Nem volt egy jó évünk az általam kedvelt csapatsportokban.

Kezdődött egy harmatos férfi kézi vb-vel, ahol a szerencsés sorsolás ellenére nem sikerült elérni a célul kitűzött 7-8. helyet. Az európai csapatok ellen esélyünk se volt igazán. Még ezzel együtt is összejöhetett volna a megcélzott helyezés, de az elvileg gyengébbnek tartott Európán kívüli ellenfelek ellen is szenvedtünk. Fény se nagyon látszik az alagút végén, ahogy már tavaly is írtam, a kiöregedő klasszisainkat nem igazán tudjuk pótolni, "hét szűk esztendőre" számítok, félek a mostani helyezés pár év múlva már jónak fog számítani.

Folytatódott egy siralmas hoki vb szerepléssel áprilisban. Nem is az zavart önmagában, hogy nem volt esélyünk a feljutásra, mert az ellenfelek ismeretében ebben nem igazán reménykedtem. Ugyanakkor az enervált és fantáziátlan játékunk azt eredményezte, hogy gyakorlatilag semmilyen ellenállást nem mutattunk se az egyébként esélyesebb szlovén-kazah-belarusz trióval szemben, se az általam előzetesen verhetőnek tartott Koreával szemben. Négy tükörsima, kiábrándító vereséget szenvedtünk, amit a harmatgyenge litvánok elleni győzelem messze nem tudott kompenzálni.

Úgyhogy hiába láttam a két torna meccseinek nagy részét, egyiket se tartottam érdemesnek arra, hogy az idei posztba bekerüljön.

Ahogy nem került be meccs az év végén lejátszott női kézi vb-ről se. Élőben eleve csak a viszonylag kora reggeli időpontban lejátszott magyar-montenegrói meccset "volt szerencsém" megtekinteni. Nem nagyon tetszett, amit láttam, gyenge, fantáziátlan, kiismerhető  magyar támadásokat, amiket az egyébként nem túl acélos montenegrói csapat "jól olvasott", így ugyan szoros meccsen, de viszonylag biztosan szenvedtünk vereséget. A feketeleves csak ezután következett és tulajdonképp áldom a szerencsémet, hogy nem kellett végigszurkolnom a románok elleni agyvérzéses meccset.

Érdemes elolvasni a tavalyi posztomat, ahol részletesen írok Rasmussenről. Azt kb. jól megjósoltam, hogy a tavalyi Eb 7. hely akár elég lehet az olimpiai selejtező eléréséhez. Az lett, bár ezért a vb helyosztókon is izgulni kellett. Viszont a - tavaly egyébként indokolt - optimizmusom sajnos idén decemberben totál elpárolgott.

A kézilabdás fórumokon most elég komoly vita van arról, hogy mi legyen Rasmussennel, maradjon-e az olimpiai selejtezőre. (Már ha nem lesz eltiltva, mert akkor nincs miről vitázni. Egyébként szerintem elég nagy szemétség lenne eltiltani: már az az ominózus két perc is felháborító volt, az eltiltás meg még inkább az lenne.) Nyilván a kérdés az, hogy reménykedhetünk-e abban, hogy márciusban a tavalyi Rasmussen ül majd a kispadon vagy azoknak van igaza, akik szerint erre semmi esély. Meg az is nagy kérdés, ki ülne a helyére netán. Külföldi jelöltet szezon közben leakasztani nagyon nehéz. Hazai nyilván akadna, kérdés, hogy van-e olyan, aki képes lehet mentálisan összerakni a szétesett csapatot.

Nehéz dilemma és nagy tét, nem irigylem a szövetség döntéshozóit. Én egyébként érzésre meghagynám Rasmussent a padon. Róla láttuk, hogy képes ezen a szinten nagyot alkotni és egy-egy tétmeccsre felhúzni a csapatát. Az utolsó pillanatban behozni valakit helyette nagyobb lutri lenne, mint őt meghagyni. Bár leginkább most már bármelyik döntés lutri...

De majd március végén okosabbak leszünk. ;-)

Na de akkor milyen meccsek kerültek be a listába? Hát meglepő módon a korábbinál több foci lesz, de azért mutatóba egy hoki és egy kézilabda meccs is belefért.

Finnország-Kanada 3-1 (jégkorong, vb-döntő, 2019. május 26.)

Aki kicsit is ismer, az biztos kitalálta, hogy ez a meccs itt lesz a listában.

Igazából a play-off szakasz mindhárom finn meccsének itt lenne a helye. Kezdetnek kaptunk egy hosszabbításos finn-svéd negyeddöntőt, ami hozta azt az izgalmat, látványosságot és drámát, amit egy északi klasszikusnak hoznia kell. A finnek másfél perccel a rendes játékidő vége előtt egyenlítettek, hogy aztán a hosszabbításban is gyorsan bevigyék a döntő csapást. Mellesleg (illetve egyáltalán nem) azt a bizonyos egyenlítő gólt egy Marko Anttila nevű finn szerezte, jegyezzük meg a nevét!

Aztán jött a finn-orosz elődöntő. Nem mondom, hogy ez a pár általában lefutott meccs lenne (sőt!), de a vb-n az oroszok számítottak toronymagas esélyesnek. A finnek ugyanis NHL-es sztárok nélkül, főleg hazai és néhány KHL-es játékosokkal álltak fel, míg az oroszok létszámban is jelentős NHL-es kontingense olyan sztárokkal volt teletömve, mint Ovecskin, Malkin, Zajcev, Kovalcsuk vagy éppen Orlov. Az orosz támadósor majd jól szétzilálja a gyenge finneket, gondolták sokan. Ehhez képest egy fegyelmezett finn csapat fojtotta meg a kreatív orosz csatárokat, akik végül egyetlen egy gólt sem bírtak beütni a finn kapusnak (aki mellesleg a kanadai "másodosztálynak" számító AHL-ben véd csak). Így aztán az egyetlen finn gól, amelyet tíz perccel a vége előtt ütöttek be (Na vajon ki volt az? Igen, Anttila!), elegendő is volt az orosz szupersztárok legyőzéséhez.

A döntőben aztán jöttek a kanadai szupersztárok. Hatalmas tempót diktálva szorították be a finneket és már az első hamadban megtették azt, ami az oroszoknak egy meccs alatt sem sikerült, lőttek egy gólt a finn kapusnak. Aztán megint jött Anttila és a második harmad elején egyenlített. Ez már kiegyenlítettebb harmad volt, de a végét megint megnyomta Kanada. Ennél jobban már csak a harmadik harmadban nyomtak. Kellett is, mert egyébként ez a harmad is finn góllal kezdődött (naná, Anttila!). És végül hiába szegezte a falhoz Kanada a finneket, a finnek kibírták. A végén még lőttek egy kontragólt a hajrában, aztán lehetett ünnepelni a harmadik világbajnoki címűket!

Igazi csapatmunka volt amúgy, de azért két embert ki kell emelni. Az egyik természetesen Anttila, a hórihorgas, kicsit darabos mozgású finn, "a hoki Peter Croucha", aki a play-offban egy meccsvégi egyenlítő gól mellett győztes gólokat lőtt Oroszországnak és Kanadának is. A másik meg az edző, a visszatérő Jukka Jalonen, aki egyszer már volt a finn válogatott edzője. Mit tesz isten, 2011-ben is vele nyertek aranyat. Egyébként akkor is Pozsonyban...

Vardar Szkopje - Veszprém 27-24 (férfi kézilabda, bl-döntő, 2019. június 2.)

Egy hőstörténet megkoronázásának lehettünk szemtanúi.

Kár, hogy nem mi voltunk a hősök, hanem a Vardar Skopje csapata. A Vardar egy tipikus keleti sztárcsapat: pár éve jött egy milliomos, összevásárolt egy csapat légióst és hirtelen BL esélyes csapattá léptek elő. Olyannyira, hogy két éve meg is nyerték a Final Fourt. Ez ugye eddig minden, csak nem túl szimpatikus, van egy zsoldoscsapat, amelyiknek van képe elnyerni "előlünk" (értsd, a Veszprém elől) a vágyott trófeát.

Így aztán magyar szurkolói körökben kárörömmel vegyes megnyugvással terjedt a hír, hogy a milliomos már nem ad pénzt, a Vardar "szét fog esni". Ennek voltak is jelei szezon közben, páran eligazoltak és a csoportkörben a Vardar csak csoportharmadik lett, ami papírforma alapján azt jelezte, hogy nem férnek majd be a Final Fourba.

Nos befértek, méghozzá a Szeged legyőzésével, ami igencsak pikáns párharc volt, lévén  korábban a Vardar spanyol edzője és szlovén irányítója is kénytelen volt nem túl békés módon távozni a Szegedtől. A negyeddöntő se volt túl békés, a második meccs utáni sajtótájékoztatón is volt némi odamondogatás.

Aztán a Final Fourban megkapták a második elődöntőt, ellenfélnek meg a favorit Barcelonát. Ekkor mindenki abban reménykedett, jól kifárasztják majd a katalánokat, akik ellen az első elődöntő győztese (remélhetőleg a Veszprém, ugyebár) majd egy picit pihentebben játszhat. A számítás egyik fele bejött, a Veszprém valóban megnyerte az első elődöntőt. A Vardar viszont nemcsak kifárasztotta a Barcelonát, hanem le is győzte.

Még jobb, gondolták sokan. A Vardar erre az idényre a költségvetési problámák miatt egysoros csapattá vált, az az egy sor pedig kevesebb pihenhet, mint a mieink, biztosan nem fogja bírni a döntőt.

Nos, bírták. A Vardar végig vezetett és bár a meccs szoros volt, a Veszprém végig ott lihegett az ellenfele nyakában, igazából esélye se volt utolérni. Lehet, hogy a Vardar "egysoros" volt, de az az egy sor hősiesen bírta és mindig volt közöttük valaki, aki kulcsfontosságú pillanatokban lött egy gólt.

A Veszprém meg hajtott, küszködött, de érezni lehetett bennük a fásultságot és a hit hiányát. Megint nem tudták átlépni az árnyékukat. Az áhított győzelem helyett kaptunk egy n+1-edik ezüstérmet. Nos, berakjuk szépen a többi közé és álmodozunk tovább...

Magyarország - Szlovákia 1-2 (labdarúgó Eb selejtező, 2019. szeptember 9.)

Jól ment tavasszal a Marco Rossi vezette magyar labdarúgó válogatott. Ugyan az Eb selejtezőket egy idegenbeli vereséggel kezdtük Szlovákia ellen, utána viszont egy hármas nyerősorozat következett. A három győzelemből mindössze az Azerbajdzsán elleni volt papírforma. Horvátország és Wales itthoni legyőzése olyan bravúrok voltak, amelyekből nem sokat láttunk az elmúlt harminc évben. Különösen a horvátok elleni győzelem (a világbajnoki ezüstérmes egyetlen veresége a selejtezősorozatban) volt szenzációs, de Wales legyűrésére is méltán büszke lehetett a csapat.

A kiváló tavasz eredményeként nem tűnt lehetetlennek, hogy elcsípjük az egyik továbbjutó helyet a csoportban. Ehhez tulajdonképp elég lett volna a két hazai meccset megnyerni, Azerbajdzsán és Szlovákia ellen. Az előbbi ugye papírforma (már amennyire egy magyar csapat esetében erről beszélhetünk), szóval csak a második meccsen volt komoly izgulnivalónk. Az öszi selejtezősorozat az utóbbi meccsel kezdődött, azaz lényegében az ősz első tétmeccsén bebiztosíthattuk volna az Eb részvételünket. A győzelem a tavaszi formát és a hazai pályát figyelembe véve nem tűnt lehetetlennek, habár reálsan nézve az esélyes természetesen a némileg jobb erőkből álló Szlovákia volt.

Szóval nem kis izgalommal ültem le a tévé elé szeptember 9-én este.

Az első félidő nagy része kifejezetten tetszett. Láthatólag mindkét csapat izgult, de mi tűntünk jobbnak és valamivel veszélyesebbnek. Nem lett volna igazságtalan, ha vezetést szerzünk. Ehelyett a félidő végén a szlovákok szereztek vezetést, na ettől kb. a guta ütött meg. Ráadásul lesgyanús is volt a helyzet, de az Eb selejtezőkön nincs VAR, így a klasszikus hülyebírózás legfeljebb a feszültséget vezette le, a gól maradt.

A második félidő jól kezdődött, megint agilisak voltunk, hamar jött is az egyenlítés egy remekbe szabott Szoboszlai szabadrúgás révén. Na, kb. itt kellett volna lefújni a meccset. Hamar jött ugyanis az újabb szlovák gól is. Nekik is volt fiatal zsenipalántájuk, a Boženík névre hallgató szlovák csatár pedig megmutatta, hogy neki se rosszabb a lövőtechnikája, szépen kilötte a bal alsó sarkot. Ami utána követezett, az elsősorban azt mutatta meg, hogy miért jobb a szlovák válogatott. Helyzet ugyan még akadt mindkét oldalon, de igazság szerint a szlovákok egyre magabiztosabban uralták a játékot és a végén megérdemelten nyertek.

Szurkolói énem erősen bosszankodott a némileg balszerencsés vereségen, de realista énem tudta, hogy mindössze annyi történt, hogy a valóság beköszönt: két bravúr után a harmadik már nem sikerült. 

Ez a meccs eldöntötte a válogatott sorsát. A nyeréssel bebiztosíthattuk volna az Eb részvételt, a vereséggel viszont lényegében elúszott. Innentől papírforma eredményekkel számolva lehetett tudni, hogy nem fogunk kijutni. És a csapat meg itt meg is tört, ráadásul bejött pár sérülés is (a legfontosabb Willi Orban kiesése, miáltal a védelem szétesett), a többi öszi meccsen már egy gyengén játszó, indiszponált, hitehagyott társaságot láttunk.

Ferencváros - Espanyol 2-2 (labdarúgó Európa Liga csoportmeccs, 2019. november 28.)

Namost akkor félig tele van az a pohár, vagy félig üres?

• Lehet úgy nézni ezt a meccset, hogy a magyar bajnok a spanyol bajnokság egyik élcsapatával vívott abszolút kiegyenlített párbajt, sőt tulajdonképp közelebb is volt a győzelemhez, mint spanyol ellenfele, a meccs nagy részében fölényben játszott, nagy helyzeteket hagyott ki, a spanyolok pedig igencsak örülhettek az utolsó pilanatban megszerzett egyenlítő góljuknak.
• De lehet úgy is, hogy egy otthonában kiesés ellen játszó, az Európa Ligában viszont már továbbjutott spanyol csapat tartalékos felállásban, a döntetlent megcélozva, minimális erőkifejtéssel akarta lehozni a meccset és ez gond nélkül sikerült is nekik. Ugyan a Fradi kétszer vezetést szerzett, az egyenlítés mindkétszer nagyon gyorsan megérkezett, azaz látszott, hogy amikor igazán gólt akarnak szerezni, akkor még tartalékosan is képesek pillanatok alatt átjátszani a Fradi ingatag védelmét. Mindezt figyelembe véve nem az Espanyol egyenlítése volt szerencsés az utolsó pillanatban, hanem a Fradinak volt (lett volna) szerencséje a meccs végén befújt tizenegyessel, már ha sikerült volna azt a pár perces hosszabbítást valahogy kihúzni.

Én a magam részéről - nem tagadva, hogy a Fradi helyenként szépen játszott - inkább a második nézőpontot vélem a valósághoz közelebb állónak. Ahogy egyébként az utolsó, Ludogorec elleni döntetlen esetében is azt éreztem, hogy szépen helytáll a csapat, de a "bolgárok" kézben tartják a meccset.

(Igazából a csoportmeccsek legértékesebb eredménye szerintem az Espanyol elleni idegenbeli döntetlen volt még az első meccsen, amikor a spanyolok még nem tartalékosan játszottak és egyáltalán nem a döntetlenre mentek...)

Összességében egyébként szép menetelés volt. Nagy előrelépés lenne, ha a magyar klubfoci képes lenne évente egy csapatot bejuttatni az Európa Liga csoportkörébe. Ez most az elmúlt két évben sikerült, de a magam részéről vannak kételyeim, hogy mennyire reális. Mindenesetre kialakulófélben van egy tartósabbnak igérkező Fradi-Vidi vetélkedés a bajnoki címért: talán ez a két csapat képes lesz arra, hogy a fenti célt idővel megközelítse.

Bár azt is megjegyzem, hogy ennek se lenne túl nagy jelentősége: a mai magyar játékosállomány alkalmatlan egy Európa Liga szintű csapat kitermelésére, azaz a kérdés csupán az, van-e elég pénz megfelelő minőségű légiósok felvásárlására. A "siker" tehát igazából nem a magyar foci sikere lenne...

Mi lesz jövőre?

Hát, nyilván sok izgalmas meccs és esemény:

Férfi kézilabda Eb januárban, új szövetségi kapitánnyal, rutintalan csapattal. A szerencseadagunk is kimerült a tavalyi vb sorsolással, ezúttal egy kőkemény csoportot és egy még keményebb ágat kaptunk. Persze az ág talán már mindegy is lesz, mert az se biztos, hogy a dán, izlandi, orosz hármason keresztül tudjuk verekedni magunkat a régi klasszisainkat (kivétel Mikler) nélkülöző és főleg szélsőposzton kifejezetten foghíjas csapatunkkal. Persze azért remélem nem feltett kézzel megyünk ki a pályára, az oroszok és az izlandiak jó adag szerencsével és egy lelkes, jól összerakott csapattal esetleg verhetőek. A középdöntő meg a jelenlegi körülmények között már jutalomjáték lenne. A vb-n nem sikerült olimpiai kvalifikációs helyet szerezni. Az Eb-n még kevésbé fog, a férfiak nem mennek olimpiára. Ha netán megcáfolnak, az kb. a csoda kategória lenne.

Különböző hokibajnokságok: Lesz megint Fradi-Csíkszereda döntő az Erste Ligában? És ha igen, képes lesz ismételni a Fradi vagy az alapszakaszban eddig sokkal magabiztosabb Csíkszereda lesz a bajnok? Fehérvár meccsek az Ebelben: vajon bejutunk a rájátszásba? Tavaly ilyenkor azt tippeltem, nem, de tévedtem. A helyzet most is kb. ugyanaz, bravúros győzelmek és harmatos vereségek váltják egymást, a végkimenetel megjósolhatatlan. Szlovák extraliga, immáron másodszor MAC és Miskolc részvétellel: A MAC elég halovány eddig, a Miskolc sokkal jobb, de ez tavaly is így volt, aztán pont a MAC ütötte el a Miskolcot a rájátszástól. Idén mi lesz a vége? 

Férfi hoki olimpiai selejtező febuárban Nottinghamben, majd vb áprilisban Ljubljanában. Szerintem a nottingham-i tornát kéne az év első számú tornájaként kezelni. Innen is "fel lehet jutni", lévén az olimpiai kvalifikáció következő lépcsőfoka egy A csoport szintű négyes torna lenne az év második felében. Ráadásul Nottinghamből reálisabb lenne a továbbjutás, mint Ljubljanából, "csak" a briteket kellene legyőzni, ami - egyáltalán nem lebecsülve se őket, se az észt és romániai válogatottakat - mégiscsak teljesíthetőbb feladat, mint áthámozni magunkat a szlovén-osztrák-francia trión (és Koreát, Romániát megintcsak nem lebecsülésként hagytam ki...). A vb kapcsán tavalyhoz hasonlóan nincs nagy elvárásom. Ha a papírformát nézem, akkor a Romániát kell vernünk a bentmaradásért. A koreaiak legyőzése lehet esetleg teljesíthető, de mint tavaly láttuk, egyáltalán nem könnyű cél. A szlovén-osztrák-francia trió ellen már akkor elégedett lennék, ha szoros meccseket játszanánk velük...

Női kézilabda olimpiai kvalifikációs torna márciusban Győrben: Kína, Szerbia, Oroszország az ellenfelek, ebben a sorrendben. A kulcsmeccs Szerbia ellen várható. A kimenetel bizonytalan, több okból is. Ha a tavalyi Eb-n mutatott teljesítményt hozzuk, van esélyünk. Ha az idei vb formáját mutatjuk, Szerbia simán nyerni fog. És kérdés persze, ki ül a kispadon?

Foci Eb pótselejtezők márciusban. Először Bulgária ellen játszunk idegenben. Ha nyernénk, akkor jöhet az Izland-Románia meccs győztese Budapestre. Az esélyek? Bulgária ellen kb. 40% (azonos játékerő, de ők vannak otthon), a döntőben kb. szintén (erősebb ellenfél, de mi játszunk otthon). A nagy kérdés persze az, a tavaszi, vagy az őszi csapatot látjuk majd. Csak az előbbinek lehet valós esélye a kijutásra. De  ez mindegy is, szurkolunk aztán majd meglátjuk.

Női hoki vb áprilisban Kanadában. Női hokiban évek jövünk föl, mint a talajvíz. A nagy célt (az egyiket, legalábbis) tavaly érte el a csapat, amikor története során először feljutott az A csoportba. Ahol idén áprilisban megpróbálkozhat a bentmaradással. Nem lesz könnyű és talán akkor se történik tragédia, ha nem sikerül. Ahogy a női válogatottat elnézem, fognak ők még az A csoportban játszani akkor is, ha netán kiesnének. 

Kézilabda klubcsapatok: Vajon nyer megint a Győr BL-t és bejut a Fradi a negyeddöntőbe? A Fradi szerintem nem, ez gyakorlatilag már az őszi betlisorozattal eldőlt. A Győr nem esélytelen, majd meglátjuk. Ugyanez férfi vonalon: vajon bejut a Veszprém vagy a Szeged a kölni négyes döntőbe? Talán. A keret mindkét csapatnál elég erős, de a mezőny félelmetes (PSG, Barca, Kiel, Kielce, Vardar, stb.) A magam részéről a Szegednek drukkolok, ott kicsit erősebb a magyar részvétel a csapatban. Egyébként az EHF kupában is vannak csapataink, a férfiaknál a Tatabánya, a nőknél a DVSC, az Érd és a nem mellesleg címvédő Siófok.

A második félévet (foci Eb, olimpia, női kézilabda vb) egyelőre hagyjuk...

Végezetül jó szurkolást kívánok mindenkinek 2020-ban is!

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2009-ből.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben kezdtünk belerázódni a kétgyermekes üzemmódba. Az utazásaink persze ennek ellenére főleg tpikus kisgyerekes nyaralások voltak, egy-egy elcsent felnőtteknek szóló élménnyel.

Sümeg (november 10-12)

Négynaposra terveztünk egy késő őszi várnézős, városnézős, kirándulós utat. Ehhez képest Zsuzsa az első este kificamította a bokáját, másnap a sümegi egészségügyi hálózatot teszteltük (körzeti orvos, sebész, kórházi röntgen), harmadnap pedig mentünk haza. A Hotel Kapitányban szálltunk meg három dolog miatt is tudom őket dicsérni: egyrészt finom a kaja, másrészt rugalmasan és méltányosan kezelték a korai távozásunkat, harmadrészt az átlagnál nagyobbak a szobák.

Sümeghez kapcsolódó korábbi emlékeimről itt írok: Sümegi emlék.

Prága és Velké Meziříčí (november 6-8.)

Prága, sör, hermelin, bridzselés a haverokkal, stb.

Ezt az utat rendesen dokumentáltam a blogon:

• Sörszolgálati közlemények Prágából (Fotók is vannak.)
• Villámlátogatás Velké Meziříčíben (És a fotók...)

Galyatető (augusztus 13-19.)

Galyatetőn nyaraltunk, sok kirándulással (na jó, inkább sétával), múzeumlátogatással (Parádfürdői Kocsimúzeum), Kékeslátogatással. Nem volt olcsó nyaralás, a Grandhotel Galya négycsillagos szálloda és a hely exkluzívitását is érvényesítik az árban. Nem mondom, hogy hibátlan szolgáltatást kaptunk, de alapvetően jól éreztük magunkat és sokat számított, hogy gyerekszemmel rengeteg mindent lehetett csinálni: etetni a mini-vadaspark állatait, játszani a játszótéren vagy a játszószobában, végigmenni az akadálypályán, sőt - Eszter nagy-nagy örömére - még lovagolni és kocsikázni is lehetett. A legemlékezetesebb programunk ezzel együtt az Ilona-völgyi vízeséshez tett túra volt, amit mindannyian nagyon élveztünk.

Kapcsolódó blogbejegyzések:

• Ilona-völgyi vízesés
• Grandhotel Galya

Balatonlelle (július 17-24.) és Zirc (július 24-26.)

Balatonlellén másodszor voltunk, még a szálláshelyünk is szinte ugyanaz volt. A lellei pancsolgatás után Zirc a nyaralásunk aktívabb része volt, az obligát - de azért érdekes - zirci arborétum mellett a cseszneki várhoz is elzarándokoltunk, amit nem bántunk meg, igazán festői a vidék és a rom is.

Kapcsolódó blogbejegyzés: Lellepark Reloaded

Van térkép is az említésre méltó lellei "objektumokról".

Hollókő (július 12.)

Délutáni villámlátogatás az egyik magyar Unesco Világörökség helyszínre. Nem volt sok időnk, így gyorsan felkaptattunk a várba a kilátás és néhány obligát fotó kedvéért, majd lesétáltunk a faluba, ott szintén obligát fotózással, a végén a gyerekek által kinyafogott fagyival. Ha több időnk lett volna, akkor nyilván benéztünk volna több házba is, vannak kiálítások és kézműves műhelyek is. Így majd visszatérünk, ha nagyobbak lesznek a kölykök.

Blogposzt nem volt, de a fényképek vannak.

Bécs (július 3-5.)

Régóta tervezett gyerekmentes hétvége a birodalmi fővárosban.

A Kolping Wien-Zentral, hotelt nyugodtan ajánlhatjuk, tiszta, elfogadható árú és a centrumtól nem messze eső szállásként. Piackedvelőknek külön bónusz a Naschmarkt közelsége.

Péntek délután érkeztünk, ezután egy hosszú "újraismerkedő" séta következett a (mindketten nagyon régen voltunk utoljára Bécsben), nagyjából a Burggarten-Kärntner Straße-Stephansdom útvonalon, meg persze ezek közelében.

Szombaton a múzeumi negyedben kezdtünk a Leopold Museum két érdekes kiállításával, az egyik az állandó gyüjtemény része és leginkább Egon Schiele életét és munkáját mutatja be, a másik egy körkép a Szecessziós Bécsről. Ezután Grinzingbe villamosoztunk, ahol egy igen rövid séta után (én még bóklásztam volna) a korgó gyomrú Zsuzsa beparancsolt egy kellemes Heurigerbe (konkrétan ebbe: Zum Martin Sepp) ahol kipróbáltuk a helyi újbort (nem volt egy nagy etwas) és hozzá egy kis véres hurkát. Délután visszatértünk a központba és az előző napihoz hasonló hangulatú sétával fejeztük be a napot. (Mellesleg közben röviden érintettük az éppen akkor megtartott bécsi melegfelvonulás útvonalát, később olvastuk, hogy állítólag nyolcvanezren voltak, meg azt is, hogy még pártfrakciók is vonultak, a szocdemeket speciel láttuk is, mókásak voltak, ahogy egyébként az egész rendezvény az volt szerintem. Jobbikosokkal nem találkoztunk, Bécs egyelőre nem nyögi Vóna Bús Hadát.)

Vasárnap reggeli után azonnal indultunk is vissza, mindössze a Donauturmhoz tettünk egy rövid kitérőt, hogy élvezhessük a bécsi panorámát. Nyilván lehetett volna "erősebb" programot is összeállítani, több múzeum és palotalátogatással, de végülis vissza fogunk még ide jönni: most inkább élvezni akartuk a nehezen megszervezett gyerekmentes hétvégénkent.

Tiszafüred (június 18.)

Team Building, azaz csapatépítés a kollégákkal a Tisza tónál. Első nap evezés vezetővel, aki remek helyekre navigált el minket és remek dolgokat mesélt madarakról növényekről, a tó történelméről. Este hússütés és sörözés. Sajna a másnapi kerékpározásból kimaradtam, mert korábban haza kellett jönnöm egy halaszthatatlan családi program miatt. A szállás nem volt rossz, a tiszafüredi Nádas Panzióban voltunk.

Monostori erőd (május 17.)

Komáromban már voltunk, most meglátogattuk a Monostori Erődöt is.

Kicsit részletesebb beszámoló itt: Híres Komárom meg van védve...

Fényképek is vannak.

Bory vár (április 13.)

Húsvét hétfői kirándulás Székesfehérvár egyik érdekes nevezetességéhez, a Bory várhoz.

Kicsit részletesebb beszámoló itt: Művárlátogatás 

Fényképek is vannak.

Szilvásvárad (március 13-16.)

A szállásunk egy viszonylag új szálloda volt a falu szélén a domboldalon, Szalajkaliget névre hallgat és a "szokásos" vidéki wellnessszállók átlagos színvonalát nyújtotta. Kellemes sétákat tettünk a környéken, elsősorban a Szalajka völgyben, vonatoztunk is.

Komárom (január 3.)

Komáromi villámlátogatás a maradék szlovák korona elköltésének céljából. Mert az atyafiak már az eurónál tartanak a tanrendben, ugyebár...

Részletes beszámolót írtam anno: a Koronaköltés Komáromban.

Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2009-es év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben kezdtünk belerázódni a kétgyermekes üzemmódba, ez pedig megmutatkozott abban is, hogy enyhe növekedésnek indult a mozilátogatásaink száma. Bár ez azért csalóka, mert a növekedés lényegében a gyerekeknek szóló rajzfilmeket jelentette...

 Welcome (2009, késő ősz)

Hát, furcsa dolog ez. Erről a filmről teljesen elfeledkeztem. Nem írtam föl a "listára", amikor megnéztem, aztán teljesen elsikkadt. Pedig nem rossz film...

Thomas: A nagy felfedezés (november 11.)

A gyerekek kedvéért néztük meg ezt a filmet. Felnőttek számára sajna meglehetősen érdektelen.

A nő másik arca (november 1.)

Jutalomjáték két színésznek egy esküvői kaland kapcsán, plusz egy rendezői/operatőri ötlet (osztott képernyő, mint a különböző nézőpontok együttes kifejezése) megvalósítása. Kellemes film, de semmi több.

Harry Potter és a félvér herceg (augusztus 1.)

Hát ezek után már nyilván nem fogom kihagyni a következő részt, már csak azért sem, mert érdekel, hogy fog végződni ez az egész, de ennek ellenére a sorozat a Az azkabani fogoly óta csak hanyatlik, ennek a résznek pl. kifejezetten szimpla, ennek ellenére következetlen története van. A látvány pedig egyre kevésbé pótolja az eltűnő színvonalat.

Madagaszkár 2 (július 22.)

Újabb kellemes családi film. Eszter már látta fél éve, Balatonon újra belebotlottunk és kisírta magának a második vetítést. Mivel elsőre az anyjával látta, most én kisértem el, de nem bántam meg, kellemes, nézhető film.

Jégkorszak 3. (július 10.)

Kellemes családi film, a gyerekek élvezik a mesét, a felnőtteket lekötik a poénok. Jó szórakozás.

Terminator Salvation (június 29.)

Jácint már mindent elmondott erről a filmről, felesleges megismételni.

Isten hozott az Isten háta mögött (május 14.)

Sajnos nem beszélek franciául. Ez nemcsak azért baj, mert nem élvezhetem Voltaire-t, Camus-t vagy éppen Merle-t eredetiben, hanem azért is, mert így sajnos ennek a filmnek a poénjairól is lemaradtam. Próbálkoztak persze a fordítók, de sajnos ez a film (többek közt) az észak-francia nyelvjárás kedves kicsúfolására építette a nyelvi poénjait, ez pedig nagyjából lefordíthatatlan. Persze nem csak a nyelvjárásról volt itt szó, hanem más "kapcsolódó" előítéletekről is (Északon mindig esik, elmaradott, csúnya unalmas vidék, stb.) illetve arról, hogy hogyan változnak meg ezek az előítéletek akkor, amikor dél-francia hősünket Északra veti sorsa. Összességében egy kellemes, humorba ágyazott tanmesével van dolgunk, amit érdemes volt megnézni.

Star Trek (május 7.)

Star Trek sokadszor. Ezúttal azt a frenetikus ötletet elővéve, hogy mi lenne, ha vissszamennének az első sorozat szereplőinek ifjúkorába és bemutatnánk, hogy lettek azok, akik. Amolyan Star Trek begins stílben. Persze ettől még marad a Star Trek az, ami: a középszer. Sose olyan igazi, magával ragadó, emlékezetes mese, mint mondjuk a Csillagok háborúja sorozat jó pár darabja, de annyi pénzt mindig beleölnek a látványba, hogy azért egy nézhetetlen ócskaság se legyen.

Cincin lovag (január 3.)

Eszter lányom belépett a mozilátogató korba. Tavaly novemberben vitte az anyja moziba először, a Madagaszkárt azóta is emlegeti. A Cincin lovagot amúgy átlagosnak mondanám, se a látvány, se a történet nem emeli ki a galivúdi animációs filmek tömegéből. Ami persze azt is jelenti, hogy azért meg lehet nézni.

A végén pedig jöjjenek azok a filmek, amikről anno a blogon is megemlékeztem:

 District 9 (szeptember 24.): Kilencker

 Gran Torino (április 19.): Torino

 Hajrá boldogság (április 15.): Londonban, sej...

 Gettó milliomos (február 22.): Bombay

Vicky Christina Barcelona (január 26.): Barcelona

Jöjjön az első féléves mozitermés, nem túl bő. Ezért hozzácsapok egy színházat és egy múzeumot is...

Életem értelmei (március 26.)

Francia kisrealizmus avagy a kisemberek élete nyugaton. Ami ott is mindennapos küzdés a megléhetésért, mindennapos szembesülés a kiszolgáltatott munkahelyi helyzetekkel. És ami ott is tönkretesz családokat, mert nem mindenki bírja ki a nyomást, a férj (vagy feleség) távollétét, a kilátástalan vagy annak érzett életet. Pont mint nálunk, mondhatnám, és gondolhatnánk olyan filmekre, mint az Egy nap, vagy az Ernelláék Farkaséknál, de azért van egy lényeges különbség, ez pedig a társadalmi szolidaritás, a társadalmi környezet. Míg nálunk a segítség legfeljebb a családtól érkezik, addig ott egyrészt vannak valódi tartalommal megtöltött intézmények, amelyek ilyenkor teszik a dolgukat (pl. szakszervezet), másrészt a tágabb társadalmi környezet (barátok, ismerősök, munkatársak) is több, valódibb segítséget nyújt, azaz a társadalmi szolidaritás jobban működik, mint egy atomjaira hullt káeurópai társadalomban.

Ma este megbukunk (Centrál Színház, március 30.)

Felemás érzéseim vannak. Egyfelől frenetikus darab, folyamatos gagparádé, ami igen erősen megmozgatja a nevetőizmokat. Másfelől kissé üres, emiatt egy idő után már csak önmagukat ismétlő, "lárpulár" poéngyűjteményt látunk, amit a végére kicsit meguntam. Azért összességében bőven ajánlott.

A hőlégballon (április 27.)

A németek módszeresen dolgozzák fel az NDK történelmi múltját, ennek egy darabját láttuk. Nem rossz, bár pl. a nagy klasszikusok (pl. A mások élete) szintjét nem éri el, kissé talán didaktikusnak is mondanám. Ugyanakkor a hitelessége elvitathatalan, már csak azért is, mert valós eseményt dolgoz fel, ráadásul olyat, amire emlékszem is. Mármint persze nem a korabeli kommunista magyar sajtó tudósított róla 1979-ben, hanem a berlini Falmúzeumban láttam róla  egy részletes tablót, először még a nyolcvanas években, aztán tavaly nyáron. A film pedig szerintem elég korrekten adja vissza az NDK világát, mind a külsőségek, mind az emberi viszonyok tekintetében.

Fájdalom és dicsőség (június 19.)

Régen láttam Almodóvar filmet, ideje volt újra egynek. Láthatóan időskori, személyes darab, a korai frenetikus, extravagáns filmek helyett egy személyes, lírai, visszatekintő filmet látunk, amiben egyébként Antonio Banderas remekel. Valahol nagyon idegen tőlem a főszereplő rendező, mind a tehetsége, mind a gyengeségei, mégis megérintett a film, talán azért, amilyen zseniálisan tud egyszerre mesélni a múltról és a jelenről, Spanyolországról általában és egy ember sorsáról specifikusan. Hiába, Almodóvar egy zseni, ezt persze eddig is tudtuk...

Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum (június 20.)

Jártunk már itt kb. 15 éve, most a nagyobbik lányommal ugrottunk el ide. Frissen felújított és megnyitott új kiállítást kaptunk, amely a múzeum történetén vitt végig minket, a XIX. század végi alapítástól kezdve a mostani megújulásig. Érdekes volt, de mégis egy picit csalódott voltam. Míg a korábban látott kiállítás a gazdag anyag, illetve a sok magyarázó tabló révén rengeteg mindenre megtanított a kelet-ázsiai kultúrákról, addig a mostani kiállítás teljesen belterjes volt és végső soron pont arról a témáról nem mondott eleget, amiről a múzeumnak szólnia kellene. Ha ezt egy különteremben berendezett időszaki kiállítás formájában kaptam volna egy gazdag alapkiállítás mellett, akkor nagyon örültem volna, de így sajnos komoly hiányérzetem maradt a vizit után.

A szavak ereje (június 30.)

Kicsit eldugott, de kellemes film. Van benne egy csipetnyi Greenaway stílus, persze nem túl sok, hogy ne legyen érthetetlen. Van benne egy csipetnyi tanulság arról, hogy ne elérhetetlen dolgokra vágyjunk, hanem elégedjünk meg azok szeretetével, akik a közelünkben élnek és persze van benne egy jó adag fanyar brit humor.

Ez a blog általában nem szokott politizálni (bár azért kivételek akadtak már) és tulajdonképp most sem fog, legalábbis oly módon nem, hogy valamelyik pártot vagy politikust közvetlenül támogatná vagy kritizálná.

Viszont közeleg az önkormányzati választás és ezzel kapcsolatban elgondolkoztam egy kicsit azon, hogy mi ennek a tétje.

Szubjektíven nézve az az érzésem, nem sok. Budapesten ugyan van egy rakás szavazatom, helyi képviselőre, kerületi polgármesterre, főpolgármesterre, de vajon van-e ezeknek a személyeknek valódi döntési joga, hatalma? Valamennyi persze nyilván van, de egyre kevesebb. Tíz éve pl. az újbudai polgármester még gondolkodhatott arról, hogy bezár egy helyi iskolát (szerencsére végül nem tehette), ma már ilyen gondolatai nemigen lehetnének, erről dönt helyette a KLIK. A főpolgármester már 1990-ben is béna kacsa volt, azóta még bénább: hatásköröket, intézményeket, bevételeket veszít a kerületek, az agglomeráció, a kormány vagy éppen szakmai lobbik (MÁV, Volánbusz) ellenében.

OK, ez egy szubjektív vélemény. Van azonban objektív mérce is, több is. Azért az önkormányzatoknak vannak döntési jogkörei, van költségvetésük. Az előbbivel most nem foglalkozom, az utóbbira azonban vannak adatok és végülis az egy komoly mérce: mekkora pénzek felett diszponál egy-egy polgámester, illetve képviselő testület.

Na, hát erről szól ez a poszt: mennyi pénzről döntünk vasárnap. vagy másképp: mennyi pénz közelébe juttatunk politikusokat vasárnap?

A módszertan egyszerű: megnéztem, mennyi a költségvetése Budapestnek illetve Újbudának (a kerület, ahol élek). Persze az X milliárd nem sokat mond, ezért az összeget "normálni" kell, azaz megnéztem, egy lakosra hány forint jut. Hogy kicsit árnyaljam, összevetettem ezt az összeget az egy főre eső GDP összegével, továbbá a magyar állam költségvetésének egy főre eső részével.

Az eredmények:

GDP/fő: 15531 USD (2017), azaz 4 309 852 Ft/fő 

(2017-ben kb. 258 és 297 Ft között mozgott a dollár árfolyama, ennek az átlagát vettem, azaz 277,5 Ft/USD árfolyammal számoltam.)

 Ami azonnal látszik, bár egyik se nagy meglepetés:

• Magyarország erősen centralizált állam. A központi költségvetés a GDP-nek majdnem a felét újraosztja.
• Budapest ehhez képest sokkal kevesebb pénz felett rendelkezik, a kerületek és a főváros együttesen is kevesebb, mint a GDP egytizedét költi el (egy főre értve).
• Ezen belül a kerületek és a fővárosi önkormányzat súlya nagyjából azonos.
• Ami a táblázatból nem látszik, de fontos, az az, hogy a főváros szerepe várhatólag még tovább csökken: sajtóhírek szerint a fővárosi önkormányzat lényegében a tartalékait éli fel, mivel a költségvetése évek óta rendkívül kiegyensúlyozatlan. Idén, pl. a bevételi oldalon csak 266 milliárd forint áll szemben a táblázatban szereplő 380 milliárdos kiadással szemben. 

Hogy mindez jó-e, azt laikusként nyilván nem egyszerű eldönteni. Az állami újraosztás mértékét a közgazdászok kritizálni szokták és úgy tudom, a hozzánk hasonló fejlettségű országokban jelentősen kisebb a mértéke. A főváros és a kerületek viszonyát tekintve szintén gyakran hangzik el, hogy a kerületek túl nagy súlyt kapnak a fővárossal szemben, Budapest szinte nem is egy város, hanem 23 kerület konglomerátuma. Az pedig nyilvánvalóan nem egészéges, ha a fővárosi önkormányzat bevételei mindössze a kiadások 70%-át érik el...

De nézzük meg, mi a helyzet máshol, abból is lehet következtetéseket levonni. Mivel ez nem egy doktori értekezés, a "vizsgálatot" Ausztriára korlátoztam, az alábbi eredményekkel:

Hogy van ez Ausztriában?

GDP/fő: 47 290 USD (2017), azaz 42 232 EUR/Fő 

(2017-ben a dollár/euro árfolyam is sokat mozgott, én 0,893 átlagos EUR/USD árfolyammal számoltam.)

No igen, kicsit mások az arányok:

• Az osztrák állam költségvetése alig több, mint 21%-át osztja újra a nemzeti jövedelemnek.
• Egy főre vetítve Bécs nagyságrendileg ugyanannyi pénzt költ, mint az osztrák állam.
• A bécsi kerületek szerepe jelentéktelennek tűnik a budapesti helyzethez képest (pedig ott is fontos a decentralizáció, csak úgy látszik, ezt kicsit másképp értik, mint nálunk...)

A tanulságok

Sok új dolog nem derült ki, az egyébként nem túl mély "elemzés" megerősítette a megérzéseimet:

• Magyarországon az önkormányzatiság gyenge, az állam dönt szinte mindenről.
• Budapestnek és különösen ezen belül a fővárosi önkormányzatnak nem sok mindenre van pénze. Amiből következik, hogy beleszólása se nagyon.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fontos, kik döntenek mondjuk Újbudán majd' 28 milliárd forintról vagy éppen a fővárosi közgyűlésben 380 milliárdról, szóval szavazni azért fontos. Csak jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy ennek a választásnak nagyságrendileg kisebb a tétje, mint az országgyűlésinek.

Közkeletű tévhit, hogy tahón parkolni csak gépjárművel lehet. Mi sem áll távolabb a valóságtól!

A tahó parkolás demokratikus jelenség, amelyet nem csak a "gazdag" autótulajdonosok gyakorolhatnak, hanem szinte bárki. Nem kell más hozzá, csak egy manapság terjedőfélben lévő "mikromobilitási eszköz", amelyet a legegyszerűbben valamely városi megosztó vállalkozástól bérelhetünk. Ezen eszközök egyébként a tahó viselkedésre rengeteg alkalmat adnak, de posztunk ezúttal csak a parkolásra fog koncentrálni: két tanulságos esetet ismertetünk majd, értékelve a megoldások erősségeit, illetve rámutatva a továbbfejlődési lehetőségekre. Nézzük tehát:

1: Roller az aluljáróban

(E-roller a kelenföldi pályaudvar aluljárójában)

Ez egy kezdőszintű tahó parkolás. Az alapokat hozza, egy aluljáróban a faltól elég távol, kicsit ferdén, értelmetlenül elhelyezett jármű kétségtelenül zavarja az ott közlekedőket. Ugyanakkor a technika kiforratlan. Magasabb tahósági szintet lehetett volna elérni egy keresztben, a két faltól nagyjából egyenlő távolságra elhelyezett járművel. A helyismeret hiányára utal továbbá, hogy a járművet nem a szomszédos, sokkal forgalmasabb aluljáróban helyezte el alanyunk. Reméljük eljut hozzá ez a poszt és a tanácsokat felhasználva a tahóság magasabb szintjét is képes lesz elérni.

2: "Ogremobil" a kerékpárúton

Nézzünk egy fejlettebb példát!

(Bérelhető e-robogó a Pázmány Péter sétány gyalog- és kerékpárútján)

Látszólag ez is egy kezdőszintű tahó parkolás, hiszen a jármű hosszában, a kerékpárút szélén parkol. Nyilván sokkal komolyabban tudná akadályozni a többi közlekedőt, ha keresztben vagy legalább ferdén lenne elhelyezve. Valójában azonban ez egy kifejezetten kifinomult, ravasz tahó parkolás. Nézzük a részleteket!

Egyrészt, egy keresztben elhelyezett jármű itt már túl sok lenne. Olyan mértékben akadályozná a forgalmat, hogy valószínűleg hamar eltávolítanák, így a küldetését csak nagyon rövid ideig tölthetné be. Az út szélén, hosszában elhelyezve jóval nagyobb esélye van hosszabb ideig megőrizni a pozícióját: a közlekedőket ugyan bosszantja, de a kikerülése végülis megoldható, így a legtöbben nem tesznek lépéseket az eltávolítás érdekében.

Másrészt, a pozícó nagyon ravasz, alattomos csapdákat rejt magában. A jármű a kerékpárút szélén parkol, ezzel látszólag minimalizálja az elfoglalt területet. Azonban figyeljük meg, hogy befelé dől és emiatt, elsősorban a benyúló kormány és visszapillantó tükör révén, az út felét elfoglalja. Ezek a belógó objektumok ráadásul kifejezetten balesetveszélyesek: távolabbról nem nagyon látszanak, az elhaladó kerékpárosok könnyen beléjük akadhatnak. Továbbá figyeljük meg, hogy a kerékpárút nem rendelkezik önálló közvilágítással és az egyik oldalon egy sövénysor, a másikon egy fasor árnyékolja le a távolabbi lámpák fényét. Azaz éjszaka a sövény közelében parkoló jármű nagyon rosszul látható, kifejezetten jó esélye van arra, hogy akár komolyabb balesetet okozzon.

Talán egyetlen módon lehetett volna növelni a tahóságfaktort: jelenleg a jármű eleje egy icipicit kifelé áll, ami csökkenti a fentebb említett belógást. Ha ehelyett egy icipicit befelé állna, még további húsz-harminc centit elfoglalhatna az útból, növelve a balesetveszélyt. Persze itt mérlegelni kell, hogy hol van az a határ, amelyet már nem szabad átlépni, mert akkor hamarabb eltávolítanák innen a járművet, ahogy azt értékelésünk elején jeleztük. Mindesetre becslésünk szerint még egy picit lehetett volna feszíteni a húrt.

Összességében azonban ez így is egy tökéleteshez közeli tahó parkolás, kijár az elismerés az elkövetőnek. Ezúton gratulálunk!

"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki hét éve. Aztán megosztottam az első, második és harmadik és a további évek tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a hetedik évről szól.

"Tartalomjegyzék"

• Menetteljesítmény, azaz mennyit bicikliztem egy év alatt.
• Hello, Bringás, azaz a Kerékpárosklub új biztosításának kiértékelése.
• Bubi: mennyit Bubiztam, illetve reflexió a "Bubisirató" hírekre.

Na, akkor kezdjünk is bele.

Mennyit bicikliztem?

Itt a válasz:

A 2018-19-es szezon eredménye 5237 km:

A tavalyi kb. 4900 km után nagyjából 300 km növekedés. Ez megfelel a várakozásaimnak, nagyjából annak tudható be, hogy egyre gyakrabban használom a Kelenföldi Pályaudvar alatti átjárást az Ajnácskő utcai útvonal helyett, főleg nyáron. Persze lehetne részletesebb elemzést is adni (bevásárlások, családi bringázások), de most ettől eltekintek. A jövőre nézve növekedést már nemigen várok, szerintem ez az évi 5000 km körül ingadozó "menetteljesítmény" lesz hosszabb távon is a jellemző.

Azért az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a "legegzotikusabb" bringázás címre sokáig a Dunaparty Megállóhoz tett kiruccanás volt a legesélyesebb, de aztán a nyári ausztriai nyaralásunk során megtett wachau-i túra letaszította a trónról: a Melk és Spitz an der Donau közti, kompolással súlyosbított oda-vissza bringatúránk megérdemelte az év bringázása címet. Egyébként nem saját bringával mentünk, hanem a Bubi helyi verzióját használtuk. Ezek ugyan a Bubihoz hasonlóan elég lomha járgányok (bár annyira azért nem), viszont az óra alapú béleti díj (1 euro) miatt sokkal olcsóbbak, mintha valamelyik privát szolgáltatónál béreltünk volna napi 15-20 euróért és arra a két, kb. 20 kilométeres szakaszra megfeleltek.

Hello Bringás

Felkerült egy új bringás alkalmazás a telefonomra.

Történt ugyanis, hogy a Kerékpárosklub biztosítót váltott. Az új biztosítás lopáskárra is kiterjed, viszont az esetleges kártérítés feltétele, hogy a biztosító alkalmazását le kell tölteni és az alkalmazáson belül minden egyes lakatolásnál le kell fényképezni a bringát. Ezt az alkalmazást hívják Hello Bringásnak, és tavaly télen töltöttem le a telefonomra.

Mit is tud a Kerékpárosklub biztosítása?

A főbb szolgáltatások:

• Balesetbiztosítás (max. 1,5 millió forint)
• Felelősségbiztosítás (max. 2 millió forint/év)
• Lopáskár (40-500 ezer forint választott módozattól függően)

Az újdonság a lopáskár, ez korábban nem volt. Jól hangzik, de nézzük konkrétan, mennyibe kerül és mit kapok érte. Négy módozat van, ezek közül lehet választani:

• Biztosítás 40: max 40 ezer forint térítés (éves díj 2000 forint)
• Biztosítás 100: max 100 ezer forint térítés (éves díj 4900 forint)
• Biztosítás 250: max 250 ezer forint térítés (éves díj 15200 forint)
• Biztosítás 500: max 500 ezer forint térítés (éves díj 22200 forint)

Tekintettel arra, hogy én egy húszéves Csepellel járok, aminek a számlája már rég nincs meg, ezért én a Biztosítás 40-et választottam. Ugyan a bringa szerintem jóval többet ér 40 ezernél, mert jól karban van tartva és van rajta pár dolog, amit az utóbbi években cseréltem, de nem tartottam érdemesnek a 100-as módozattal vesződni, több okból sem:

• Tapasztalatom szerint minél magasabb a biztosítási összeg, annál kötözködőbbek a biztosítók. Hiába van egy 100-as módozatom, hamar kitalálják, hogy az a bringa nem ért annyit (amortizáció, számlák hiánya, stb.).
• A 100-as módozat felára évi 2900 forint, ezért kapok elvileg 60 ezer forintnyi extra kártérítést (vagy nem, ld. az előző pontot). Tehát a kárérték 4,8 %-a a biztosítási díj, Szerintem ez elég magas díj: ugyan a kerékpárlopás valós veszély, azért messze nem 4,8 % annak az esélye, hogy egy év alatt ellopják a bringámat. Esetemben (kis értékű, ránézésre "ócska" bringa, rendesen lelakatolva, mindig csak rövid időre az utcán hagyva) becslésem szerint bőven 1% alatt van a tényleges veszély. Azaz számomra ez egy erősen túlárazott biztosítás lenne.

Egyébként általánosságban is az a véleményem, hogy a Biztosítás 40/100 módozatoknak nem sok értelmük van. Tipikusan ezek azok a kis kárösszegek, amikre szerintem egyáltalán nem érdemes biztosítást kötni. Ekkora kárt a legtöbb ember képes a tartalékaiból fedezni, maguk a biztosítások meg általában túlárazottak, mert viszonylag gyakori (vagy annak tartott) káreseménnyel számol a biztosító.

Szóval a magam részéről jobban örültem volna, ha ez az újdonság nem kerül bele a biztosításba, vagy legalább az alapcsomagnak nem része, Helyette sokkal jobb lett volna, ha magasabb felelősségbiztosítási keretet kapunk. A jelenlegi 2 millió forintos felelősségbiztosítás soknak hangzik, mert magával a biciklivel közvetlenül valószínűleg nem lehet ennél magasabb kárt okozni, (bár azért egy prémium autómárka esetében a fényezés vagy egy visszapillantócsere már húzós tétel), de ha mondjuk miattam félrerántja egy autós a kormányt és összetöri az autóját, meg esetleg egy másikat is, akkor 2 millió mindjárt nem elég semmire.

Nos, a Hello Bringás nem a kedvencem, az a helyzet:

• Kezdjük azzal, hogy az alkalmazás szerint nekem nincs biztosításom. Ez tényszerűen nem igaz, hiszen a kerékpárosklub tagságommal együtt jár a biztosítás is. Csakhogy a Hello Bringás erről nem tud. Pedig a profilomban meg van adva a tagsági számom, tehát ennek alapján lekérdezhetné és kiírhatná a megkötött biztosítási módozatot és annak az érvényességét. De ezzel nem fáradtak, így marad a zavaró és félrevezetű kiírás, miszerint nekem még nincs biztosításom...
• A lopásbiztosítás feltétele, hogy minden alkalommal, amikor a városban lelakatolom valahol a bringát, fényképezzem le és töltsem fel a fényképet a Hello Bringásban. Ez a fényképezkedősdi két szempontból is bosszantó dolog. Egyrészt, néha megfeledkezem róla, olyankor a biztosítás nem él. (Pontosabban él, de a maximális kárkifizetés összege iziben feleződik.) Másrészt az alkalmazás minden, csak nem gyors. A fénykép csak akkor lesz érvényes, ha GPS koordinátákkal együtt töltöm fel, azonban mire az alkalmazás kegyeskedik lekérdezni a GPS-t, néha bizony egy-két perc is eltelik. Ráadásul a fényképet addig is hagyja elkészíteni, csak éppen feleslegesen, mert GPS nélkül nem töltődik fel. Ilyenkor csinálhatok egy újabb képet, megpróbálhatom újra feltölteni, hátha már sikerül. Néha négyszer-ötször is próbálkoznom kell, mire végre felmegy egy kép.

Szóval az örömöm nem teljes. Kaptunk egy új biztosítási szolgáltatást, aminek szerintem nincs sok értelme és kaptunk hozzá egy alkalmazást, aminek a használata csak az időmet rabolja.

Bubi

Olvasom, hogy a Bubi nagy kudarc és a BKK gondolkodik a hogyan továbbon.

Most mondhatnám, hogy én megmondtam előre, de ez nem teljesen igaz. Én ugyanis bevallottan túlzottan is optimistán azzal számoltam, hogy ha nem is gyorsan, de a Bubi elérheti a kerékpáronkénti napi három-négy bérlést. És még így is drágább lett volna, mintha buszokat vettünk volna helyette.

Azon nem lepődtem meg túlzottan, hogy a napi négy bérlés nincs meg, azon viszont igen, hogy a napi egy se jön össze. Azon meg még inkább, hogy a bérlések száma évek óta csökken. Aminek egyenes következménye, hogy a Bubi kifejezetten rossz hatékonyságú eszköze a BKK-nak, azaz egy út vagy akár egy kilométer megtételének a közpénzterhe sokkal magasabb (több, mint hatszoros!), mint mondjuk egy busz esetében. Szóval ilyenformán még inkább igazak azok a fenntartások, amivel a Bubi bevezetését fogadtam.

Mi a helyzet máshol?

Az induláskor anno a londoni és bécsi példákkal vetettem össze a Bubit, tegyük meg ezt most is:

• Londonban 2013-ban a nyári csúcshónapban, azaz júliusban volt kb. 1 millió bérlés, ami kb. 4 bérlés/bringa/nap használatnak felelt meg. Bár a bérlések száma 2018 júliusára 1,25 millióra emelkedett, időközben a bringák száma is nőtt (8 ezerről 11 ezerre), azaz a fajlagos használat lényegében stagnált.
• Bécsben a 2013-as kb. 800 ezres éves bérlés 1,66 alkalom/kerékpár/nap fajlagos használatot jelentett. Azóta elérték az évi egymilliós bérlésszámot, de a bringaszám szintén növekedett, így a fajlagos használat, kb, 1,8 alkalom/kerékpár/nap értékre emelkedett, azaz kb. 10 % a növekedés öt év alatt.

Szóval csodák máshol se történtek, stagnálást vagy mérsékelt emelkedést látunk. 

Nehéz megmondani, mi az ok, folyik a tippelgetés:

• Nehezek, lassúak a bringák
• Körülményes a használat, pl. a bérleteseknek évente személyesen kell hosszabbítani.
• Elavult a rendszer, pl. nem kéne dokkoló.
• Berobbantak a versenytársak, pl. a bérelhető e-rollerek, de akár az autómegosztók is.
• Budapest még mindig nem igazán kerékpárbarát város.
• Rossz a marketing, ezért használják kevesen.

Na, én a magam részéről nemigen fogom megmondani a tutit. Valószínűleg, mint mindig, sok tényező együttes hatása okozza a kudarcot, tehát akár a fentiek mindegyike egyszerre igaz lehet. Ami nem könnyíti meg a megoldást, mert nem elég egy dolgot kijavítani, valószínűleg egy komplex megoldás húzná csak ki a Bubit a csávából.

Illetve egy egyszerű megoldás azért adódna. Nevezetesen "bezárni" az egészet. Ami sok szempontból a legkevésbé kockázatos megoldás lenne: azonnal megszabadulnánk egy évi százmilliós veszteséget termelő, ugyanakkor nem túl sok bizonyított társadalmi hasznot termelő szolgáltatástól.

A legkomolyabb ellenérv a bezárás ellen talán az lehet, hogy "rossz üzenet", mert az egyébként támogatandó kerékpározás ellen hat. Csakhogy szerintem pont az a rossz üzenet, ha egy bizonyítottan nem népszerű, nem hatékony, közpénzfaló eszközt mindenáron fenn akarunk tartani, csak azért, mert az egy "kerékpáros szent tehén". A városi kerékpározás köszöni szépen, túl fogja ezt élni. Ráadásul szerintem most "marketing" szinten is viszonylag fájdalommentesen lehetne eladni a Bubi bezárását: azt kéne kiemelni, hogy megjelentek a piaci alternatívák (e-roller, Donkey Republic, stb.) és úgy eladni a sztorit, mintha a ezek megjelenése legalább részben a Bubi érdeme lenne, azaz mintha a Bubi lett volna az úttörő, amely most, szerepét betöltve visszavonulhat.

Persze ez politikusként nehéz döntés: valamit "bezárni" sokkal kevésbé profitábilis politikailag, mint valamit "megnyitni", vagy "megújítani", szóval a magam részéről tartok tőle, hogy a Bubi sorsa is a "megújulás" lesz, jó sok pénzből, zsíros közbeszerzéseket juttatva a megfelelő cégeknek...

Mennyit Bubiztam én?

Nos, a Bubit illető általános, elvi fenntartásaim ellenére én használtam a Bubit, többé-kevésbé elégedett felhasználóként. Nem is keveset, legalábbis szubjektíve úgy éreztem, elég gyakran pattantam nyeregbe. De most vettem a fáradságot és összeszedtem, hogy pontosan mennyi is volt a tavalyi használatom. Nos, 

• 26 alkalommal,
• összesen 63,65 kilométernyit,
• azaz egy alkalommal átlagosan 2,45 kilométernyit

tekertem Bubival.

Azaz tulajdonképpen nem is olyan sok ez, nagyjából kéthetente egy alkalom. A leggyakrabban használt útvonalam egyébként a Ferenciek tere és a Corvin negyed közti szakasz, ezt összesen 7 alkalommal tettem meg tavaly, tipikusan olyankor, amikor előző este kocsmázás miatt az irodában hagytam a biciklit és reggel 8-as busz és Bubi kombóval mentem be dolgozni.

Legérdekesebb és leghosszabb menetként pedig egy családi bubizást tudok felmutatni, a Duna parton tekertünk végig a Gellért tértől a Margit hídig. Ennek során túl is léptük a félórás időkeretet, de mivel ez volt az egyetlen ilyen alkalom, belefértünk a bérletes keretbe, tehát valójában nem kellett fizetnünk az időtúllépésért.

Ha már idáig eljutottam, azt is megnéztem, megérte-e a Bubit használnom. Nos, ha az éves bérlet teljes árát (12 ezer forintot) kifizettem volna, akkor nem nagyon, mert  akkor egy Bubi menet 461 forintomba került volna és ugye ehelyett egy út normál BKV jeggyel 300 forint. Viszont négy kollégával közösen használjuk a Bubit, azaz nekem csak 3000 forintba került az éves bérlet, így egy menet már csak 115 forint volt. Annyit pedig megért.

Ha már itt tartottam, akkor azt is megnéztem, mik voltak a tavalyelőtti Bubis számaim. Nos:

• 39 alkalommal,
• összesen 80,81 kilométernyit,
• azaz egy alkalommal átlagosan 2,07 kilométernyit

tekertem tavalyelőtt. Azaz esetemben is igaz, hogy csökkent a Bubihasználatom. No nézd csak, én tehetek az egészről... ;-)

Közlekedési helyzet

A közlekedési helyzet szubjektív megitélésem szerint valamelyest tovább romlott, elsősorban azért, mert egyre nagyobbak a dugók és emiatt egyre idegesebbek az autósok. Egyébként a tavalyi értékelésemet idén is fenntartom.

Zárszóként balesetmentes közlekedést kívánok mindenkinek!

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2008-ból.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy kellett némi idő, amíg a kétgyerekes életbe belerázódtunk. Ezzel együtt voltak kifejezetten kellemes nyaralásaink, emellett pedig hivatalos útjaimra se panaszkodhattam, különösen a Tokió volt emlékezetes.

Prága és Trébics (november 7-9.)

Prágában jártam a haverokkal. A '90-es évek óta járunk közösen Prágába, elsősorban sörözni. Pontosabban első-, másod- és harmadsorban is sörözni.

Részletes beszámolót már anno írtam, nemcsak Prágáról, hanem Trebic városáról is, ahol hazafele álltunk meg egy rövid sétára:

• Prágai sörkóstolás
• Az igazi Trébics (Itt fotókat is csináltam bőven.)

A mellékelt térkép pedig segít megtalálni a bemutatott helyeket.

Lutzmannsburg (október 25-30.)

Egy négynapos pancsolásra készültünk a locsmándi Sonnentherme fürdőben a gyerekekkel. Emellett szerettük volna meglátogatni Fraknó várát. Az első két nap a tervek serint alakult, de aztán kaptam egy vírusos gyomorfertőzést és a maradék időnkben az ágyat nyomtam, így a várlátogatás is elmaradt.

Részletes beszámolót erről is írtam:

• Lutzmannsburg 1.
• Lutzmannsburg 2.

München (október 15-16.)

A cég Münchenbe küldött a héten egy kisebb konferencia-féleségre. Mindössze egy éjszakát töltöttem ott, így egy estém volt szabad, pontosabban az se, mert az esti programról a szervezők gondoskodtak. Münchenben az ilyen programok általában patinás sörözők illetve sörkertek meglátogatását szokták jelenteni, most is ez történt: a Paulaner am Nockherberg nevű intézményt látogattuk meg, amelyet a Paulaner sörgyár üzemeltet, egyébként a sőrfőzdéje tőszomszédságában.

Részletes beszámolókat is írtam annak idején:

• Müncheni sörkóstolás 1.
• Müncheni sörkóstolás 2.

Faakersee, Karintia (augusztus 11-22.)

Családi nyaralás Ausztriában, lassan obligát nyárvégi program, menekülünk a parlagfű elől.

Szállásunk a drobollachi Pirker névre hallgató bababarát családi panzió volt, amivel meglehetősen elégedettek voltunk. A panzió kertjében és a hatalmas játszószobában elég sok időt töltöttünk.(Részletes dicshimnuszt írtam anno a blogon: Osztrák napok a PromontorBlogon: Bababarát szállás a'la Karintia).

Szintén standard program volt a strandolás a Faaker See két strandján is: a drobollachi gyalogszerrel is közel volt, volt egy nagy csúszdája, viszont kavicsos volt és nagyon gyorsan mélyült (azaz Csillának egyáltalán nem volt jó, Eszternek is csak úgy-ahogy. A másik strandot a helyiek homokosnak titulálták, ez a Neuegg és Faak között kb. félúton található kemping strandja volt, hát én ezt nem homoknak, hanem apró kavicsnak mondanám, de valamivel sekélyebb volt a viz, itt Csilla is elvolt valamennyire.

Azért a strandolás és játszóházazdizás mellett igyekeztünk kiruccanni ide-oda:

Villach

Fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont az olasz-szlovén-osztrák határháromszögben, a Dráva és a Gail összefolyásánál. Ide kétszer is benéztünk, egy szép gótikus templom a város ékköve, a tornyából pedig remek a kilátás. A templomot körülvevő viszonylag kicsi városmag a szokásos osztrák színvonalat képviseli, középkori-barokk-klasszicista keverék, gyönyörűen karbantarva és felmuskátlizva. Említésre méltó még a Relief von Kärnten, ami egy nagyméretű (egy egész pavilont kitöltő) Karintiát ábrázoló terepasztal. Földrajz iránt érdeklődők számára kötelező látnivaló.

Klagenfurt

Itt is kétszer jártunk egyszer a belvárost néztük meg, egyszer a Minimundus-t. A belváros színvonalban a villachihoz hasonló, ha erre jár az ember, akkor egy félnapos/egésznapos sétát megér, de azért "Klagenfurtot látni és meghalni" effektusról nem beszélnék. A Minimundust elsősorban Zsuzsa kedvéért néztük meg, amúgy egy tipikus kommersz turistacsalogató látványosság, magamtól valószínűleg kihagyom, de végülis azt a pár órát ez is megérte.

Finkenstein

Finkenstein a Faaker See-től délre, a Karavankák északi lejtőin található várrom, ma szabadtéri színházként üzemel. Hasonló romunk nekünk is bőséggel van, ezért nem kell Karintiáig jönni, viszont a kilátás nagyon szép.

Landskron

Egy másik várrom, valamivel jobb állapotban, még festőibb helyen, az Ossiacher See csücskénél, csodaszép kilátással Villach völgyére. Amúgy a hely a solymászatra specializálódott, nagyven ötven madaruk lehet kb. és naponta több reptetéses "show"-t lehet megnézni, mi pont lemaradtunk egyről, de sebaj, talán majd máskor.

Pyramidenkogel

Kilátótorony Maria Wörth felett, szép panorámával elsősorban a Wörthi tóra, de délen a Karavankák, nyugaton a Villachot övező hegyek és keleten Klagenfurt is szépen látszik.

Maria Wörth

Festői falu a Wörthi tó partján, két szép kis templommal, a nagyobbik körül temető, körülöttük meg a tó, csodaszép környezet. Ettől eltekintve a Wörthi tótól nem estem hanyatt. Ugyan tényleg szép a fekvése, viszont a magánüdülők szinte teljesen elzárják a tavat az arra kószáló turista elől, mindenütt kerítések, magánterület táblák. Ez egyébként a Faaker See esetében is így volt: igazából egyik tónál se találtunk a Balatonra azért mégiscsak valamennyire jellemző hosszú tóparti sétányokat.

Nagyjából ennyi fért bele. Ami hiányérzetem maradt, az a hegyekkel kapcsolatos. Nem mentünk fel sehova. Volt egy-két ötletem, de valahogy mindig elmaradt: vagy túl rossz volt az idő és városba mentünk helyette, vagy túl jó és strandra. Nem baj, azért így is jól éreztük magunkat.

Fotókat az alábbi oldalakon lehet nézegetni:
• Villach
• Klagenfurt
• Karintia

Balatonlelle (július 2-12.)

Családi nyaralás a Balatonnál, lassan obligát program. Az elmúlt két évben az északi parton voltunk, ami túl mély volt Eszternek (Csilláról nem is beszélve), ráadásul a tavalyi szállásunk távolabb is volt a parttól úgyhogy idén váltottunk, a déli partra mentünk és vízparti szállást kerestünk, így némi internetes keresgélés után találtunk rá a Lellepark apatmanházra, amivel ugyan nem voltunk maradéktalanul elégedettek (a részleteket lásd a blogbejegyzésembenn: Lellepark apartmanház), de pl. a tavalyi szállásunknál mindenképp jobb volt, és alapvetően jól is éreztük magunkat. A homokos part ideális volt mindkét gyereknek, a szállás Lelle központjához is közel volt, így a vendéglők és a bolt is csak egy ugrás volt. Kétszer lovagolni is elvittük Esztert, aki odavan a pónikért.

Készítettem egy térképet a nyaralásról, illetve Balatonlelléről, megtalálható a Google Maps-en.

Tokió (május 12-22.)

Hivatalos úton voltam Tokióban, de szerencsére beleesett egy hétvége is, így volt időm a városban is körülnézni. Tokió hatalmas metropolisz, felhőkarcolók, rengeteg ember, akik többnyire mindig sietnek valahová, a keleti nyüzsgés és a nyugati jólét furcsa keveréke. Ezenkívül kirándultam is egy Nikko nevű kisvárosba a hegyek lábánál, itt van a korai Tokugava sógunok temetkezési helye és néhány igen híres buddhista és sintó szentély.

Minderről persze igen részletes beszámolót írtam a blogon, igazi útinapló volt, azóta sem írtam ennyit egyik utamról sem:

• Tokióban jártam 1. (2008. május 12-14.)
• Tokióban jártam 2. (2008. május 15.)
• Tokióban jártam 3. (2008. május 16.)
• Tokióban jártam 4. (Asakusa és Nikko)  (2008. május 17.)
• Tokióban jártam 5. (2008. május 18.)
• Tokióban jártam 6. (2008. május 19-20.)
• Tokióban jártam 7. (2008. május 21-22.)

A fényképeket is csináltam bőséggel: 

• Tokió
• Nikko
• ISAS 2008

Lillafüred (március 29. - április 1.)

Erről is volt poszt: Lillafüredi anziksz

Gondolom ezek után senkit nem ér meglepetésként, hogy jön a poszt a 2006-os Promontor-díjról is.

Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.

Az ember gyermeke

Valami nem stimmel.

Még nem tudjuk, mi fogja a vesztünket okozni, a felmelegedés, vagy a harmadik világháború (vagy leginkább a kettő együtt), de az biztos, valami nagy baj készülődik. Legalábbis ez sokak félelme, és ez kifejeződik a rengeteg világvége filmben is, ami mostanában kijön Hollywood műhelyeiből. Ez is egy ilyen film, a jobbik fajtából, Alfonso Cuaron rendezésében. Itt az alapsztori abból a kissé misztikus feltételezésből indul ki, hogy mi lenne, ha egyszer csak nem születne több gyerek. Hát, ez valami olyasmi társadalmi szinten, mint amikor valakivel közlik, hogy rákos és van hátra öt éve: még élhetsz valamennyit, de a halál árnyéka rajtad van. Ti emberek, még leélhetitek a saját életeteket, de gyerekeitek már nem lesznek. Nem egy kellemes tudat, bele is roppan a társadalom, de ez már a film sztorija. Nagy Britannia még tartja magát, a világ többi része összeomlott. Persze a brit demokrácia már a múlté, egyfajta katonai diktatúra tart rendet, illetve tart fenn egy folyamatos rendkívüli állapotot, hogy megbírkózzon a menekültek áradatával, a terroristákkal és a gazdasági összeomlással. Ez idáig elég sematikusan hangzik, de a film nem az. Valahogy sikerül egy nagyon érdekes és aggasztó látomásban elegyíteni azt, ami ma van, azzal, amivé mindez válhat.

Apropó Cuaron: egyike a Hollywoodban nemrég befutott mexikói kontingensnek. Én valamikor a 90-es években láttam tőle a Sólo con tu pareja című filmet (a magyar címe valami olyasmi volt, hogy "Rettegés az AIDS idején", de ebben nem vagyok biztos. Abban sem, hogy rendes moziforgalmazásban láttam-e, vagy valamilyen filmfesztivál/filmhét kapcsán, valószínűleg az utóbbi), ami egy szellemes és frenetikus vígjáték volt, még Mexikóban. Manapság már Hollywoodban filmez, a legismertebb filmje valószínűleg a Harry Potter és azkabani fogoly, nem mellesleg az eddigi legjobb Harry Potter, szvsz.

Kebab Connection

Német válasz a Bazi nagy görög lagzira. Talán még jobb is, mint az eredeti. A "szokásos" multikulti poénok mellett rengeteg filmparódia található benne, főleg kungfu filmekről, de még a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenete is új értelmezést nyer.

Az igazság fogságában

Amikor itthon bemutatták, akkor a tartalmi ismertetők illetve a kritikák alapján úgy döntöttem, hogy kihagyom, mert - bár dicsérték a filmet és Atom Egoyan színvonalas rendező - nem igazán fogott meg a téma. Aztán Helsinkiben volt egy szabad délelőttöm, beestem a legközelebbi moziba és éppen ezt vetítették, így megnéztem. Nem bántam meg. Az ötvenes évek Amerikája a tömegmédia korának kezdete, ugyanakkor a társadalom a mainál - vagy legalábbis a hatvanas évekhez képest - még sokkal konzervatívabb (a felszínen mindenképp). A film két korabeli szupersztár története, egy humorista duó két tagjáé, akik karrierjük csúcsán állnak és "jó dolgukban" nem tudják már, mit csináljanak: dorbézolnak, csajoznak, kábítószereznek, titokban összeverik a nekik nem tetsző nézőket, elcsábítanak feleségeket, bármi belefér, következmények nélkül. A médiának szüksége van rájuk és az üzlet érdekében minden elsimítanak. Aztán egyszer egy lányt holtan találnak a szállodai szobájukban és bár ezt is eltussolják, ezúttal átlépnek egy határt és a saját lelkiismeretük már nem hagyja őket nyugodni: a duó röviddel ezután felbomlik és bár egyénileg is sikeresek maradnak, karrierjük lassan leszálló ágba kerül. Bár az eredeti megérzésemet is korrektnek tartom, azért valamennyire mégis megfogott a film. Jók a szereplők, jó a rendezés, markáns a hangulat és végülis mond is valami izgalmasat és időtlent a média hatásáról, a sztárokról, még akkor is, ha - számomra kevésbé izgalmasan - a sztárokra koncentrál.

Matchpoint

Ezúttal nem a szokásos Woody Allen-es bohóckodás zajlik, hanem egy Balzac-os karriertörténet és Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődésének modern, némi cinizmussal átitatott (pl. a bűnhődés elmarad) keverékét láthatjuk. Egyébként a film remek, és nekem mint erősen plebejus beállítottságú nézőnek különösen tetszik a felső tízezret bíráló vonulata a filmnek, amely egyébként már előfordult Woody Allennél (ld. Small time crooks): bár a modern tömegdemokráciában már az elkülönülés már nem annyira teljes, azért azt még mindig megnézik, kit engednek be a köreikbe. Az időnkénti vérfrissítés persze elengedhetetlen, de a befogadásnak számos feltétele van, többek között az azonosulás és engedelmesség képessége.

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2007-ből.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben született meg a második gyerekem. Nem egy világjáró év volt, a családdal itthoni bababarát nyaralásaink voltak, plusz pár hivatalos út...

Alsópáhok (október 14-18)

Három szép őszi (hűvös, de napos) napot töltöttünk itt. Ezalatt meglátogattuk a balatonedericsi Afrika Múzeumot (ahol Eszter imádta a tevéket és a zebrákat), sétáltunk Keszthelyen (a balatonpart elég álmos és kissé le is volt robbanva, a belvárosi sétálóutca már élénkebb és kedvesebb volt), kirándulásokat tettünk a kis-balatoni Kányavári Szigetre (ahol nagyon sajna a kilátótorony életveszély miatt le van zárva) és a kápolnapusztai bivalyrezervátumba (ahol a bivalyok mellett szürkemarhák is voltak). 2004-ben már voltunk a Kolping Hotelben, akkor elég kritikusan írtam róluk. Azóta sokat fejlődtek, magyar viszonylatban tényleg megérdemlik a négy csillagot. A gyerekbarát cimke is teljesen megérdemelt. A szobába minden be volt készítve a két gyereknek, a közlekedési utak babakocsival járhatóak lettek, a parkban több remek játszóteret építettek ki, az épületen belül volt ugrálóvár és óvoda. A gyerekprogramokat mi kevéssé használtuk ki, de abból is volt sok. Mindennek persze megkérik az árát, nem mondanám őket olcsónak.

Képek az online fotóalbumban találhatók.

München (október 10-11.)

Hivatalos úton voltam itt mindössze egy éjszakát eltöltve. Az említésre méltó élménye: az első este egy hivatalos vacsora a városháza pinceszintjén levő étteremben (Ratskeller), illetve a második nap délutánján, hazautazás előtt egy korsó sör, leöblítendő a fáradalmakat a Viktualienmarkton.

Stockholm (szeptember 14-27.)

Hivatalos úton voltam itt, egy szabványosítási megbeszélésen vettem részt. Nagyrészt egy elővárosi irodaházban töltöttem az időt, de azért két szabad estém, meg egy délutánom volt egy kis városnézésre. Bár már sokszor jártam itt, az óváros megunhatatlan középkori ékszerdoboz. Emellett megnéztem még az Armeemuseum-ot, amiben sajnos csalódnom kellett. Első stockholmi látogatásom idején, 1990-ben voltam itt előszőr és egy gazdag, részletes kiállításra emlékeztem, amely nagyon alaposan mutatta be a svéd hadtörténetet, elsősorban is a legeseménydúsabb XVII-XIX. századi időszakot. Sajnos 2000-ben (többéves felújítás után) lecserálték a régi kiállítást és az új sokkal gyengébb, erős pacifista beütéssel, nem az eseménytörténetre koncentrál, hanem a háború borzalmaira. Ez persze szép dolog, de engem sajna az eseménytörténet sokkal jobban érdekelt volna. Emellett még két esti mozira jutott időm, ebből a Nappali Őrség lesz maradandó emlék.

Képek az online fotóalbumban találhatók.

Balatonfüred (augusztus 10-17.)

A "nagy" nyári üdülés, ezúttal egy hét (sok szabit elhasználtam Csilla születésekor). Strandoltunk, hajókáztunk, sétáltunk a promenádon, ahogy azt a Balatonnál kell. Sajna az első két nap esett, így az eleve rövid üdülés méginkább lerövidült. Kicsit távolabb voltunk a parttól de azért még gyalog is elérhető volt. A Tagore sétányon gyakran megfordultunk, éppen borfesztivál volt, elég jó borokat kóstolgattunk.

A szállásnak közepes osztályzatot adnék, a házigazdák kedvesek és segítőkészek voltak, de az apartman csak a hetvenes évek színvonalát tükrözte, nehezen nyíló/csukódó nyilászárókkal, elhasznált fürdőszobával, gyorsan duguló lefolyóval. Mindkét szobában mindössze egyetlen menyezeti lámpa volt, ez sajnos olcsóbb szállásokon tipikus, valamiért azt gondolják a szállásadók, hogy a vendégek élvezik az esti félhomályt, olvasólámpa meg minek, mert úgysem olvas a magyar esténként. (Ezúton közlöm, én olvasnék, ha nem folyna ki a szemem.) A beosztás sem volt túl logikus, értékes négyzetméterek mentek veszendőbe egy kis folyosó miatt, ami a második szoba különbejáratúságát volt hivatva biztosítani, szerintem teljesen feleslegesen. Füreden említésre méltó még a Bergmann cukrászda, ahol igazán finom sütiket ettünk (van egy másik üzletük is a főúton).

Sajnos képek nem készültek, mert a nagy rohanásban otthon maradt a fényképezőgépem.

Balatonalmádi (július 22-24.)

Kis nyári üdülés. Nappal strandoltunk, este sétáltunk a promenádon, ahogy azt a Balatonál kell. A Hotel Nereus fő előnye a vízparti fekvés és a saját strand, ezt nagyon élveztük. Sajna a kánikulában nagyon melegek a szobák, ez típushiba a régebbi balatoni szállodákban. Pedig néha csak egy vastag függöny, vagy egy roló már sokat segítene.

Tata (julius 7.)

Tatán egy rövidke délelőttöt töltöttünk, ebbe egy tóparti és várkörbejárós sétácska, meg egy cukrászda fért bele. Csilla nagyjából végig ordított, így elég hamar hazaindultunk.

Képek az online fotóalbumban találhatók.

Tehát Berlin.

Az utazási információk és a látnivalók (fal és egyebek) után következzen egy kis gasztronómia. 

Currywurst

Berlin gasztronómiai jelképe igazán turistabarát cucc. Pontosabban a csóró keleti turisták barátja. Merthogy egy egyszerű olcsó utcakaját ehetsz potom pénzekért s közben elmondhatod, hogy egy echte berlini specialitást fogyasztasz. 

A currywurst amúgy nem meglepő módon nem egy ősi német étel. Pontosabban a wurst, ami ugye kolbászt jelent, az nagyjából igen, de a ketchupos-currys öntet az semmiképp. A legelfogadottabb eredettörténet szerint a currywurstot 1949-ben "találta fel" egy nyugat-berlini asszony, onnan indult világ-, de leginkább berlinhódító útjára. Annak ellenére, hogy ez egy "nyugati" kaja volt, állítólag keleten is elterjedt, bár halványuló NDK-s emlékeim szerint ott a szimpla Bratwurst ment inkább. De ez már a múlt, a mai Berlinben mindenhol kapható, egyszerű, de olcsó kajáról van szó.

Amúgy egy viszonylag semleges ízű, virsli jellegű kolbászt kapunk megsütve, "katonákra" vágva, leöntve ketchuppal, megszórva curryporral. Mellé egy szelet kenyér, de méginkább sültkrumpli dukál. Nem egy Michelin-díjas fogás és az egésszégtudatos konyha híveinek sem kedvence, de aki Berlinben jár, az ne hagyja ki. 

Markthalle Neun

Markthalle Neun (9. sz. vásárcsarnok), avagy Naschmarkt. Ide a nagyobbik lányom kérésére látogattunk el. Egy osztálytársa az előző évben járt Berlinben és lelkére kötötte, hogy ezt mindenképp nézze meg. Merthogy nagyon kúl. Legyen, mondtam, Kreuzberg amúgy is szerepelt a listán. A városközponttól és a Spree folyótól délre található negyed, amely korábban Nyugat-Berlin periférikus része volt és rengeteg bevándorlót vonzott, mára egy hangulatos, kissé bohém jellegű negyeddé változott. A Markhalle Neun is nagyjából ebbe a képbe illik: bár vannak rendes piaci napok, leginkább egy étteremkomplexumról van szó, pontosabban streetfood-komplexumról. Budapesten egy kicsit a Hold utcai piac hasonló jellegű, de szerintem a berlini "változat" természetesebb, "helyibb". Kevesebb turista, kevesebb "divatkajálda".

Amíg a csajok választottak maguknak valami harapnivalót, addig én felfedeztem magamnak a helyi sörfőzde, a Heidenpeters söreit. Mármint egyet. Vagy kettőt? Már nemigen emlékszem, meg arra sem, hogy mit ittam, szerintem valami könnyű summer ale lehetett, ami nem gyakorolt rám nagy benyomást, de olyan nagyon rossz se volt. A hangulathoz hozzátette a magáét.

Hopfenreich

Ha már Kreuzberg, akkor Hopfenreich. A kocsma, amiről még a Magyar Sörforradalmi Sajtó is beszámolt. Mondjuk leginkább azért, mert ők nyitották, tehát ez a beszámoló elsősorban önreklám volt, nem egy objektív pubkritika, de ez végülis lényegtelen. Már csak azért is, mert előzetes kutatásaim során a kiguglizott "Berlin legjobb craft sörös helyei" listákon szinte mindegyiken szerepelt (pl. itt, ott, amott és emitt is), szóval nem lehet ez olyan rossz hely. És olyan nagyon messze se volt a Naschmarkttól, szóval belefért egy rövid vizit.

Kora délután estünk be, nagy tömeg nem volt (konkrétan az első vendégek voltunk), de ez nem is volt baj, így több időm jutott válogatni. Volt amúgy egy magyar sör is, egy New England IPA a Mad Scientisttől, de hát azt nyilván nem választom egy berlini kocsmában, meghagyom a helyieknek. Az első söröm így egy helyi pils volt, a Spent Collective Pilsz nevű söre. Kellemes, könnyen iható, kicsit vizes sör volt emlékeim szerint, de persze a fene emlékszik már rá. Másodjára egy Stout következett, a Berliner Bierfabrik főzete. Maple Walnut Stout, azaz juhar és dió ízesítésű stout. Ez nem hangzik túl jól, de az eredmény szerencsére finom volt, egy lágy, selymes, tényleg kicsit diós, enyhén édeskés ízeket hozó komplex, harmonikus stout, ahol a fent említett diós jelleg jól megfér a fekete csolkival meg az enyhén pörkölt malátás alapízzel. Olyan kortyolgatós desszertsör, aminek a képen látható krémes habja külön dicséretet érdemel.

Lemke

A Lemkét nem találtam berlini kocsmalistákon, de ha egy hely az Alexanderplatztól alig 350 méterre van, akkor talán erre nem is szorul rá. A Hopfenreichnál jóval nagyobb, kiülős szekcióval is rendelkező hely inkább étterem, mint kocsma, és csak saját főzésű, azaz Lemke sörök kaphatóak.

Bár itt is van APA, IPA, meg ilyesmik, én egy Bohemian Pilsnerrel kezdtem, ami nem volt sem annyira csehes, sem olyan nagyon finom, de kezdetnek megfelelt. Folytatni viszont mással akartam, így az Original névre hallgató bécsi ászok stílusú (azaz félbarna) sörre esett a választásom, ami kicsit karamelles, kicsit diós, kicsit vizes jellegű volt. Összességében mindkettő kellemes és egyedi volt, aki az Alex környékén jár, próbálja azért ki, érdekesebbek ezek a sörök, mint a közeli éttermek nagyüzemi darabjai. Kajálni is lehet, nem túl olcsón, mi ezt kihagytuk.

Georgenbrau

Az éttermi kaját ugyanis az utolsó estére hagytuk, az előző posztban említett Nikolai Viertelt jártuk körbe, ott találtunk rá a Georgenbrau étteremre. A negyed esténként tele van, az éttermek nagyjából szintén (amelyik nem, oda nem is nagyon akartunk bemenni) kétszer is körbejártunk, mire a Georgenbrauban akadt egy asztal.

Jellegében leginkább a Kinizsi utcai Kaltenbergre emlékeztet a hely (bár szerencsére a turista kevesebb), ami elsősorban egy klasszikus németes stílusú étterem, a saját főzésű sör inkább csak ráadás. A választék se nagy, egy világos, egy barna, mindkettő egy klasszikus könnyű lager. Önmagukban egyik se egy nagy eresztés, kifejezetten vizes, "házijellegű" sörök, viszont a vacsora mellé kisérőnek tökéletesek voltak.

Akkor nézzük a kaját, ami ezúttal a lényeg volt. Nem panaszkodtunk. Ahogy a képeken látszik az adagok nem fogyókúrás méretűek voltak. Az ízekre se volt panaszunk. Én egy remek matjest ettem, de volt sült sonka káposztával-krumplival, vegyes saláta (szintén jó sok krumplival meg nagy baconszeletekkel) illetve vegetáriánus töltött paprika, (ami abban is különbözött a magyar változattól, hogy nem volt paradicsomtúlsúlyos).

Mit is mondjak, jól elteltünk a végére.

Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2008-as év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben igazán siralmas mozistatisztikákat produkáltunk. Kellett némi idő, amíg a kétgyerekes életbe belerázódtunk. Ugyanakkor ezeket a filmeket egész jól dokumentáltam a blogon is, így ez most egy igazi villámposzt lesz:

Valami Amerika 2. (december 27.)

Érdekes, hogy annak ellenére egész jól szórakoztam ezen a filmen, hogy egyetlen eleme sem lépte túl a középszerűt: kiszámítható sztori, rutinból hozott figurák, vegyes színvonalú, de átlagban közepesnél gyengébb gegek. Talán az elfogultság tette a hazai termék iránt, talán az első rész iránti nosztalgia, talán a kiéhezettség, ki tudja. Valószínűleg közrejátszott az előzőleg látott film még ennél is szerényebb színvonala.

Amikor megállt a Föld (december 19.)

Kiszámítható sztori, gyenge szereplők, érdektelenség. Kár a pénzért.

 A nyomozó (október vége)

Erről írtam annak idején, itt lehet elolvasni.

Mamma Mia (augusztus 2.), Esküvő után (június 21.),  Indiana Jones (június 6.) és Ádám almái (április 26.)

Ezekről írtam annak idején, itt lehet elolvasni. Utólag csak annyit tennék hozzá, hogy azóta a Mamma Mia 2-t is szorglmasan megtekintettem...

 Caramel (június 7.)

Erről írtam annak idején, itt lehet elolvasni.

 Statisztika

Miniposzthoz miistatisztika, a filmek "nemzeti" megoszlásáról. A besorolás természtesen nem tökéletes, mivel sok filmet nemzetközi együttműködésben gyártanak, ezt egyáltalán nem tükrözi a táblázat; minden filmet egy országnak "adok", általában valamilyen ad-hoc logika alapján:

• US: 3
• Dán: 2
• Magyar: 2
• Libanon: 1

Ezt a posztot már régóta tervezem.

Sokféle sörblog és sokféle sörblogger van. Akad, aki minden keze ügyébe eső sörről ír, van olyan, aki magyar kézművesekre specializálódott, van, aki a magyar kiskereskedelemben kapható söröket értékeli szisztematikusan, van aki külföldi utazásai során gyűjti és kóstolja a helyi sörspecialitásokat. Az viszont szinte mindegyikre jellemző, hogy nem nagyon derül ki belőle, hogy melyek is a szerző(k) kedvenc sörei.

Ez tulajdonképpen érthető is. Kedvenc sörből nem sok van. Ez is olyan, mint bármilyen más kedvenc, nem lehet valakinek 127 darab kedvenc plüssállata vagy 317 kedvenc hűtőmágnese. Ha belegondolunk, a tipikus kedvencszámok  nagyjából az 1, a 3, az 5, maximum a 10. Ennyi kedvencet szoktak listázni a "mi a kedvenc akármim" jellegű kérdésre adott válaszban.

Na, hát én most előállok és leleplezem önmagam. Következzen a kedvenc söreim listája!

Definíció

Na de mi a kedvenc?

Ehhez két kritériumnak kell egyszerre teljesülni. 

• Nagyon ízlik
• Rendszeresen fogyasztom

Figyelem, külön-külön egyik kritérium sem elegendő. Az életemben egyszer kóstolt Citron Porter (Koppenhága, Carlsberg sörfőzde) vagy a Pivovar Groll világos lezsákja (Plzeň, Groll sörfőzde) lehet bármennyire meghatározó söremlék, nem sorolhatom a kedvenceim közé, mert sajna nem jutok hozzájuk rendszeresen.

Ugyanakkor a rendszeresen fogyasztott söreim közül se mondanám mindegyiket kedvencnek. Ez ugye egy kicsit érthetetlennek tűnik: ha nem kedvenc, minek fogyasztom rendszeresen? Valóban, minek?

Nos, a válasz valahol abban rejlik, hogy a kedvencnek azért jár valami kiemelt, "ünnepi" szerep. Ha mindennap mákos palacsintát ennék, egy idő után megcsömörlenék tőle és elvesztené a kedvenc "státuszát". De így, hogy mondjuk havonta-kéthavonta egyszer kerül az asztalra, így megőrizheti az ünnepi alkalom jellegét. Na, kb. ugyanez van a kedvenc sörökkel is.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a közbenső időszakban rossz söröket iszom. Egyrészt vannak kedvelt, kellemes élményt adó, de nem túl kiemelkedő sörök, amiket szintén viszonylag rendszeresen fogyasztok. Másrészt pedig ismert tény, hogy a söruniverzum tágul, azaz van még bőven olyan sör, amit nem kóstoltam: fogyasztásom egy másik jelentékeny részét az ezekkel való kisérletezés teszi ki.

A harmadik kritérium: a piszkos anyagiak

Azt írtam, két feltétel kell a kedvencséghez, de igazából a rendszerességre vonatkozó kritériumnak van egy mögöttes feltétele: az ár.

Az ár megosztó tényező sörrajongó körökben. Van, aki szerint az ára nem számít, egy sör vagy jó, vagy nem jó. Ha jó, mindegy milyen drága. Ha nem jó, mindegy, milyen olcsó. Elvégre az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz sört igyunk. Van aztán a másik tábor, amely nagy örömmel fedez fel akciós söröket a diszkontokban, megállapítva, hogy egész jó, illetve ár-érték arányban kifejezetten remek vétel.

Szokás szerint én valahol középen állok ezügyben. Egyfelől persze, a lényeg az, hogy jó-e a sör. Szar sört akkor se veszek, ha olcsó. És ugyan híresen smucig alkat vagyok, a sörért általam kifizetett legmagasabb ár azért szépen emelkedett az utóbbi években, bőven infláció felett.

Ugyanakkor az árnak mégiscsak van szerepe. Mert hajlandó vagyok alkalmanként egy ezres felett kiadni egy háromdecis hiperszuper kraftért, egy exkluzív belgáért (speciel egy Vestvleteren 12-esért 2300 fabatkát adtam a minap), netán egy brit ritkaságért (ezért pl. 1800-at perkáltam), de ez az árszint csak alkalmi kóstolásokra elfogadott nálam, kizárólag új sörök megismerése végett.

Egészen más a leányzó fekvése, ha ugyanezt az összeget rendszeresen kellene kiadnom. Ahhoz igen csak nagyot kellene "dobnia" egy ilyen drága sörnek. Persze elképzelhető, hogy majd egyszer találok egy olyan 1000+ forintos sört, ami annyira elvarázsol, hogy  bekerül a kedvenceim közé, de eddig ez nem történt meg. A helyzet az, hogy a posztban felsorolandó öt sör mindegyike az 500 forint alatti kategóriában található, legalábbis a poszt megírásának idejében.

Palackozott vs. Csapolt?

Ez egy örök dilemma, vajon melyik a jobb. A többség a csapoltra szavaz, egyrészt mert jellemzően frissebb a csapolt sör, másrészt pedig egy patinás kocsmai környezet, illetve a barátok társasága olyan szubjektív tényezők, amelyek emelik a sörfogyasztás élményét.

Régebben én is így gondoltam, de ahogy családos emberként csökkent a kocsmai és növekedett az otthoni sörfogyasztásom, megtanultam becsülni a palackozott (sőt, dobozos!) söröket is. A legfontosabb előny, hogy a sör hőmérsékletét sokkal ideálisabban be tudom állítani. A kocsmai csapolt sörök többsége szerintem túl hideg, legalábbis Magyarországon mindenképp. Ez még a lager sörök esetén is így van, a felsőerjesztésűeknél pedig teljesen egyértelműen hibás a szokásos erősen lehútött csapolás. Otthon meg az ember egy idő után kitapasztalja, melyik sörnek mennyi idő kell, miután a hűtőből kivettem. Így aztán szinte mindig ideális hőmérsékleten tudom kibontani a palackot.

Ezúttal palackozott!

A kérdés persze nem eldönthető: mindkettő jó, mindkettőt szeretem. Tehát az a döntés, hogy ebben a posztban az otthon fogyasztott, palackozott kedvenceimet sorolom fel, tisztán szubjektív. illetve ha lesz kedvem folytatni, akkor időbeli, csak ki kell várni a kedvenc csapolt söreim listáját!

Na, csapjunk a lovak közé, következzen végre Promontor öt kedvenc palackozott söre. A sorrend nem számít, nincs legkedvencebb meg kevésbé kedvenc, mindegyik "csak" simán kedvenc.

1: Radeberger Pilsner

Na tessék, itt van Promontor a rengeteg cseh sörös posztjával, erre elsőnek egy német sör szerepel a listán, mi ez a pálfordulás, kérem szépen?! Hát, az van, hogy én mindenféle jó sört szeretek, nincs cseh kizárólagosság ezügyben. Ettől még a cseh söröknek van nálam egy speciális, kiemelt státusza, talán azért, mert ifjúkori prágai sörélményeim szerettették meg velem a sört, de arról szó sincs, hogy más nációk söreit bojkottálnám. 

A német sörök pedig szorosan ott vannak a csehek mellett, a sörkultúrájuk semmivel sem gyengébb. Így aztán az évek során szépen végigkóstoltam az itthoni boltokban kapható mindenféle német söröket, köztük a pilzeniket: Bitburger, Berliner Kindl, Veltins, Krombacher, Wernesgrüner, Warsteiner, stb. Vegyes eredménnyel, vannak köztük gyengébbek, vannak jobbak (Wernesgrüner, Warsteiner), de szerény véleményem szerint a Radeberger kiemelkedően a legjobb.

Mondhatnánk, hogy a Radeberger Szászország válasza a Pilsner Urquell-re. A legtöbb német pilsner elég száraz, szikár, kicsit elveszik benne a maláta, marad a markáns, kicsit néha gyógyszeres keserű egy kicsit vizes, erősen szénsavas testen. Na a Radeberger az nem ilyen, itt megvan az a maláta-komló egyensúly, ami a cseh pilzeniek sajátja. Megvan továbbá a sör fűszeressége  is, ami élvezetessé teszi és lágyítja a komló markáns keserűségét. Ugyanakkor azért ez érezhetően nem csak egy cseh pilzeni másolata. Egyrészt azért más a komló, másrészt azért megőriz valamit a németek szikárabb, szárazabb stílusából. Remek darab!

Radeberger Pilsner

• Rate beer pontjaim: 44/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 19/20)
• Beszerzés: Legtöbb szupermarketlánc, pl. Auchan, Spar, CBA
• Ár: Normál ár 400 Ft fölött, akciósan 280-300 Ft (dobozos)
• Csapon is van? Fene tudja, biztos, de bevallom, ezer éve nem ittam Radebergert csapon...

2: Svijanský Rytíř

Na, akkor álljon helyre a világ rendje, jöjjön egy cseh sör.

Egy cseh pilzeni méghozzá, az egyik kedvenc sörtípusom. A csehek tudnak valamit, az egyszerre markánsan komlózott és harmonikusan kiegyensúlyozott (maláta, élesztő, komló) sörökben utolérhetetlenek. A kategória mezőnye igen erős: maga az Urquell is remek sör, de kevésbé ismert versenytársai talán még jobbak is, pl. a 12-es Konrad vagy a Bernard Sváteční ležákja is rendszeres vendég a hűtőmben. De a kedvenc mégiscsak a "Lovag", a sör, ami pilzenibb a pilzeninél. Már írtam róla amúgy, szóval csak ismételni tudom magam: az ötször (köztük utoljára hidegen) komlózott Rytíř egy ideális pilzeni, erős, fűszeres, üdítő komlóízzel, amit a háttérben lassan, de biztosan ellensúlyoz egy mérsékelten édes, kenyeres, enyhén kekszes maláta. 

Svijanský Rytíř

• Rate beer pontjaim: 46/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 5/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 5/5; Összbenyomás: 19/20)
• Beszerzés: Beerbox
• Ár: 350 Ft (+üveg)
• Csapon is van? Nem tudok róla, hogy lenne. Tavaly a Cseh Sörfesztiválon volt, csapolva is nagyon ízlett.

3: Postřižinské Jubilejní Ležák

Jöjjön még egy cseh világos lager. Ezt a sört Hrabal születésének 100. évfordulójára főzték, tudtommal eredetileg egy eseti főzetnek szánták, de olyan jól sikerült, hogy megragadt a sörgyár állandó választékában. Ez is hidegkomlózott darab, mint a Svijany "lovag", de azzal ellentétben ennek ellenére inkább a malátás oldalán van a cseh maláta-komló egyensúlynak. Van egy domináns édeskés íze, amit a komlózás kicsit fűszeres, gyantás íze ránt vissza zseniálisan a harmonikus íztartományba. 

Postřižinské Jubilejní Ležák

• Rate beer pontjaim: 45/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 5/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 5/5; Összbenyomás: 18/20)
• Beszerzés: Bohemia Sörszalon 
• Ár: Normál ár 390 Ft, akciósan 2000Ft/8 palack; (+üveg)
• Csapon is van? Igen, a Hrabal Sörözőben rendszeresen megtalálható. (Ugyanakkor szerintem csapon a másik nymburki 12-es, a Francin jobb: kicsit "vizesebb" és egy árnyalatnyival kevésbé édes, emiatt "ivósabb", jobban illik a kocsmai környezethez, illetve jobban csúszik mondjuk egy hermelin mellé...)

4: Diesel

Miután lefedtük a világos lagerek univerzumának legjobbjait (német és cseh pilzenik, plusz cseh oldalon az édesebb, malátásabb  12-es lezsákok), ideje, hogy valami más is szóba kerüljön. A Diesel a honi sörforradalom egyik "klasszikusa", a 2013-ban alapított Legenda Sörfőzde egyik kezdetektől főzőtt söre. Ugyanakkor egy kicsit elfelejtett klasszikusról van szó. Az induláskor sokkal nagyobb figyelmet és jobb kritikát kapott a Pokerface és a Jokerface, később pedig a Legendát picit elsodorta egyrészt a még újabb főzdék rohama, másrészt egy gyengébb időszak, amikor pár romlott vagy éppen silányabb főzet került ki a főzdéből. Az "elsodrás" következményeként a Legenda és a főzetei, köztük a Diesel kikerült a sörforradalmi hype fősodrából. Szerencsére azért a főzde és a Diesel is megmaradt, amiért a magam részéről hálát adok a sör isteneinek.

A Diesel ugyanis egy kiváló sör.

Már írtam róla, tehát ezúttal is nagyjából ismétlem magam: "Hatalmas, tartós habbal indít, lehet harapdálni egy kicsit, jó keserű hab. Kellemes citrusos, mézes illata van. A sör remekül hozza az amerikai IPÁk és APÁk komplex, gyümölcsös (főleg citrusos, de nem citromos és nem savanyú) és egyben markánsan keserű ízvilágát. Kicsit könnyebb, vizesebb darab, de szerintem speciel ez inkább előnye: egy súlyosabb IPA hajlamos a végére sziruposodni, itt ez a veszély nem fenyeget. Friss, itatja magát, de mégis komplex."

OK, szóval ez egy könnyen csúszó, harmonikus ivósör markáns amerikai komlózással. Na de mi benne a rendkívüli? Próbáljuk megfejteni a titkot!

Light IPA, mondja a meghatározás a cimkén. Session IPA, mondják manapság a könnyű, alacsonyabb alkoholtartalmú IPÁ-kra, amik elvileg ilyen könnyen csúszó "nyári" sörök. Ez utóbbiakból kóstoltam párat ilyen-olyan sörfeszteken, de meg se közelítették a Dieselt. Nem lebecsülve őket, mindig volt egy kicsit olyan érzésem, hogy "túlkomlózott szódát" ittam: komló (aroma és keserű) volt bennük, maláta alig.

Ha meg feljebb mentem az alkoholtartalommal, a "normál" IPA, esetleg a double IPA tartományába, akkor ugyan megjelent a maláta is, de a sör elvesztette a könnyen iható jellegét, helyette nehéz, testes szopogatnivaló "kóstolósörré" változott. Amivel persze nincs baj, ilyenek a belga tripelek, vagy a bajor duplabakok is. De a kettő között hiányzott valami. Az, amit a Diesel tud.

A Diesel ugyanis az IPÁk "pilzenije". Egyfelől hozza az IPÁk citrusos-gyantás-mézes aromáit és ízeit, másfelől viszont van érezhető, de mégse nehéz malátás teste. Könnyen iható, mert a kettő között megvan a harmónia. Ritka adottság ez, nagyon kevés hasonló IPÁt ittam eddig. Talán még a Lobkowicz Ale ad hasonló ízélményt (fogyasztom azt is rendszeresen), igaz, az nem IPA, legalábbis a cimke szerint nem az. De a cimke mindegy is, lehet, hogy a Diesel sem IPA tulajdonképp.

Akármi is, remek sör.

Diesel

• Rate beer pontjaim: 45/50 (Illat: 9/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 5/5; Összbenyomás: 18/20)
• Beszerzés: Legenda Sörfőzde
• Ár: 500 Ft a Legenda Sörfőzde Centerben
• Csapon is van?  Fene tudja. Eddig egyszer futottam bele a Legenda egyik belvárosi sörözőjében, de annak már jó pár éve. Nem győzött meg, túl hideg volt. Egyébként a Legenda Sörfőzde Centerben még sosem láttam csapon.

5: Primator Stout

A cseh sörök kultusza nem jelenti azt, hogy minden cseh sört imádok. Csehországban is főznek gyenge, rossz söröket, bár kevesebbet, mint mondjuk Magyarországon. Meg főznek olyanokat is, amelyek lehet, hogy jó minőségűek, nekem mégsem ízlenek. Ízlések és pofonok, ugyebár. A Primator söreit pl. általában egyáltalán nem kedvelem, szerintem messze nem olyan jók, mint amilyen tekintélyük van sörrajongó körökben. Van azonban egy kivétel, ami olyannyira kivétel, hogy rögtön kedvenc is.

A Primator Stout.

Stout, azaz felsőerjesztésű fekete sör, amelyet ikertestvérétől a portertől elvileg a pörkölt (nem malátázott) árpa használata, illetve a nagyrészt ennek köszönhető erősen keserű, pörkölt malátás, kávés íz különböztet meg. (A porterek inkább csokis, kakaós ízűek elvileg.) Aztán persze a valóság az, hogy vannak stout ízű porterek meg porter ízű stoutok.

A Primator Stout pl. legalább anyira csokis, kakaós, mint amennyire kávés, szóval inkább olyan vegyesfelvágott. Annak viszont nagyon jó. Az illata inkább kakaós, némi földes, kenyeres beütéssel. Ez a kenyeres, savanykás kovászos komponens az ízében is megtalálható, természetesen szerényen megbújva a domináns pörkölt maláta és étcsoki mögött. Emellett jól itatja magát, egyszerre "vizes" és selymes kortyérzettel, keserű (illetve a háttérben némi kenyeres savanykás) utóízzel.

Remek ivósör, egy angol klasszikus, kis csehes beütéssel.

Primator Stout

• Rate beer pontjaim: 44/50 (Illat: 8/10; Megjelenés: 4/5; Íz: 9/10; Kortyérzet: 4/5; Összbenyomás: 18/20)
• Beszerzés: Beerbox, újabban szupermarketek, pl. Interspar
• Ár: 380 Ft a Beerboxban (+üveg)
• Csapon is van?  A Doktor Blažejben általában szokott lenni. Mondjuk túl hidegen csapolják, ofkorsz.

Illusztráció a kedvencekről

Amik kimaradtak

Naszóval, túlestünk a listán, megvan az öt kedvenc.

Viszont meg kell állapítsam, messze nem ad teljes képet sörfogyasztási szokásaimról, sőt még a sörkedvelési preferenciáimról sem. A fenti lista erősen pilzeni túlsúlyos, ami annyiban jogos, hogy végülis tényleg a kedvenc sörtípusom és tényleg gyakran iszom a fenti vagy egyéb példányait.

Viszont jó pár szintén kedvelt sörtípus teljesen kimaradt:

• Pedig igen gyakran iszom pl. könnyű cseh barnasöröket. Tíz évvel ezelőtt pl. valószínűleg az ebbe a körbe tartozó barna Kozelt mondtam volna egyik (ha nem a) kedvenc sörömnek, de ez leginkább a csehországi sörözési élényeknek, azon belül is a Fekete Ökörnek volt köszönhető. Viszont a mára a magyar boltokban is megjelent dobozos sajnos a középszernél is gyengébb, így teljesen leszoktam a fogyasztásáról. Helyette van sokféle jó cseh barna, gyakran megfordul a hűtőben a Konrad Kapucinja, a Postřižinské Tmávé vagy éppen mostanában leginkább a Budvar barnája. Mindegyik jó, viszont egyértelmű kedvenc nincs, ezért inkább "vetésforgó" szerint fogyasztom őket.
• Kimaradtak a bajor búzák, pl. a Weihenstephaner és a Schneider Weisse sörei, közülük is kiemelten a búzabakok: a Vitus és az Aventinus.
• Kimaradtak a belgák, dubbelek, tripelek, saisonok, flamand vörösök. Pedig visszatérő kedvenckandidátusok itt is lennének, mondjuk a Westmalle sörei, vagy a Dupont Saison, ha nagynéha hozzájutok.
• Kimaradtak a britek. Amik sajnos leginkább hiányoznak itthon. A Fuller's jó söröket főz, jobb híján ezekből veszek néha, de úgy tíz-tizenöt igazi brit pubot London vagy éppen Oxford belvárosából igazán átteleportálhatna a Sörforradalom Istene, mert a jó csapolt angol ivósörök nagyon hiányoznak a pesti sörpalettáról.
• Kimaradtak a eredetileg amerikai, manapság pedig nemzetközi sörtípusok, az IPA, APA, BIPA, stb. Kimaradtak az egzotikus, elfelejtett, majd felkapott régi típusok, a balti porter, a kölsch, a gose, a berliner weisse, stb. (Na jó, ezek egy részéért egyáltalán nem vagyok oda, hogy őszinte legyek...)

A kimaradás oka részben az, hogy mint fentebb említettem, nem lehet valakinek 27 kedvenc söre. De a kimaradás oka az is, hogy a legtöbb fenti kategóriát egyszerűen nem ismerem még eléggé. Belga, német, amerikai vagy éppen brit vonalon elképesztő választék van és én ennek csak kis nagyon hányadát kóstoltam. Belga sörökből sokfélét lehet itthon kapni, itt-ott-amott egészen kiemelkedő választékban, nem is tartok sehol sem a felderítésükben. Kb. ugyanez igaz az amerikai és egyéb IPA-APA-stb. áradatra: néha veszek egyet-egyet, de ez csak csepp a tengerben, ráadásul sok tétel el is tűnik a boltokból egy idő után. A német és főleg a brit választék pedig eleve rendkívül limitált itthon.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy a kedvenclista óhatatlanul egy pillanatkép. Változott a múltban: a mostani kedvencek egy része nem is létezett mondjuk tíz évvel ezelőtt. És változhat a jövőben is, ha felfedezek valamilyen újdonságot.

Ami tiszta haszon, jöhet majd egy új "kedvencposzt" pár év múlva...

Na, hát ha volt 2005-ös mozilista, akkor legyen 2005-ös Promontor-díj is.

Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.

A bukás (az év legjobbja!)

Bruno Ganz tökéletes alakítása csak egy érv a film mellett, amely történetileg is hiteles, megrázó módon mutatja be Hitler őrűlt uralmának még őrűltebb utolsó napjait. Ekkor már Hitler is látta az elkerülhetetlen összeomlást, de hagyta szenvedni népét, mert "a vesztes nép pusztulást érdemel". Ennek megfelelően a film értelmetlen és sokkoló halálok sorozatát mutatja be: tízéves újoncok esnek el Berlin utcáin orosz golyózáporban, vagy éppen bújkáló dezertőröket lőnek le Gestapós különítmények. Hitler hatalmát mutatja, hogy sokan még ekkor is istenítették, belső meggyőződésből engedelmeskedtek neki és még az öngyilkosságba is követték. A legmegdöbbentőbb Göbbelsné példája, aki hat gyerekét is meggyilkolta, mondván, hogy nem érdemes élniük a jövendő, nemzetiszocializmus nélküli, világban. A film erős figyelmeztetés: óvakodj a diktátoroktól!

Dallas Pashamende (a "legjobb magyar film" kategóriában)

Dallas Pashamende (trailer) from Hungarian National Film Fund on Vimeo.

Remek atmoszférájú film, remek színészekkel (mindkét főszereplő nagyot alakít) és egy kissé kiszámítható, kissé galivúdiasan közhelyes, de ennek ellenére magyar viszonylatban meglepően élvezhető és "folyékony" történet. A film fő erénye a képek és a főleg amatőr szereplőgárda által teremtett hangulat, illetve a sokkoló környezet. Biztos, hogy egy ilyen film nem fogja megoldani a cigányság problémáját, de legalább együttérzést kelthet a "ganz unten" élő, reménytelen és kiszolgáltatott emberek iránt.

Nócsnoj dozor / Éjszakai őrség (A "Hollywood" kategóriában)

A birodalom visszavág. Az oroszok a hidegháború elvesztése után hazai pályán hívták ki az amcsikat: közönségfilmet készítettek. A halivúdi dominancia megtöréséig még hosszú az út, de az Éjszakai Őrség ezzel együtt is figyelemre méltó. Minden elem adott hogy egy újabb kultuszfilmmel gazdagodjon a fantasyk népes rajongótábora. Egyedi képi világ, gyors ritmusú és meglepő fordulatokat tartogató sztori, remek szereplők jellemzik. Trilógiáról lévén szó, a folytatás is adott, már várom is. Az amcsik persze tudják mit kell tenniük a hegemóniájuk megőrzéséhez: egyszerűen megvették a filmet, így aztán azt nemzetközileg a 20th Century Fox forgalmazza.

Mint egy angyal

Agnes Jaoui előző filmjét (Le gout des autres / Ízlés dolga) az év legjobbjai közé választottam, így nyílvánvaló volt, hogy az új filmjét is meg kell néznem. Nem csalódtam, az új mű ugyanolyan izgalmas és magával ragadó, mint az elődje. A rendezőnő fő témája, úgy látszik, annak bemutatása, mennyire hajlamosak az emberek vágyálmokat kergetni a magánéletükben és milyen nehezen jönnek rá, hogy könnyedén megtalálnák a boldogságukat, ha a környezetükben lévő embereket nem megbántanák, hanem tisztelnék, szeretnék és bíznának bennük.

Hervadó virágok

Lassú léptű, látszólag unalmas mozi, se izgalom, se ézelmek. Aztán egy idő után érdekessé válik a történet, ahogy a már nem teljesen fiatal néző szembesül azzal, hogy a szintén nem teljesen fiatal szereplők milyen különböző életutakat járnak be. A főszereplő egy gazdag, öregedő agglegény, aki már nem is akar családot. Aztán egyszer csak kap egy névtelen levelet, amelyben arról értesíti egykorvolt barátnője, hogy van egy majdnem felnőtt fia. Némi habozás után útra kel, hogy felkeresse a szóbajöhető barátnőket és megtalálja a fiát. Ahogy sorban látogatást tesz a volt barátnőknél, szembesül azzal, milyen különböző módon félresiklott életutakat jártak be és ahogy legtöbbjükön látja a boldogtalanságot, lassan rájön,hogy a saját élete is félresiklott. Ahogy járja tovább az útját, egyre inkább meg akarja találni a fiát, mintha a vele való találkozás helyrehozhatna egy elrontott életet. Legalábbis ez az én értelmezésem, bár a szikár történet elég rejtélyes ahhoz, hogy másképp is lehessen interpretálni.

Berlin harmadszor.

Ezúttal következzen egy felsorolás a berlini falhoz nem kapcsolódó és mindenképp megtekintendő látnivalókról, praktikus információmorzsákkal vegyítve.

TV-torony

Promontor utazási alapelvei közé tartozik a lehetséges kilátópontok felfdezése, megmászása és a magasból számos vagy inkább számtalan fénykép készítése. Berlin meglehetősen lapos, így a kilátópontok alapvetően ember által épített objektumok, kezdjük rögtön ezek listájával:

• TV-torony (203/207 m, Panoramastraße), nyilvánvalóan az egyes számú választás, részletek mindjárt.
• Weltballon (150m, Zimmerstraße): Ez egy héliummal töltött légballon, amely egy erős kábellel van a földhöz rögzítve. Félórás turnusokban húzzák fel-le a ballont (15 perc a "nettó" fent töltött idő), egy turnus max. 30 embert jelent. Nem lehet előre időpontot foglalni, elsősorban azért, mert időjárásfüggően üzemel az attrakció. Mi nem próbáltuk.
• Kollhoff-torony (100m, Potsdamer Platz): erről említést tettem az előző posztban. Nem próbáltuk, majd legközelebb.
• Siegessäule (50m, Großer Stern), azaz Győzelmi Oszlop, a Tiergarten közepén, nagyjából egyenlő távolságra a Brandenburgi Kaputól és a Kurfürstendammtól. A földszinten állítólag van egy kisebb kiállítás is. Nem próbáltuk, majd legközelebb.
• Reichstag (47 m, Platz der Republik): Ez kilátópontnak nem olyan nagy etwas, viszont önmagában is érdekes, de erről majd később.

Szóval a TV-torony.

Ahogy az előző posztban írtam, "múltkor" voltam itt a barátaimmal, vacsoráztunk itt egy jót. Kár, hogy ez több, mint 30 éve történt, ideje volt másodszor is tiszteletünket tenni.

Nézzük először is a jegyrendszert! Ezt alaposan tanulmányozni kell, mert az ár sok mindentől függ:

• Lehet jegyet vásárolni a helyszínen. Itt vannak pénztárak (2-3 pénztárossal, elég lassú) és vannak automaták. Az utóbbi a javasolt, jóval kisebb a sor előttük. Mi a pénztárra fanyalodtunk (ez kb, fél órányi várakozást jelentett, de más alkalmakkor láttunk hosszabb sorokat is), mert olyan tömegközlekedési turistajegyünk volt, ami kedvezményt adott a TV toronyba, de ezt csak a pénztárnál tudtuk érvényesíteni. Szerintem diákjegyet is csak a pénztárnál adnak, mert kell hozzá diákigazolvány. A helyszínen lehet "azonnali" jegyet venni vagy egy későbbi időpontra. Az "azonnali" azért kapott idézőjelet, mert igazából ez is időpontra szól, csak a legközelebbi elérhetőre: ami a tömegtől függően lehet akár több óra is. Nekünk pl. háromnegyed órával későbbre szólt. Persze ezt már nem kell a helyszínen kivárni, sétáltunk egyet és visszajöttünk időre.
• Lehet jegyet vásárolni interneten, egy hétre előre, szintén időpontra. Ezek viszont drágábbak: egy helyszíni felnőttjegy pl. 16,50, az internetes viszont már 21,50. Gyerekjegy esetén 9,50 helyett 12 euró a taksa. Megkérik a kényelem árát.
• A toronynak két szintje van, éttermi (207 méter magasan) és kilátószint (203 m). Az éttermi szintre (ami forog körbe, fél óra egy fordulat, tehát nem kell mászkálni a körbenézéshez) szintén az interneten lehet előre jegyet venni, van folyosó melletti és ablak melletti asztal, az előbbi ugyanannyi, mint a normál internetes jegy (mondjuk nem tudom, mi értelme van, nem lehet túl jó onnan a kilátás), az utóbbi 24,50. Persze az étteremben fogyasztani is kell, van reggeli, nappali és esti étlap, meg van egy-két speciális ajánlat a kilátószinten lévő bárba. Mi ezeket kihagytuk, az étlap nem magyar zsebekre van méretezve.
• Ahogy erről még az első berlini posztban volt szó, léteznek mindenféle berlini turistajegyek, amik kedvezményes vagy esetleg ingyenes belépést biztosítanak a TV toronyba, ezek tovább bonyolítják a jegyvásárlók dolgát.

De lépjünk túl a jegyvásárlás viszontagságain.

A kilátás igazán impozáns. A TV torony nagyjából a központban van, azaz igazán ideális a heyzete. Emlékeim szerint egy bő órát töltöttünk fent, fényképezgetve, bámészkodva, épületeket beazonosítgatva. De beszéljen erről a szokásos anziksz:

Múzeumsziget

A Múzeumsziget Berlin válasza a Louvre-ra vagy éppen a British Museumra. Összességében azért valamivel kevésbé gazdag az itteni gyűjtemény, mint az említett konkurrenseké, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes megnézni.

A Spree-sziget északi részén található komplexum öt különálló múzeumból áll, amelyeket száz év alatt, 1830 és 1930 között építettek. A legrégebbi az Altes Museum (Régi Múzeum), a legújabb a Pergamon Múzeum. A gyűjtemények elsősorban a régészet kedvelőit érdekelhetik, ókori kelet (Babilon, Egyiptom, stb.), görögök, etruszkok, rómaiak, bizánciak. Ezek elfoglalnak négy múzeumot az ötböl. Az ötödiknek (Alte Nationalgalerie, azaz Régi Nemzeti Galéria) marad a festészet és némi szobrászat, de az itteni gyűjtémény messze nem olyan jelentős, miint mondjuk a Louvre: elsősorban német műveket lehet itt látni, amelyek persze érdekesek, de igazi "húzónevek" nincsenek.

Viszont a régészeti anyag igazán impozáns. A legtöbben ebből persze a Pergamon Múzeumra kiváncsiak, ahol  több Közel-Keletről "elhozott" építményt lehet megcsodálni, közülük is a leghíresebb a Pergamoni Zeusz (Athéné) oltár. Na, ezt sajnos nem láttuk, ugyanis a Pergamon Múzeumot éppen átépítik, így az épületnek csak a kisebbik része látogatható jelenleg. Az átépítés jó sokáig eltart majd, a tervek szerint 2025/26 környékén lesz csak kész, addig a múzeum korlátozottan látogatható. Mi (2018 nyarán) a déli szárnyat láthattuk, itt is van azért látnivaló, pl. a milétoszi piackapu vagy a babiloni Istar-kapu. Ugyancsak ebben a szárnyban található az iszlám gyűjtemény, köztük pl. a Mshatta homlokzat. Viszont ha minden igaz, idén bezárják a déli szárnyat és megnyitják a középső és északi szárnyakat helyettük, tehát akár mehetnénk is vissza megnézni, amit tavaly elmulasztottunk.

Ami egyébként azért se lenne rossz ötlet, mert az egy nap, amit rászántunk, az bizony nem volt elég az összes múzeum megtekintésére, annak ellenére se, hogy nyitástól zárásig végig ott voltunk, ráadásul mindezt a csütörtöki "hosszú napra" időzítve, amikor este 8-ig vannak nyitva a múzeumok. Így lényegében "három és fél" múzeumot sikerült megnézni, a "fél" a már említett Pergamon Múzeum volt, emellett kipipáltuk az Altes és Neues Museum-ot, illetve a képtárat. A Bode Museum sajna kimaradt.

De nézzük a szokásos anzikszot:

Jegyek, sorok, hőmérséklet

A jegyrendszer német szokás szerint opciókban gazdag, de nem feltétlenül logikus és semmiképp sem könnyen áttekinthető. A jelenlegi árak (amelyek tavaly óta mintha emelkedtek volna...):

• Altes Museum, Alte Nationalgalerie: 10 Euro (mármint múzeumonként, nem a kettő együtt)
• Neues Museum, Bode Museum: 12 Euro (mármint múzeumonként, nem a kettő együtt)
• Pergamon Museum: 19 Euro (intelligenciateszt hülye turistáknak...)
• Múzeumsziget napijegy: 18 Euro
• 3-napos jegy Berlin összes állami tulajdonú múzeumába: 29 Euro
• A jó hír: 18 év alatt ingyenes a belépő

Ez így eddig tulajdonképpen nem bonyolult és ha eltekintünk a Pergamon Múzeum 19 fabatkás trükkjétől, akkor nem is logikátlan (illetve a "üzleti logika" abban is megvan, a felületes turistákat lehet remekül átejteni vele...).

Bonyolult ott kezd lenni a dolog, ha a mindenféle berlini turistajegyeket elkezdi tanulmányozni az ember. A múltkor már említettem a Berlin Welcome Card-t, ennek van egy Museum Insel-es változata, ami 72 óráig érvényes. Ennek pl. a sima 72 órás Welcome Card-hoz képest 17 Eurós felára van. Ha az alapjegy megéri (amiről amúgy nem vagyok meggyőződve), akkor ez egy  megfontolandó ajánlat lehet. De létezik pl. egy Berlin Pass nevű jegy is, az is magában foglalja a múzeumszigetet.

A magam részéről ezek tanulmányozását egy idő után feladtam: az a benyomásom alakult ki, hogy egy csomó olyan drága attrakciót is magukban foglalnak, amikre a magamfajta fapados turista nem költ (Madame Tussauds, Hop on/Hop Off turistabusz, sétahajózás, Segway Tour) és ha ezeket nem akarom igénybe venni, akkor nem igazán érik meg az árukat. (Ez egyébként eléggé általános tapasztalat, még nem igazán találtam olyan várost Európában, ahol az ilyesfajta "all-inclusive" turistajegy ajánlat megérte volna az árát...)

Úgyhogy a vége az lett, hogy napijegyet vettünk. Ahogy írtam fentebb, egy nap nem elég az összes múzeumra. Amire elég volt, azzal mi nagyjából elégedettek voltunk. Ami kimaradt (Bode), arra már sajnáltam volna az időt és a pénzt másnap, volt más látnivaló a listánkon bőven. Ha legközelebb arra járunk, majd megnézzük  a Pergamon most kimaradt részével együtt.

Ha valaki kényelmesebb tempóban az összes múzeumot meg akarja nézni, annak viszont ajánlott a 3 napos bérlet.

Ez utóbbi előnye lehet, hogy a sorállások ideje is jobban "belefér". Merthogy sorállásra azért kell számítani. A helyzet persze nem annyira vészes, mint mondjuk a híresebb párizsi múzeumokban, de főleg a Pergamon előtt azért elég hosszan kell várakozni. Mi egész jól megúsztuk a dolgot, Se az Altes, se a Neues Museum előtt nem volt sor (vagy annyira minimális volt, hogy már el is felejtettem). A Pergamonnál pedig a napközbeni hosszú sor délután 4 után egész elviselhető rövidségűre apadt, így végül megkockáztattuk, hogy kivárjuk, míg bejutunk. Ha jól emlékszem, bő félórát kellett várnunk csak.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni, az a hőség. Mi egy augusztusi kánikulai napot választottunk ki, hogy "bemeneküljünk" a múzeum vastag, hűvös falai közé. Ebbéli számításunkban azonban csalatkoznunk kellett. A múzeumokban légkondícionálás nem volt és vastag falak ide vagy oda, a termek erősen átmelegedtek, némelyik pedig kifejezetten fülledt is volt. Aki nyáron jár Berlinben, jól teszi, ha számít erre.

Reichstag

Biztos nem a legpatinásabb (mert az a londoni), semmiképp sem a legszebb  (mert az a budapesti), de vélhetőleg a legviharosabb történelmű parlamenti épület a berlini Reichstag, ami kihagyhatatlan eleme bármilyen berlini bakancslistának.

A Reichstag mai állapotában egyszerre egy történelmi emlékmű, egy modern építészeti látványosság, egy kilátópont és végezetül egy működő parlament. Ennek a négyes természetnek megfelelően az épület meglátogatásának is különböző formái lehetségesek:

• A legnépszerűbb a tetőterasz és a kupola meglátogatása. A fent említett négy elemből hármat megtapasztalhatunk: a kilátást és a modern épületet értelemszerűen a szemünkkel láthatjuk, az épület történetét pedig az audioguide meséli el.
• Részt vehetünk egy nagyjából 45 perces előadáson, amelyet az ülésteremben tartanak meg. Értelemszerűen itt a fókusz az intézmény működésén van, de persze az ülésterem építészetileg is érdekes. A szokásos német mellett hetente egyszer francia és angol nyelvű előadások is vannak.
• Létezik vezetett túra is, amely 90 percig tart. Minden tekintetben ez a legrészletesebb információforrás.
• Végezetül meg lehet látogatni a Bundestag üléseit, gyakorlatban is megtapasztalván egy demokratikus országgyűlés működését.

Bármelyik lehetőséget is választjuk, mindegyik ingyenes. A német állam láthatólag nem akar üzletelni a parlament épületével és fontosnak tartja, hogy bárki számára szabadon elérhető legyen. Ugyanakkor előzetesen regisztrálni kell, amit célszerű az interneten megejteni, hetekkel, esetleg hónapokkal a berlini vizit előtt. Nem kizárt persze, hogy bejuthatunk enélkül is, legalábbis nekünk sikerült a helyszínen, miután az utóbbi időszak szerencsétlen hagyományait követve elfelejtettem időben utánanézni az internetes regisztráció mikéntjének.

A helyszíni regisztráció az Reichstag épülete mellett, a Schiedemannstrassén lehetséges, itt található egy kis pavilon, ahol aznapra vagy a következő két nap valamelyikére lehet regisztrálni. Itt általában elég nagy a sor, nekünk azonban ismételten szerencsénk volt, zárás (este 8) előtt félórával már nem voltak sokan, a legtöbben nem mertek beállni, mi viszont megkockáztattuk és szerencsénk volt, mert pár perccel a zárás előtt bejutottunk és mind másnapra, mind harmadnapra volt még hely több időpontra is. Persze ilyenkor már csak a dóm és a tetőterasz meglátogatása jöhet szóba, a sokkal kisebb létszámú túrára és az előadásra már nem szokott hely maradni.

Maga a látogatás két nappal később zajlott.

A kezdés időpntja fix, azt nem szabad lekésni, a távozás viszont egyéni döntés kérdése, mindenki a saját tempójában járhatja be a kupolát és a tetőteraszt. Az audioguide 11 nyelven érhető el, magyarul sajna nem. A működése ugyanakkor nagyon tetszett, ugyanis a készülék lokációérzékeny, azaz amikor egy adott ponthoz érünk, akkor az ahhoz kapcsolódó szöveg automatikusan elindul, nem kell semmilyen gombot nyomogatni. A szöveg elég gazdag és alapos, kapunk rövid történeti összefoglalót, elmagyarázzák a modern épület "ideológiáját" (a jelszó az átláthatóság és a környezettudatosság), illetve a Bundestag működését. A kupolát végigjárva a környező közelebbi és távolabbi épületeket is bemutatja a szöveg, méghozzá elég alaposan, mert én elég jól ismertem a várost és a főbb épületeit és még nekem is tudtak újat mondani.

Végezetül a kupola alján van egy részletes kiállítás, rengeteg fényképpel és szöveggel, amely végigköveti az épület és az azt körülvevő politikai, történelmi események történetét a megépítésétől napjainkig. Na itt is jó sok időt el lehet tölteni.

Állatkert

Nem vagyok nagy állatkertrajongó, külföldön pedig egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy megtekintsem a helyi állatseregletet, amely egyébként általában 90%-ban ugyanaz, mint az itthoni. A lányom viszont másképp gondolkodik ebben a kérdésben és kifejezte abbéli kivánságát, hogy márpedig a berlini állatkertet nézzük meg. Egyrészt mert általában is imádja az állatokat, másrészt meg ugye ott van a panda. Kötelességtudó apukaként rábólintottam: rendben, a berlini állatkertet megnézzük.

No de melyiket? Merthogy Berlinben két állatkert is van:

• Zoo Berlin, avagy Zoologischer Garten
• Tierpark Berlin

A Zoologischer Garten az eredeti, 1844-ben megnyitott berlini állatkert, amely a Tiergarten nevű bazinagy park délnyugati csücskében található. A Tierpark Berlin-t 1955-ben alapította a keletnémet állam, hogy Kelet-Berlinnek is legyen állatkertje, merthogy a Tiergarten egész területe a Nyugat-Berlinhez tartozott. Ennek megfelelően az ember azt várta volna, hogy az egyesülés után a Tierparkot bezárják, de végül nem ez történt, a Tierpark is megmaradhatott.

Nekünk azonban az eredeti állatkertet kellett meglátogatnunk, mert a panda ott volt.

A családi jegy nem olcsó mulatság, 41 Euro-t kóstál. Pontosabban kétfajta családi jegy van, a Kleine Familie jegy 25 euro, ezért egy szülő viheti be a gyerekeket, a Grosse Familie jegy 41 euro, ezért mindkét szülő plusz a gyerekek mehetnek be. (Mellékszál, de sokat elmond, hogy a Grosse Familie jegyet két azonos nemű szülő is igénybe veheti...)

Az állatkert maga nagyon hasonló a budapestihez: egy "városligeti" környezetben elhelyezett, patinás pavilonokkal dúsított, területre talán egy picit nagyobb intézmény.

A fő attrakció természetesen a panda. Panda nem jár akárkinek, illetve nem olcsó mulatság. Ennek megfelelően azokban az állatkertekben, ahol van, ott biztos kiemelt látványosságnak számít. Ez meglátszott Berlinben is: bár aznap nem volt nagy tömeg az állatkertben, a panda pavilonjánál elég sokan voltak. Kétszer is odakanyarodtunk, először aludtak, másodjára uzsonnáztak. A panda mellett a vizilovak hagytak bennem komolyabb emléket, nekik sokkal tágasabb helyük van Berlinben, mint a pesti állatkertben, így úszkálás közben is megfigyelhetőek. 

Hozzám hasonló történelemrajongóknak érdekes lehet az antilopház (Antilopenhaus) aulájában berendezett kis történeti kiállítás, ami az állatkert történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, meglehetősen részletesen. Különösen érdekes volt pl. a náci korszak bemutatása, amikor az egzotikus állatok helyett az "igazi német" állatok bemutatására helyezték a hangsúlyt, vagy éppen a kilencvenes évek vitáinak bemutatása, amelyeket a kelet-berlini állatkert sorsáról folytattak az egyesülés után, és amelyben kicsiben jól követhető volt az egyesülés utáni ossi-wessi feszültség.

Nikolai Viertel

A végén pedig következzen valami egészen más.

A Nikolai Viertel ugyanis nem belépőjegyes látnivaló, hanem egy kicsit elfeledett, fura városnegyed. Azt már említettem, hogy a Nokilai Viertel-t azaz Miklós Negyedet 1987-ben építették, a város alapításának 750. évfordulójára. Namármost, ez több szempontból is egy elég különös épületegyüttes. A háborúban nagyjából porig rombolt Kelet-Berlint építészetileg a korban megszokott panel lakótelepek és egyéb "szocialista" modern épületek domináns jelenléte jellemzett, egy-két mutatóban megmaradt régi templom vagy múzeum kivételével. Ez egy büszkén felvállalt stílus volt, a szocialista NDK nagy "teljesítménye". Bátran építettek bazinagy, jelképes, modern monstrumokat a város központjába, amelyeket aztán az NDK propaganda az egekig magasztalt.

A talán legfontosabb ilyen épület éppen a Nikolai negyed tőszomszédságában található óriási Palast der Republik volt, amely a keletnémet "munkásállam" hatalmas eredményeit és sikereit jelképezte. Itt volt a keletnémet parlament, itt tartották a német állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) kongresszusait, továbbá egy csomó egyéb rendezvényt is: afféle Nagy Állami Kulturházként is üzemelt. Jelképes és utált épület volt, jelképes helyen, a valahavolt Berliner Schloss, azaz a lebontott berlini királyi palota helyén. Nem csoda, hogy az egyesülés után fordult a kocka, ezúttal a Köztársasági Palotát bontották le és ottjárttunkkor éppen gőzerővel épült újjá a Berliner Schloss.

1987-ben azonban még állt a hatalmas, modern, beton-üveg kolosszus, épp ezért volt meglepő, hogy a következetes múlttagadás évtizedei után annak közvetlen tőszomszédságában, a modern Berlin szívében, egy középkori hangulatú negyedet rittyentettek. Helyreállították a negyed nevét adó Szent Miklós templomot, restaurálták, illetve újjáépítették a környező régi polgárházakat és keskeny, kanyargós sétálóutcácskákat alakítottak ki, patinás hangulatú éttermekkel, kávézókkal, kisboltokkal.

A háború rombolásai miatt azonban rengeteg üres telek volt a környéken. Ezek egy részére részben panelépületeket építettek, de ezeket is "középkorias" stílusban, szorosan egymás mellé, díszes, tagolt homlokzatokkal, néhol ívelt árkádokkal. Amolyan "emberarcú panelek" lettek ezek. Talán ez a fura kettősség adja ma a Nokilai Viertel igazi vonzerejét, annak ellenére, hogy ezek az "álrégi" panelek azért megosztják mind az építészeket, mind a laikus nézelődőket. A magam részéről elfogadóan állok a kérdéshez, szerintem az összkép nem rossz. Azt hiszem, a berliniek is elfogadták a "negyedet" máskülönben nem lenne esténként teltház az itteni éttermekben, kocsmákban. Márpedig az van, ahogy ezt mi is megtapasztaltuk.

Nem belépőjegyes látnivaló, írtam fentebb, de ez nem teljesen igaz. Mi ugyan egyiket se néztük meg időhiány miatt, de azért van itt mit nézni múzeumilag is. Maga a Szent Miklós templom is múzeum, de itt van az Ephraim Palota és a Knoblauchhaus (Fokhagymaház), mindhárman a berlini Városi Múzeum részei. Az Ephraim Palotában időszaki kiállítások vannak, a Knoblauchhaus pedig Berlin biedermeier korszakát mutatja be.

Szóval mindenképp érdemes időt szakítani az egyébként nem túl nagy Nikolai negyedre, körbejárni azt a néhány szűk utcácskát, benzni a múzeumokba, este pedig beülni valamelyik hangulatos sörözőbe vacsorázni.

Na, ennyit mára Berlinről. Folyt. köv.