a legsimább meccsünk, ami nem annyira az olaszok gyengeségét mutatja, hanem azt, hogy arra a meccsre nagyon rákészültek a mieink és a tornán legjobb játékát mutatta a csapat a taljánok ellen.

Az utolsó napi lengyel-magyar viszont gyakorlatilag ki-ki-meccsé változott, mivel egy lengyel győzelem a hazaiak feljutását jelenthette volna ami kárunkra. A lengyelek nagyon felszívták magukat, remekül védekeztek és kontráztak. A mieink is éretten játszottak, aminek egy kicsit rakkolós gólnélküli első két harmad lett az eredménye, amelyben enyhe magyar mezőny és helyzetszámfölény mellett bármelyik csapat gólszerzése benne volt a pakliban. Igazi gyomorremegős, körömlerágós meccs volt.

Egy pillanatra úgy tűnt, az izgalmak talán alábbhagynak a harmadik harmadban, lévén az elején megtört a jég, Hári begyötörte a vezető gólunkat és a kitámadó lengyelek ellen ezután már mi kontrázhattunk. Sajna ki is hagytunk két -három ziccert, ami majdnem visszaütött, amikor a végén (már a kapuslehozatalos fázisban) egy távoli lengyel lövés beakadt és a lengyelek nagyon nyomtak egy győztes gólért. Ekkor már én is fel-alá járkálva szurkoltam a tévé előtt, de szerencsére a hokiisten igazságot tett és a végén egy magyar üreskapus gól zárta le a meccset.

Aminek eredményeképp egy álom beteljesült: jövőre újfent vizitál a magyar hokiválogatott az A csoportban.

Győr - Ferencváros 25-27 (női kézilabda, magyar bajnoki döntő, május 14.)

Videó: Összefoglaló

Két csalódott csapat találkozott a magyar bajnoki döntőben.

A csalódottság oka elsősorban a nemzetközi sikertelenség, a Győr két BL győzelem után idén még a Final 4-ba se jutott be (jól betéve ezzel gazdaságilag a budapesti rendezésnek) és ezt csak részben lehetett a sérülés/terhességhullámmal magyarázni; legalábbis szerintem volt benne némi formaidőzítési, meccselési probléma is. A Fradinak tulajdonképp az egész szezonja elég reménytelen volt, kezdve azzal, hogy egy kutyaütő német csapat elütötte őket a BL részvételtől. Ettől még megnyerhette volna a csapat a KEK-et, ahogy erre volt kétszer is példa az elmúlt években, de ott meg egy dán csapat állította meg őket egy megalázó kettős vereséggel.

Csalódottság ide vagy oda, a Győr volt az esélyes, erősebb keret, "örökös" (azaz hétéves) bajnoki cím, spanyol sztáredző. Már az is meglepetés volt, hogy az első, népligeti meccset hozta a Fradi, persze nem kis mázlival, Szucsánszki a vége előtt 4 másodperccel egyenlített, a büntetőpárbajt pedig szintén az ő hetesével (vagy Szikora védésével, ahogy tetszik) hozta a népligeti csapat. Még ezzel együtt is a Győr volt a favorit. A visszavágót (és győri győzelem esetén a harmadik meccset is) Győrben tartották és persze a keretük is továbbra is erősebb volt.

És így se nyertek. Tulajdonképp sima ügy volt, a Fradi végig vezetett.

Lehetne ezt Herr nyakába varrni, aki nem nagyon találkozott a meccs elején a labdával és a Fradi tulajdonképpen azt az előnyt őrizgette végig, amit addig épített ki, amíg Herr védte (illetve nem védte) a győri kaput. Az ember elsőre nem is érti, miért Herr kezdett a kapuban, amikor a Győrnek volt egy Lundéje, de aztán rájön, hogy éppenséggel indokolható a döntés: egyrészt Lunde éppcsak visszatért a szülésből, másrészt Herr tavasszal a két csapat alapszakaszbeli bajnokiján éppenhogy kivédte a Fradisták szemét. (Herr egyébként általánosságban is nagyon ritkán igazolta azt, hogy helye lenne egy Győr szintű csapatban vagy éppen a magyar válogatottban, persze lehet, hogy csak az én "mintavételeim" nem voltak elég reprezentatívak.)

De nem kellene Herr nyakába varrni, mert igaz ugyan, hogy Lunde beállásával a Győr elkezdett visszakapaszkodni, de igazából a Fradiban végig volt annyi tartás, hogy a győri felzárkózási rohamokat időben visszaverje: többször feljöttek a győriek egy-két gólra, de ilyenkor mindig megtorpantak, illetve mindig volt valaki a Fradiból, aki dobott egy-két fontos gólt, amivel megint elléptek.

Ami igazából azt mutatta, hogy itt nem (csak) Herrel volt baj. A két csalódott csapat közül a Fradi volt az, amelyik mentálisan és fizikailag jobban összekapta magát. Talán azért, mert a győriek azt hitték, a Fradit már annyiszor legyőzték, majd csak lesz valahogy most is. Hát nem lett, mert az egyébként a szezonban nem sokat mutató Fradi összeszedte magát, ráadásul az utolsó meccsen még a távozó Tomori is mutatott valamit abból a klasszisból, akit egyébként elég jól rejtegetett már vagy egy éve.

Azóta egyébként a a Győr továbbra is küszködik, a BL selejtezőt ugyan sikerrel vette, de a csoportban nem muzsikált túl meggyőzően (szemben a Fradival, igaz, nekik sokkal könnyebb csoportjuk volt) és az őszi bajnokijukat is behúzta a Fradi, igaz, nagyon szoros meccsen. Ami két dolgot jelent 2016-ra nézvést: egyrészt a magyar bajnoki cím sorsa nyitottabb, mint az utóbbi években, másrészt a BL Final 4-beli magyar részvételre egyáltalán nem vennék mérget. Igaz, oda most legalább két magyar csapat is ácsingózik némi eséllyel.

Akárhogy is, egy Fradi-álom beteljesült: a zöld-fehér kéziscsapat sok-sok év után újra magyar bajnok lett.

Barcelona - MKB Veszprém 28-23 (férfi kézilabda BL döntő, május 31.)

Videó: A teljes meccs és egy összefoglaló

Magyar férfi kézicsapat nyert már BEK-et (1982-ben a Bp. Honvéd), a Veszprém volt BL második (2002-ben), szóval, ha így nézzük, az idei ezüst se olyan nagy kunszt. Pedig de. A kézilabdában ugyanis nagyjából ugyanúgy beindult az üzlet, mint a fociban (a mértékek persze mások), ömlik a sportágba a pénz, egyre többe kerül, ha versenyképes csapatot akarsz építeni. Persze a Veszprémbe is öntik a pénzt valakik, de nem annyit, mint egyik-másik nyugati sztárcsapatba. Legalábbis tudtommal nem annyit, mint az elődöntőben legyőzőtt Kielbe vagy a döntebeli ellenfél Barcelonába.

Vegyes érzelmekkel figyeltem a meccset. Egyértelműen a Barca volt az esélyes és viszonylag magabiztosan hozták is a mérkőzést, egy pillanatig se volt igazán kérdéses, melyik csapat nyer. Ez volt az a pont, ahol a Veszprém egyszerűen "elfogyott". Ugyanakkor mégiscsak a kézilabda csúcsát produkálta a két csapat, kőkemény védekezéssel, remekül összeált kombinatív támadójátékkal, kiemelkedő egyéni alakításokkal, ráadásul nem csak a Barca oldalán (Saric, Karabatic, Tomás), hanem a Veszprémén is (Nagy László, Momir Ilic). És ha tudtuk is, láttuk is, hogy a Barca jobb, azért a Veszprém nagyot küzdött és végig ott loholt a katalánok sarkában.

Hogy aztán 2016-ban folytatódik-e az igéretes veszprémi sorminta (legjobb nyolc, legjobb négy, legjobb kettő az egymást követő években) azügyben vannak kételyeim. A keret ugyan erősebb lett (főleg Palmarssonnal), de érzésem szerintm még mindig nem lesz elég, ráadásul Ortega edző furcsa menesztése és a lebegtetett edzőkérdés sem igér sok jót, még akkor sem, ha egyébként megbízott edzőként Sabate jól teljesít. A versenytársak közül a Barca még mindg Barca,  PSG, a Kielce és a Vardar bivalyerősek, erősebbek, mint tavaly. A Kiel talán gyengült, de nehezen tudok kölni Final 4-t német csapat nélkül elképzelni, ha nem a Kiel, akkor valamelyik másik el fog oda jutni. Szóval nem triviális a Final 4 elérése sem és pláne nem triviálisak a további lépcsőfokok. Szóval ha tippelnem kéne, a 2015-ös eredménynél gyengébb veszprémi szereplést várok...

A racionális tippemtől függetlenül persze szurkolok azért, hogy a Veszprém elérje nagy álmát, a BL győzelmet..

Portugália - Magyarország 25-26 (férfi kézilabda Eb selejtező, június 10.)

A már említett tavalyi szlovén sorscsapás után a magyar kézilabdaválogatott leginkább az Eb selejtezőkön mérethette meg magát. Nem volt magas a léc, az ukrán-portugál-orosz hármason gázolt át a csapat százszázalékos mérleggel.

Ebből még leginkább az oroszok oda-vissza legyőzése tűnik jegyezhető teljesítménynek, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy valószínűleg a koromból adódóan hajlamos vagyok a mindenkori orosz csapatok erejét a korábbi félelmetes szovjet szbornajákhoz hasonlítani. Ez már régen nincs így. Az orosz férfi kézisek kb. egy évtizede (az athéni olimpiai bronz óta) nem produkáltak semmilyen komoly eredményt, sőt, gyakran még a nagy tornák első körében elvéreznek. Szóval a dupla legyőzésük is legfeljebb kései elégtétel lehet mondjuk ama athéni bronzmeccsért vagy éppen a 2007-es vb-n elszenvedett utolsó másodperces vereségért (ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar csapat később nem jutott ki a pekingi olimpiára).

Az oroszok elleni meccseket viszont nem láttam, így ebbe  posztba a portugálok elleni győzelem került bele.

Ami egyáltalán nem volt magától értetődő. Az oroszok elleni kettős győzelem után Talant Dujshebaev "kimenőt" adott az idősebb kulcsembereinknek és az utolsó két meccsen fiatal játékosoknak adott elsősorban bizonyítási lehetőséget. Ami az egyébként nem nagyon jegyzett portugálokkal szemben nem igért sok jót, lévén őket már az őszi odavágón, a fent nevezett idősebb kulcsemberek jelenlétében is alig bírtuk megverni. Nem véletlen, hogy az orosz kapitány elég kétségbeesetten bámult, amikor Dujshebaev bejelentette az ifjoncok bevetését, nekik ugyanis egyáltalán nem volt mindegy, hogy a magyar csapat "ajándékoz-e" pontokat a portugáloknak.

A szünetben még úgy tűnt, ajándékoz. Bár jól kezdtünk, az első félidő végére fordítottak a rutinos hazaiak és ezt az előnyüket látszólag magabiztosan tartották a második félidő elején is. Ugyanakkor már ebben az időszakban jó volt látni, hogy van, spiritusz a fiúkban, mindenki bátran próbálkozott és az egyéni megoldások mellett egész igéretes összjátékot is mutatott a magyar csikócsapat. Ráadásul láthatólag a végét jobban bírtuk, a fáradó portugálokat öt perccel a vége előtt utolértük és a "money time-ban" - láss csodát - a fiatal Bodó két góljával meg is nyertük a meccset.

Ahogy már mondtam, a nemigen jegyzett portugálok elleni győzelmet nem érdemes túlértékelni. A nemsokára következő Eb-n klasszisokkal keményebb ellenfelek várnak ránk. Ugyanakkor jó volt látni, Dujshebajev képesnek tűnik a "nemlétező utánpótlásból" a ütőképes csapatot kovácsolni. Lehet, hogy ez az ütőképesség egyelőre csak a selejtezőcsoportokban elég, de ha nem akarunk nagyon visszaesni Nagy Laci és kortársai visszavonulásakor, akkor ezekből a fiatalokból már most el kell kezdeni csapatot építeni. A Mocsai féle tutista válogatási elvekkel ez nem nagyon menne, ehhez láthatólag egy bátrabb edző kell és Dujshebajev ilyen. Remélem, a Mission Impossible  (azaz az olimpiai kijutás) esetleges kudarca (ami bizony eléggé papírforma) nem vezet az edző menesztéséhez: ha komolyan vesszük a fiatalítást és a jövő csapatának építését, az egy több éves projekt. Ami nem jelenti azt, hogy nem kell mindent megtenni az Eb-n a kijutásért, de Talant mentalitását ismerve a motiváció nem fog hiányozni.

Én mindenesetre szurkolok azért, hogy beteljesüljön egy álom és a magyar férfi kézilabda válogatott vizitáljon az olimpián.

Magyarország - Románia 4-3 (férfi futsal Eb selejtező play-off, szeptember 22.)

Videó: Összefoglaló

Nem voltam figyelmes követője eddig a magyar futsalsportnak. Halványan rémlik, hogy általában - a "nagypályásokhoz" hasonlóan - nem vagyunk jelen a nagy világversenyeken, illetve hogy egyszer rendezőként azért szerepeltünk, nem sok sikerrel. Az is rémlik, hogy - nem úgy, mint a nagyok - selejtező play-offot azért többször játszott a válogatott és ezeket általában elbukta, bár általában viszonylag szoros meccseken.

Hogy ilyen előzmények után hogyan akadtam bele a mostani Eb selejtezős play-off párharcunkba, talán magam se tudom. Az rémlik, hogy olvastam a reménykeltő odavágóról (2-2 idegenben az esélyesebb románok ellen), de ez még mindig nem ösztökélt arra, hogy vadásszak a visszavágó közvetítésére, úgyhogy tiszta véletlen volt, hogy rábukkantam az M4-en.

De ha már rábukkantam, elkezdtem nézni. Egész jó volt, bár megjegyzem, láthatólag sokat változott azóta, hogy  gyerekkoromban a téli szünetben a királyi tévén rendszeresen adtak teremfoci tornákat. Egyrészt, régen palánk volt, azaz szinte sose hagyta el a pályát a labda, másrészt akkoriban a nagypályás csapatok (Nyíl, Törő és a többiek) mentek terembe télen, azaz nem léteztek önálló teremfoci játékosok és csapatok.

De hagyjuk a múltat, nézzük, mit tudnak aranylábú futsalosaink. Kezdetnek pl. rögtön lőnek egy gólt, ha ez foci lenne, máris lehetne ráülni az eredményre, mert ezzel továbbjutók vagyunk. De ez futsal, itt ritka az egygólos meccs, a fiúk meg tisztességesen nyomnak tovább, kihagynak pár ordító helyzetet, a rutinos románok meg egy kontrából egyenlítenek, ezzel le is megy az első félidő. A másodikban az elejét megnyomják a vendégek és egy elég szerencsétlen helyzetből büntetőt kapnak, amit be is lőnek. Hátrányban a csapat, továbbjutók a románok. Nyomunk, de akadozgat a gépezet, a románok rutinosan tartják az eredményt, már-már lemondóan legyintek, hogy megint hősiesen bukunk el, de milyen a futsal, egy blokkról lepattanó lövést bekotor a jókor érkező magyar csatár és máris jöhet az idegborzoló hosszabbítás.

Ami megint román rohamokkal kezdődik, büntetőket hibáznak, de aztán itt is egy lecsorgó labdából lesz gól, ez baj, innen már két gól kéne, de nem nagyon akar összejönni semmi. Ilyenkor jön a futsalban a kapuslehozatal, ez amúgy egy kockázatos és nem is annyira látványos állapotot eredményez, a védekező fél sündisznóállásba húzódik, a támadó fél meg hiába van létszámfölényben, azért a biztonság kedvéért főleg hátul adogat, hátha rosszul tolódik a védelem és rá lehet bikázni vagy valakinek üresbe passzolni. Ez eleinte nem tűnik nagyon célravezetőnek, mert a románok jól tolódnak, mindig odaérnek és jól zárják a szögeket, mi meg nem merjük az igazán kockázatos passzokat bevállalni.

Aztán születik egy nagy átlövésgól, a világ végéről ellőtt labda vagy három védő között talál utat, a kapus meg későn látja meg, mire reagálna, az a kapuban van. Már csak 3 perc, de van remény! A románok fáradnak, most már akad helyzetünk, köztük egy ordító kapufa is, de persze az üres kapunk állandó kockázat, néha vissza is jön pár másodprerce a kapus. Aztán a végén jön az igazi dráma, egy román kontrát leszerelünk, hátulról hozzuk fel a labdát, már csak pár másodperc van hátra, előre kell ívelni. Hát íveljük, rávarázsoljuk a magyar csatár fejére, aki megcsúsztatja, a kapus mellett bemegy a kapuba.

Mindezt kb. két másodperccel a lefújás előtt. Ennél drámaibb továbbjutást nehéz elképzelni, nem csoda, hogy a csarnok felrobban, a csapat ölelkezik, én meg a tévé előtt hatalmasat sóhajtok. Ez nagy klasszikus volt!

Annyi megjegyzésem még lenne, hogy az M4 stábja ifjabb Knézyvel az élen teljes hozzánemértésről tett tanúbizonyságot, mert végig a hosszabbítás során azt sulykolták, hogy bármilyen döntetlen esetén büntetőrúgások lesznek. Ez totál hülyeség, természetesen ilyenkor döntetlen esetén is érvényes a fociban mindenütt alkalmazott idegenbeli több gól szabálya. Azaz 3-3-nál még a románok álltak továbbjutásra, de "nagytudású" ifjabbknézynk ekkor már megnyugodva konstatálta, hogy "legalább a büntetők megvannak". Még az sem tűnt fel neki, hogy a magyar csapat továbbra is a kockázatos kapuslehozatalos taktikát alkalmazta, na vajon miért, ha a "büntetők megvoltak"?

Akárhogy is, egy álom beteljesült: jövőre vizitál a magyar futsal válogatott az Európa bajnokságon.

Magyarország - Norvégia 2-1 (férfi labdarugdosgató Eb selejtező play-off, november 15.)

Videó: Összefoglaló

Azért harminc év után labdarugdosgató világversenyre jutni akkor is nagy eredmény, ha tudjuk, hogy ezt a 24 csapatos bővítésnek köszönhetjük és tudjuk azt is, hogy a magyar foci úgy általában nem tört ki egyik napról a másikra abból a posványból, amiben harminc vagy még több éve dagonyázik.

Sokat gondolkoztam, hogy melyik válogatott meccs legyen az év meccse, mert bizony kötelességszerűen végignéztem majdnem mindet (a finnek elleni helsinki győzelem maradt ki, amit azért sajnálok, mert azon a meccsen állítólag kifejezetten jól jászott a csapat). Lehetett volna a görögök elleni otthoni küzdős, a románok elleni bunkerfocis 0-0, a feröeriek elleni Böde-show, az északírek elleni "mármegintazutolsópercbenkapunkegynyamvadtgólt" vagy éppen a görögök elleni sörmeccs, izé, gólparádé, izé, edzői kisérlet. Ezek valahol mind nagyon jellemzőek a magyar focira.

Sokkal kevésbé jellemzőek, de annál örömtelibbek voltak a norvégok elleni play-off meccsek. Ilyen nyomás alatt magyar csapat régen játszott ilyen összeszedett és céltudatos játékot. Továbbra sem játszottunk szép focit, hagytuk a nálunk labdabiztosabb és kombinatívabb ellenfelet labdát birtokolni, de a támadásaikat lelkes, önfeláldozó és bizony számomra meglepően fegyelmezett és okos játékkal megöltük, a csatáraink meg hozták azokat a kontragólokat, amik régebben annyira hiányoztak.

Objektíven nézve inkább az idegenbeli meccset kéne kiemelni, mert akkor törtük meg a norvég magabiztosságot és magunkkal is akkor hitettük el, hogy meglehet ez, de mégiscsak az itthoni visszavágón jutottunk ki Franciaországba. És hát ezen is jól kellett játszanunk ahhoz, hogy meglegyen az a kijutás. És jól is játszottunk. Kb. ugyanúgy, mint Oslóban: a norvégok birtokolgatták a labdát, mi meg lődözgettünk egy remek kontragólt. Lőhettünk volna még egyet-kettőt, aztán a hajrában lőttünk egy mázlis/brusztolósat, hogy teljes legyen a csoda. A norvég szépítésnek meg örüljenek a norvégok, másnak úgyse nagyon tudnak.

Akárhogy is, egy álom beteljesült: jövőre vizitál a magyar labdarúgó válogatott az Európa bajnokságon.

Magyarország - Lengyelország 23-24 (női kézilabda vb nyolcaddöntő, december 17.)

Videó: A teljes meccs

Muhi, Mohács, Világos, Trianon, Nemzethalál, Siralomház. Katarzis, avagy Rió túl messze van. Németh András második dicstelen búcsúja, avagy miért nem azt csinálják a lányok, amit megbeszéltünk.

Nézzük bővebben:

1. Ezen a meccsen a magyar csapat mind mentálisan (első 15 perc, utolsó 10 perc), mind erőnlétileg (utolsó 10 perc) csődött mondott. Ezért nyilván a játékosok is szégyelhetik magukat (már csak azért is, mert mindenki nézzen csak magába, ne másokra kenje a hibát), de itt elősorban a szakmai stáb a felelős. A mentális felkészítés, a győzni akarás "fejekbe verése" az edzők feladata, az erőnléti felkészítés szintén. Érdekes, hogy pl. amikor KEB volt az edző, sokkal jobban bírta a csapat erőnlétileg. De pl. a sokak által lesajnált Hajdú János két "egymeccses" tornán is bizonyította, hogy azt a bizonyos "egy" meccset képes hozni. Pedig neki Pekingben egy mainál jobb román csapatot kellett legyőznie és a két éve simán legyőzőtt spanyolok se "lengyel kategória".
2. Szerintem a magyar női kézilabda válogatottnak a játékosállománya alapján ki kellett volna jutnia a 2012-es olimpiára és ki kellett volna jutnia a 2016-osra is. 2012-ben edzői alkalmatlanság (Mátéfi Eszter) miatt nem jutottak ki és most is ez a helyzet, sajnos Németh András felett láhatólag eljárt az idő. Ő szépet alkotott 2000 körül a Fradival, de a válogatottól már 2007-ben is csúnya kudarccal búcsúzott és most még nagyobbat betlizett. Nekem úgy tűnik, külföldi edző és külföldi stáb kellene ide is. Akiktől szerényen és szorgalmasan tanulni kéne a magyar edzőgárdának.
3. Részletesebb elemzés egy hozzáértőbb tollból itt: Az egymeccses világbajnokság értékelése

Akárhogy is, egy álom meghiúsult: jövőre nem vizitál a magyar női kézilabda válogatott az olimpián.

Ezzel vége is a posztnak, már csak az obligát befejezés van hátra:

Boldog, szurkolásban gazdag új évet kívánok (ahogy láttuk, alkalom lesz rá)!

Párizsban jártunk a nyáron.

Részletes összefoglaló valószínűleg nem lesz, viszont felsorolásszerűen megosztok néhány praktikus és nem praktikus megfigyelést, amolyan vegyesfelvágott jelleggel:

• 18 év alatt ingyenesek a múzeumok. Nem mindegyik, de a legfontosabbak (Louvre, impresszionisták, Pompidou, stb.) igen. Mindenkinek, még szír illegális bevándorlóknak is. EU polgároknak meg 26 éves korig. Családosok, egyetemisták, irány Párizs!
• Persze akinek nincs ingyen (azaz a felnőtteknek), annak elég drága. A kisebb múzeumok 7-8, a nagyobbak 10 euró felett vannak (Louvre 15, Musée d'Orsay 11). Mi vettünk Museum Pass-t, így valamivel olcsóbban kijöttünk, viszont a múzeumi napokon holtfáradtan értünk haza, gyakorlatilag tövig koptattuk a lábunkat. A lányok hősiesen bírták...
• 12 év alatt van félárú jegy a metróra. Pontosabban a szimpla jegyből nincs, de a 10-es gyűjtőből van. Kicsit szívtam a fogam, hogy a nagyobbik kölök pont kifutott belőle. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy neki is gyerekjegyet vegyünk, de aztán a becsület győzőtt. Ahhoz képest, mennyibe volt ez az út, az a kb. összesen húsz euro pluszköltség már nem osztott, nem szorzott.
• Diákoknak (26 éves korig) van hétvégi jegy is. Gondoltam én. Aztán amikor vettem volna egyet, akkor azt írta ki az automata, hogy Saturday or Sunday, azaz hétvégi jegy, de csak egy napra. Ezen kicsit felhúztam magam, mert a közlekedési vállalat honlapján található francia szöveg alapján én ezt hétvégi jegynek gondoltam. És amikor este újraolvastam a leírást a RATP honlapján, akkor is: mert egy napijegy esetén mi értelme weekend ticketnek hívni és főleg mi értelme azt írni, hogy a jegy érvényes az első nap 0. órájától az utolsó nap. 24. órájáig, ha az első nap ugyanaz, mint az utolsó. Persze lehet, hogy a Google Translate alapú francia tudásom nem tökéletes, de ha már itt tartunk, azért az elég snassz, hogy a jegyfajtákról nincs angol nyelvű leírás. Pedig még a provinciális Budapesten is sikerült összehozni ilyet a BKK-nak...
• A metró és a HÉV (franciául RER) hálózat amúgy mintaszerű sűrűségű, bárhova el lehet jutni velük. A design nekem tetszik, a jellegzetes fényes fehér csempe, a kovácsoltvas, szecessziós feljárók szépen illenek a párizsi hangulathoz. Megjegyzem, mozgólépcsővel és lifttel igencsak kevéssé ellátott a metró, a hosszú, szűk és néha világvárosiasan büdös (értsd: a design másik értelmezése az, hogy erősen illemhelyszerű, amit a helyenként markáns ammóniaszag is megerősít...) folyosókat rengeteg lépcső tagolja, a "lejárjuk a lábunkat, míg átszállunk vagy éppen felérünk a felszínre" effektus természetes velejárója a párizsi metrózásnak. A 4-es metró ikerállomásait védelmező budapesti álláspontot ("Ha a mozgólépcsők egy közös állomás két széléről indulnak, akkor is óriási maradt volna a gyaloglási távolság.") az átlag párizsi valószínűleg értetlenkedve fogadná.
• Valamennyire érthető, hogy a 14 (+2 elágazás) metró és 5 RER vonallal rendelkező hálózat egyes szakaszait időnként felújítás vagy karbantartás miatt lezárják, de az akkor is fájt, hogy a Versailles-ba menő turistamágnes RER C vonal városi szakaszának felújítására a turistaszezon csúcsának számító augusztust találták a legalkalmasabbnak a könnyed franciák. Ez nekünk két plusz átszállást és kb. 40 perc utazási időt jelentett. A másik "tust" a 13-es metróvonal Basilique de St. Denis metróállomásának időleges lezárása jelentette, az emiatt szükséges átszállásokat végül nem vállaltuk be, így a francia királyok temetezési helyéül szolgáló híres katedrális megtekintése ezúttal kimaradt a programunkból.
• A két évvel ezelőtti bajor utazásunk sorcsökkentő megoldásait sajnos korlátozottan tudtuk alkalmazni Párizsban. Az Eiffel torony az én hibám, korábban kellett volna kapcsolnom. Kb. egy héttel az utazás előtt mindenesetre már nem volt elérhető jegy egyik napra sem, így kénytelenek voltunk végigállni a kb. 80 perces sort. (Ez lehetett volna több, ha nem kb. a nyitásra megyünk és lehetett volna kevesebb, ha a könnyed és nagyvonalú franciák nem negyedóra késéssel nyitják meg a kaput. Na jó, akkor is valamivel kevesebb lett volna, ha a lépcsőn megyünk fel, az a sor lényegesen rövidebb volt, de a lányok nem vállalták be.) Aztán vártunk még kb. félórát a másodikon, ahol át kell szállni a csúcsra menő liftre. Ezt amúgy nem panaszképp mondom, az Eiffel torony egy mérnökembernek mindenképp kihagyhatatlan célpont és hát a legutóbbi (1995) még eléggé low-budget párizsi utam során kihagytam, azaz most mindenképp pótolni illett.
• Meglepő módon a leghosszabb sort nem az Eiffel toronynál, hanem Versailles-ban kellett kiállnunk. Ez annyiban persze nem meglepő, hogy a híres kastélykomplexum turistatömegeket vonz, annyiban viszont nekem csalódás volt, hogy naívan abban reménykedtem, hogy a Paris Museum Pass-unk majd viszonylag gyors bejutást biztosít majd. Hát nem biztosított. A biztonsági ellenőrzés volt az első akadály és ahhoz csak egyetlen sort alakítottak ki. Így viszont valamivel több, mint másfél órát töltöttünk a kapuk előtt. Ezt se bánom. Versailles szintén kimaradt anno és szintén nagyon készültem a pótlásra. A palota csodálatos, mindenképp látni kell. Illetve pontosítok: nem annyira csodálatos, mint inkább elképesztően pompázatos és fényűző. Birodalmi, na. Ebben van valami ellenszenves egy magamfajta kisországbéli kurucnak, de ezzel együtt is ezt azért egyszer látni kell.
• Ami viszont pont a pompázatosság és fényűzés szempontjából csalódást keltett, az a kastély parkja, ami bizony elég "kopottas" volt számomra. Ennek talán az egyik oka a franciák által kedvelt apró homokszerű fehér aprókavicsos borítás, amitől az ember cipője (és a nadrágja is, amúgy) kb. öt perc alatt poros lesz, de igazából a rengeteg nem működő szökőkút, kopottas pavilonocska vagy éppen üres medence is inkább hanyatlást, mint napkirályi pompát idézett.
• Szerencsére a már említett Museum Pass azért biztosított előjogokat: a Louvre és a Musée d'Orsay teljesen külön sort biztosított már a biztonsági ellenőrzéshez is a bérleteseknek, így ide viszonylag gyorsan be lehetett jutni.
• Budapesti Bubis felhasználóként elvileg logikusan adódna, hogy Párizsban kipróbáljuk a Velibet, de ez nem történt meg, lévén a kisebbik kölök még túl kicsi hozzá. Így aztán a Velib kimaradt, de azért igyekeztem figyelni, vajon mennyire interálódott be a városi létbe a közbringa. Nos, eléggé. A nagyobb utak szélén elég gyakran láttunk bringasávot, és elég sokan használták is, sajáttal és Velibbel is. Nem amszterdami mértékben persze, de azért elég sokan, talán valamivel többen, mint Pesten, de persze forgalomszámlálást nem végeztem, szóval a fene tudja. A kis utcákban is rendszeresen láttunk bringásokat, könnyed párizsias módra centizgették az autókat, akik hasonlóképp könnyed párizsias módon centizgették vissza a bringásokat. Ez elvileg nem hangzik túl rokonszenvesen, de igazából nem volt veszélyes, mert általában kis sebességgel és kis sebességkülönbséggel végrehajtott zsonglőrködésekről volt szó, ami nem hordozott magában komoly balesetveszélyt. Pontosabban koccanásveszélyt nagyon is, de sérülésveszélyt nem.
• Párizsba az obligát Erfransz mellett három fapados is repül, mi a fapados blog idevágó remek cikke alapján  a Transaviát és ezáltal az Orly-t választottuk, ez abszolút bejött. Fapadosban kezdők vagyunk (ez volt a 2. számú próbálkozás), ezért kicsit féltünk a csomagokkal, meg a ferihegyi bádogszaunával kapcsolatos mizériáktól, de félelmeink alaptalannak bizonyultak. Ehhez persze kellett, hogy betartsuk a csomagokra vonatkozó szabályokat (meglepő módon remekül befértünk két gurulósba és két hátizsákba, pedig tíz napra mentünk és még laptopot is vittünk), de akárhogy is, a beszállás egész gyorsan és flottul ment. Szóval a fapados hozta azt, amit az egyszeri utas elvár tőle, elvitt A-ból B-be különösebb utasszívatások nélkül. Az Orly is remek választás, fejenként két jeggyel, egy villamos-metró átszállással gyakorlatilag bármely párizsi címre el lehet jutni teljesen normálisan.
• Sokáig kerestünk megfizethető szállást, elsősorban a Booking.com-on vadásztunk, elég elkeserítő árakat találtunk csak. Aztán a már említett cikkben valaki javasolta a Homelidays.com-ot, azt is megnéztük ez egy amolyan francia booking.com-os portálnak tűnt. Ránézésre is bővebb volt a kinálat, mint a bookingon, találtam is rajta egy álomapartmant, Marais negyed, két szoba, felújított tetőtér, kb. 60 euro/éj, már majdnem megyek lelkesen mutatni a családnak, de aztán látom, hogy előleget kell utalni és kezdek gyanakodni, hogy túl szép ez az ajánlat. Kutakodom tovább kicsit a neten és találok pár panaszkodó posztot, hogy ezen a portálon gyakran kamu apartmanokkal vágják át az utazókat. Nézem tovább a portált, olvasom (pontosabban próbálom google translate segítségével megérteni) a portál ászf-jét, és hát benne van, hogy ők csak közvetítenek, nem ellenőriznek senkit, foglalás csak saját felelősségre. OK, hát akkor a homelidays-ről ennyit.
• Azért csak találtunk szállást, de kicsit kijjebb kellett mennünk. Elkezdtem Párizs környéki szállásokat nézni metróvonalak mentén, így akadtam rá egy szállásra Creteil-ben, ez egy francia apartmanszállólánc, végül náluk foglaltunk. Alapvetően elégedettek voltunk velük, azt adja, amit igér, egy dolgot tudok tanácsolni annak, aki idetéved, ha lehet kérjen tartalék csipkártyát az ajtóhoz, mi először csak egyet kaptunk és az egyik este ez elromlott, persze recepció már nem volt, nem kevés telefonálásba került mire bejutottunk. A javukra szóljon, hogy kompenzáció gyanánt kaptunk egy ingyenreggelit.
• A francia fine diningot érthető okokból kihagytuk, így 1-2-3 Mislencsillagos Csodaétteremben se voltunk. Remek bagetteket és sajtokat vettünk a közértben esténként, illetve lassacskán egy üveg bordói vörösbort is elszopogattunk hozzájuk. A városban általában szendvicset ettünk. Pár alkalommal tettünk csak kivételt, a Quartier Latinben, a Saint-Séverin környékén van sok kis étterem, amelyik 10-12-15 euróért háromfogásos turistamenüt kínál, itt kétszer ettünk. Ezek előnye, hogy minden fogáshoz több ajánlat is van illetve hogy szerepelnek a turisták számára elengedhetetlen ételek, úgymint békacomb (megvolt), csiga (kihagytuk), hagymaleves (semmivel se jobb, mint itthon), creme bulee (megvolt) és hasonlók. Egyszer ettünk egy hasonló menüt a Montmartre-on is egy hangulatos, de sokkal tömötteb helyen is, az se volt rossz.
• A francia fagyit többször teszteltük a gyerekek kérésére. Elég ócska.
• Disneyland kimaradt. Nemcsak azért, mert rohadt drága, hanem azért is, mert a beszámolók szerint augusztusban hatalmas sorok vannak mindenhol. És ugyebár egy kurvadrága vidámparkban nem azzal akarom tölteni a napomat, hogy sorbanállok, arról nem is beszélve, hogy emiatt az maradjon meg a gyerekekben, hogy mennyi jó attrakcióról maradtak le a az órás sorállások miatt. Erről aztán a csajokat is meglepően könnyen sikerült meggyőzni.
• Belefutottunk viszont egy meglepetés nyári vidámparkba a Tuileriák kertjében, ez az előzmények után kihagyhatatlan volt. Nyilvánvalóan lehetetlen volt az orrunk előtt elterülő vurstlira nemet mondanunk a kölköknek. Persze szívtam a fogam, mert egy-egy attrakció 3-5 eurót kóstált fejenként, végül abban maradtunk, hogy amikor arra járunk (és hát azért jártunk arra többször is, elég centrális hely, ugyebár), beugrunk egy-két körre. Így valamennyire kordában tartottuk a költségeket, de azért a gyerkőcöknek is jutott valami.

Hoppá, most látom csak, hogy a sok praktikum között elveszett maga a város. Az alábbiakban pár lelkendező pont arról, mit kell szerintem látni:

• Gótikus katedrális és rózsaablakrajongóknak (mint pl. én is) a Notre Dame mellett kihagyhatatlan a Sainte Chapelle és a St. Denis katedrális (amit mi a már említett okokból mégiscsak kihagytunk). Akinek ez nem elég, az Párizs szűkebb és tágabb környékén több kirándulást is tehet (pl. Reims, Rouen, Beauvais), a mi választottunk Chartres volt, ahol mellesleg nem csak tényleg csodálatos katedrálist élveztük, hanem a kisvárosi nyugalmat is. Hiába Párizs már néha sok volt nekünk.
• Valószínűleg a kisebbséghez tartozom, de nekem nagyon bejön a Defense negyed. Ez az a hely, ami ugyan a XX. század terméke, de én még a XXI. század elején is kellően futurisztikusnak érzem, mintha egy sci-fi díszletei között járkálnék. Továbbá azt is gondolom, hogy a Defense jó példa arra, hogy a kortárs "acélüvegkockagyártó" építészet is képes minőségi épületek előállítására. Én még a sokak által emlegetett elidegenítő, embertelen kockaváros effektust se érzem, valahogy van benne élet. Persze nem annyi, mint a szomszédos Párizsban, de ahhoz képest, hogy egy elővárosról beszélünk, nem rossz ez.
• Persze Párizs azért jobb. Nehéz megmondani melyik negyedet, épületet szerettem a legjobban, így következzen egy szubjektív felsorolás.
  • Szeretem a Marais negyedet, azon belül is a kedvencem a Vogézek tere.
  • Tetszik a Pompidou center környéke és a '95-ös első nagy párizsi utam során nagyon szerettem a közeli Les Halles komplexumot, elsősorban persze a parkját. Ezúttal ebből keveset élvezhettünk, mert a Les Halles-t éppen átépítik, sajna.
  • Szeretem a Luxemburg palota kertjét, sőt igazából minden párizsi parkot szeretek, a már említett tipikus porosító fehérkavicsosos borítás ellenére. Pontosabban nem annyira a parkok szépek (bár azért azok), mint inkább a hangulatuk megkapó, amit a tömegesen piknikező franciák teremtenek meg, akik sokkal természetesebben használják és élvezik a parkjaikat, mint mi.
  • Szeretem a párizsi utcakép tipikus elemeit: a kovácsoltvas erkélyeket, a keskeny saroképületeket, a patisserie-ket, a boulangerie-ket, és egyéberie-ket.

Szóval Párizs gyönyörű, varázslatos hely. Jó volt ott lenni.

Frissítés, 2015. november 14-én:

Mielőtt véglegesítettem, többször átolvastam a posztot, hogy nem felejtettem-e el megemlíteni valamit. Az ilyen "sok apró emléket, benyomást felsorolunk" jellegű irásoknál mindig ott motoszkál bennem, hogy valamit biztos kihagytam.

Hát most az egyik kimaradt gondolatra már emlékszem:

Párizsban sokszor találkoztunk a terrorveszély apró jeleivel, a minden múzeumban kötelező csomagátvilágítással, a parkokban, forgalmas tereken, nevezetességek közelében néha felbukkanó rendőrőkkel vagy éppen sisakos, állig felfegyverzett terrorelhárítókkal. 2001 szeptembere vagy éppen Charlie Hebdo óta ez nem meglepő és felesleges túlzásnak se éreztük. Hogy mennyire nem volt az, az tegnap este óta még egyértelműbb. Sajnos.

Biztos lehetne okos mondatokat írni terrorról, fanatizmusról, szabadságról, nemfélésről. Ezeket meghagyom a nálam bölcsebbeknek.

Marad a részvét és az együttérzés egy csodálatos város csodálatos lakóival...

"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki bő három éve. Aztán megosztottam az első és a második év tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a harmadik évről szól. Rövidebb lesz, mint az eddigiek, nem kell félni.

Mennyit bicikliztem?

Itt a válasz:

Éljen, megdőlt a rekord és átléptem a 3000 kilométeres álomhatárt. Az okok (nem számítások, hanem inkább érzések alapján) a következők:

• Most már többnyire a Lágymányosi hídat használom munkába járásra, az pedig egy kicsit hosszabb útvonal, mintha a Szabadság hídon megyek. Utóbbit mostanában akkor használom csak, ha "gyorsan" haza kell érnem.
• A gyerekekkel csinálunk mostanában kisebb köröket a környéken. Nem komoly túrák ezek, pár kilométer alkalmanként, de talán egy százast már hozzád az eredményhez.
• És ugye itt van a Bubizás. Azt meg nem is írtam még, hogy újra Bubizok, nyár elején öten összedobtunk a kollégákkal egy közös éves bérletet, így azóta beesik pár városi kilométer Bubiból is, bár nem mindegyik Bubimenetet mérem, ha csak egy-két állomásnyit megyek, azért nem indítom el a trackert.

Szerelések

Nem volt olcsó év, az első félévről már írtam. A másodikban is voltak váratlan kiadások. Egyrészt tönkrement a támasztó és mivel egy beépített és egyben szerelhetetlen darab volt (tiszteltetem a tervezőt), le kellett fűrészeltetnem. És persze kellett egy új támasztó, amivel amúgy nem vagyok nagyon boldog, a hátsó keréknél van és jóval kevésbé stabil, mint a régi, de középre sajnos nem lehet új támasztót tenni. (Mondtam, tiszteltetem a tervezőt.)

Aztán eltőrt a hajtókar:

A szerelő meg azt tanácsolta, cseréljük le a láncot (nagyon megnyúlt) és a racsnit (rettenetesen kopott) is, hagytam magam meggyőzni (már az előző is ezt mondta), ez is kb. egy huszasba fájt.

Egy bizonyos ponton komolyan fontolóra vettem, hogy ami elég, az elég, jöjjön egy új bicaj. Ki is néztem a weben egy Neuzer X-Streetet, csak aztán amikor meg is szerettem volna nézni, akkor sehol se volt. Csak rendelésre van, mondták, ami csapdahelyzet, mert addig nem rendelem meg, amig nem nézhetem-tapizhatom meg és ülhetek fel rá netán. Aztán jöttek egyéb kiadások, amik elterelték a figyelmemet és a fentebb említett hajtáscsere után levettem a napirendről az új bringát.

További költségvetési tételek

Mármint a sajátomat. Merthogy a legkomolyabb kiadási tétel nem is a saját bringám volt, hanem a lányoké, ők ugyanis nem átallanak nőni, illetve a régi bringát kinőni, így aztán kellett nekik új bringa. Meg az asszonynak is: neki eddig nem volt, az enyémet használta hétvégenként, de vérszemet kapott és közölte, jó lenne neki is egy saját, mert akkor például ő is is tudná néha vinni a gyerkőcöket, meg netán négyesben is tudnánk menni bringázni.

Ez utóbbiből egyelőre csak néhány alkalom valósult meg és a közeli cukrászda volt a legtávolabbi pont, ameddig eljutottunk, de titkon reménykedem, hogy a Kopaszi Gát vagy éppen a Bikás Park sem elérhetetlen célpont.

Amíg ezek megvalósulnak, addig meg irigykedve olvasom Zita bringás beszámolóit...

Kilátások

Újabb rekorddöntést kevéssé valószínűsítek, bár nem is zárható ki. Elsősorban a családi tekerések gyakoriságán fog múlni a dolog.

Illetve itt van még a Petőfi híd kérdése.

Ezt eddig ritkán használtam. A járdát egyszer próbáltam, még az elején: nagyon keskenynek találtam, ráadásul a pesti oldalon lépcsőzni kellett, így azóta bojkottálom. Az úttestre meg kora reggelenként merészkedek néha ki, kb. kéthavonta egyszer. Máskor nemigen, sajna a gépjármű forgalom sűrű és "természetesen" muszáj rajta 70-el átszáguldani, hogy aztán a piros lámpához odaérve maradjon ideje a tisztelt úrvezetőknek a pesti dugókat meg a hülye közlekedésszervezőket szidni.

Most viszont elkezdtek bringasávokat kialakítani a hídfőknél. Az egyelőre nem világos, hogy magán a hídon mi lesz, illetve azt tudom, hogy alapvetően a járdán lesz egyirányú bringagyalog, de az még kérdés, hogy lesz-e a Margit hídhoz hasonlóan az úttesten kerékpáros nyom. Ha lesz, akkor egy két próbát biztos teszek majd vele. Sőt valószínűleg a járdás verziónak is adok egy újabb esélyt, bár hogy őszinte legyek, azt nagyon rossz megoldásnak tartom.

Viszont ha akármelyik változatban beválna a Petőfi híd, az valószínűleg távolságcsökkenéshez vezet majd. Jövőre meglátjuk.

Bezár a Jégbüfé.

Úgyhogy péntek reggel beugrottam, hogy megvegyem az utolsó jégbüfés sajtos rudamat.

A fenti fénykép nem ezt mutatja, ez valamikor májusban készült, ugyanis már régóta tervezem, hogy az egyik kedvenc süteményem kipusztulásáról posztot írjak. Ezt most a Jégbüfé bezárásának apropóján meg is teszem, hiszen ezzel az utolsó számomra is ismert "igazi" sajtos rúd beszerzési forrás szűnik meg. (Persze tudom, hogy van a budai Jégbüfé, de oda nem tudok olyan könnyen beugrani munka előtt, közben vagy után, mint a pestibe.)

A sajtos rúd (avagy nevezzük a továbbiakban a neki kijáró tisztelettel Sajtos Rúdnak ;-) egy klasszikus sós süti volt ama bizonyos eggyel ezelőtti átkosban, ráadásul - legalábbis szerintem - azon ritka fajták közé tartozott, amelyik finom is volt. Míg az átlagos kádárkori süti olcsó alapanyagokból, igénytelenül elkészített, gyakran igénytelenül tárolt középszerű valami volt, addig még az Átlagos Kádárkori Sajtos Rúd is egy jól sikerült, leveles tésztából készült, szépen "felfúvódott", könnyű, üreges, ropogós csoda volt.

A bajok a rendszerváltozás után kezdődtek, amikor is valami általam ismeretlen okból a sajtosrúdtermelő pékségek technológiát váltottak és a klasszikus leveles tésztás recept helyett elkezdtek kelt tésztás változatokat gyártani. Talán az lehetett az ok, hogy ezek valószínűleg gazdaságosabb és könnyebben kezelhető termékek voltak: a leveles tészta macerás. Ttörékeny, a jól átsült Sajtos Rúd üreges, ha óvatlanul nyúlnak hozzá, könnyen behorpad vagy betörik a felső réteg, az ilyen esztétikai hibás példányokat meg nyilván nehezebb eladni. A kelt tésztás sütiket lehet tapizni, dobálni, nem nagyon látszik rajtuk, szóval jóval praktikusabbak. Ezért vagy másért, a kelt tésztás sajtos rudak elkezdték kiszorítani a klasszikus levelestésztás Sajtos Rudat.

Csakhogy sajnos a kelt tésztás sajtos rudak ehetetlen, gumiszerű, ízetlen vackok, amiket csak amerikanizálódó, mekdoneldszes igénytelenségre kondícionált vásárlóközönség képes fogyasztani (talán).

Az, aki ismerte az igazi Sajtos Rúdat, az az ilyet undorodva köpte ki. Így aztán pár keserű csalódás után elkezdtem kialakítani az Igazi Sajtos Rúd felismerésének módszertanát (nem nehéz, a leveles tészta jól felismerhetően más, mint a kelt tészta) és odafigyelni a vitrinekben kitett mintapéldányokra. Azonban a kelttésztás bitorlók tragikus térnyerése megállíthatatlan volt, egyre több helyről tüntek el az utóvédharcot vívó Igazi Sajtos Rudak és én egyre kétségbeesetten húztam ki a listáról a megfogyatkozott beszerzőhelyeimet.

Sokáig szilárdan tartották magukat a Fővámtéri Végvár Csarnok pékáru pultjainál, de pár éve egy reggelen keserűen kellett konstatálnom, hogy azt is elfoglalták a kelttésztás bitorlók, ráadásul láthatólag az összes pékárút árusító pultnál egyszerre történt meg a puccs.

Ekkor jó pár hónapig azt hittem, vége: nem lesz többé Igazi Sajtos Rúd a városban.

Aztán véletlenül betértem az általam egyébként nem túl gyakran látogatott Jégbüfébe és meglepetten fedeztem fel, hogy ott még van Igazi Sajtos Rúd. Azóta némileg megnövekedett gyakorisággal vizitáltam a Ferenciek terén, ha éppen ott kellett buszra szállnom és élvezettel majszoltam a ropogós, sajtos klasszikust.

Rekviem a Jégbüféért

"Az általam egyébként nem túl gyakran látogatott Jégbüfébe", írom, mindjárt mondom is miért.

Emlékeim szerint hajdanán - értsd, az átkosban - kedveltem a Jégbüfét, de olyan kimondott kedvenc sose volt. Beugrottam egy-egy francia krémesre vagy gesztenyepürére, de semmi több. A rendszerváltás után lassacskán megkopott a hely varázsa. A sütik maradtak olyanok, amilyenek voltak, nagyjából középszerűek, miközben a magyar cukrászatnak általában jót tett a változás. A Szamos, az Auguszt és még sok más remek cukrászda éledt újjá, illetve tört előre a semmiből és sokkal-sokkal finomabbak voltak, mint a változatlan Jégbüfé.

A kiszolgálás is hagyott maga után kivánnivalót. Veszekedős élményem ugyan sose volt, de az "először megvesszük a sütit a pénztárnál, aztán állhatunk mégegyszer sorba a pultnál" rendszer nekem túl oroszos volt (Moszkvában és Péterváron volt minden bolt ilyen még a kilencvenes években), a Sajtos Rúdat ráadásul a kávéspultnál adták ki, ami persze méginkább lassította a folyamatot, pláne ha két-három kávés kuncsaftot is ki kellett várnom.

Úgyhogy a maga a hely nem volt túlzottan minőségi. Igaz, nem is próbálta sose annak beállítani magát, az árak megfeleltek a minőségnek, azaz az ár-érték arány nagyjából rendben volt. Ráadásul ha az aluljárókat elárasztó silány gyorspékségekhez hasonlítottuk a helyet, akkor nem nehéz nyertesnek kihozni a Jégbüfét, ugyanis ha a klasszikus torta- és krémesválaszték (ebben egyet kell értsek a Táfelspiccel) el is maradt az elvárásoktól, a péksütemény fronton jobb volt a helyzet, az isler,  a mákos pozsonyi vagy éppen a pogácsák egész jók voltak, szemben az aluljárós felfújt szeméttel.

Szóval a "kapjunk be gyorsan valamit, amíg várunk a buszra vagy átszállunk a metróra" kategóriában még ma is versenyképes volt és hát valljuk be, ehhez a funkcióhoz ideális helyen volt. Az ablakokhoz állított pultokat pedig, ahol a sütit majszolgatva élő reklámfiguraként funkcionálva lehetett figyelni a városi forgatagot, a magam részéről vendéglátóipari telitalálatnak tartom.

Szóval a Jégbüfé jó helyen volt ott, ahol volt és az esetleges minőségi lemaradásával együtt is az átlagbudapesti elfogadta, használta. Talán ezért is válhatott önmagán túlmutató, találkahelyként intézményesülő városi legendává, aminek megszűntét akkor is sajnálkozva fogadtam volna, ha nem találtam volna rá pár éve a Sajtos Rúd  Arvádjának szerepében.

Már csak azért is, mert egyelőre nem lehetünk biztosak abban, hogy a felújítás után mit kapunk helyette.

A Párizsi udvar kihalt belső tereire elmondható, hogy a jelenlegi állapotnál bármi jobb, de a Jégbüfé tér felé néző üzlethelységében nem szeretnék valami drága, puccos helyet látni: oda egy Jégbüfé stílusú, pörgős, áraival senkit nem kizáró (azaz legalább viszonylag olcsó) hely kellene, csak annak lenne esélye megtartani vagy visszanyerni a "legenda" státuszt.

Kis kitérő után akkor térjünk is vissza a Sajtos Rúdra. Az igazságnak tartozunk annak beismerésével, hogy a Jégbüfé-féle Sajtos Rúd egyébként nem feltétlenül volt életem legjobbja. Olyan jó közepes szintet hozott, húsz évvel ezelőtt nem biztos, hogy Jégbüfé törzsvendég lettem volna érte. Szerintem egy kicsit túl zsíros volt és az üregesség mértéke se volt mindig állandó. Az alábbi képen egy szép pédány látható, de időnként becsúsztak laposabb sorozatok, ami szerintem sütéstechnológiai problémákra utalhatott.

A sanyarú ellátottság korszakában azonban még ezek a laposabb példányokat is meg kellett becsülni és én meg is becsültem. De most megint elesik az általam utolsóként számon tartott Sajtos Rúd Forrás és ezútttal még kevesebb az esély arra, hogy találok másik beszerzési helyet a közelben.

Sirassuk együtt hát az Jégbüfét, a Sajtos Rúd utolsó(?) lelőhelyét!

Ha már a témánál vagyok:

Az uborkaszezonban következzen egy kis irodai  művészet, egy kubista alkotás.

Ismeretlen, kora XXI. századi szobrász alkotása. Amatőr művészről lehet szó, minden valószínűség szerint egy billentyűzetpüfölő bérrabszolga, aki a maga naív módján megalkotott, szárnyaló, légies kompozícióval a "kocka", azaz vélhetőleg (finom utalással a bérrabszolgák korabeli gúnynevére) a saját szabadságvágyát fejezi ki.

Más értelmezések szerint viszont egy ismeretlen software termék architektúráját szemléltető térbeli segédeszközről van van szó. Ugyanakkor szakértők szerint ilyen logikus és áttekinthető arcjitektúrájú termék készítése meghaladta  a kor technológiai szintjét.

Műfaji premier következik a blogon, egy sörkritika.

Sok sörös posztom volt már, de ezek többségükben vagy nagyvilági sörkalandokról (főleg, de nem kizárólag cseh vonalon) vagy hazai sörfesztiválokról szóló beszámolók voltak. Na jó, volt összehasonlító sörkritika is, sőt még egy kategóriateszt is. De olyan poszt, ami egyetlen sörről szólt, és semmi másról, na olyan még nem volt. (Legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna.)

Példaképek

Pedig ez se egy rossz műfaj, az általam rendszeresen olvasott sörblogok közül kettő, a Kontár Komlókutató és a Sörvadászat kizárólag ezt űzi, méghozzá mindketten magas szinten és szórakoztató módon, és persze mások (pl. Sörbúvár, Sörfigyelő, ...) is rendszeresen művelik. Közben rájövök, hogy a Sörvadászat szokott főzdékről és éttermekről is írni, na nem baj, kicsit sántít a hasonlat, de melyik nem. Annyiban jogos a kiemelés, hogy az én szememben ez a két "példakép" sörkritika terén, amivel nem a többieket kritizálom, mert ők is nagyon jók, hanem a saját ízlésemet (irodalmi értelemben, nem a sörökre vonatkozóan)  pozícionálom be. Szóval ha ez a poszt elsősorban rájuk emlékeztet, az nem a véletlen műve.

Naszóval, csapjunk bele a lecsóba!

Mit is fogok inni?

Kicsi a világ. Az évek során jó pár volt és jelenlegi kollégámról derült ki, hogy házi sörfőzéssel foglalkozik. Ezen kollégák egy részének persze épp csak köszönök, ha összefutunk a liftben és csak a "valaki mondta, hogy a Gerzson is főz saját sört" féle információs csatornákon keresztül értesültem értékes hobbijáról. De van egy-két közelebbi kolléga, akinek már kóstoltam a sörét, sőt olyan is, aki annyira "rákattant" a dologra, hogy az informatikus diplomája mellé nemrég begyűjtött egy serfőzőit is. (Egy biztos, ha eljön az emberi civilizáció összeomlása, neki legalább lesz egy kurrens szakmája.)

Úgyhogy most egy olyan sör következik, amelyiket ez utóbbi kolléga főzött, még a diplomátlan korszakában. Szívesen dicsekednék azzal, hogy a jövő nagy serfőzőmestere az első nyilvános megjelenését abszolválja ezzel a poszttal, de sajnos csak az ezüstérem jutott nekem, a premier ugyanis már megvolt a Folyékony Kenyéren. Annyi baj legyen, az ezüst is szépen csillog. (Mellesleg az aranyérem elvesztésénél sokkal jobban fájlalom, hogy azt a bizonyos stout-ot nem  volt alkalmam megízlelni...)

Na de nézzük végre azt a sört, előszőr is a külcsínt. Házifőzet ellenére ugyanis van külcsín, még ha láthatólag házilag is lett összefotosopolva a cimke.

Sőt, koncepció is van: a sör neve egy francia kifejezés, jelentése "Az egész világnak", esetleg "Mindenkinek". És ott figyel a cimkén egy földgolyó, körülötte kis ikonok, a mindenki. A tetején mindjárt egy sörivó, aki palackból kortyolgatja a nedűt. De lehet pohárból és korsóból is. Vannak párok (idősek, fiatalok, ducik és soványak), akadnak papok (ortodox és katolikus, gondolom), még egy kutyabarát is.

Szép gondolat, egy sör mindenkinek. És persze ha kicsit továbbgondoljuk, hogy mindezt két igényes, komplex sörfajta egyesítését hirdető fajtáról gondolja az alkotó, akkor máris bejön a képbe sörforradalmunk szállóigéje: a jó sör demokratikus alapjog. Avagy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz sört igyunk! (Borosok, bocs!)

De folytassuk a rejtvényfejtést, a földgömbön szerepel egy mondat: I realized life was a game, azaz Rájöttem az élet egy játék. Idézetgyanús mondat és persze maga a sör neve is idézetgyanús, ha már itt tartunk. És valóban a sör egy Megadeth számra utal és a cimke közepén levő mondat is annak szövegéből idéz. Nem tudom, metalos körökben mennyire ismert a szám, nekem már az együttes neve is újdonság volt, az én egyetlen valahavolt heavy metal lemezem egy Black Sabbath album volt (amit amúgy nagyon kedveltem), de most meghallgattam, illetve az amúgy elég szomorú szöveget és a szám szintén nem túl vidám utóéletét is elolvastam. Nem tudom, ezek a háttérinfók mennyire voltak részei a koncepciónak: talán igen, talán nem. Talán csak egy kedvenc számnak szóló tiszteletadás a név, semmi több. Mindenesetre a cimkefejtés elég filozófikus hangulatba hoz, ami persze nem feltétlenül baj egy komplex, sokat igérő fajta kóstolásához.

Úgyhogy most már tényleg jöjjön a sörkritika!

À Tout le Monde - magyar házi belga IPA

Fogyasztva Szentivánéjkor, a Sztenderd Promontor-féle Sörkóstolási Protokoll előírásai szerint, azaz a hűtőből kivéve nagyjából félórát pihent, aztán kb. további 20-25 perc alatt kortyolgattam el.

Nagy szivacsos hab, csak kettőre tudom kitölteni. Remegős, szivacsos állagú. Illata mérsékelten gyümölcsös, íze (a habé) érezhetően kesernyés, de egyben kicsit mézes, kenyeres. Jó érzés ezt a habot harapdálgatni és idő is van rá bőven, tartós fajta, jó sokáig megmarad(na, ha nem fogyasztanám).

A sör színe vörösesbarna, fény felé tartva narancsos. Az íze egyszerre sokoldalú és visszafogott. Érezhető az amerikai komlók gyümölcsössége, de kevésbé domináns és kevésbé citrusos egy átlagos IPÁnál. Néha barackos, néha erdeigyümölcsös jegyeket is felfedezni vélek benne. Markáns a maláta édessége, kicsit mézes, kekszes. Ez a gyümölcsösséget is inkább az aszalt gyömölcsökre jellemző ízek irányába tolja. Árnyalatnyi karamell is van benne. Sűrű sör. Az elején kicsit szúros a szénsavassága, de a végére megbarátkozom vele, pontosabban lágyabbá válik. Elkerüli az IPÁk szokásos betegsége, a felmelegedéskor tapasztalható sziruposodás, a végén is tud friss ízeket hozni.

Összességében nagyon jó kis kompozíció, tényleg egyszerre érezhető benne a két stílus. Ideális kóstolósör, mindegyik korty egy kicsit más.

Filozofálgatáshoz az élet értelméről és más komoly dolgokról kifejezetten ajánlott. Mondjuk heavy metal helyett én egy Keith Jarett lemez mellé ajánlanám, de ez részletkérdés.

Ratebeer pontozás:

• AROMA 8/10
• APPEARANCE 4/5
• TASTE 8/10
• PALATE 3/5
• OVERALL 15/20

Összesen 38/50

Eszeveszett mesék (január 4.)

Argentín remekmű hétköznapi őrültségekről, amik annak ellenére ismerősek, hogy tagadhatatlan latinos temperamentum hatja át az egész filmet. Sajnos a társadalmi minták félelmetesen hasonlóak a mieinkhez, legyen szó egymásnak bemutató autósokról, zombi parkolótársaságról vagy éppen az új és régi gazdagok arroganciájáról. Félelmetesen eltalált film, félelmetes magyar áthallásokkal. Bonuszként megkapjuk a világ legfrenetikusabb szappanoperaparódiáját is.

Zita véleménye itt...

A hobbit - Az öt sereg csatája (január 7.)

Hát igen. Látvány a köbön, tartalom kb. nulla. Hacsak Tölgypajzsos Thorin jellemfejlődésének ábrázolását vagy a Tauriel-Fili románcot nem tekintjük annak, de inkább nem, sőt az utóbbiért szerintem letöltendő büntetést érdemelne Peter Jackson. Esetleg valaki megvághatná a hobbit trilógiát másfél órára, kihagyva belőle ezt a marhaságot, meg sok mást is, még a végén egész jó film kerekedne belőle. Esetleg szólni kéne Pálfi Györgynek, ő jó ebben. ;-)

Büszkeség és bányászélet (január 18.)

N+1. brit ujjgyakorlat a toleranciáról és a másság elfogadásáról, láttuk már sokszor és még fogjuk is. A leckét nem lehet elégszer sulykolni és a brit film még gyengébb napjain is élvezhető, de azért ez a film ennek ellenére gyenge, sematikus és minden pillanata kiszámított, megjósolható.

Lavina (január 27.)

Svéd remekmű a modern emberek elkényelmesedett életéről, ahol a minket körülvevő technikai védőburok kiöli belőlünk az elemi ösztönöket és érzelmeket is. Aztán a védőburok egyszer csak megreped és  szembesülünk azzal, mivé váltunk. Mindezt persze módjával, ez se nem katasztrófafilm, se nem Bergman.

Kódjátszma (január 30.)

Rutinos brit történelmi film, tisztelgés egy zseni előtt, filmes vezeklés az ellene elkövetett bűnök miatt, hozza, amit várunk tőle, se többet, se kevesebbet.

Liza, a rókatündér (?)

Végre egy magyar film, ahol majdnem minden passzol. Van saját stílusa, frenetikus látványvilága és zenei anyaga, rengeteg poén, ismeretlen, nem elhasznált és ezért is remek, hiteles karakterei és a sztoriban se találunk felesleges üresjárokat. Persze kicsit habkönnyű, kicsit (nagyon) emlékeztet erre-arra (Amelie, Holdfény Királyság), kicsit van egy stílusgyakorlat jellege, ezért a majdnem az első mondatban, de boldog lennék, ha a legközelebbi magyar filmemben is csak ennyi kifogást találnék.

Zita véleménye itt...

Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (?)

Egy trilógia harmadik darabja. Az első (Dalok a második emeletről) nagy kedvencem, biztos beválogatnám az öt legmeghatározóbb filmélményem közé. A második (Te, aki élsz) talán kicsit gyengébb, de még mindig hozza ugyanazt a katartikus érzést, hogy itt valami nagy dolgot látunk, átérzünk valami az emberi élet és az emberi civilizáció nyomorúságából.

És akkor itt a harmadik darab, ami a hírek szerint egyben a záródarab is. És sajnos ez is gyengébb, mint az előző, talán ez a legegyenetlenebb film, mintha a pár zseniális jelenet - mert azért vannak szívszorító mondatok és képek most is - mellé be kellett most már rakni pár gyengébbet is, hogy kitelljen a másfél óra. Talán kevesebb csalódás lett volna bennem, ha a film eleje nem teszi rögtön ugyanolyan magasra a mércét, mint a Dalok. Az első pár jelenet itt is elképesztő intenzív és mély (és ezért mégiscsak megadom azt az ajánló jelzést odafent), csak aztán valahogy leülnek a dolgok, legalábbis én így éreztem. Aztán akad még egy-egy zseniális pillanat elszórva, de azt a végig magas intenzitású, "úristen, ez zseniális, megragad és odaszögez és napokig a jelenetek járnak a fejemben" katarzist nem hozza, amit az elődei.

Persze az is lehet, hogy csak meg kéne nézni még egyszer.

Hétköznapi vámpírok (május 2.)

Hogyan lehet a toleranciáról és a másság elfogadásáról, egy áthallásos, kissé didaktikus, de azért végső soron szórakoztató filmet csinálni? Hát kb. így.

(Egyébként nem tudom, feltűnik-e, ahogy a moziforgalmazás "beavatkozik" egyes itthoni közéleti vitákba. Hiába, aki szerint a filmes propaganda - vagy lágyabb megközelítésben nevelés - csak a valahavolt szovjet filmek sajátja, az jobban teszi, ha újragondolja a dolgokat...)

Kukoricasziget (május 28.)

Lassú folyású mese egy gyorsfolyású folyó mentén. Gyönyörű természet, vad természet, szótlan emberek, küzdelem, élet, halál, körforgás. Filozófikus keleti mese posztszovjet beütéssel.

A 44. gyermek (?)

Krimi, Szovjetúnió, nyomasztó hangulat, ahogy illik, profi színészi játék, pipa.

Abigél bulija (május 30.)

A kakukktojás, merthogy ez nem film, hanem színdarab, a Kamrában láttuk. Ugyanakkor annyiban azért idepasszol, hogy ez az egyik kedvenc angol filmrendezőm (Mike Leigh) darabja, sőt igazából nem is darab, vagy nemcsak darab, hanem film is, 1977-ben rendezte meg, még nem láttam (de mostantól vadászni fogok rá).

Jó darab és a Katona is jó színház, jó színészekkel, így aztán egy emlékezetes előadás kerekedett belőle, bár éreztem a színészi játékban némi magyaros túljátszást helyenként, de a történet ereje és a kb. szokásos Mike Leigh féle "szerencsétlen és boldogtalan kisemberek vagyunk, bezárva saját képmutatásunk és önbecsapásunk kalitkájába" üzenet azért átjött. Ajánlott, és persze kiváncsi leszek a filmre is.

Hölgy aranyban (június 8., azt hiszem...)

Na, megint tanultam valamit , ami ráadásul azért volt érdekes, mert remekül ellenpontozta a Muzsika hangját, amit kb. n+1-edszer láttunk a tévében és hát ugye kicsit más képet fest a II. világháborús osztrák történelemről, mint amit a talán leghíresebb Klimt festmény története. A film amúgy tipikusan amerikai és legalább annyira sematikus mint a majd' negyven éves cukormázas Julie Andrews musical : jók, rosszak, jók nyernek, győz az igazság. A történelmi ismeretbővítés miatt azonban mindenképp megéri.

Kardfog kapitány és a Lama Rama kincse (június 17., azt hiszem...)

Norvég gyerekfilmet se láttunk még, hát ezt is kipipáltuk. Nézhető, a látványvilág OK, telik az olajból, a szereplők elmennek, a történet persze gyerekes, de milyen legyen egy gyerekfilmben. Az egész messze van attól, hogy magával ragadjon és hát a poénok egyszer-kétszer nagyon közönségesek. Felnőttszemmel tehát nem egy nagy durranás. Amúgy kb. Hook kapitány norvég verzióban...

TrueY-nak még kevésbé tetszett...

Holnapolisz (június 21.)

Kicsit didaktikus, de igen látványos anti-antiutópia. Ne add fel, yes, we can, hát persze.

Tavaly kimaradt, de idén megint nekiálltam, hogy összerakjam a cseh sörfesztiválra a szokásos táblázatomat.

A szabályok kb. ugyanazok, mint eddig:

1. Ami itthon beszerezhető, azt mindenképp általában kizártam, még akkor is, ha egyébként nagyon szeretem. Ezeket pirossal jelöltem és megadtam a beszerezhetőséget is. Szintén pirosat kaptak azok a fajták, amiket ugyan nem kapni itthon, de már kóstoltam és vagy nem jók, vagy ugyan nem rosszak, de annyira tuti nem jók, hogy most újra sorra kerüljenek.
2. Az itthon beszerezhetetlen (és nem mellesleg Prágában se könnyen megtalálható) "egzotikus" sörmárkák lettek a sárgák és a zöldek. Igazából ezek mind érdekelnek, de a zöldek egy fokkal jobban, ezeket fogom elsősorban keresni. A sárga-zöld határvonal amúgy meglehetősen szubjektív, a megjegyzés rovatban néha találhatóak utalások a besorolás okaira.
3. A megjegyzés rovatban jeleztem a korábbi kóstolási tapasztalataimat is, ezeket lehet bátran "felhasználni".

Jöjjön tehát a táblázat:

Na, kb. ennyi.

Megjegyzések:

• A magyarországi beszerezhetőség nem jelent állandó, folyamatos jelenlétet és eleve a listában általában a főzdékre vonatkozóan tüntettem fel a beszerzési forrásokat, azaz semmiképp sincs garancia arra, hogy egy konkrét sör egy adott pillanatban biztosan beszerezhető egy adott boltban vagy kocsmában.
• Azt tudni kell, hogy a cseh sörfeszt sörlistája sosem szentírás. Most is több helyről szedtem össze a fenti táblázathoz a főzdéket, a különböző források persze eltértek. Aztán az előzetes listához képest eddig mindig voltak kimaradók és újak is magán a fesztiválon, ehhez kéretik rugalmasan alkalmazkodni. Plusz ott van még az is, hogy a főzdék felsorolt sörei nem mind vannak, néha van helyettük más. Szóval van egy kis káeurópai slendriánság a dologban, de jobb, ha ezt az ember tudomásul veszi, és bosszankodás helyett a sörökre koncentrál!

Források:

• A hivatalos lista, ofkórsz!
• Cseh remekek blog először...
• Cseh Remekek blog másodszor!
• Kocsmablog beharangozó
• Meg ez a cikk

Frissítések:

A fesztivál során gyűjtött tapasztalatokat egyrészt kommentekben gyűjtöm, másrészt némely elérhetőségi információt a táblázatba is beírok majd, vastag dőlt betűvel...

Promontor új kocsmába készül, rákeres a Zinterneten a műintézmény nevére, Gugli kiad kb. 5100 találatot, van itt minden, fészbuk oldal, honlap, négykocka, 133 dicsőséges blogbejegyzés, impozáns jelenlét.

Nézzük, mit mond magáról a hely, irány a honlap. Itt megtudhatom, milyen kúl ez a kocsma, rengeteg kézműves sörük van, küldetésük a melanéz sörkultúra megismertetése. Kerthelyiség, buli, jó hangulat. Étlap vagy itallap nincs.

Megyek tovább a fészbuk oldalra, rendszeres posztok, nagy élet. Hétfőn sportközvetítés, húsvét kedden karaoke lesz, gyertek van bio parajlimonádé, jött egy keletpolinéz sörszállítmány, csak egy hordó, siessetek, megosztanak egy érdekes cikket a skót bortermelőkről, fénykép három vigyorgó vendégről akik múlt kedden jártak itt. Étlap vagy itallap nincs.

A jelenség nem egyedi, ezért hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, összeállítok egy segédletet, amellyel megkönnyítem az étlap- és itallapfeltöltés informatikai kihívásainak leküzdését.

Kedves Korcsmárosok, használjátok egészséggel!

1. Ha számítógépről nyomtatod az étlapot, akkor van egy állomány, ami a nyomtatásnak a forrása. Úgy hívják, fájl, ángolosan file. Azt feltöltheted a honlapodra, és valamelyik oldalra beillesztesz a feltöltött fájlra egy úgynevezett linket. Ekkor a honlapod olvasói le tudják tölteni a fájlt és meg tudják nézni.
2. Meg is lehet nyitni a fájlt, a benne lévő szöveget pl. az egérrel kijelölve a Ctrl-C titkos billentyűzet kombinációval bemásolhatod a Clipboard nevű informatikai csodaspájzba. Aztán megnyithatod a honlapod forrását képező fájlt (mondjuk etlap.html) és a Ctrl-V titkos billentyűzet kombinációval beillesztheted a csodaspájzban tárolt szövegfragmentumot. Néhány html formázókód alkalmazásával pedig igazán pofás alakúra formálhatod a bemásolt szöveget.
3. Ha Te már a sörforradalom hullámait meglovagoló progresszív korcsmalovag vagy, aki netán fenntart egy vendégcsapot, akkor Neked a facebook poszt való. Az okostelefonodon valszeg van egy fészbuk kliensprogramocska, ahova simán begépelheted, hogy "Sziasztok, a Maláta Örs Serfőzde felejthetetlen Béke'P IPÁja elfogyott, helyette mostantól egy mikronéz sárgaportert (Nauru Bitter) ihattok, siessetek, csak két hordónk van! Ja, a korsó 750, a pohár 500 lesz, hozzatok aprót!
4. Ha netán nem egy vendégcsapod van, hanem 33, amiken persze gyakran cserélgeted a söröket, hisz az ország és a világ minden tájáról foyamatosan szerzed be a legdivatosabb serfőző zsenik legújabb kreációit, ráadásul az árlistát krétával vésed fel egy nagy fekete táblára déltájban, mert mostanában az a menő, akkor lehet, elviselhetetlen munkamennyiségnek érzed mindezt még a telefonodba is begépelni. De ilyenkor is segítségedre siet a modern technológia. Mindössze egy olyan okostelefonra van szükséged, amelyben van beépített fényképezőgép. Amikor végeztél a krétázással, lefényképezed, majd felposztolod a fészbuk oldaladra azzal a kisérőszöveggel, hogyaszongya "Itt a mai kínálat, gyertek! Új sör van a 7. és a 29. csapon, utóbbi egy mentolos maori rizssör (Mao' Rice Beer), igazi különlegesség, ráadásul világpremier!" Amellett, hogy informatív, marketingnek is ugyanolyan jó, mint a karácsonyi karaoke party képei.

Az alapok kb. ennyi, haladó tanfolyamot majd akkor tartok, ha már 10% alá sülyed az árlapmentes webes kocsmai jelenlét, ettől még messze vagyunk.

Szóval kedves vendéglátósok, tessék feltenni a webre az étlapot! Nem bonyolult, nem kell félni!

Természetesen idén is tiszteletemet tettem a Főzdefeszten.

Eddig csak a tavaly őszi maradt ki, nem is emlékszem, miért, talán nem voltam itthon. Szóval törzsvendég vagyok a kezdetektől.

Nem mintha tökéletes rendezvény lenne, most se volt az, de azt meg kell mondanom, hogy logisztikailag talán a mostani volt eddig a legjobb feszt, még az új dolgok is flottul működtek.A Metapayt passzolhattuk Paypass-szal, ennek máris nagyon örültem. remélem a cseh sörfesztivál követi majd a példát. Az első poharat az első sörhöz adták külön sorállás nélkül, a külön poharas standok csak pohárcserére szolgáltak és általában 5 másodperc alatt megkaptam a tiszta poharat a leadott régi helyett. Szóval két jó pont kezdésnek.

A sörsorok is elviselhetőek voltak, még a péntek esti csúcsidőben se kellett 5 percnél többet várnom sörre, annyit is csak egyszer. A legtovább még egy kacsamájas kolbászra kellett várnom, de frissen sütötték és finom volt, úgyhogy megbocsátok.

A Pisipénz bevezetését viszont elvileg igencsak zokon vettem. A Promontor-féle Sörügyi Illemkódex sarkalatos pontja, hogy pisilésért nem kérünk pénzt, hát ez itt csúnyán át lett hágva és én meg csúnyákat gondoltam róla. Aztán ahogy péntek este a Damjanich utca felől közeledtem a parkon át a feszt pavilonsora felé, úgy láttam, a már régebben ott fogyasztó látogatók jelentős létszámban használták ki a környező fák és bokrok adta természetes lehetőségeket. Mivel az esti sötétségben ez a jelenség nem is volt különösebben zavaró, én is ezt a módszert alkalmaztam. A szombat délutáni (kb. kétórás) vizitünk során pedig meglepő módon nem jelentkezett ilyen jellegű igényem, így az első fizetős-pisilős főzdefesztet sikerült megúsznom. Ettől még ez egy bazinagy feketepont és gondolkodom rajta, hogy bepanaszolom a szervezőket alkotmánysértésért..

Az árakat sem fogom dicsérni, bár a korábbiakhoz képest nem éreztem emelkedést (már persze ha nem számítjuk a Pisipénz és az Ezerforintos Főzdefeszt Pohár bevezetését). Amíg ott vagyok és kifizetem (meg láthatólag rajtam kívül többezer ember) addig nyilván nem fog senki változtatni az üzletpolitikáján. Láthatólag a magyar kézműves sörszcéna a jól marketingelt, magasan árazott sörkülönlegességek gyártásában látja a jelenleg követendő irányt. Egyelőre ennek van akkora piaca Pesten, hogy eltartsa az eddigi szereplőket és valószínűleg a szereplők technológiai, tudásbeli felkészűltségének is jobban megfelel ez az irány. Ez van. Így is születnek jó magyar sörök, idővel meg remélhetőleg javul még a helyzet. (Frissítés június 8-án de. 11-kor: Azért annak, aki szerint a mai egy ideális helyzet, ajánlom figyelmébe ezt a posztot: Hozzanak húslevest!)

Na de nézzük a sörlistát! Rövid lesz, valahogy nem voltam igazán sörkóstolós formában, péntek este sokat beszélgettem régi és új kollégákkal, szombaton meg elég meleg volt (bár a Liget fái sokat enyhítettek a hőségen, ez a tavalyi árnyékmentes feszt után nagy előny volt), szóval nem nagyon fog túlterjedni az értékelés a jó volt, még jobb volt, legjobb volt minősítéseken:

• Koutská Desítká: Na, akkor a fentiek alapján kezdjünk egy könnyű cseh lagerrel. A Pivohalléban ittam ilyet januárban, akkor elvarázsolt. Azóta viszont nem volt csapon, amikor arra jártam, így most ki voltam rá éhezve, izé, szomjazva. Harmonikus keserédes íz, kellemes keserű utóíz, a könnyű test ellenére meglepően gazdag és komplex ízvilág, mint egy Bach concerto, minden kortyban benne van ugyanaz a keserédes alapharmónia, de mindig előjön egy újabb árnyalat. Na, hát ilyen alaplágereket kellene csinálni itthon is...
• Happy Finish: Azért a folytatás se rossz, egy markánsan komlózott németes búza Armandótól. A műfaj maga számomra nem meggyőző, én a banános ízvilágú búzákat szeretem, ahhoz meg szvsz nem passzol a komló és erről a pár kóstolt kísérlet (Hopfanatic White Hops, Schneider Weisse Tap5) nem győzött meg, pedig hát a Schneider Weisse nem kispályás versenyző. Armando söre sem változtatott a meggyőződésemen, pedig nagyon kellemes, jó illatok, az ízvilág se billen fel egy irányba se, teljesen jól összerakott darab, szóval tulajdonképp velem van a hiba, nem az én műfajom ez, na.
• Black wit[ch]: A szomszédos barakkban a berlini vendégsörök várnak, én meg a rövid eszmecsere után egy barna búzát szúrok ki magamnak, kellemes darab, többre nem emlékszem.
• Brno-i Barna: A Serforrás barnája, neve alapján egy könnyű, harmonikus barna lagert várok és azt is kapom. Kicsit édeskés, de nem vészes, kicsit egyoldalú, de nem vészes, ivósörnek jó. Egy közepes átlagot hoz, megállapítom, hogy barnában nem akkora a lemaradásunk, mint a világos söröknél.
• Pineapple Noir: Ezt már a zip's barakkjánál vadásztam le, egy újabb "fúziós" típus, fekete saison. Jól hangzott és jól is csúszott, nálam a magyarok közt a nap nyertese, volt benne saisonos friss kesernyésség, citrusos illatok, fekete csokisság, az egész egy izgalmas, minden kortyban változó, de mégis harmonikus katyvasszá állt össze, na ez ízlett. Egyetlen kifogásom mindössze annyi, hogy nem tudtam beazonosítani, melyik sör lenne ez a sörlistán; sose legyen nagyobb bajom egy sörrel! (Frissítés este 11-kor: Közben rátaláltam erre a beszámolóra, ezek szerint ez egy februári újdonság. Viszont akkor tényleg nincs rajta a hivatalos sörlistán, ami csak azért kár, mert én bizony erre szavaztam volna...)
• One More IPA: A hübrist egy haverom ajánlotta, némi hezitálás után a könnyebbik IPÁjukat szemeltem ki. Nem volt rossz, illatozott rendesen, hozta azt, amit a neve is ígért, de azért el se varázsolt túlságosan, ennél többre nem emlékszem. Nomen est omen.
• ???: mintha ittam volna még egy utolsó darabot éjféltájban, ha megveszek, akkor se emlékszem, mi lehetett. Már ha volt egyáltalán...
• Házi Feladat: Az első szombati sör. Kezdjük egy (nekem) új főzdével, Lados Sörfőzde, Jászapáti, hm, egy kisváros, ahol két főzde is van, nahát. Vicces sörnevek, divatos típusok, ez már az új idők dala. Választottam egy kb. 4%-os session IPA, ami persze nonszensz, ha 4%, akkor nem IPA, ha nem saison élesztő van benne, akkor miért session, de végülis mindegy, a többi sörnél is kritizálhatam volna a névadást, ez most a módi, attól még a sör lehet jó. (Frissítés, június 8. este 7-kor: Javítás érkezett kommentben, idézem: "A session az mostanában arra szokott utalni, hogy megpróbálják megtartani az eredeti stílus ízjegyeit (itt IPA) alacsonyabb alkoholszázalék mellett, (ezért csak 4%) hogy többet ihassunk belőle, a saisonhoz nincs köze." Szóval tévedtem, köszi a javítást!) Ez kellemes volt, egy APA amiben tényleg volt egy kis saisonos beütés, könnyű darab, nagyjából a komló viszi el a sört, kezdetnek a délutáni melegben pont jó.
• Koutský tmavé: Ha már Kout, akkor kóstoljuk meg a barnájukat is. Nem bánom meg, remek cseh barna, a tegnapi Serforrásos barnájánál egyértelműen jobb. Ez is édeskés, de kiegyensúlyozottabb és kicsit érdekesebb is, néhol kakaós/étcsokis beütéssel és valahogy nagyon jól csúszik. Profi darab.
• Amarilla nővérke: Na, akkor igyunk megint egy könnyű világosat. Ez most egy hoplager, amely kategóriát itthon a Keserű Méz vezette be, azóta persze mások is főztek saját hoplágert, a Kapucinusnak pl. van az Illuminátora, amit még nem kóstoltam, de éppen péntek este nagyon dicsérte az egyik kolléga, szóval sorra fog kerülni. De nem most, merthogy most nem akarok 7%-os sört inni. A nővérke egy amerikai komlóval (aki kiváncsi, melyik, az koncentráljon a sör nevére) meghoppolt könnyű sör, ránézésre az Illuminátor kistesója, szóval ez is egy kisérletezzünk egyet recept. Az eredmény kellemes, speciel ez inkább IPÁs hatású, mint a Házi Feladat, de itt is látszik, hogy ez a sör elsősorban a komlóról szól, kicsit egyoldalas. Hiába, a komplexitáshoz kell a test. Ezzel nem a sört akarom kritizálni, mert teljesen korrekt darab, inkább magamnak jegyzem meg, hogy ha hoplager, akkor  legközelebb válasszak testesebb darabot.
• Flamand Porter: Ez is esti ajánlat volt az Illuminátoros kollégától, gondoltam legyen ez a szombati zárósör. Nem bántam meg, kellemes, komplex darab, kicsit csokis, kicsit gyümölcsös, selymes állag. Talán a végére kicsit "bekólásodott", de összességében kellemes darab, otthoni utókostolásra kijelőlve.

Hát ennyi volt.

Ahogy már tavaly megírtam, a főzdefesztes palackvadászattal leálltam, az idei zsákmány négy söralátét, egy impulzusvásárolt cseh porter és persze az Ezerforintos Főzdefeszt Pohár.

Amiből remélem, legközelebb lesz háromdecis, mert ahogy azt vártam. az ötdecisből nem lehetett a háromdecis adagjaimnak a habját kikóstolni.

Tegnap reggeli SportTracker screenshot, avagy hurrá, kerek szám kerékpárra:

Azért délután is csináltam egyet, hogy Seherezádénak is legyen mit mesélnie:

Promontor és a család bankjainak kapcsolata egy folyamatos, váltakozó sikerrel zajló párbaj.

Én próbálom minimális banki költségek mellett megtalálni a még megfelelően kényelmes bankolási konstrukciókat, a bankok meg próbálnak minél több jövedelmet kicsalogatni belőlem. Az ókori görög filozófusok által felismert törvényszerűség, miszerint az élet folyamatos változás, erre  a kapcsolatra is igaz. A banki konstrukciók, módszerek változnak, "finomodnak", én meg tanulok és alkalmazkodom. Néha a tanulópénzt is megfizetem.

Bár a "csatáink" hagyományos színtere a banki kondíciós listák változása és az azokra való reagálás (ld. keretes anyagok), ezúttal egy mellékhadszintéren akadtam bele egy ügyes banki hadicselbe, amit ezúton megosztok, mások okulására.

A "Kinek Bonyolultabb a Bankszámlakonstrukciója?" verseny

Banki termékeket tanulmányozni Magyarországon időigényes foglalatosság.

Szűkebb családi körben két banki kapcsolatunk van. Az Apabank számlavezetési kondíciós listája 19, az Anyabanké 17 oldalas és ugye ebben a bankkártyáink feltételrendszere nincs benne, azok további 15 illetve 14 sűrűn teleírt oldalt tesznek ki. A betéti kamatkonstrukciókat egy további 6 oldalas dokumentum ismerteti az Apabanknál, ránézésre az Anyabanké is annyi lenne, de ők a betéti konstrukcióikat csak a honlapon közlik, pdf-ben nem letölthetőek.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ezek a dokumentumok rendszeresen változnak, azaz minimum két-három havonta újabb változatot jelentet meg a bank, ezeket át kell nézni, hogy van-e érdemi változás: az Apabanktól például 2014-ben 32 kondíciós lista file-t töltöttem le és néztem át több-kevesebb alapossággal.

Régebben sokat gondolkoztam azon, mi az oka ezeknek a bonyolult, nehezen áttekinthető banki konstrukcióknak.

Eleinte az volt a munkateóriám, hogy a kurucos magyar mentalitásra adott banki reakció tanúi lehetünk. A magyar néplélek nehezen veszi be, hogy odaviszi a bankba a pénzét és még ő fizessen érte. "Hiszen az én pénzem, és még kamatot is alig fizetnek rá, bezzeg, ha én kérek hitelt!" - hangzik a szokásos morgolódás. Így aztán a bankok igyekeznek egy-két dolgot "ingyen" adni és csak az "extrákért" pénzt kérni, vagy legalábbis így eladni a dolgot.

A másik elméletem szerint a bankok közötti versenyhelyzet az ok. Egyszerű számlakonstrukciókat egyszerű lenne összehasonlítani, így a fogyasztó könnyen ki tudná választani a legolcsóbb banki konstrukciót. Ez igazából egyik banknak se érdeke, így igyekeznek sokféle címen (utalás, átvezetés, beszedés, vásárlás, stb.), megbízási csatorna  (fiók, telefon, internet) szerint változó, sokféle módon kalkulált (fix, ezrelékes, fix+ezrelékes, ezrelékes de minimum ennyi, stb.) költséget felszámolni, ezek közül biztos lesz mindig olyan, ami más bankoknál nem létezik, vagy nem úgy.

Amikor a kondícióslistabonyolítás őskorában még konkrét költségeket próbáltam egyenként összevetni, hamar rájöttem, hogy ez nem sokat ér, az egyik banknál az utalás volt olcsóbb, a másiknál a készpénzfelvétel, a harmadiknál a kártyadíj. Így aztán 2002-es Nagy Bankváltásnál (amikor 12 év rabszolgaság után végre elszántam magam és megfogadtam, hogy a Zótépével többet soha, semmit) egy bazinagy excel segítségével próbáltam összeszedni, hogy a jelölt számlakonstrukcióknak mennyi lesz az éves összköltsége (illetve hozama) az én számlahasználati szokásaimmal számolva.

Ezt se volt egyszerű összehozni, ugyanis én már akkoriban viszonylag rugalmasan szoktam reagálni egy adott számlacsomag költségstruktúrájára. Azaz pl. ha A banknál olcsó volt a csoportos beszedés és drága az utalás, akkor beszedési megbízást adtam a közműszámlákra, ha fordítva, akkor viszont átutaltam. Vagy pl. ha a készpénzfelvételnek fix költsége volt, akkor a készpénzfelvételkor a lehetséges maximális összeget vettem fel, ha viszont ezrelékes, akkor kisebb tételekben. Emiatt gyakorlatilag mindegyik megvizsgált számlacsomag egyedi kalkulációt kapott, ha pedig a végöszegben kis eltérés volt, akkor a rangsorolásnál összevetettem a két számla kényelmi faktorait is.

Figyeljünk arra, honnan utalunk!

A mellékhadszintér pedig a webbanki felület volt.

Történt, hogy a hitelkártyaszámlám banki kivonatát átfutva feltűnt egy 588,50 forintos költség, amit nemigen tudtam mire vélni. Persze hamar megtaláltam a költség forrását, ott volt felette. Egy banki átutalás volt az, de azt még kevésbé tudtam mire vélni, hiszen alapszabály, hogy a hitelkártyaszámláról nem utalunk (és készpénzt se veszünk fel), hiszen egyrészt oltári magas tranzakciós díjakat számítanak fel rá (a konkrét esetben pl. az utalás összegének 6,6%-át), másrészt azonnal kamatozni kezd (a hitelkártya szokásos 40 napos türelmi ideje ugyanis csak vásárlásnak minősülő kártyatranzakciókra vonatkozik).

Nézem az utalást, hát egy esedékes gépjárműadó utalás kedvenc kerületi önkormányzatomnak, emlékszem, hogy egy hete adtam meg a webes felületen. Méghozzá a folyószámláról, nem a hitelkártyaszámláról.

Illetve, a fene tudja, jobban belegondolok és rájövök, hogy valószínűleg nem ellenőriztem. Merthogy nem volt mit: a webbank eddig mindig automatikusan a folyószámlát kínálta fel forrásszámlának, a hitelkártyaszámla csak a második számla volt a listán. Na de akkor most mi a fene történt? Hogy lett mégis a hitelkártya számla az utalás forrásszámlája? Hm, mondom igencsak morcosan.

De mielőtt nekilátnék a rejtély megfejtésének, van egy másik probléma is: a gépjárműadót két részletben szoktam fizetni, az elsőt márciusban (ez ment most el akaratom ellenére a hitelkártyaszámlámról), a második szeptemberben esedékes, de múlt héten egy füst alatt azt is megadtam előre. Vajon az is a hitelkártyaszámláról fog elutalódni? Gyors pillantás a hitelkártyaszámlára, és igen, ott figyel az az utalás is a még le nem könyvelt tételek között szeptemberi dátummal.

Nosza, akkor töröljük. Hm, hogy kell törölni egy már megadott átutalást? Nézem itt, nézem ott, hát sehogy. Nem lehet. Pontosabban állandó átutalásokat lehet ugyan törölni, de esetit nem, ez pedig egy eseti volt.

Na, akkor telefonáljunk.

A telefonálás eredménye félsiker. A még nem könyvelt átutalást gond nélkül törölték, de a már megvalósult utalást sajnos nem állt módjukban (mondjuk nem lepett meg, ez ellentétes lett volna a "párbajkódexszel"). Az viszont kiderült, hogy mi volt a csapda, amibe belefutottam.

Mint kiderült, a számlákat a belépés után nem sorolja a rendszer sorrendbe, ha rögtön az utalást választom, akkor explicit ki kell választanom a forrásszámlát. Ha azonban bármilyen műveletet végzek valamelyik számlával (például megtekintek egy számlakivonatot, vagy megnézem a legutóbbi tranzakciókat) akkor az a számla előre kerül a listán. Tehát ha megadok egy utalást, akkor az erről a számláról fog utalódni, hacsak nem állítok be egy másikat.

Aki esetleg vizuális alkat lenne, annak számára itt egy képsorozat, a módszert illusztrálandó:

Ha belegondolok, kész csoda, hogy csak most futottam bele ebbe a csapdába. (Na jó, hitelkártyám csak másfél éve van, szóval azért nem akkora csoda ez...) Általában mindig az esedékes átutalással kezdtem, ha mégse, akkor meg véletlenül pont a folyószámlaegyenleg megtekintése után utaltam. Egészen mostanáig.

Szóval ezt a menetet a bank nyerte, gratulálunk, szép jobbhorog volt.

Bankszámlaösszehasonlítás a weben

Az előző keretes anyagból talán az is kiderül, hogy eddig nem használtam bankszámlaösszehasonlító honlapokat. Anno 2002-ben megnéztem őket és arra jutottam, hogy nem tudnak olyan komplexen számlákat összhasonlítani, ahogy azt én tettem. A jobbak kb. odáig eljutottak, hogy használati profilok alapján vetették össze a számlák összköltségét, csak éppen ezek a profilok köszönőviszonyban se voltak az én valós bankszámlahasználati szokásaimmal. Konfigurálni, tehát pl. tipikus átutalási összegeket, fizetést, havi kártyás költési összeget, stb. beállítani pedig egyáltalán nem lehetett. Ez - bár a fejlődés látható volt - a későbbi (volt egy 2006-ban meg egy másik 2011 körül) bankszámlahasonlítgatós kampányaim idején is így volt.

Na de így van-e 2015-ben is? Ez egy olyan kérdés, amire egy külön poszt kellene. Talán majd ha legközelebb nagyobb lélegzetű számlacserére határozom el magam, akkor azt dokumentálni fogom. Addig is, ezen poszt kedvéért vetettem egy gyors pillantást  a jelenlegi helyzetre.

Nos, a helyzet sokat javult, de még mindig nem az igazi.

A Bankmonitoron pl. a szokásos fix profilok mellett egyedileg be lehet állítani a havi jövedelemátutalást, a havi készpénzfelvételi (alkalmak száma plusz összesen felvett összeg), átutalási (alkalmak száma plusz összesen átutalt összeg) és kártyahasználati (alkalmak száma plusz összesen levásárolt összeg) szokásokat, ennek alapján pedig egész jól megtalálta azt a számlát legjobbnak, amiről én is tudok.

Ugyanakkor, amikor meg akartam nézni, hogy ez a jelenlegi számlámhoz képest mekkora megtakarítást jelentene, a kalkulátor sajna megbukott, mert nem szerepelt a jelenlegi csomagom a listán. Ez nem akkora szarvashiba, mint amilyennek elsőre tűnik, ugyanis ez egy olyan számlacsomag, amit már nem értékesít a bank, szóval valahol érthető, hogy nem vették figyelembe, de azért elég nagy hiba, mert attól még vannak régi ügyfelek, akiknek ilyen van.

A teljesség kedvéért vetettem egy pillantást a hitelkártyakalkulátorra, az teljesen használhatatlan, ugyanis lényegében csak a kártya költségeivel számolnak, a visszatérítésekkel egyáltalán nem. Nem is értem, hogy gondolják ezt, nem lenne olyan nehéz bekérni a felhasználótól egy becslést a kártyával elköltött pénzösszegekről és ennek alapján a visszatérítéseket is becsülni. Már csak azért se, mert lényegében ugyanezt (a kártyás vásárlások becslését) a bankszámlakalkulátorba már beépítették.

A biztositas.hu-n is tettem egy próbát, itt is be lehet állítani saját profilt, kicsit még többféle paramétert is, mint a bankmonitoron, de itt is elkövetik azt a hibát, hogy nem tudnak a jelenlegi számlacsomagomról. Ők a Bankmonitor által talált legjobb csomagot se hozzák be, ezen elmorfondírozgatok, aztán rájövök, hogy az egy prémium bankos csomag, amit az utcáról beesve nem ajánlanak fel az ügyfélnek. Bár ki tudja, lehet, hogy mostanában már igen. Nézem a Bankmonitor listát, ott több számlacsomagnál is jelzik, hogy az nem elérhető akárkinek, ennél a csomagnál nincs ilyen jelzés, lehet, jobban értesültek, mint én.

Nézegetem tovább a két kalkulátor által adott listát, rajta van mindkettőn pl. a Gránit Bank Bajnok csomagja, csak éppen az egyik portál évi 10 ezer forintra taksálja a költségeket, a másik meg évi 3000-re. Hm, most akkor melyik a valós szám? Egy ilyen eltérés nem erősíti meg a bizalmamat egyik kalkulátorban sem...

Összegezve a tapasztalataim, a bankszámlakalkulátorok sokat javultak, arra valószínűleg jók, hogy egy előzetes felmérés alapjául szolgáljanak. Ugyanakkor még mindig nem hiszem, hogy csak egy kalkulátorra alapozva korrektül felmérhető a mi igényeinknek megfelelő bankszámla. Persze lehet, csak én vagyok túlságosan bonyolult eset. Az azért valószínű, hogy a legközelebbi bankváltást a kalkulátorok felmérésével kezdem majd.

De akkor a tegyünk óvintézkedéseket, hogy a jövőben ebbe ne fussunk bele, ha lehet.

Persze nyilván jobban fogok figyelni, de arra nincs garancia, hogy pár év múlva, egy sietős alkalommal nem nézem el megint ezt a dolgot. Tehát le kéne tiltani a folyószámláról való utalást, az lenne a tutibiztos megoldás. Lenne, ha hagyná a bank, de ők se estek a fejükre, ilyen tiltást nem lehet beállítani. Amit lehet, és ami egy picit segíthet, az az egyes számlák átnevezése.

Az alapelnevezések így néznek ki:

• "HUF folyószámla, 12345678-87654321-00100008 (115 345,03 HUF)"
• "Hitelkártya számla, 12345678-87654321-00100008 (245 734,47 HUF)"

Ezek eléggé hasonlóak, a számlaszám és az egyenleg forintösszege dominál vizuálisan, ha ellankad a figyelem, azért ezeket össze lehet keverni. Némi gondolkodás és próbálgatás után a hitelszámlát átnevezem, ezentúl

• "***HITELKÁRTYA*** számla, 12345678-87654321-00100008 (245 734,47 HUF)"

lesz a neve, a nagybetűk és a *** karakterek remélhetőleg eléggé szemet szúrnak majd.

Szerintem ez működni fog, jöhet a következő menet.

Milyen lenne egy igazán jó bankszámlakalkulátor?

Mindenesetre kicsit ötleteltem azon, hogy milyen lenne egy igazán jó kalkulátor, íme a fejlesztési javaslataim:

• A használati profilokat jelenleg kézzel kell beírni. Ugyanakkor ma már sok webbankból ki lehet menteni egy adott időszak teljes bankszámlaforgalmát elektronikus formában. Egy okos kalkulátor elfogadna egy ilyen file-t és ebből is ki tudná számolni ajánlott bankszámlacsomagokat. (A valós bankszámlaforgalmam megadása persze bizalmi kérdés, de mondjuk bizonyos formátumok - pl. Excel - esetén kézzel is viszonylag könnyen kiszedhetők a kényes infók, nevek, bankszámlaszámok, más formátumokra adhatnának letölthető segédprogramokat amelyek ezt a szűrést elvégeznék.)
• Mindenképp hasznos lenne olyan kalkuláció, ami egy adott bankszámla takarékos használatát mutatná be. Valami olyasmire gondolok, hogy jelezné a kalkulátor, hogy ebben a számlában olcsó mondjuk a készpénzfelvétel, de drága az utalás és megmutatná, hogy mennyit spórolnék, ha az utalást ritkán használnám. Esetleg lenne ennek egy olyan változata, ami a fentebb említett valós forgalmi adatokat elemezné, és felhívná a kuncsaft figyelmét az esetleges pazarló szokásaira.
• Hasznos lenne egy olyan szolgáltatás, ami egy adott számlacsomag történetét mutatná be, azaz megmutatná, hogy egy megadott időintervallumban hogyan változtak az adott csomag költségei. Ezt lehetne figyelőszolgálattal is ötvözni, mondjuk küldhetnének egy emailt, ha az adott számlacsomag költségei egy beállított szintnél jobban megemelkedtek.
• Jó lenne a kalkulációkat mindenféle termékkombinációkra is kiterjeszteni, pl.
  • számla társkártyával
  • bankszámla-hitelkártya kombó
  • két számla különböző bankoknál. (Akár házastárssal, akár csak ha én magamnak szeretnék két bankszámlát...) Ilyenkor ugye komoly optimalizálási lehetőség van abban, hogy melyik számlán mi olcsó.

Megvan!

Lerágtam a körmömet, szétüvöltöztem az utolsó harmadot, megmenekültem 3 gutaötéstől, de megvan!

Nem hinném, hogy képes lennék értelmes értékelést adni, azonkívül, hogy nem játszottunk túl jól, a lengyelek nagyon jól játszottak, de valahogy a végén mégiscsak sikerült behúzni a meccset, ez megmutattta a csapat erejét. Megérdemeltük a feljutást, ez nem lehet kétséges!

Itt az összefoglaló, tessék élvezkedni: